18. fejezet: Új barát

"Mindig abba a személybe rúgnak bele legtöbbször az emberek, akiben a legnagyobb szeretet rejtőzik." 

A testvérekkel baktattunk az úton. Rajtam egy fekete bőrdzseki, kék farmerrel és fehér-fekete pólóval. A hosszú, fekete hajamat most lófarokba kötöttem, de így is szögegyenesen hullott vállamra. Liza is beújított pár göncöt, de a haját ugyanúgy összefonta. Stephan pedig szokás szerint jól nézett ki... Mi? Ezek az én gondolataim? Megborzongtam ezektől a gondolatoktól. Ahogy így bambultam, Liza ébresztett fel.
- Miyako!- lengette előttem a kezét.
- Hm?- fordultam felé, de az arcából kivehető az, hogy egy kisregényt mondott el az előbb, amiből én egy szót sem hallottam.
- Mostanában nagyon szórakozott vagy! Mi történt?- nézett rám aggódva.
- Semmi.- mondtam kifejezéstelenül.
Most nem mondhatom azt, hogy "éppen azon gondolkodtam, hogy a varázsfegyveremmel majdnem megöltem a bukott társamat, de ő szerencsésen félreugrott, így inkább egy 10 méteres tölgyet csavart ki gyökerestől". Lehet, hogy meglepődnének. Nem is kicsit.
- Tudod, hogy számíthatsz ránk.- mondta legnagyobb meglepetésemre Stephan.
- Ti pedig rám.- mondtam és barátnősen átöleltem Liza vállát.
Ahogy így mentünk, meglátjuk az iskolának gúnyolt bolondokházát. A hatalmas épület árnyékában diákok gyülekeztek. Mindenki megölelte barátját/barátnőjét, esetleg megcsókolta pasiját/csaját. Szóval egy tipikus gimi. Éppen az aulába igyekeztem volna, mikor sírást hallottam.
- Nézd, hogy bőg, mint egy kis pisis!- ütötte meg a fülem egy kárörvendő lány hangja.
- Hívjuk anyucikát?- röhögött egy másik.
A hangok a mosdó ajtaja mögül jöttek. A lánymosdó végzetes hely. Ha ott szekálnak valakit, tanár nem tud közbeavatkozni, ahogy fiú sem. A zokogás és a röhögés erősödött. A szívem összefacsarodott, ahogy azt a szívtépő (és fülsértő) sírást hallottam.
A kezemet óvatosan ráhelyeztem a kilincsre és egy nagy nyelés kíséretében benyitottam. Nem tudtam, mi vár rám. A sírásból ítélve akár gyilkossági kísérlet is lehetett volna. De semmi ilyesmi nem történt. Három lány körbeállt egy negyediket. A középső hangosan zokogott, a körülötte lévő gyűrű nevetett. Ez a sátáni kacaj már nekem is sok volt.
- Réka, nem ér a gyengébbet bántani.- szóltam bele a "viccelődésbe".
A méhkirálynő megpördült a neve hallatára, őt követték hűséges csatlósai is. Egy fintort vágtak mindannyian, ahogy megláttak engem. A középső hüppögve, vörös szemekkel nézett rám. Szívszaggató látvány volt a rövid hajú, barna szemű, szemüveges teremtést így látni. Aztán bevillant. Ő kérdezte meg, honnan jöttem.
- Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálunk!- mondta kényeskedve Réka.
- Ha behúzok neked, már lesz.- vágtam vissza.
Réka kissé megingott 5 centis magassarkújában. Bár én még mindig magasabb vagyok nála. A szeme gúnyos fénytől izzott.
- Nem mered.- hajolt bele az arcomba.
Az a tömény pacsuliszag úgy vette el az éltető oxigént, hogy majdnem fulladni kezdtem. A rét virágainak irgalmatlanul összesűrített illata úgy facsarta az orromat, hogy az már fájt. Ez nem csábító, ez inkább "olyan erős, hogy a megyehatárban is érződik" szag. A zöld szeméhez egyáltalán nem illik az a ház oldalára illő vakolat, amit mindennapi sminknek használ. Ami pedig a csillogó, bugyirózsaszín szájfényt illeti... Előbb rakják be diszkógömbnek, minthogy valaki megcsókolja. A fehér szemem megvetően csillant, ahogy ezeket felmértem rajta.
- Fogadunk?- emeltem az öklömet.
Ahogy számítottam, falfehér lett. Még a sok alapozó, púder és malter alatt is határozottan látszott a hulla sápadt szín. Ez a rossz csaj látszat csak álca. Azért bánt kisebbeket, hogy ne tűnjön fel másoknak az ő gyengesége.
Hátráltak a dívák és csak egy nyitott mosdóajtó maradt utánuk. Gyávák! Aztán meghallottam a hüppögést, ami a hátam mögül jött. Becsuktam az ajtót és szembefordultam a vörös és feldagadt szemű lánykával. A szemüvegéért tapogatózott a csempézett padlón vakon és ártatlanul. Közben hullatta a krokodilkönnyeket. Az élet kegyetlen. De Isten a legkeményebb csatákat a legjobb harcosainak adja. Ezt megtanultam a 100 év alatt. Lehajoltam a sötétkék fémkeretes szemüvegéért és a lánynak adtam. Ő kicsit megszeppenve fogadta el és feltette. Félve pillantott fel rám.
- Te is azért jöttél, hogy szívass?- kérdezte könnyek közt.
- Én nem vagyok olyan, mint ezek a gerinctelen férgek.- a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem.
A barna őzikeszemei tágra nyíltak. Még sosem láttam ilyen őszintén, mégis ilyen szomorúan csillogni egy emberi szemet.
- Miért segítesz?- belekapaszkodott a karomba és felrántottam a földről.
Kissé kövérkés lány, de jó ízlése van. Visszafogott és elegáns, bár egy kicsit slampos. De ez a köztes stílus jól áll neki. Az arcát két oldalról pattanások és mitesszerek tarkítják, így adva az arcának természetes piros színt. Félénken tolta fentebb a szemüvegét, miközben egy zsepivel a könnyeit törölte.
- Csak úgy.- mondtam érzelemmentes arccal.
- Oh...- hajtotta le a fejét.
- Mi a neved?- kérdeztem, miközben a mosdókagylóhoz vezettem.
- Ryshia (Rísia) vagyok.- felelte szipogva.
- Ez milyen név?- gondolkodtam el.
- Ausztrál származású vagyok. Azt jelenti: szeretet és béke.- magyarázta meg.
Nagyon illik rá ez a név. Bár szerintem túlságosan békés.
- Nincs esetleg valami beceneved?- folytattam a társalgást, miközben segítettem megmosni az arcát.
- Senki nem barátkozik velem, így szükségtelen a becenév.- ledöbbentem, amikor ezt mondta. Akkor kellett volna látni az arcom, mikor folytatta.- Még abban sem vagyok biztos, hogy az osztály tudja-e, mi a nevem.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Csak a leckét másolják le rólam. Nem beszélgetek senkivel. Csak akkor maximum, mikor szívatnak. Bár inkább akkor csak sírok.- ahogy mondta, hallottam a hangján, hogy megint el fog pityeredni.
- Biztos vagyok benne, hogy szívesen barátkoznának veled az emberek, csak félénk vagy.- mosolyogtam rá.
Vagy legalábbis valami olyasmit próbáltam csinálni. De ő hálásan tekintett rám.
- Mindig is bátor és magabiztos szerettem volna lenni.- kezdett bele a meséjébe.- Amikor azonban alkalmam nyílna rá, inkább visszahúzódom.
- Te is tudod, hogy sikerülhet minden, csak akarni kell.- nem illik rám ez a lelkesítő szerep.
Végeztünk az arcmosással és odaadtam a szemüvegét. Még gyorsan kisimítottam a hajam, majd kiléptünk a menedéket jelentő lánymosdóból.
- Egyébként Miyako...- a nevem hallatán Ryshia felé fordultam.
- Igen?
- Köszönöm.- látszott rajta, hogy komolyan gondolja.- Nem tudom, miért félnek tőled az emberek.
- Honnan hallottad te ezt? Nem azt mondtad, hogy nem beszélsz senkivel?
- Attól még jó a fülem!- aranyosan elmosolyodott.
Én csak egy mosolyszerűséggel az arcomon vállat vontam.
- Talán csak tisztelnek. Bár azt el is várom.- mondtam.
Mindketten halkan és egyszerre felnevettünk. A kezem a farmerzsebemben pihent, az övé pedig a kapucnis pulcsija zsebében. Távolságot tartva mentünk a folyosón, közben egy-két szót váltottunk. Ahogy a termünk elé értünk, játékosan megböktem. Ő rám nézett, én pedig kicsikartam magamból egy igazi mosolyt. Elég nehéz volt...
- Majd óra után dumálunk!- mondtam és beléptem a terembe.
A szemem sarkából még láttam, hogy Ryshia ledöbbent. De az arca örömtől sugárzott. Végül sietve helyet foglalt. Stephan mellé levágtam magam, a srác pedig a fülembe súgott.
- Hol voltál?- súgta a fülembe.
A lehelete csiklandozta a nyakamat és a fülemet. Éreztem az arcszesz illatát, amit használ. Én visszamotyogom neki a választ.
- Ryshia segítségére siettem.- feleltem.
- Az ki?- váltott döbbent módba.
- Az osztálytársunk, észlény!- sziszegtem.
- Ja...- zavarában vakargatta a tarkóját.
Így olyan édes, legszívesebben megzabálnám! Oké... ez furcsa volt...
- Ő az.- mutattam rá az egyedül ülő lányra.
- Akkor Ryshia a neve! Sosem tudtam...
- Magad alatt vágod a fát, Stephan!- súgtam oda mérgesen.
Védekezően felemelte a kezét, mire bejött a tanár. Elkezdődött a fizikaóra. Hurrá... vagy mi. Csak most figyeltem fel arra, hogy Ryshia borzalmasan okos. Mindig elsőként végez a feladott példával, mégsem jelentkezik. De miért nem? A 45 perces feladatsornak a csengő vetett véget. Mindenki megrohamozta az ajtót, amit a tanár csak fejcsóválással reagált le. Ryshia is kifelé igyekezett, de sikerült elkapnom a grabancát a folyosón.
- Meg sem vársz?- kérdeztem tőle.
- Komolyan mondtad óra előtt?- nézett rám tágra nyílt szemekkel, miközben mellém zárkózott.
- Persze. Nem szoktam viccelni.- tekintettem rá oldalról.
- És miről szeretnél beszélni?
- Miért nem szoktál jelentkezni? Hiszen mindig te oldod meg leghamarabb a feladatot.- kezdtem bele.
- Hát...- egy kicsit zavarba jött.- Meg szeretném adni a gyengébb tanulóknak is az esélyt a jó pontok begyűjtésére.
- Túlságosan jószívű vagy.- mondtam rámosolyogva.- És most mond el, az miért is jó neked?
- Ha más boldog, én is az vagyok.
- Pedig nem láttalak mosolyogni egy jó ideje. Legalábbis a mosdós esetig.- jelentettem ki kereken.
- Hát félek, ha még az is kiderül, hogy okos vagyok, még jobban piszkálni fognak.- zavartan piszkálta az ujjait.
- Hányas az átlagod?- néztem rá felvont szemöldökkel.
- 3-as.- nyöszörögte.
- Ennyire megvisel a piszkálódás?
Ő csak bólogatott. Mondjuk megértem. Külföldi, kissé husis és még okos is. A többieknek van miért féltékenynek lenniük.
- Csak féltékenyek rád!- öntöttem belé a lelket.
- Ugyan miért? Egy nagy nulla vagyok!- fakadt ki halkan.- A szüleim itt hagytak, a nagynéném hetekre eltűnik, a nagybátyám iszik, a suliban legalább nyugtom van. Ráadásul még külföldi is vagyok, de így is jobban tudom ezt a nyelvet, mint az osztálytársaim. És még okos is vagyok, de ezt nem merem egyszerűen felvállalni. Barátaim pedig nincsenek...- a falnak dőlt és problémás arcot vágott.
Én a vállára tettem a kezem és szembe álltam vele. Őszintén mosolyogtam rá.
- Én itt vagyok. A barátod vagyok, ha törik, ha szakad.- mondtam.
Ő először döbbenten, majd meghatottan nézett rám. A barna szemében könnyek csillogtak.
- Még sosem volt senki ilyen jó hozzám, mint te. Köszönöm!- mondta és megölelt.
Ez a lány védelemre szorul. Ezúttal nem fizikai, hanem lelki védelemre.
- Hidd el, jó ha kibeszéled a dolgokat.- súgtam oda neki.- Én meghallgatlak.- és megvédelek.
A megvédelek részt már csak gondolatban adtam hozzá. Kibontakoztunk az ölelésből.
- Rendben.- bólogatott meghatottan.
Egy kacagás jött hirtelen a hátam mögül. A hideg felkúszott a gerincemen és hatalmába kerített az undor.
- A két kitaszított egymásra talált?- kérdezte egy kényes hang.
A fejemet tenném rá, hogy ez Réka. Morogva fordultam meg és meglepő módon igazam lett. Ha ilyen találatom lenne az ötös lottón, már milliomos lennék. Őszintén megijedtem Réka fejétől. A púder minden pórusát eltömítette, az orra tövébe berakodott... Fúj! Néha átok ez az éles látás!
- A kőműves nem volt dühös, mikor elloptál tőle egy vödör meszet és smink gyanánt az arcodra kented?- vágtam vissza.
Egy diákokból álló gyűrű közepén voltunk. Mindkettőnk szeme szikrát szórt. Ryshia remegett a hátam mögött, akár egy nyárfalevél. Kiky és Veronika viszont peckesen álltak úrnőjük jobb és bal oldalán. Egy a három ellen? Megoldható!

17. fejezet: Fegyver

Írói megjegyzés
Remélem még nem haltál meg! Ha viszont igen, már nem láthatod ezt a részt. Tudom, hogy ez a rész kicsikét rövidke lett, de ez átvezető valami nagyobb esemény előtt. De nem is jártatom tovább a számat, nehogy elkotyogjak valamit!
Írói megjegyzés vége

"Nem minden az, aminek látszik."

Néztem Donra, amíg gondolkodott. A kínzó csend után végre valahára megszólalt.
- Honnan vannak a pisztolyaid?- mutatott az övemben fityegő ikerpisztolyokra.
- Ja, ezek?- vettem kezembe a két fegyvert.- Már velem voltak, amikor magamhoz tértem egy sikátorban.
- Aha!
Az arca úgymond "megvilágosodott". Szinte láttam a felgyúló villanykörtét a feje felett, ahogy a rajzfilmekben szokás. Zseniális ötlete támadhatott ekkor, mivel szeme és szája tágra nyílt. A keze megindult a farmerem felé és hirtelen kivette a pisztolyokat az övemből.
- Ezt nézd!- a két tenyerére fektette a pisztolyaimat.
Ahogy a markolatuk egymás mellett volt, felvillant valami minta a két markolaton. Don közelebb vitte egymáshoz a két lőfegyvert, ismét izzottak. Aztán távolabb, a titokzatos minta pedig kihunyt.
- Látod?- kérdezte.
- Igen. De ez mi?- a két pisztoly markolatát összeillesztettem.
Egy keresztes vipera alakja izzott fel az összerakott felületen. A két pisztoly felfénylett. Emlékeztem valahonnan egy ilyen kígyómintára. És most nem a kezemre gondolok. A két pisztoly fénye eszembe idézett egy bizonyos csillogást. Egy szablya csillogását. Egy kard formálódott az agyamban. Egy fekete markolatú szablya, amelynek pengéje olyan, mint a hold ezüstös csillogása. A markolatára egy aranyozott zsineg tekeredett. De ez a kép pillanatok alatt futott át az agyamon. A pisztolyok egybeolvadtak a kezemben. De úgy éreztem, mintha most már tényleg hozzám tartoztak volna. Az ikerpisztolyaimból egy hatalmas tűzerejű lőfegyver lett.
- Ejha, nem vagy kispályás!- füttyentett Don, amikor meglátta a fegyveremet.
- És most ez...?- nem tudtam hogyan nevezni.
- Minden bukottnak van egy úgymond "fegyvere". Úgy látszik, a tiéd ez.
- És hogy kell szétválasztani?
- Fogalmam sincs.- mondta nemes egyszerűséggel.
- Mi az, hogy NEM TUDOD??!!- ordítottam rá szerencsétlenre.
Rászegeztem a hatalmas pisztolyt. Ő lesápadt, de gyorsan reagált. Dühömben lőttem egyet. Ha nem reagál olyan gyorsan, lehet hogy a testét szétcincálta volna a lövés. De ehelyett a variáció helyett egy vastag tölgyet vitt ki földestől. Megfagyott a levegő. Az ujjam még mindig a ravaszon pihent, míg Don a jobb oldalamra elvetődött. A füstölgő puskacsőből távozó energianyaláb (nem merem tölténynek hívni) kivitt egy körülbelül 10 méter vastag tölgyet a helyéből. Don és én nagy szemekkel néztünk a fegyveremre.
- Figyelj, Miyako...- mondta Don halkan.
- Hm?- néztem rá döbbenten.
- Kontrollálni kéne a dühödet, nem?
- Meglehet.- bólintottam bizonytalanul.- Szerinted ehhez kell fegyvertartási engedély?
- Hát... Nem, figyelj ez nem is számít fegyvernek, ez csak egy vízipisztoly... Lövöldözz vele nyugodtan!- ironizált Don.
- Az arcodba durrantsak vele? Megnézzük, hogy csak vizes lesz-e a hajad!- mondtam nevetve.
- Egyenlőre azt kéne elérni, hogy ne pusztíts ki ezzel egy egész utcányi embert. Aztán jöhet az én fejem.
- Először arra kéne rájönnöm, hogy alakítsam vissza.
Elengedtem a ravaszt, így két kézzel kellett tartanom. A szememmel vizslattam a kétcsövű szörnyeteget. Enyhén megnyomtam a fegyvert, amitől kettévált. Ismét a megszokott ikerpisztolyok voltak a kezemben. Felnéztem az égre, ahol már a felkelő nap narancssárgára festette a horizontot. Ránéztem Donra, aki megvonta a vállát.
- Lejárt az időnk. Vigyázz magadra, kicsi Miyako!- egy erős ugrással felemelkedett és nemsokára el is tűnt az égen.
Nekem is oda kell csavarnom rendesen, ha haza akarok érni! Egy nagy dobbantással elrugaszkodtam a szilárd talajtól, egyenesen a felhők bizonytalan és légies birodalma felé. A szárnyaim villámgyorsan kinyíltak és felvittek a felhők fölé. Erősen csapkodtam a fekete büszkeségeimmel, hogy minél hamarabb hazaérjek. Hasítottam a levegőt, rendesen ki is fulladtam. Nem is gondoltam volna, hogy a repülés ilyen megerőltető lehet! Minden izmomat megfeszítve ereszkedtem a felhők alá. A házak között szlalomoztam. Már csak 8 utca... 7... 6... hopp egy kis utca... Átvágtam egy kerten... 3 utca... 2 és 1... megérkeztem!
Majdnem belecsapódtam a vastag bejárati ajtóba. Még éppen lefékeztem, és felnéztem az égre. A nap már félig fent volt, olyan hajnali 6 körül lehetett. Visszahúztam a szárnyaimat és beléptem a házba. Stephan már nem volt a kanapén, így felbaktattam a lépcsőn. Nem akartam zajongani, így lábujjhegyen közlekedtem. Amire viszont felfigyeltem, hogy a szobám ajtaja tárva-nyitva. Megállok a folyosón és benézek. Nem látszik nyoma annak, hogy bejöttek volna. Inkább mintha... felmérték volna a terepet.
- Jó reggelt, Miyako.- szólalt meg mellettem egy hang.
Én ijedtemben majdnem leugrottam a lépcsőn, egyenesen a földszintre. De kiderült, hogy csak Liza az.
- 'Reggelt neked is!- mondtam.
- Hát te?- kérdezte hunyorítva.
- Hétfő van, nem?- néztem rá értetlenül.
Neki egyből kipattant a csipa a szeméből és keltegetni kezdte testvérét. Én a vállamat vonogatva vonultam oda a naptárhoz. Igen, tényleg hétfő van. Ismét suli... Hát mit ne mondjak, már unom.
A testvérekkel megreggeliztünk. Ők úgy ettek, mintha éheztettem volna őket eddig. Na köszönöm szépen! Úgy tűnik, nagyon rossz háziasszony vagyok. Pedig 7 évig én főztem a szüleimre, ők pedig keménykötésű emberek voltak. Mondjuk azt is betudhatjuk érvnek, hogy amikor én főztem az egy 100 évvel ezelőtt volt. Szóval lehet, hogy megváltoztak azóta az étkezési szokások. De nem biztos... Ez csak egy enyhe sejtés.
- Indulhatunk?- álltam fel.
- Igen.- bólintott Liza.
Elindultunk a késő őszi időben, pedig még csak szeptember van. Hol van még a november?

16. fejezet: Ki tanít kit?

"Aki tudja, az tanulja, aki nem tudja, az tanítja."

Krin nem semmi. Nagy szemekkel nézek rá. Ő a farmerjával babrált.
- Adottság?- kérdezek vissza.- Hány éves vagy?
- Idősebb vagyok, mint te vagy akármelyik csapattagunk.- a szeme sárgán felizzott.
Az arca... megviseltnek látszott. Az idő megkeményítette a vonásait. Úgy nézett ki, mint egy isten a halandók között. Ő már látott mindent.
-Ki vagy te?- nézek rá.
Semmit nem tudunk róla az égadta világon. SEMMIT!
Amikor ezt kiejtettem a számon, Don csapódott be közénk a földbe. Röhejes látvány volt. Krin viszont felszívódott. Mire Don felkászálódott, csak a döbbent arcomat látta. Hogyan...? És mikor...? Az erdő felé néztem, ahol pár pillanatra aranyszemeket láttam megcsillanni. Don csettintett párat, majd az arcomba fújt. Egy gusztustalan szag csapta meg az orromat. Fekete füst szállt Don szájából, az volt ilyen szagú.
- Normális vagy?!- ordítok rá.
Prüszkölök és tüsszögök.
- Te nem figyeltél rám, aranyom.- mosolygott az arcomba.
- Na tudod kit aranyozzál!- mondtam.
- Kezdhetjük?
- Mit?- nézek rá értetlen fejjel.
- Az edzést.- mondja könnyedén.
- Milyen edzés?
- Tina nem mondta?
- Nem.- ingattam a fejem.
- Akkor engem ér az a megtiszteltetés, hogy elmondjam neked.- a vállamra rakta a kezét, amit egyből le is ráztam magamról.- 3 hét múlva jön egy feladat. Addigra ki kell képeznünk téged.
- Ki szerint?
- Rix a csapatkapitányunk, ő rendelkezett így.- mondta, amolyan "bocs, ez van" tekintettel.
- Akkor kezdjük.- sóhajtottam lemondóan.
- Rendben. Első szabály...- végig se tudta mondani, mivel földhöz vágtam.
- Legyek gyors? Ne lankadjon a figyelmem? Olvassak az ellenfél mozdulataiból?- mosolyogtam rá.
Ő a földön vigyorgott rám. Talpra ugrott és elismerően füttyentett.
- Többet tudsz, mint hittem!- mondta és támadó pózba állt.
- Akkor gyerünk!- mondtam.
Ezúttal már keményebb ellenfél volt. És én maradtam alul. A kis huncut bevetette az erejét. Bezzeg én még támadni se tudok, csak füstölögni. Mindketten izzadtan és kifáradva terültünk el a füvön.
- És most jöjjenek a képességek...- mondta zihálva.
Én csak bólintottam egyet. Mikor sikeresen feltápászkodott, engem is felrántott a földről.
- A jelképedet elő tudod hívni?- kérdezte a viperájára mutatva.
- Zafírára gondolsz?- mikor ezt kimondtam, Zafíra megelevenedett.
Kígyó alakban letekeredett a kezemről. A fűben emberi alakot vett fel. Don kiguvadt szemekkel nézte.
- Eléggé eleven vagyok?- kérdezte gúnyosan Zafíra.
Don arcát le kellett volna fényképezni. Akkora volt a szeme, akár egy harcsának.
- Be-be-beszél...- mutatott dadogva Don Zafírára.
- Persze, hogy tudok beszélni!- mondta Zafíra megvetően.- Ahogy a tiéd is tud!- mutatott Don kígyójára.
- Ő még nem beszélt.
Zafíra közelebb hajolt Don kígyójához. Meglepetésemre suttogni kezdett neki.
- Hé, Silver (Szilver=Ezüst)! Ne szívasd szegény srácot. Gyere elő!- suttogta Don kígyójának.
Az úgy látszik, meghallotta, mivel mozgolódni kezdett. Az ezüstösen csillogó kígyó élesen sziszegett. Don szinte kővé dermedt. Egy csúszással a földön termett, ahol emberi alakot öltött. Egy srác volt az. A testét ugyanúgy fedték a pikkelyek, ahogy Zafíráét. A fiú haja szürkés árnyalatú, a szeme acélszürke. Ezüst pikkelyei csillognak a holdfényben. Megvetően fordult gazdája felé.
- Én itt ordibálok neked, de meg sem hallasz!- mondta a kígyósrác megvetően.
Don lefagyott, se kép, se hang. Csak most láttam igazán, mekkora hasonlóság van a vonásaik között. Ahogy így gondolkodtam, Silver körülnézett.
Aztán a szeme átcsúszott Zafírára.
- Szia, szépségem!- kacsintott rá.- Akarsz kis kígyókat?
- Ez a legjobb csajozós dumád? Komolyan?!- mondta a jelképem gúnyosan.
- Hé! Állj!- vontam magamra a figyelmet.
Mindenki rám nézett.
- Neked van neved?- néztem ezüstsrácra.
- Nincs.
- Akkor Zafíra miért hívott Silvernek?
- Mert szerintem illik rá.- vágott közbe a dumás viperám.
- Akkor elfogadom névnek a Silvert.- bólintott immár Silver.
- Oké. Don! Rendben vagy?- néztem a lesokkolt srácra.
- Egy csődtömeg vagyok...- suttogta maga elé.
Inkább hagytam szegényt, elég sokk érte.
- És te ki vagy?- mutatott rám Silver.
- Miyako vagyok.- biccentettem.
Silver nagy szemeket meresztett, majd, mintha elszégyellte volna magát. Ő valamiért térdre ereszkedett és tiszteletteljesen lehajtotta a fejét.
- Úrnőm!
- Silver, mi ütött beléd?- kérdeztem döbbenten.
- Hatalmas erő lakozik benned. Emellett ismertem a szüleidet.- mondta Silver, utána felállt.
- A... szüleimet?- nyeltem egy hatalmasat.- Honnan ismerted te az én szüleimet?
- Majd rájössz!- legyintett.- De jól hallottam, hogy nem tudod használni a képességeidet?- terelt témát.
Egyből elfeledkeztem az előbbi beszélgetés témájáról, annyira elszégyelltem magam.
- Igen...- égett az arcom a szégyentől.
- Hát...- felnevetett Silver.- Láttad volna ennek a bénának a próbálkozását!- mutatott a gazdájára.
Zafíra is felkuncogott.
- Hé!- éledt fel Don.- Silver , inkább gyere vissza a karomra!- mondta keményen Don.
- Végre úgy viselkedsz, mint egy férfi!- mondta Silver.
- Eddig is úgy viselkedtem!- nekiálltak vitatkozni.
Én Zafírára néztem, mire megforgatta a szemét. Ez a mozdulat amolyan "a pasik olyan gyerekesek!" mozdulat volt. A jelképem rázkódott egyet és kígyóként sziszegett a fiúkra. Sóhajtozva néztem a két srácot, majd megelégeltem. Elővettem az ikerpisztolyaimat és a két srácra szegeztem.
- Hé, Miyako... nyugi!- csitított Don.
- Silver, visszamész Don kezére! Don, te pedig folytatod a tanítást!
- Kemény csaj!- mondta Silver és visszament Don karjára, tetkó formájában.
- Most már tedd le!- mondta Don és visszatettem a fegyvereket.
Zafíra is visszament a tetkóba, így ismét csak ketten voltunk Donnal. Én a mellkasom előtt keresztbe fontam a kezem. Néztem Donra, aki látszólag nagyon gondolkodott. Le kellett volna fényképezni az utókornak, mert nem sokat láthattuk ezt a csodaszámba menő eseményt.

15. fejezet: Meeting at midnight (Találkozó éjfélkor)

"Ha egy ember szótlan, nem azt jelenti, hogy nem tud semmit. Csak nem akarja az orrodra kötni a dolgait."

Mikor Stephan bealudt a tévé előtt, kiosontam az ajtón. Jó tizenegy már lehetett. Még akartam repülni, szóval jól jön az extra idő. Nekifutásból lendültem meg. Egy nagy dobbantás kíséretében eltávolodtam a szilárd talajtól. A szárnyaim most sem hagytak cserben. Ahogy repülök, egy szárnyas valami tűnik fel a holdfényes éjszakában. Gyönyörű manővereket hajtott vége a levegőben. Én hozzá képest nudli vagyok. Ahogy megcsinálta a dugóhúzót, füstöt bocsátott ki magából. Ezzel felhőket alkotott. Ismerősek voltak azok a felhők. Amikor nappal volt... A gyanúm be is igazolódott, mivel a "mesterséges felhők" el is tűntek nyomban. Akkor láttam, amikor ezeket esőfelhőnek néztem, a suliból hazajövet. Azonban, amikor az ismeretlen szárnyas kitárta hollófekete szárnyait, elképedtem. Arany minták rajzolódtak ki a testén. A szemei drágakőként villogtak. Ki ez? Rám nézett, arany szemei a vesémig hatoltak. Mielőtt el tudtam volna repülni, az arany mintás 4 centire került tőlem. Kemény arcvonásaiban Krinre ismertem rá. A sötét, holdfényes éjszaka kiemelte az arcát. Mintha csak az éjszakai életre született volna. Akár egy ragadozó. El is tudom képzelni, ahogy felkapja áldozatát és megöli. A tekintete egy pillanatra döbbenetet tükrözött. De aztán eltűnt a szemem elől. Pár pillanat sem telt bele, megtudtam, hogyan tűnt el. A hátam mögött nagy szárnysuhogás közepette valami történt. Krin valamit motyogott, majd egy ujjal a gerincem egy bizonyos pontjába ütött. A végtagjaim, beleértve a szárnyaimat is, nem mozdultak. Pánikolva zuhanórepülésbe kezdtem. Krin elkapott a karjával. Száguldottunk, mint a szélvész. A felhők felett mégis a világ olyan békés.
- Vigyázat!- mondta Krin kifejezéstelen hangon.
Én szinte nem is értettem. Amikor azonban elengedett, megértettem. Sikítva és kapálózva estem a házak tengere felé. Kétségbeesetten próbáltam mozgásra bírni a fekete szárnyaimat. A testem nem engedelmeskedett az agyamnak. A szél fenyegetően fütyült a fülembe. Az agyam kattogott. Krin... Miért? Összeszorítottam a szememet. Amikor egy antenna felnyársalt volna, megálltam a zuhanásban. Először csak a jobb szememet nyitottam ki. Élek... De hogy...? A hasam alatt valami aranyszínű por szállt. Egy háztető felett lebegtem, ennek a pornak a segítségével.
- Bocs.- paskolta meg a fejemet valaki.
Immár kettő, tágra nyitott szemmel nézek a bukottra. Történetesen Krin állt mellettem teljes pompájában. Arca még mindig kegyetlenül kifejezéstelen. Akár egy robot. Az arany fény kihunyt a testén és a szemében. A por elszállt alólam, hogy gazdája kezén álljon össze újra egy tetoválássá. Egy csattanás kíséretében értem el a cseréptetőt. Krin visszahúzta a szárnyát. Egy kecses mozdulattal beleütött a combomba. A végtagjaimba visszatért az élet. Nyekeregve felálltam. Macska ügyességgel ugrott le a tetőről, egészen a kertbe. Visszanézett rám a válla felett. A háta heges, köztük húzódik az a friss seb is, amit most szerzett. A felsője szabadon hagyta a háta közepét. Sosem takarja a hátát. A fehér, hát nélküli top és a fekete farmer kiemelte az alakját. Nekem is kell ilyen nyakba akasztós top! Előrelátó, mert legalább nem szakad ki minden egyes pólója. Mint ahogy nekem is odalett a kedvenc Linkin Park-os pólóm. A szemébe néztem, ami szintén minden érzelmet mellőzött.
- Gyere.- szinte suttogta.
A testem automatikusan engedelmeskedett. De nem varázsolt. A tiszteletem mérhetetlen, amit iránta érzek. Pedig nem tudok róla az égvilágon semmit. Leugrottam a kertbe és követtem a lányt.
Az erdő hangoktól terhes. Tücskök ciripelése, madarak neszezése és a szél játékos hangja vegyül. Mintha egy hangverseny lenne. A természet hangjainak versenye. A holdsarló sejtelmesen bevilágított a fák levelein keresztül. Az avar dallamosan ropogott a talpunk alatt, jelezvén az állatoknak, hol is vagyunk pontosan. Az orromig nem láttam. Furcsa volt a levegő... Olyan fojtó. A sötét erdő hangjai egy varázsütésre megszűntek. A szél nyomasztó hallgatagságba burkolózott. A tücsköknek torkukon akadt a szó. A madarak már alszanak. Szemeim ingeresen fényt keresnek. Csillogás tűnt fel a fák között. Egyre erősebb és erősebb fényt bocsátott ki. Az a fény testet öltött. Az arany por ismét feltűnt előttünk.
Követtük a sejtelmesen szálló szemcsés anyagot. A fénye hasonló a szentjánosbogáréhoz. A cserjék, levelek, növények szinte éltek. A fák utat engedtek nekünk egy tisztásra. A mező zöld füve most ezüstösen ragyogott. Álomszép táj, meg kell hagyni. A tisztás közepe felé mentünk. A por mutatta az utat. Krin szótlanul ment előre. Nem egy társasági ember...
- Egy tisztás...?- motyogtam, bár ebben a csendben üvöltésnek hallatszott.
- Éjfél. Helyes.- mondta Krin, ahogy behunyt szemmel sütkérezett a holdfényben.
- Miről beszélsz?- vágtam értetlen arcot.
Ő nem válaszolt, csak felém fordult. Az arcán ismét arany minták voltak. A két szeme között egy lándzsa, ami az orrnyergére is kiterjed. Az arcvonalán végig egy ókori mintha húzódik.
- Mit akarsz? Csak kettőkor kell idejönnöm.- mondtam.
- Megmutatok... mindent.- nézett mélyen a szemembe.
Az egy fejjel magasabb lány szemei élettelenül fénylettek. Görnyedt háttal nézett velem farkasszemet a szintkülönbség miatt. Egy pillanatra azonban megláttam egy csillanást. A bizonyítékot, hogy vannak érzelmei.
- Mindent?- kérdeztem remegő hangon.
Rettegek. Mit mutat meg? Remegek, akár a kocsonya. Nem hiszem, hogy bántana. Vagy talán mégis? A szívem hatalmasat dobbant. Krin kiegyenesedett. Hátat fordított nekem és suttogni kezdett. Nem értettem, mit mond. Igazából abban sem voltam biztos, hogy ezen a nyelven beszél. A szavak hidegen szálltak a levegőben. Hangfekvése félelmet ébresztett bennem. A hideg rázott és kivert a víz, egyszerre. Nem mertem leállítani. De egyvalami eljutott a tudatomig: ő nem olyan, mint a többiek.
A föld remegni kezdett. Krin azonban rendületlenül mondta tovább a szöveget. Az egyensúlyomat alig bírtam megtartani. A hold simogató fényét egy felhő takarta el. Ahogy a teljes sötétség elérkezett, a remegő földből fénycsóvák törtek elő. Gejzír is lehetett volna. A füst, ami feltört, azonban nem volt szokványos. Egy kört alkotott. Mi a körön kívül álltunk, de láttam a jeleket, amiket a füst hagy a földön. A jelek felizzanak 4 különböző színben, így a kör 4 részre osztódik. Középen a kör fehéren ragyog. Krin mellettem abbahagyta a suttogást és megszemlélte művét. Szó nélkül megragadta a karomat. Egy nagyot lendített rajtam és konkrétan behajított a fehér fénybe. Nagy puffanással földet értem. Lelkek suttogásától fájt a fejem. Mindegyik egyszerre beszélt. A fájdalom olyan erős, hogy nem tudok felkelni.
Pár pillanat múlva már nem a testemben vagyok. Lebegek. De a hely ismerős. És ez a meleg klíma is. Gyermeksírástól hangos a levegő. Száraz homokot visz a szél. Egy düledező falucska képe tárul elém. Döbbenten látom a régi fakunyhót. Amelyben éltem és meghaltam. A nagy fa is ott állt. A szárítókötélen függő hagyományos fehér és barna ruhákat vizesen tépázta a szél. Az alatt átbújtam, a kunyhó ajtaja felé néztem. A háznak csúfolt fatákolmány előtt egy fűzött kosár. Abból jön a csecsemősírás. Ahogy közelebb léptem volna, nyílt a kunyhó ajtaja. Gyorsan elbújtam az út melletti bozótosban. Anyám derűs, és meglepően fiatal arca bukkan fel. Aggódva nézett a zokogó csöppségre. A kosarat felemeli és egy levelet vesz ki belőle. Érdeklődve bontogatja a levelet. Amikor elolvasta a papíron lévő sorokat, összeráncolja dühösen a szemöldökét. Aztán angyali arccal a baba felé fordul. A levelet a kis kosárkába teszi, de mielőtt becsukhatná az ajtót, a levelet kifújja a csecsemő mellől a szél. De ezt nem veszi észre. A baba aranyosan felkacagott. Anyám viccesen grimaszolva viszi be a fűzött kosarat a jövevénnyel. Azonban a levél nélkül. Kiegyenesedtem, amikor becsukta maguk után az ajtót. A levelet egyenesen a lábamhoz sodorta a szél. Remegő kézzel felemeltem a papírt.
"Szeretném ha önök nevelnék fel a gyermekemet. A család számomra nem megengedhető. Sem lelkileg, sem anyagilag. A neve Miyako. Pontosan ma 5 hónapos. Szeressék, neveljék sajátjuk szerint. De egyet kérek: adasson meg neki a teljes család illúziója. Legyen szerető családja, olyan, ami magamnak nem adatott meg."
Aláírás nincs. A szám kiszáradt, az arcom krétafehér. Kik voltak a szüleim..? Ők csak nevelőszülők voltak? Mi ez az illúzió egyáltalán?
A levél elporladt a kezemben. A táj elsötétedett. De ugyanaz maradt. Mintha felgyorsítottak volna mindent. Pár épületet felhúztak a faluban. Az emberek öregedtek.
- Miyako, ne szaladj messzire!- erre a hangra hátrafordultam.
Egy szőke kislány szaladt ki a kunyhóból, vidáman kacagva. Felismertem anyámat az ajtóban. Pár évvel öregebbnek tűnt. De a vidám csillogás a szemeiben megmaradt. Mosolyogva nézett a lány után. Aki... Én vagyok? Késztetést éreztem arra, hogy magam után menjek. A bokrok és a fák takarásában elindultam. A kis énem mindenféle virágot szedett. Az erdő szélén jártunk, amikor egy nő jön ki az erdőből. Olyan 20 évesnek látszik. A hátán a ruha cafatokban lógott. Üres tekintettel meredt maga elé. Aztán a kislány énem elszaladt előtte. A kis kezében egy koszorút szorongatott. Megállt a nő előtt.
A nő szeme hirtelen megtelt élettel. Láttam már valahol ezt a nőt... A kislány énem szégyenlősen felé nyújtja a koszorút.
- Nekem szántad, kicsi lány?- nézett meghatottan a nő.
A kislány pironkodva bólogatott. A nő gyengén letérdelt a kislány elé, így a kis énem rá tudta tenni a fejére a koszorút. A fehér virágok jól álltak a vörös hajában.
- Köszönöm, kicsim.- mondta és egy puszit nyomott a kislány fejére.
A kis Miyako mosolyogva és boldogan hazaszaladt. Én viszont ott maradtam, ahol a nő még mindig térdelt. A szél elfújta hozzám a szavait.
- Hamarosan újra együtt leszünk, kislányom...- mondta könnyezve.
A koszorúhoz nyúlt, ami még mindig a fején pihent.
Ismét begyorsítottak az emlékek. Én csak lefagyva ültem a bokor mögött. Ki ez a nő? Az... anyám? Nyár lett, égetően meleg. A kunyhónk teteje be van szakadva. A falusiak sírnak és üvöltöznek. Ez gyorsított felvételben. Amikor lelassult, temetési zene csendült fel. Gombóc nőtt a torkomban. Sírhatnékom támadt a zene hallatán. Jól sejtettem. A mögöttem lévő tisztáson temetés folyt. Hátranéztem, de bár ne tettem volna.
A rokonaim, barátaim és ismerőseim körbeálltak egy gödröt. Sírtak, zokogtak, de valaki csak szomorúan állt. Összeszedve a bátorságom, az emberek közé lépkedtem. Nekimentem valakinek, de... átsiklottam rajta. Nem látnak? Nem is hallanak? Ezeket a kérdéseket félretéve a gödör fölé hajoltam. Felismertem a saját testemet a koporsóban. A koponyámon látszik, hogy betört. Szőke fürtjeim között elveszett krétafehér arcom. Furcsa érzés... halottnak látni magamat. Minden erőmet összeszedve felnéztem. Ott volt ő is. A vörös hajú nő. Csendben, hátul sírt. Nem vettek róla tudomást. De egy-két elsuttogott szót elhozott felém a szél.
- Újra fog éledni. Csak ebben reménykedhetek.- motyogta maga elé.
A kép elmosódott. A döbbenet az arcomról viszont nem tűnt el. Oda akartam szaladni, ki akartam faggatni... De egy évszázad elrepült, én pedig sodródtam az évekkel. Az emberek öregednek, meghalnak. Építkeznek, újítanak a világon. A stílusok váltakoznak. Én erről mind lemaradtam. Az idő kereke csak megy rendületlenül. Felépült egy fejlettebb falu. Utána egy város.
Aztán az idő egy bizonyos ponton megállt. Felismertem azt a napot. Az angyali mivoltom aznap ért véget. Annál a sikátornál voltam. Éppen a korábbi énem eltűnt a kisfiú elől. Én ott maradtam. A kis srác kábultan forgolódott. Mint aki egy álomból ébredt. Igen, csak homályosítani bírtam az emlékeit.
- Hé, Stephan!- szólt egy hang.
Összerezzentem, ahogy a kisfiú is. Egy copfos, fogszabályzós kislány szalad ide. Stephan...? Őt mentettem meg...? Ha ez igaz, akkor Liza a copfos. Ő semmit nem változott!
Újra beletekertek az eseményekbe. A gyerekek felcseperedtek. Valami elrántott onnan. Stephan szobájába kerültem. Már ebben az évben lehetek... Otthonos és kényelmes. Stephan pedig már egy Adonisz, ahogy boxerben alszik! Az a test...
Ne térjünk el a tárgytól! Liza az egyik babzsákfotelben ül és vár. Várja, hogy a bátyja felébredjen. De Liza suttog valamit.
- Aggódom érted, Stephan... Az a szárnyas lény... Ő csak az elméd szüleménye! De te mégis hiszel benne... Mostanában meg egyre gyakrabban álmodsz vele...- motyogta maga elé Liza.
Velem... álmodik? Biztosan az emlék miatt.
Ahogy ez átfutott az agyamon, sötétség lett. A nagy feketeségben arany mintákat látok meg. Egyre közelednek. Én pedig nem tudok mozdulni. Hirtelen egy hideg valami ér az arcomhoz.
Kinyitom a szemeimet. Krin jéghideg keze simult az arcomhoz.
- Láttál mindent.- nem kérdezte, inkább közölte.
- Hogyan...?- pattantam fel.
Nem voltak ott a körök. Csak Krin. A mintái nélkül.
- Sokk hatása alatt vagy. Ez természetes.- mondta egy mosolyra emlékeztető valamivel az arcán.
- Ez... megtörtént? De te hogy...?- dadogtam.
- Adottság.- mondta egyszerűen.

14. fejezet: Érzések

Írói megjegyzés
Már többen is kérdezték, hogy honnan szedem a verseket a blogomhoz. Amihez nincsen írva szerző vagy cím, azt én magam írtam. Ha idézek valahonnan, azt majd feltüntetem a szövegben. Mindenesetre jó olvasást!
Írói megjegyzés vége

 "A lélektelen szív érezni, vágyakozni kezd. Vajon meddig mehet el?"

Belevisítottam szegény Stephan fülébe, így leejtett. A tiszta fapadlóra estem, ami természetesen tükörsima volt. Bezzeg ide nem tudnak rakni egy árva szőnyeget sem! A hátamon voltam, az idő lelassult. A szememben lassan mozdult minden. Akár egy videofelvétel. Az éjfekete hajam fátyolként terült el körülöttem. Felnéztem arra a személyre, aki leejtett. A nap fénye megtört a szemeiben, ahogy rám nézett. Innen lentről olyan, akár egy félisten. A pillantásunk egy végtelen pillanatig egybefonódott. Prédának éreztem magam. Mintha egy farkasra néznék, én pedig egy kis nyuszika szemével látnám a világot. A lassulás elmúlt, mikor megszólalt.
- Jól vagy?- kérdezte aggódva.
- Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem!- mondtam és felálltam.
Ahogy kiegyenesedtem, a testünk majdnem összeért. Meglepetésemre Stephan csak a szemembe nézett. Halkan, de határozottan suttogott.
-Nem is szeretnék.- egy pillanatra azt hittem,hogy meg fog csókolni.
Nem is hittem... Inkább reménykedtem benne. Hogy lehetek ilyen? De ő elfordult tőlem és lement a földszintre. Azt hittem, ott süllyedek el. A lépések zaja egyre távolodott. Egyedül álltam a folyosó közepén, a semmibe meredve.
- Ezek a fiúk!- sóhajtotta mellőlem egy hang.
Ijedtemben ugrottam egyet. A mellettem lévő ablakra néztem, ahol Tinát látom meg. Az ablakkeretbe kapaszkodott éppen. De a tűzvörös haja szögegyenes volt, még mindig. Pedig tuti repülve jött. A zöld tincsei még mindig megvannak.
- Tina, a falra mászom tőled! Az ajtó nem divat?- sziszegtem neki.
- Mi volt ez az előbbi akció, csajszi?- kérdezte huncut mosollyal.
Egy kecses mozdulattal beugrott az ablakon. Fehér farmer, lila top, fekete bőrdzseki. Jól áll neki, az tény.
- Miről beszélsz?!
- Ne tedd a hülyét, Miyako! Rámásztál volna a csávóra, ha nem megy le!
- Te képzelődsz!- legyintettem.
Nem úgy tűnt, mintha hinne nekem. A kezét csípőre tette.
- Miyako!- hallatszott a lépcső felől.
- Hajnali 2-kor a tisztáson! Ne késs!- mondta Tina, mikor az ablak felé taszigáltam.
Lépések zaja hallatszott. Pánik tört rám. Tina készségesen ugrott ki az ablakon. Mikor Stephan felért, csak engem talált és a nyitott ablakot.
- Mit csinálsz?- nézett rám furcsállva.
- Csak...- gondolkozz!- becsukom az ablakot!
Azzal megfogtam az ablakot és egy határozott mozdulattal becsuktam.
- Mehetünk!- vigyorogtam, mint egy hülye, miközben követtem a srácot a földszintre.

"Tina szemszöge"
Ha egy bukott szerelmes, annak sosincs jó vége. Már 40 éve, hogy ebben a városban vagyok. Ilyen lányt, mint Miyako sose láttam. Rideg és céltudatos. Nem tudja élvezni az életet. A kisugárzása vibrál és lüktet, akárcsak egy friss vérű lidércnek. De nem hiszem, hogy ölési kényszere lenne. És ahogy a dalt énekelte, igazolja a különlegességét. A tisztáson eldől, hogy érdemes-e a bukott angyal megnevezésre. Biztos vagyok abban,hogy rászolgált, amiért fekete szárnyai lettek. Az nem növekszik minden ok nélkül!
Miután kiugrottam az ablakon, a raktár felé vettem az irányt. A csapat ott szokott tanyázni. Rix legalábbis így rendelkezett. Miért ő a kapitányunk, nem tudom. Szépen landoltam és Dova fogadott. A fekete sörénye csak úgy lobogott utána.
- Gyere, Rix hív minket!- mondta sietve.
Beszaladtunk az épületbe, ahol a többiek voltak. A colos és szőke Paul unottan dőlt a falnak, miközben haverja magyarázott neki. Don hogy képes ennyit beszélni? Rosszabb, mint egy pletykás öregasszony! Krin a rá jellemző arckifejezéssel ült magában. Ez a tipikus arckifejezése, ami valahol az unalom és a düh között van. Keveset beszél, de azon ritka alkalmakkor, amikor beszédre nyílik a szája, furcsa dolgokat mond. Miyako érkezése előtt is mondott valamit... Összefüggéstelen szavaknak tűnt csupán, nem is emlékszem rá. Mégis lehetetlen nem tisztelni. Ő a legidősebb közülünk.
Ebben a raktárépületben találtunk rá, több évtizeddel ezelőtt. Akkor még hosszú volt a haja. Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem arra az éjszakára. Magzatpózban ült, térdeit átölelve a láncokkal teli sarokban. A farmere félig elszakítva, cipő nem is volt rajta. Egy szál trikóban sírdogált azon az estén. Könnyáztatta arca akkor még emberi érzelmeket tükrözött. Félelem, düh, csalódottság... Én és Rix voltunk a megtalálói. Arca sebhelyektől és daganatoktól csúfult el. De a viperája vele volt. Akkor többet beszélt, mint az évtizedek alatt összesen.
- Szörnyeteg vagyok. Nem szabadott volna ennek megtörténnie! Lélektelen vagyok! Mégis érzem őket. Nem akarnak elmúlni! A szívem meghasad, amiért érzem ezt. A szerelem tépi a szívemet. De ő nem szeret, csak bántott! Meg akart... De már soha többé nem tehet semmit.- zokogta.
Soha nem felejtem el.
Don befejezte a beszédet, amit Paulnak intézett, így most én voltam soron. A szememet Krin tetkója vonzotta oda. A kígyója most a homokban csúszkált, Krin irányította. Az ő képességei messze meghaladják a miénket. Don mögém állt és megcirógatta a nyakamat. A hideg rázott az érintésétől, így hasba vágtam. Ő pedig kivédte.
- Ha bántani akarsz, legalább szólj!- mondta "sértődötten".
Pimasz vigyorra húzta a száját, mikor elengedte a csuklómat.
- Az úgy nem vicces.- fordultam vele szembe.
Fekete szemei úgy mértek végig, mint valami áldozatot.
- Tudod, mi lenne a mókás?- a derekamnál fogva közelebb rántott.
- Az, ha hagynád Rixet megszólalni!- mutattam a háta mögé.
Rix nézett minket átható pillantással. Ő morogva, de elengedett, én pedig ügyesen és gyorsan kibújtam az öleléséből. Mindenki közelebb jött.
- Új munka van a láthatáron.- mondta Rix, mire mindnyájan fészkelődni kezdtünk.
- Miféle?- kérdeztem.
- Olyan, amitől a főnökeink is lázba jönnek! De van egy rossz hírem.
- Mi az?- úgy utálom, amikor harapófogóval kell kihúzni belőle a szavakat!
- 7-en kellünk hozzá. Miyako-t minél hamarabb ki kell képezni.
- Pontosan meddig?
- 3 hét múlva lesz itt a célpont. Addigra kész kell lennie!- mondta Rix.
Ő kilépkedett a társaságunkból. Mégis hogy képezzük ki 3 hét alatt?! Ezt mondd meg, észlény! Don nagy vigyorgásba kezdett. Tudtam, hogy valami perverzség motoszkál az agyában. Paul tanácstalanul vonogatta a vállát, Dova gondolkodott... Krin viszont kiegyenesedett a hallottakra. Mintha egy mosoly jelent meg volna az arcán egy pillanatra. De valószínűleg csak káprázott a szemem. A rövid hajú lány arca újra kifejezéstelen lett. Valami mégis csillogott arany szemeiben. Ha nem ismerném, azt mondanám, a remény motoszkál benne. De egyikünk sem ismeri Krint...

13. fejezet: Filmezés

"A Szerelem néha elkerül, néha belebotlasz, néha kínt és keservet okoz. Viszont csak a Szerelem képes földöntúli boldogságot okozni itt a Földön..."

Mélyen Stephan szemébe néztem. Abba a csodálatos, sárgászöld szemébe. Tudni akartam mire gondol, mit érez. Ő is elmélyült a fehér szemeimben. De megráztam magam. Ne lehetek szerelmes egy emberbe! Annak beláthatatlan következményei lennének!
- Nézzünk valamilyen filmet?- vetettem fel az ötletet.
- Mit szeretnél nézni?
- Valami horrort!- vágtam rá.
Meglepő dolog történt. Az arcán pimasz ráncok jelentek meg. Így még szexibb volt! Talán most levedlette a jófiú álcáját?
- Az ilyen kislányoknak lehet azt is?- kérdezte pimasz mosollyal.
- Ez a kislány mindjárt szétrúgja a jó formás segged!- mondtam, beszállva a játékba.
- Arra befizetek! Hé, azt mondtad, jó a seggem?- mondta meglepetten.
Én poénkodva mögé kerültem és szemügyre vettem a csinos kis fertályát.
- Ja, tűrhető.- mondtam a fogamat szívva.
- Akkor most nézzük a tiedet!- mosolygott, én meg hátat fordítottam neki.
Egy nagyot rávágott a fenekemre.
- Kicsit puha, de jó!- hallom a hangját.
- Mi?! Te hozzám képest a tiédet a földön húzod, szóval nem szólhatsz semmit!- mondtam nevetve.- Inkább menj popcornt csinálni!- mondtam mosolyogva.
- Igenis, főnök!- mondta poénkodva.
Én nevetve heveredtem le a kanapéra. Mi van velem? Folyton mosolygok, ha a közelemben van. Remélem nem... Vagy mégis? Szerelmes lennék? Csak ezt ne! Ne, ne, ne! Minél hamarabb meg kell szabadulnom ettől az érzéstől. Bukott vagyok, egy selejt. Nem szabad éreznem ilyeneket, felborul az egyensúly. A légzésem felgyorsult, a pulzusom az egekben. Végigsimítottam Zafírán. Miért én? Hátrapillantottam a fekete hajú srácra, aki ezt tette velem. Mégsem tudom gyűlölni. Utána kell néznem pár dolognak. A légzésem megnyugodott, a szívem a helyén maradt. Nincsen lelkem, hogy érezhetem mégis...? A lélektelen szívem egy hatalmasat dobbant erre a gondolatra. Már belefájdult a mellkasom is.
- Itt van!- mondta Stephan mosolyogva, így kiszakítva engem a gondolataimból.
A mosolyt nem tudtam letörölni az arcomról. Már fáj a szám...
- Milyen horrorfilmek vannak itt nálatok?- kérdeztem.
- Egy pár. Nézd, ezek.- leterítette elém a kínálatot, ami mindössze 7 filmből állt.
Öreg klasszikusok, ami még képes megijeszteni az embert. Nem szeretem a véres és kaszabolós horrorokat, attól maximum felfordul a gyomrom, ha jól csinálják. Inkább menjen az idegekre a félelem, ne a gyomorra. Ez alapján kiválasztottuk a Rémálom az Elm utcában című filmet. Elkezdtük nézni és... hű. Freddy Krueger egyszerűen őrült. A borzongás néha-néha engem is a hatalmába kerített, amikor Freddy feltűnt a képernyőn jól ismert pulcsija és "munkaeszköze" társaságában. Vége lett a filmnek, én pedig azt veszem észre, hogy teljesen Stephan testéhez préselem magam, közben popcornt eszem.
Elhúzódtam tőle, ő pedig rám emelte a tekintetét. A gyomrom megremegett a pillantásától.
- Tetszett a film?- kérdezte, testtel felém fordulva.
A kanapé két végébe húzódtunk egymástól.
- Igen, Freddy felejthetetlen.- mondtam egy halvány mosoly kíséretében.
- És most?- kérdezte, én pedig ránéztem.
- Most?
- Igen. Mit csináljunk?
- Főzzünk vacsit. Mit szólnál egy melegszendvicshez, amit tepsiben sütünk meg?- vetettem fel.
- Jól hangzik.- bólintott és a konyhába vonultunk.
Előkészítettem a nagy tepsit és munkához láttunk. Stephan kenyeret szelt, én kentem meg őket. Átpillantottam a kuktatársamra, aki mosollyal a száján végezte a ráosztott feladatot. Az izmai szépen kirajzolódtak a szürke és lukas póló alatt. Nem gusztustalanul kidolgozott, de azért van. Elképzeltem, ahogy hozzá bújuk, beletúrok a hajába, magamba szívom a férfias illatát... Ő a falnak döntene és csókolna... Én a dereka köré fonnám a lábaimat, ő pedig megmosolyogná... Érezném a perzselő érintését a derekamon, a hasamon, a fenekemen... Közben a fülembe suttogná, hogy szeret és kíván... A képzelgéseimnek egy elégedett sóhaj vetett véget, ami méghozzá az én számból tört elő. Az alsó ajkamat beharaptam, majd zavartan néztem Stephanra. Ő csak nagy szemekkel nézett rám. Pirulva kuncogni kezdtem.
- Csak elkalandoztam...- jegyeztem meg.
Bárcsak a valóságban is elkalandozhatnék azokra a tájakra. Kentem tovább a kenyereket, majd közösen ízesítettük a szendvicseket. Sokat nevetgéltünk. A kezemet a pólójába kentem, mire pimasz mosollyal nézett rám.
- Ezért meglakolsz, te nőszemély!- mondta poénkodva, én pedig futottam.
Egyenesen fel a lépcsőn, ő pedig utánam. Ropogott a lábunk alatt az öreg parketta. Sikerült utolérnie a szobája ajtajában, azzal a lendülettel felkapott a hátára.
Én sikítoztam, ami röhögőgörcsbe ment át. Erre rácsapott a fenekemre. Mivel a fenekem a feje mellett volt, nem volt nehéz dolga. Erre én is rácsaptam az övére.
- Nem csak te tudsz csapkodni, édes!- csúszott ki a számon.
Éreztem, hogy mosolyog.
- Már édes vagyok? Te meg harapós.- mondta nevetve.
- Harapós?! Te meg büdös!- vágtam egy fintort.
Igazából isteni illata volt, de akkor már ne sértegessen. Amúgy még mindig a hátán voltam, akár egy zsák krumpli.
- Hisztis.
- Hülye.
- Nagyszájú.
- Törpe.
- Nehéz.-itt szakadt el az a bizonyos cérna.
- Kövérnek neveztél?!- elkezdtem ütögetni a hátát.
- Nem!
- Pedig ezt mondtad!
- Felejtsd el! Vaságyastól vagy 40 kiló!- mondta.
- Na azért! Figyelj, Stephan...- kezdtem.
- Hm?- "fordult hátra".
- TEGYÉL LE!- visítottam.

12. fejezet: Zűrzavar

"Gyakran mondják: van fekete és fehér oldal. Viszont a szürke sávot nem említik, pedig abban vannak a legtöbben."

"Stephan szemszöge"
Mikor egy alapos alvás után kijöttem a szobámból, Miyako szobaajtaja tárva-nyitva. A fekete hajú testőrnőnk a földön ült, háttal nekem.
- Jó délelőttöt, álomszuszék!- sandított rám.
- Hány óra van?
- 10 lesz.- e rövid válasz után kecsesen felállt.
Lesöpört magáról pár láthatatlan porszemet, majd megfordult. Egy pisztoly volt a kezében, amit olyan biztonsággal tartott a kezében, mintha bármikor lepuffanthatna. Mondjuk ez igaz lehet. Egy gyors és agresszív mozdulattal felhúzta a fegyvert, majd az övébe tette. Arckifejezése semmit sem árult el a gazdájáról. Vajon mi történhetett vele? Lopott? Esetleg ölt? A viperája most élőnek tűnt csupasz karján. Mintha rám sziszegne...
- Mi az? Lefagytál, Stephan?- kérdezte mellettem egy hang.
A nevemre összerezzentem. Miyako súgott a fülembe. Közvetlenül mellettem állt, a karja az oldalamhoz ért. Ő felvonta az egyik szemöldökét és halvány mosolyra húzta a száját. Látta rajtam, hogy meglepődtem. Látszólag élvezte a helyzetet. Végigmért magának, majd a kezével megsimította az oldalamat. Bizsergést váltott ki belőlem az érintése. Egy különös érzést, amit minél hamarabb, minél többször érezni akartam újra meg újra. Az ujjai lentebb kalandoztak, egészen az övem csatjáig. Egy különleges várakozás kerített hatalmába. Azt kívántam, bárcsak végigsimogatná az egész testemet. De nem ez történt. A kezét elrántotta, mintha a csat megégette volna.
- Kiengednél?- kérdezte gyenge hangon.
Csak most tűnt fel, hogy az ajtófélfánál állunk mindketten. Szó nélkül kiengedtem, ő pedig gyors tempóban trappolt le a lépcsőn. Szinte rá lehetett mondani, hogy menekült. Mi volt ez? Ezek az érzések tényleg belőlem áradnak? Miyako után néztem, mikor egy éles fájdalom hoz vissza a földre.
- Au! Mit csinálsz?!- mondom a húgomnak, aki megcsípett.
- Én is ezt kérdezhetném tőled!- nézett rám.- Tudom, hogy tetszik neked!
- Honnan veszed ezt?!
- Javíthatatlan vagy!- ment el mellettem, miközben a szemeit forgatta.
Mi ütött ma mindenkibe!? A lányok példáját követve én is lementem.
- Liza, ezt nem érted..!- mondta éppen Miyako, mikor leértem.
A torkán akadt a szó. A tekintetemet kerülve visszatért a paradicsom feldarabolásához. Gyönyörű, mint mindig. Miért gondolom ezt? Bár, ahogy a paradicsomot darabolja, lassan értelmet nyer a kijelentésem. Minden mozdulata erőt és határozottságot sugároz. Az előbb, a szobája ajtajában is... Az éjfekete haja előreomlott, akár egy védelmező fátyol. Márványbőre csak kiemeli finom vonásait. Olyan, mintha nem is ebből a korból jött volna. Akár egy királylány is lehetne. Az arca és a szemei lebilincselőek. Ahogy leültem, az arcáról lekalandozott a tekintetem. Mikor leesett, hogy a melleit bámulom, gyorsan elkaptam a fejemet. A melleit bámultam... Már nem néztek rájuk, mégis akaratlanul magam elé képzeltem a képet. És elégedetten emlékeztem a képre.
- Mi a baj?- térített vissza Liza hangja.
- Semmi, ne törődj vele!- mondtam legyintve, bár egy kicsit zavartan.
Miyako letette elénk a szendvicseket, majd hangtalanul elkezdtünk reggelizni. A testőrünk leült mellém, én pedig megéreztem az illatát. A haja oldalra volt söpörve, a nyaka csupasz fele nézett felém. A parfüm illata olyan finom volt, hogy nem akartam vele betelni. De nem hiszem, hogy bármilyen illatszernek ilyen illata lehet. Akkor a bőre...?
- Olyan furcsák vagytok...- nézett ránk gyanakodva Liza.
- Nem is!- vágtuk rá egyszerre.
- Értem... Én este az egyik barátnőmnél alszom, szóval kettesben lesztek.- mondta mosolyogva Liza.
Kettesben? Önkéntelenül is Miyako felé fordítottam a szemeimet.
- Ugyanazok a szabályok érvényesek!- mondta Miyako keményen.- Liza, te nem császkálhatsz egyedül!
- A barátnőm szülei jönni fognak értem.- mondta Liza.
- Helyes!- mondta Miyako.
Akkor csak kettesben leszünk. Az illatot még intenzívebben éreztem, szinte megbódított. Miyako elégedetten felnyögött egyet, mire odakaptuk a fejünket. Ő zavartan mosolyogva ennyit mondott:
- Csak elkalandoztak a gondolataim...- mondta egy kis pirulással.
Gyorsan végeztünk a reggelivel. Miyako elővette a leckét és elkezdte csinálni. Én felmentem  szobámba, hogy ne kelljen tovább fantáziálnom Miyakoról. Azonban a szobája előtt a parkettán találtam egy olyan fekete tollat, mint a múltkor. Honnan kerülnek ezek ide?
- Gyere, beszélnünk kell!- ragadta meg a húgom a kezemet, meglepően erősen.
Egészen a szobájáig húzott, ott pedig betaszított. Ránk csukta az ajtót és lenyomott az ágyra. Ő a szemközti babzsákfotelben foglalt helyet.
- Nos... Neked tetszik Miyako.- nem kérdezte, hanem közölte, mint egy tényt.
- De...- kezdtem, de leintett.
- Látom rajtad, hogy megőrjít a közelsége.
- Honnan veszed ezt?
- Onnan, hogy van szemem!- mondta keményen.
Képzelődöm, vagy tényleg a csupa szív húgom kivallat? Ráadásul igaza van.
- Úgysem számít.- mondtam halkan.
- Dehogynem! Hogyne számítana!- kiált fel magánkívül.
- Neki Ryan tetszik! Meg is értem!
- Nem! Nem adhatod fel! Szerezd meg!
- Hogyan?
- Az már a te gondod! De ha kell, segítek!
- Akkor segíts!
- Miben?- hajolt hozzám kíváncsian.
- Nem akarok szerelmes lenni.- mondtam már zavartan nevetve.
- Ebben sajna nem tudok.- ingatta mosolyogva a fejét.
Mitévő legyek? Ez volt a téma, amiről Lizával addig beszélgettem, míg nem jöttek érte.
Amikor viszont elhajtott, összenéztem a testőrömmel. Mindketten az ajtóban búcsúztunk el Lizától. A szemem a szájára, majd a kemény szemeire vándorolt. Az a szem a lelkembe látott aznap este.

11. fejezet: Fontos az egység

"Ha követed a Lélek dallamát, bajtársaidra lelhetsz..."

Lilith kése felkarcolta a bőrömet. Egy keskeny vércsík folyt belőle csupán. Utána a sebnek se híre, se hamva. Tudok regenerálódni, de nem olyan gyorsan.
- Miért ölted meg a kisfiút?- kérdezte sziszegve Lilith.
- Milyen fiút? Nem öltem meg semmilyen kisfiút!- mondtam megszeppenve.
- Nem hiszek neked!- mondta Lilith, miközben a késsel ismét belevágott a bőrömbe, de most a vállamon.
- Esküszöm az itt élő lelkek tisztaságára!- mondtam összeszorított fogakkal.
Lilith eltávolodott tőlem, gyönyörű, makulátlan arca meglepődésről árulkodott. A kést visszatette az övébe.
- Vigyázz, mire esküszöl, Miyako. Próbaidőn vagy.- mondta és szó szerint eltűnt.
A teliholdas éjszaka sugárzott kintről, mivel nyitva maradt a bejárati ajtó. Amikor odamentem, hogy becsukjam, érdekes dolog történt. Hallottam egy dallamot. Az éjszaka dallamát. Mikor meggyőződtem arról, hogy nem figyel senki, kibontottam a szárnyaimat. Hollófekete szépségeimmel egyenesen a telihold felé vettem az irányt. Ahogy egyre fentebb mentem, egyre hidegebb és erősebb szél csapta az arcomat, tépázta szárnyamat. Amikor viszont a felhők fölé értem, megálltam egy pillanatra. A hold fénye olyan erős volt, mintha nappal lenne. Bevilágította a szárnyaimat, amik csillogtak a fényben. A dallam egyre erősebben hangzott fel bennem, mígnem én is dalra fakadtam. Meglepődtem a hangom tiszta csengésén. Sosem voltam jó énekes, viszont most tiszta hangomat öröm volt hallgatni. Legalábbis nekem.

Sötétség árnya,
Ki vagyok én,
Mint Lucifer lánya
Szárnyalok én

Éjszaka lidérce,
Ki vagyok én,
Mint éj démona
Kísértek én

Hallgassátok dalom,
Kik a Földön jártok,
Elkapom lelketek
És a Tűzbe hányom!

A magas hangok is tisztán kijöttek. A szöveget nem is én, hanem a torkom és a szám mondta. A lelkem dalához passzolt. Mikor aztán az utolsó hang is kijött, többen is csatlakoztak egyszemélyes dalolásomhoz.

Sötét lelkünk,
Romlás és átok
Selejtek vagyunk,
Mit vétettünk?

De erősek vagyunk,
Bátrak és büszkék!
Harcos kísértet
Ez a Bukott!

Szép volt. De ki énekelt még mellettem? Nem volt körülöttem senki, mégis éreztem valamit. A szárnyaim többé nem engedelmeskedtek nekem, arra ment, amerre neki tetszett. A házak között szlalomoztam, nagyon ki lett centizve. Végül egy régi raktárnál álltam meg. Konkrétan a falba csapódtam.
- Gyakorolnom kell a landolást!- nyögtem fájdalmasan.
Kimásztam az általam kivájt lyukból és leporoltam magamról a meszet. Közben bementem a raktárépület ajtaján. Mondanom sem kell, hogy baromi sötét volt bent, de a szemem gyorsan hozzászokott a sötétséghez. Láncok lógtak le a plafonról, csörgésük kísérteties atmoszférát varázsolt. Zafíra izzani kezdett karomon.
- Itt van az újonc!- mondta egy nagyon is közeli hang.
A lámpák felkapcsolódtak, meglátok 6 alakot. 4 lány és 2 fiú. Ahogy előléptek, látszott rajtuk, hogy nem emberek. Démoni kisugárzással bírtak, amitől kirázott a hideg. Nekem is ilyen lenne az aurám? A 6 ember körbeállt és mindenki végigmért.
- Azt hittem, jobb lesz!- jelentette ki az egyik lány kerek-perec.
- Mi a bajod vele? Nekem tökéletes!- kacsintott rám kacéran az egyik fiú.
- Ha van két melle és feneke, akkor már neked tökéletes az egyén!- mondta fintorogva egy másik lány.
- Várjatok!- jelentettem ki hidegen, mire a vitázók rám figyeltek.- Ti kik vagytok?
- A társaim modortalanok. Sajnálom, ezt az ő nevükben is mondom. A fiúk Paul és Don...- mutatott a két fiúra.- Én Rix vagyok, ők Tina és Dova, a csendes pedig Krin.- kezet fogott velem a lány, akit ezek szerint Rixnek hívnak.
Érdekes nevük van, az biztos. Rix aranyszőke hajával és világító, zöld szemével kitűnik a tömegből. Mosolygós arca most is nevetőráncokba húzódott. Velem egyforma magas lehet. Divatosan, mégis visszafogottan öltözik.
Tina már más tészta. Vörös hajában zöld melírok húzódnak, amikkel úgy néz ki, mintha beleakadt volna egy hínárcsoportba. A szeme színét nem tudom pontosan meghatározni, sok szín keveredik. Ő nálam magasabb egy 5 centivel. Mondjuk lehet, hogy csak a magassarkú teszi. A karját nem takarja el, így láthatom azt a rubintvörös kígyót, ami feltekeredik a kezére.
Dova a fekete, hullámos sörényével és ragyogó barna szemeivel tündéri benyomást nyújtana... Nem véletlenül van ott a feltételes mód. Arca dühös ráncokba húzódott, amitől inkább ördögi volt, mint angyali. Köztünk csak egy-két centi különbség van. Nagyon világos színekbe öltözködik, így szinte világít a sötétben.
Krin... Ő az emós. Nem tudok mást mondani. Rövid, állig érő haja, ami természetesen fekete és arany szemei vannak. A hajában egy arany tincs van. Ruhái feketék, viszont ő közülünk a legmagasabb. Köztünk van egy fejnyi, az biztos. A felsőjének nem volt hátulja, így láttam a hátát, amit beborítottak a hegek. Mint nekem. A kezét ő sem takarta el, így láttam az éjfekete viperáját, amin arany minták voltak.
Don volt az, aki beszólt nekem. Vörösesbarna haja és fekete szemei vannak. Baromi izmos, ezt pólón keresztül is láttam. Úgy látom, igazi szoknyavadász, aki engem szemelt ki következő célpontjának. Álmodozzon csak! Viszont jó pasi, az tény és való.
Paul szőke hajával és kék szemeivel kicsit nőies benyomást keltett. Viszont 2 méteres termete már ellensúlyozta ezt a problémát. Bronzos barna bőre azt is mutatja, hogy szereti a tengerparton mulatni az időt. Kíváncsi vagyok, olyan-e, mint a haverja.
- Te ki vagy, újonc?- kérdezte Dova egy kis idő után.
- A nevem nem "újonc", hanem Miyako.- mondtam.
- Oké, Maya...- mondta Paul, mire rángani kezdett a szemem.
- Nem, Pa! A nevem Mi-ya-ko...- szótagoltam le neki.- Nincsen jogod hozzá, hogy a nevem egyharmad részét leválaszd.
- Ne harapd le a fejemet!- mondta a behemót és feltartotta a kezét.
- Mutasd a viperádat!- mondta Krin.
Felhúztam a pulcsim ujját, ahonnan Zafíra sziszegett rájuk. Ők hátrahőköltek a tetoválásom láttán, ami most élt és mozgott. Ők is mutatták a kígyóikat. Tényleg nem nevezték el őket, csak úgy emlegetik, hogy "a jelképem így meg úgy..." Rix kígyója smaragdzöld, ugye Tináé vörös. Dova kígyója még érdekes, mert az övé sötétkéken csillog, amin van pár fekete folt. Krinét ismerjük, Don kígyója ezüstösen csillog, Paul viperája pedig teljesen fehér. Szép kis társaság vagyunk, az tény.
- Hogyhogy csak ennyien vagyunk?- kérdeztem.
- Mi csak helyiek vagyunk. A főnökök le se tolják ide a képüket.- mondta Don.
- Vannak főnökeink?- nagy szemeket meresztettem.
- Igen. Felvázolom, oké?- mondta Dova.
A kezével rajzolt pár kört a levegőbe, amiből kirajzolódott egy "halmazábra". Később azok rendeződni kezdtek, szintekre bomlottak. A legalsó szintre bökött.
- Itt vagyunk mi.- mondta.- Felettünk vannak a Lélekfalók, azok felett a Démonjelöltek, eggyel fentebb a Születettek, utána az Ősök, azok felett pedig a 4 Legendás Bukott.
- És minket hogy hívnak?- kérdeztem.
- Járőrök. Az összes rend legifjabb tagjai tartoznak ide.- mondta vállat vonva.
- Akkor a 4 Legendás Bukott a Rendek alapítói?
- Igen, jól látod. De keserves az út, ha valaki akarsz lenni. Csak a legjobb Járőröket nevezik ki Lélekfalókká, és így tovább.
- Értem.- mondtam és az agyamban mozgolódni kezdtek a fogaskerekek.

10. fejezet: A szerepek megváltoznak

"A számodra fontos személyekkel zsarolhatóvá válsz."

Sietősen lépkedtem a lehűlő időben. Emberek voltak mindenhol, nem akartam kibontani a szárnyaimat. Ahogy a kavicsok ropogtak a cipőm alatt, én egyre idegesebb lettem. A ház elé érve, megértettem mindent. Éppen egy velőtrázó sikoly törte meg a kihalt utca csendjét. Liza! Felnézek az ablakra, ami be volt törve. Ha ezt túléljük, Martin kinyír minket! A tágasra nyílt ajtón keresztül lépkedtem be a sötét házba. A farmeremben pihenő ikerpisztolyokat elővettem. Zafíra is mozgolódni kezdett a karomon. A két pisztollyal indultam fel az emeletre. A testvérek szobája fel volt dúlva, de nem voltak ott. Óvatosan belestem az én szobámba. Persze, hogy ott bandáztak a mocskok! Habár csak egy pillanatig láttam őket, azt tisztán kivettem, hogy 3 férfi az, ebből 2 a démoncsillagomat nézi. De volt bennük valami különös. A testvérekre fókuszáltam, akik ki voltak kötve egy-egy székhez. Stephan halálra rémült húgát próbálta nyugtatni. Az egyik férfi éppen háttal volt nekem, ez kapóra jött. Hirtelen kiléptem az ajtófélfa mögül és ráugrottam a nagy melákra. Csak azzal nem számoltam, hogy jóval nagyobb darab, mint én. Így simán állva maradt, a másik 2 meg leszedett róla. Az egyik székhez odavágtak és megkötöztek. A fegyvereimet elvették, amiért utálkozva néztem rájuk. Halál fiai, én ezt már eldöntöttem.
- Most, hogy ilyen szépen összegyűltünk, akár el is kezdhetjük!- mondta a középső.
Könyörgöm, minden gonosz, utálatos, kiállhatatlan személy hármas csoportokba tömörül? Ez kész röhej!
- Na, hogy mindannyian rám figyeltek, felteszem a kérdést, ami miatt ide küldtek.- mondta és mutatott nekünk egy képet.
Egy nő volt rajta. A haja vörös, hajvégei feketék, szeme sötét, akár az éjszaka. Fehér szövetkabátot viselt, ami kiemelte kissé telt alakját. A haját fekete pánttal hátrafogta, így hosszú, hullámos hajzuhataga csak a hátára omlott. Vörös sörényét akár oroszlán is viselhette volna. A fülében hatalmas ezüstkarika. Bőre sápadtabb árnyalatú, mint bármilyen más embernek körülötte. Két orcáját pár szeplő tarkítja. Összességében szép nő, így kárörvendően elvigyorodtam.
- Ez a nő a magával való randiról lelépett és most keresi?- kérdeztem nevetve.
Pár pillanat múlva egy pofon csattant az arcomon. Ha az emberke nem fogja meg a széket, hátraestem volna.
- Jól van, na, nincsen humorérzéke!- mondtam.
- A kérdés: Láttátok ezt a nőt apátokkal üzletelni?- mi egyöntetűen jeleztünk nemet a fejünkkel.
- Milyen üzletről van szó?- kérdeztem, mire rám néztek.- Ha már meghalunk, ne tudatlanul szálljunk a sírba...- mondtam magyarázatképpen.
- Igazad van, kislány! Akkor elmesélem nektek. Az apátok nagy hatalmú olajcég feje, de szüksége volt némi kölcsönre. A bank nem adott neki nagymértékű tartozásai miatt, így a mi főnökünkhöz fordult. A hitel ideje lejárt, ami összesen 2 év volt. Most itt vagyunk és szeretnénk a pénzt.
- És mi köze ennek a történetnek ahhoz a nőhöz?- szólalt meg, teljesen logikus kérdést feltéve Stephan.
- Ez a nő képes arra, hogy elrejtse olyan helyre a pénzt, hogy ne tudjunk hozzájutni, méghozzá teljesen törvényes úton. És még börtönt is kapnánk érte.
- Ha jól értem, akkor próbálják utolérni Martint, mielőtt nyélbe ütné az üzletet ezzel a nővel.- vontam le a következtetést.
- Teljesen jól látod. És mivel ezt már tudjátok, te meghalsz, ti pedig a rabjaim lesztek.- mutatott először rám, majd Lizára és Stephanra.
A hideg pisztolycső a halántékomhoz ért. A férfi remegett, nem akarta megtenni. Én vigyorra húztam a számat. Amatőrök! Szembefordultam a pisztolycsővel és egyenesen a férfire néztem. A homlokom közepén ott volt a hideg cső, amivel sok életet kiolthattak már. A homlokomat odanyomtam a csőhöz és egyenesen a férfi két szép szemébe néztem.
- Tegye meg!- mondtam határozottan.
- Ennyire meg akarsz dögleni?!- kérdezte a főnök.
- Az élet csak a bűnösöknek öröm. A tapasztaltaknak, mint nekem csak szüntelen körforgás. Az ember megszületik, tanulni kezd, szerelmek és csalódások sorozatát éli át, megállapodik majd meghal. És ez újra, meg újra, meg újra... De a halál kiszakít innen. Ebből az ördögi körből.- miközben mondtam, csak a férfi szemeibe néztem.- Tegye meg! Túl sokat láttam már innen.
- Miyako, NE!- kiáltotta Liza.
- Értetek érdemes meghalni.- mondtam enyhe mosolygással.- De még nem most!
Ahogy ezt kimondtam, a lábamat kiszabadítottam. Kirúgtam a fegyvert a hapsi kezéből, ami egyenesen az én kezemben landolt. Én hezitálás nélkül tettem meg azt, ami neki nem ment. A férfi halántékához szorítottam a pisztolycsövet és kioltottam élete lángját. Holtan esett a földre, a társai pedig lefagyva bámulták immár véres arcomat. Már csak ketten maradtak életben. Az íróasztal fiókomban volt a késem, de nem volt elég időm elővenni. Ellőttem Stephan köteleit, amit nem kis meglepődéssel reagált le. Nem maradt golyóm, eldobtam a fegyvert. Stephan feltartotta őket, így megtaláltam a késemet.
- Hajolj!- kiáltottam és a kés már repült is.
A hapsi gerincébe beleállt, holtan rogyott össze. A nagyszájú maradt utoljára. Ő viszont ránk fogta az ikerpisztolyokat. Ha Stephant nem akarom megöletni, valamit ki kell találnom.
- Lelkek, kérlek, segítsetek nekem eltakarítani ezt a mocskos embert a föld színéről...
- Már magadban is beszélsz?!- mondta ingerülten.
- Legyetek hasznosak ebben a kilátástalan helyzetben...- folytattam lehunyt szemmel.
Miért kéne segítenünk neked? Mit tettél értünk? Mit tettél bárkiért is?! Ezeket hallottam a lelkektől.
- Ha nem nekem, legalább nekik segítsetek...- a szememből egyetlenegy könnycsepp folyt ki.
A lelkek elnémultak. Éreztem újra azt a különös rezgést. A lelkek mozgolódnak.
- Angyali mivoltom által megidézlek benneteket!- mondtam ki a döntő mondatot.
A tárgyak lebegni kezdtek, az ablakom rezgett. A démoncsillagom fehéren fénylett. Az arcom kipikkelyesedett, ahogy mondtam. A pupillám összehúzódott, olyan voltam, akár egy kígyó. A férfi szenvedett. Nagyon. Ide-oda rángatózott, akár egy rongybaba. A lebegés és a rezgés alábbhagyott. A férfi eltűnt. Csak az ikerpisztolyaim maradtak meg belőle. Meg a kép, amit a nőről mutatott. A pisztolyokat eltettem, a képet pedig a zsebembe tettem. A hullákat, gondolom áldozat gyanánt, elvitték a lelkek. Liza és Stephan néztek rám, kiguvadt szemekkel. Láttam már ezt a tekintetet. Boszorkány! Olvastam ki a tekintetükből. Ki kell törölnöm az emlékeket. A két ujjamat felemeltem, ők pedig elájultak. Ez még mindig hasznos varázslat. A testvérek egymás mellett terültek el. Közéjük léptem, a fejükre tettem a kezeimet. Végigsimítottam mindkettejük arcán. Egy hirtelen ötlettől vezérelve egy kis csókot nyomtam Stephan homlokára. Úgysem fog semmire sem emlékezni. A szám alatt olyan puha volt a bőre. Kíváncsi lennék, milyen puha lehet a szája, ha ilyen selymes az arcbőre. Tedd meg! Mondta bennem Zafíra. Én nevetve megráztam a fejem. Nem lehet! De igen. Alszik és nem fog emlékezni rá! Ez nem helyes! Bukott angyal vagy, alapból rossz tettekre csábítod az embereket! Most engedj meg magadnak is egy kis rosszaságot. Ezt mind perverz hangon suttogta a fejemben. Inkább nekikezdtem az emlékek törlésének. Amikor végeztem ezzel az alantas munkával, lassan felébredtek. Ez a lassan akkora volt, hogy el tudtam fedni a betörés nyomait és felsikáltam a vérfoltokat. Felébredtek és egyből kérdezősködni kezdtek.
- Mi történt?- kérdezte Stephan a fejét fogva.
- Valami miatt ájultan feküdtetek a földön, mikor hazaértem.- hazudtam a szemükbe szemrebbenés nélkül.
Ők támolyogva járkáltak körülöttem. Mikor mindketten felmentek az emeletre, kopogás hallatszott az ajtón. Unott arckifejezéssel nyitottam ki az ajtót. Kitaláljátok, ki az? Segítek: amint meglátott, kést szorított a torkomnak. Méghozzá megszentelt kést.
- Örülök, hogy látlak, Lilith! Szépen regenerálódott a szárnyad.- mondtam.
- Nem kellett volna gyógyulnia, ha nem téped ki.- mondta hidegen.
A késsel belevágott a bőrömbe, amiből egy csíkban vér kezdett folyni. A szentelt tárgyak hatással vannak ránk. Túlélhetem ezt a menetet Lilith ellen? Nem biztos. De nem fogom hagyni magam!

9. fejezet: A Viperák Rendje

"Mindenki függ valamitől... vagy valakitől."

Az alapvonalhoz álltunk. A feladatnak eleget téve végig szaltóztam az egész pályát. Amikor az utolsót csináltam, megspékeltem egy kis csavarral is. A fejembe jóleső bizsergés vándorolt. Az a kis hang ismét megszólalt. Te szemét! Csak ennyit hallottam, utána mintha sziszegne valami... Egy kígyó? Ránéztem a karomra, amin a viperám szeme villogott. Mintha élne... A hang talán a viperámhoz tartozik? Vállat vonva folytattam a tesit. A tanár megdicsért, amiért ilyen ügyességgel oldottam meg a feladatokat. A többiek fáradtan és rosszkedvűen mentek ki a teremből, én viszont csillogó szemekkel és kellemesen bizsergő végtagokkal. Átöltöztem és lépkedtem az épület kijárata felé. Azonban 3 alak elállta az utamat. Kitaláljátok, kik voltak? Megsúgom: Ricsi, Chad és Leo. Avagy a három csitri... bocsánat, macsót akartam írni. El ne higgyétek. Ricsi a mellkasomra tette a kezét, jelezve, hogy álljak meg. Én huncut mosolyra húztam a szám.
- Előbb legalább hívj meg egy italra, mielőtt odanyúlkálsz!- mondtam, ő pedig elhúzta a kezét.
- Szólj Stephan haverodnak, hogy beszélnem kell vele.- mondta.
- Milyen ügyben?- kérdeztem most már komoly arccal.
- Ahhoz semmi közöd.- mondta és fordult volna meg, de visszarántottam.
- Én felelek a biztonságáért és nem hagyom, hogy te vagy akár más hozzányúljon akár csak egy ujjal is!- mondtam ijesztően közel hajolva hozzá.- Értve vagyok?- kérdeztem.
A hangom fagyos volt és halk, mégis ijesztő. Ricsi megborzongott, majd bizonytalanul bólintott egyet. Én bólintottam, amolyan "nagyon helyes" arckifejezéssel és kiléphettem a tesiterem külön épületéből. A nap lassan, de eltelt. A kapuban elbúcsúztam a testvérektől, de Stephanról nem tudtam levenni a szemem. Az öltözős incidens óta csak boxerben látom... És nem bánom ezt a látványt. Mit képzelgek én itt?! Csajszi, tetszik neked a védenced! Szólalt meg a kígyónő hangja ismét a fejemben. Majd higgyem is el, mi?
- Várjunk vacsorával?- kérdezte Liza, szokásához híven mosolyogva.
- Persze, vacsira otthon leszek. Menjetek!- intettem nekik, én pedig elmentem a parkhoz.
Út közben ismét meghallottam a halovány hangocskát. Ha már a te testedbe vagyok bezárva, legalább tudod, hogy mi vagy? Legalább hülyének ne nézne, könyörgöm! Mármint a bukott angyalon kívül! Torkollt le a fejemben lévő hang. A bukott angyalon kívül...? Mi lehetek még azon kívül? Állj meg egy elhagyatott helyen, mindent elmagyarázok! Kíváncsi vagyok a reakciódra! Kis kacagás visszhangzott a fejemben. A parknak van egy ágas-bogas része, bementem oda. A viperám életre kelt, a gyönyörű kékes bőre fénylett. Gúnyosan rám sziszegett, mintha nevetett volna. A szeme attól függetlenül csodaszép volt. A hosszanti vágás egyedivé és széppé varázsolta. A kígyó letekeredett a kezemről. Olyan csupasznak éreztem nélküle a karom. Az avarban arrébb tekergett, majd egy fára felkúszott. A teste formálódni kezdett, nagyobbá és veszélyesebbé vált. Hirtelen haja (?) lett, majd arca és emberi teste. Végül egy száj, amiből kivillantak tűhegyes fogai. Egy lány volt, meglepően hasonlított rám. A testét pikkelyezések fedték itt-ott, amik kéken csillogtak. Ruha nem volt rajta, a pikkelyek ellátták ezt a feladatot is. A teste két oldalán rendeződtek sorba, minden olyan testrészt takarva, amire nem kíváncsiak. A halántékát és az arca szélét is ezek az ismertetőjegyek különböztették meg egy szokványos arctól. A haja fekete, a szemében viszont megmaradt a hosszanti vágás. Egyébként a kígyószeme zafírkék színt vett fel. A szája gúnyos mosolyra húzódott.
- Erre nem számítottál, ugye, Miyako?- kérdezte még mindig ölelve a fát.
- Nem.- ingattam a fejem lefagyva.
A tetoválásom él... ami egy vipera... és lánnyá tud változni... aki telepatikusan súgott nekem matek válaszokat... Kész vagyok, komolyan!
- Nos, én vagyok a te jelképed. Mivel a Viperák rendjébe tartozol.- mondta lassan a viperalány.
- Nem bandázok!- jelentettem ki, mire arcul csapta magát.
- Ez nem banda! Ez egy Rend, ami befogadott téged.- mondta úgy, mint egy elmebajosnak.
- És van neved?- kérdeztem úgy, mintha ez normális lenne.
- Nevem...?- kérdezte most ő.- Ezt még senki nem kérdezte tőlem.
- Akkor hogy szólítanak? Úgy, hogy Viperalány? Ez hülyén hangzik.- mondtam.
- Adj nekem nevet!- mondta határozottan.
Egy ideig bámultam a szemébe. Csodaszép szeme van, el kell ismernem. Magabiztos és határozott. Az a zafírkék szempár megnyílt nekem. Csak egy jelkép. Senki nem hívta, lehet, hogy csak nekem öltött formát? Meglehet. Egy szép nevet kell választanom neki, ami illik hozzá.
- Mit szólsz az Ametiszthez?- kérdeztem.
- Az egy kő! Ennél személyesebbet szeretnék.- mondta tiltakozva.
- Türkiz?
- Nem vagy túl kreatív!- nevetett cinikusan.
- Sky (Szkáj)?
- Túl kék vagyok neked?- kérdezte végigpillantva magán.
- Megvan! Zafíra!- mondtam és a combomra csaptam.
- Eddig ez a legjobb!- nevetett.- De tetszik!
- Akkor Zafíra,- kihangsúlyoztam az új nevét.- mit takar a Viperák Rendje?
- Ugye megkapod a jelképet,- itt magára mutatott.- aztán felfedezed, hogy ügyesebb és hajlékonyabb vagy az átlag embereknél. Általában, ha nem jelenik meg a kiválasztott a tanács egyik gyűlésén, nem jön rá, hogy mi is valójában. De aztán jelentkeznek külső, illetve belső zavarok egyaránt. Külsőleg, például a Viperáknál, először a test eldugottabb zugaiban pikkelyeket vesz észre, utána átterjed más helyekre is. Gondolok itt arcra, nyakra, lábra. A belső gond az már cikibb, mivel gyilkolási vágyad támad, esetek többségében öngyilkossággal végződik ez a tünet felbukkanása. Még rajtunk kívül van 3 rend. Gepárdok, Hollók és Keselyűk. Nekik is van tetkójuk, de nem mindegy, hogy hol.
- Mennyi időm van a következő ülésig?
- Minden teliholdkor van, ne aggódj!- mondta nevetve és elrugaszkodott a fától.
Elém lépkedett, így közelebbről meg tudtam vizsgálni az arcát.
- A kígyók bármikor a rendelkezésedre állnak, környezettől függően. Néha te is megtapasztalhatod a kígyólét jó tulajdonságait, mint a kitűnő érzékszervek, nagy szemfogak, hajlékonyság, kecsesség és miegymás. Most pedig visszaevickélek a tetkóba, mert úgy hallom, keresnek.- mondta, majd felugrott és már kígyóként tért vissza a karomra.
- Köszönöm, Zafíra!- suttogtam a karomra, tudtam, hogy hallja.
Kisiettem az erdős részről és Ryan lép be éppen a parkba. Én ráérősen odasétáltam hozzá. Ő egy féloldalas mosollyal fogadott.
- Késtél, edző!- mondtam.
- Volt pár elintéznivalóm.- ezzel lezárta.
Most egy pályaszerűségre mentünk. A fű a térdemig ért, de nem zavart különösebben. Éppen bemelegítettem, ahogy Ryan mutatta. De dögös pasi! Na, Zafíra is feleszmélt. Én csak kuncogtam magamban. Milyen perverz tetkóm van. Ez de furcsán hangzik! Oké, mikor befejeztük a bemelegítést, pár ütő és rúgó mozdulatot mutatott. Én próbáltam utána csinálni.
- Nem jó, feszítsd be!- mondta és a hasamra tette a kezét.
Mellettem állt, már majdnem csóktávolságra. Éreztem az erős, férfias illatát, ami körülölelt. Az érintése határozott volt, mégis gyengéd. A szőke hajú és vöröses szemű fiú elidőzött a hasamon. Én hirtelen kirúgtam a lábát.
- Figyeljen, mester!- mondtam nevetve.
Ő is mosolyra húzta a száját, ahogy a fűben feküdt. Kellemesen telt az edzés, egyedül baktattam hazafelé. A rezgés megindult a zsebemben. Ezúttal Stephan száma volt.
- Mizu?- köszöntem.
- Miyako, gyere! Szükségünk van rád!- mondta halál komolyan.
- Otthon vagytok?
- Igen.
- Ne mozduljatok, sietek!- csaptam le a telefont.

8. fejezet: Az öltöző titkai

"Engedd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb!"

Reggel frissen és üdén baktattam le a lépcsőn, szokásomhoz híven. A hajamat összekötöttem, egyszerű csőfarmert és egy zöld pólót vettem fel. A testvérek, velem ellentétben, köntösben ültek egy-egy gőzölgő kávéval. Fáradtan rám emelték a tekintetüket, majd Liza egy nyöszörgésre emlékeztető hangot hallatott.
- Hogy vagy ilyen friss minden áldott reggel?- kérdezte Liza.
- Adottság.- mondtam vállat vonva és elvettem egy pirítóst.
Ahogy elfogyasztottuk a reggelinket és az álomszuszékok is felöltöztek, mentünk az oktatóintézménynek csúfolt fegyházba. Ahogy baktattunk a reggeli nap fényében, valami elkezdett rezegni a kabátzsebemben.
- Nem akarod felvenni?- kérdezte Liza.
Ja, hogy ez a telefonom! Még mindig nem szoktam meg ezt a vackot. A kezemmel kecsesen kivettem azt az érintőképernyős mobilt és megnéztem a kijelzőjét. Ryan nevét írta ki, amit furcsálltam. Felvettem és csodálkozva szóltam bele.
- Szia!- köszöntem.
- Szia, cica, van gazdád?- szóval ezt játsszuk?
- Szia, gazda, van cicád?- vágtam vissza, mire nevetni kezdett.
Férfias, mégis dallamos nevetése van. Szinte láttam magam előtt vöröses szemét, ahogy összeszűkül.
- Ez jó volt!- mondta.- De más miatt hívlak. Ma délután küldd haza a testvéreket, te pedig maradj a parkban.
- Miért?- kérdeztem értetlenül.
- Ma csak én tartok neked edzést.- mondta és letette.
Ilyen bunkót, köszönni luxus? De nem, szó nélkül leteszi azt a nyamvadt telefont, legalább betűt vagy valamit mondott volna! Annyit se mondok, hogy fapapucs, máris teszi le. Chh... Egyedül tart edzést? Lola vajon tud róla, hogy magánórákat ad? Nem ártom bele magamat a magánéletükbe, úgy csinálják, ahogy nekik tetszik. Eltettem a mobilt és a kíváncsian figyelő testvérekhez fordultam.
- Suli után egyedül mentek haza, Ryan ad nekem órát. Nem szabad elhagynotok egymást, maradjatok tömegben, nyilvános helyen.- néztem rájuk.
- És téged ki véd meg?- kérdezte Stephan csendesen.
Elidőzött rajta a tekintetem. Borús arcáról lehetetlen volt érzelmeket leolvasni. Mégis, a szeme mindent elárult. Az a csodás, sárgászöld szeme. A tekintetünk pár pillanatra összefonódott. Éreztem, mintha egy kötelék lenne közöttünk. Aztán végigsimítottam meztelen karomon, amin a keresztes vipera volt.
- Majd ő.- mondtam és a viperámra mutattam.
A viperám kékesfekete színben pompázott a bőrömön. Megsimítottam a fejét, amitől biztonságérzet töltött el. A suli előtt szétváltunk, mindenki a maga útjára. Liza odaszaladt újdonsült barátnőihez, akik vidáman fogadták. Stephan ráérősen szelte át az udvart, kedvenc padjához. Én az épületben maradtam. Mindig is szerettem egyedül lenni, ez most sem volt másképpen. Leültem egy ablak alá. Elővettem a könyvemet és olvasni kezdtem. A betűk rabul ejtettek, faltam a sorokat. Aztán ebből a csodás világból egy köhögéshez hasonló kacagás rángat ki. Felnézek, hogy megtudjam, ki is tisztelt meg a társaságával. Az a libacsapat volt, akibe első napomon belebotlottam. Becsaptam a könyvet és rájuk néztem. A középső, gondolom a vezér, adta ki ezt az idegesítő hangocskát. Hogy is tudnám leírni? Barna, hullámos haja és zöld szeme van. Az a szilánkos, rideg zöld. Az alkata kicsit telt, de jól állna neki, ha nem ilyen kihívó ruhákban járna. A két mellette lévő lány majmolni próbálták úrnőjüket, több-kevesebb sikerrel. Úgy néztek ki, akár 3 Bratz baba. De most nem volt rajtuk annyi smink. Talán megfogadták a tanácsomat?
- Mit tehetek értetek?- kérdeztem tárgyilagosan.
Ők összekuncogtak és a középső meglepően erős, mégis nőies hangon szólalt meg.
- Olvasol? Az vér ciki!- jelenti ki, mire én kuncogok fel.
- Ha te is megpróbálnád, lehet, hogy nagyobb szókincsed lenne és nem kéne két csicskád tartanod, hogy szolgáltassanak egy kis érthető magyarázatot a te "mondanivalódhoz".- mondtam mosolyogva és higgadtan.- Egyébként mi a nevetek?- kérdeztem az ájulás szélén lévő lányoktól.
- Még van pofád megkérdezni?!
- Igen, gondoltam, normálisan csak be tudsz mutatkozni, de úgy látszik, tévedtem.- mondtam és kinyitottam a könyvemet ott, ahol tartottam.
- Réka vagyok.- hangzott a könyvem felett. Én felnéztem és tovább folytatta.- Ő itt Kiky és Veronika.- mutatott a két lányra.
- Miyako, örvendek.- nyújtottam kezet, amit el is fogadott.- Egyből jobb indítás!- mondtam.
- Igaz.- mondta helyeselve Veronika.
- Mit szeretnétek?- kérdeztem barátságosan.
- Csak a nevedet akartuk megtudni.- mondta Kiky, úgy tűnik, ez volt a végszó.
Ők elmentek, én pedig visszatértem a könyvem csodás világába. A csengőszót meghallva a terembe siettem, amit meg is bántam. Matekdoga. Mégpedig nagyon nehéz. És az én fejem akár egy léggömb, olyan üres. Gombóccal a torkomban ültem le Stephan mellé, a tanár pedig kiosztotta a végzetes lapot.
- Legalább kettes meglegyen!- így fohászkodtam magamban.
Megfordítottam a lapot, amin konkrétan kínai volta számomra. A 20 feladatból 5-öt biztosra tudtam. Mikor a hatodiknál gondolkodtam, bizsergést érzek a bőrömön. Három egész négy... Súgta egy selypítős hang. Női hang volt, ami valahonnan ismerős. Írd már le! Hatos kérdés: három egész négy... Suttogta ismét a hang, amitől frászt kaptam. Süket vagy?! Tudom, hogy hallasz! Kezdek pánikolni. Nem vagyok normális, de hallgattam a kis hangra. Minden második kérdésnél súgta a helyes választ, így kicsengetésre pont végeztem. Ügyes kislány, hallgattál rám! Basszus, ez nem vicces! Dehogynem! Nem vagyok épeszű. Ezt eddig is tudtuk, nem mondtál újdonságot! Ez mindenre felel, amit gondolok?! Kétségbeesésemben olvasni sem tudtam. A tesiterem felé igyekeztem, mivel a következő óránk tesi. Ez a kis hang nem hagyott békén. A látásom viszont nem hagyott cserben. Ahogy öltöztem, megláttam egy lencsét.
- Hé, lányok!- szólok az osztálytársaimnak, akik befejezik a beszélgetést.- Vannak biztonsági kamerák?
- Nincsenek.- rázta a fejét az egyik.
- Akkor az mi?- mutattam a lencse felé.
A lányok sikítozva magukra kaptak valamit, én pedig odarohantam és felvettem a kis digitális fényképezőt, ami kamerázásra volt állítva. Kitöröltem a készülő videót. Én úgy, ahogy voltam (vagyis leopárdmintás melltartó és tréningnadrág) berontottam a fiúkhoz. Konkrétan rájuk rúgtam az ajtót.
- Melyik perverzé ez a fényképező?- mutattam fel.
A srácok lefagyva álltak. Aztán a szememről a melleimre vándorolt a tekintetük. Az egyik pajzánan vigyorgott, a másiknak eleredt az orra vére. Stephan is köztük volt, ő csak bámult. Jó izmos felsőteste van... Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy csak boxer van rajta. Magam elé fogtam a kamerát.
- Fiúk, csíz!- mondtam és fényképezni kezdtem.
Most indult meg a rohangálás, mindenki a fényképezőre pályázott. Amikor közeledni kezdtek, közéjük dobtam az átkozott gépet és visszasprinteltem a saját öltözőrészembe. Amikor kiléptem a tesiterembe, a fiúk szúrósan néztek rám. Én csak huncut mosollyal rájuk kacsintottam.
- A mai órán atlétikázni fogunk!- harsogta a tanárnő.
Utálok atlétikázni! Mindig elszédülök. A kis hang ismét megszólalt! Én viszont imádok ugrálni! Kímélj, hallod?! Azt se tudom, ki vagy és hogy szólsz hozzám! Felsorakoztunk az alapvonalhoz.

7. fejezet: Árulkodó jelek

"A préda, a vadász és a bizonyíték..."

A fehér szemeimet az üvegajtóra tereltem. Nem látta senki, ami az előbb történt. Nagyon helyes! Felvettem a pisztolyaimat és beleraktam őket az övembe. Hátulról mentem vissza a házba, így Stephan majdnem leütött egy serpenyővel. A kezemmel kivédtem, a serpenyő hangja pedig tisztán visszhangzott a házban.
- Normális vagy?!- kérdeztem felháborodottan és elvettem tőle a közveszélyes fegyvert.
- Azt hittem, visszajöttek az öltönyösök...- motyogta.
- Azok már soha a büdös életben nem jönnek vissza!- morogtam.
- Le-le-lelőtted őket?- kérdezte Liza nagy szemekkel.
Én kiveszem az egyik pisztolyomat és felé mutatom.
- Látsz rajta hangtompítót?- kérdeztem a megszeppent lánytól.
- Nem...?- inkább kérdezte, mint mondta.
- Jól látod, nincs rajta. Vagyis hallottad volna, ha lelövöm őket.- mondtam és azzal a lendülettel visszacsúsztattam az övembe a fegyvert.
A serpenyőt, ami még mindig a kezemben volt, letettem a pultra. A testvérek minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelték. Mi járhat a fejükben? Hogy hogy öltem meg őket? A levegőben ott lógott a kimondatlan kérdés, ami felszültté és lehangolttá tette a környezetet. Én vállat vonva bújtam be a hűtőbe.
- Mit csinálsz?- kérdezte Liza.
- Vacsorát, éhesek vagytok, nem?- kérdeztem, miközben kivettem egy szelet marhahúst.
A húst letettem egy fadeszkára, majd kezembe vettem a kést, amivel esélyem is volt elvágni.
- Te tudsz főzni?- kérdezte Stephan.
A gyakorlott kézmozdulatokkal pillanatok alatt felvágtam a húst. Azt a kis vért, ami maradt a késen, letöröltem egy konyharuhával. Közben válaszoltam.
- Ki mondta, hogy nem?- mosolyogtam rá.
Ő annyira megszeppent a hirtelen mosolyomtól, hogy ahogy kiment a nappaliba, majdnem fennakadt az ajtóban. Liza csak mosolyogva nézte bátyja ügyetlen távozását, majd rám pillantott.
- Segíthetek?- kérdezte kislányos mosollyal.
- Persze, gyere!- adtam meg magamat.
Felvettük a kis köténykét, majd nekiálltunk egy jó kis marhapörkölthöz. Nem kimondottan vacsorának való étel, de ez jó lesz most nekünk. Egy röpke 3 óra hossza alatt készen is lettünk. Új rekord! Ha apa látta volna, biztos üvöltözne velünk, hogy mi az, hogy 3 óra hosszába kerül, hogy egy vacsorát megcsináljunk?! De ebben az időben és korban megtehettük. Liza hozzám fordult, amikor éppen a gőzölgő edény fölé hajoltam.
- Szerinted jó fej a bátyám?- kérdezte Liza, én pedig ránéztem.
Valamit ki akar szedni belőlem. Vállat vonva csak egy szót mondtam.
- Igen.- bizonytalanul bólintottam mellé.
A szeme felragyogott és nagyon vigyorogni kezdett. Én csak gyanakvó arckifejezéssel végeztem tovább a dolgomat.

"Stephan szemszöge"
Miyako és Liza a konyhában maradtak, de én eljöttem tőlük. A testőrünk baromi dögös, amikor mosolyog. Levetettem magam a kanapéra. Csak azok a zavarba ejtően világos szemei jártak a fejemben. Van benne valami... természetfeletti. Beszélgetés hangjai szűrődtek ki a csukott konyhaajtó mögül. Nem tartozik rám, amit beszélnek. Unottan félrebillentettem a fejem és az üvegablak felé néztem. Kint köd fedett mindent, amit furcsálltam. Mintha egy alak állt volna az ablak előtt. Lassan felkeltem és odamentem az üveghez. Csak a tejfehér ködöt láttam a vékony és áttetsző anyag túloldalán. Közel hajoltam az üveghez, úgy kezdtem szuggerálni a kinti világot. A fák szokatlan, csupasz árnyékot mutattak. Mint megannyi kéz, ami az ég felé nyúl. Az öreg tölgy ágain sorakoztak a bütykök, akár egy ujjon. A fű már elszáradt, a barna talaj itt-ott kilátszott. Aztán megláttam egy alakot. A tölgyfa törzsének támaszkodva állt. Teste beleolvadta ködbe, de a szemét tisztán láttam. Fekete volt, akár az éjszaka. Egyet pislantottam és eltűnt. Zavartan megráztam a fejem és visszamentem a kanapéhoz. Párat pislogtam, de még mindig magam előtt láttam a fekete szempárt. A szivárványhártyája természetellenesen sötét. De lány volt, legalábbis azt hiszem. Beletúrtam a fekete hajamba, hátha segít a gondolkodásban. Most az asztalhoz ültem le, majd furcsa gondolatok támadtak a fejemben. Lehet, hogy Miyako tudja, ki az a lány. A lelkem legmélyén tudtam, hogy van hozzá köze. De ezeket a gondolatokat elnyomtam, mivel bejöttek a lányok a marhapörkölttel. Szépen letették az asztalra.
- Akkor jó étvágyat!- mondta tapsikolva Liza.
- Köszönöm, nekem van!- mondta Miyako.
- Remélem, nem kozmált oda!- én csak ennyit fűztem hozzá.
Elkezdtünk enni, de a pörkölt valahogy túl erős volt. De annyira, hogy bekönnyeztem tőle. Miyakora néztem, aki rezzenéstelenül ette a pokolian csípős kosztot. Miből van a nyelve, acélból?! Ő csak ránk nézett.
- Nem lett egy kicsit íztelen?- kérdezte, mire Liza majdnem lefordult a székről.
ÍZTELEN??? EZ??? Egy kosztot eszünk mi egyáltalán?! Miután belapátoltuk a kaját, Miyako ment volna a szobájába, de megállítottam. Megfogtam a csuklóját, amire persze egyből felfigyelt.
- Mi lenne, ha rémtörténeteket mesélnénk?- tudom, hogy béna ötlet, de elmosolyodott rajta.
- Ne turbékoljon a galambpár!- mondta nevetgélve Liza, mire felfogtam, hogy még mindig fogom Miyako kezét.
Meglepően hosszú és vékony ujjai vannak. Selymes bőre bizsergést váltott ki belőlem. De nem rántotta el a kezét. Egy ideig néztük a kezünket, majd elvettük.
- Benne vagyok! De csak hétvégén, nekem dolgom van!- rohant fel a lépcsőn Miyako és hallom, ahogy kattan a zár.
- Rémtörténet? Komolyan?- nézett rám Liza.
- Most miért?!
- Mire számítasz? Hogy majd hozzád bújik? Ő nem olyan!
- Ha nem csinálok semmit, nem is vesz észre!- mondtam, mire Liza ingatni kezdte a fejét.
- Hjaj, bátyus...- sóhajtott, majd elment fürödni.
Én lekapcsoltam mindent a nappaliban, majd felsiettem az emeletre. Hallom, ahogy kint elkezd szakadni az eső. A hatalmas köd helyére a zápor lépett, ami nem kímélt semmit. A villám olykor világossá varázsolta az egyébként vaksötét folyosót. Ahogy lépkedtem a szobám felé, kinyílik a fürdőszoba ajtaja. A pára és a fény egyaránt kijöttek a folyosóra. Aztán megjelent a testőröm. Egy szál törülközőben állt meg az ajtóban. Hosszú lábát és combjait kiemelte a fekete haja. A haja még nedves volt, így pár csepp lecseppent a combjára, amin kínzóan lassan végigfolyt. Még nem vett észre, de akkor megfordult. A háta tele volt hegekkel és forradásokkal. Friss is van köztük. Gyorsan bevonult a szobájába, de ezúttal nem zárta be az ajtót. Nekitámasztottam a hátam a hideg falnak. Mi lehetett pár évvel ezelőtt? Hogy kerültek rá Miyakora a hegek? Ahogy ezen gondolkodtam, lepillantottam a földre. Egy fekete toll... Felvettem az először madártollnak tűnő feketeséget. Egy holló vagy varjú. Megpörgettem a két ujjam között. Madárnak hatalmas lenne. És egyáltalán hogyan került ide? Én is bevonultam a szobámba. A tollat az íróasztalomra tettem, nehogy elvesszen. Valami készülőben van, érzem.

"Miyako szemszöge"
Bejöttem a szobámba és a démoncsillag elé álltam. Ekkor láttam meg őt. Lilith volt az, a nyakamat teszem rá. Az ablakból figyelt. De azok a szemek... Bosszúvágy csillogott bennük. Mondjuk én is dühös lennék, ha kitépték volna a szárnyaimat. Még ha ilyen csúnya hegeket is hagynak maguk után... Amikor pislogtam egyet, eltűnt. Rám akar ijeszteni, de ez nem fog menni! Nagy levegőt vettem, majd belenéztem a tükörbe.
- Ne aggódj, csak egy Végrehajtó pályázik rád...- mondtam a tükörképemnek, mire felnevettem.
Nekem végem. Hacsak... Hacsak nem találok olyanokat, mint én! Igen, ez az! De hogyan? A karomon lévő tetoválásra tévedt a tekintetem. A jel, ami minden bukotton ott van...

6. fejezet: Egy elvarratlan szál

"Mikor azt hisszük, hogy a Fény csak ésszel játszik, akkor jövünk csak rá, hogy ő a legbrutálisabb játékos."

"Lilith szemszöge"
Fehér hajamat lófarokba fogtam. Sötét szemeim fagyosan meredtek az Angyaltükörre. Miyako volt az, ő tette velem. Most pedig a Földön éli kis, tökéletes világát. A Viperák jelét is megkapta, ami köztudottan a legerősebb bukott angyalok rendje. A kezem ökölbe szorult, szemem villámokat szórt. Gyengéden megsimítottam immár megerősödött szárnyaimat. 7 éve várok erre.
- Ne bosszankodj miatta, Lilith!- hallok magam mögül egy erős hangot.
Nem fordultam hátra, tudtam, hogy az egyik kapuőr az.
- Kitépte a szárnyamat! Ezt nem hagyom annyiban!- morogtam, angyalhoz méltatlan módon.
- Eltanácsoltak a Végrehajtók közül! Nem mehetsz le a Földre.- mikor ezt mondta, villámló tekintettel néztem rá.
- Most járt le a próbaidőm. 7 évig voltam kispadon, de most bosszút állhatok!- a szavak vérszomjasan hagyták el a számat.
- A Mindenható nem fog örülni a fellángolásodnak!- mondta a szárnyas férfi.
- A Mindenható azt kérte, fékezzük meg a bűnt! Azt nem kötötte ki, hogy hogyan. Én azt látom, hogy bűnre csábít két tiszta lelket.- mutattam hevesen az Angyaltükörre.
Azt nem tettem hozzá, hogy a fiút védte meg 7 éve Miyako. Elfogadom, jó útra tért a csirkefogó. De aki kiskorában bűnözött, az idősebb korában sem felejti el. Egy hang szólalt meg a fejemben. Nem a saját gondolataim voltak. "Keresd meg Miyakot, majd öld meg! Egy Bukott sem maradhat életben!" Igenis, őrmester! Az angyalok olykor telepatikusan is képesek kommunikálni. A kolostorruhám lecserélődött az egyenruhámra. Fehér bőr feszült a testemre, a két erős szárnyamat kinyitottam. A kapuőrt faképnél hagyva beleugrottam az Angyaltükörbe. A késeim csörömpöltek az oldalamon, ahogy a szél süvített. A szárnyammal hasítottam a levegőt. A felhők most szokatlanul feketék voltak, vihar készülődött. De ez nem természetes vihar volt. Átvágtam a felhőkön és megláttam a házak tetejét. A környék különösen nyugodt volt ebben az órában. A földieknek az iskola és a munka foglalta le szabadidejüket. Nemsoká elözönlik az utcákat a gyerekek. Jobb lesz eltűnnöm. Leszálltam az egyik háztetőre és óvatosan lefelé indultam. A macskát meghazudtoló ügyességgel ugrottam le a tetőről a kemény talajra. A sarum alatt ropogott az aszfalt. Az eső elkezdett esni, én pedig a szárnyaimat visszahúzva indultam útnak. Tudtam, hova kell mennem. Van itt valahol egy üres ház, ahol nem lakik senki. Állítólag természetfeletti dolgok történnek a területén. Megsúgom, a Végrehajtók szoktak ott tanyázni. A szél lengette az öreg tölgyfaajtót, ahogy odaértem. Valaki van itt! Elővettem a késeim egyikét, úgy lépkedtem be. A talpam alatt recsegett a padló, ahogy óvatosan szedtem a lábaimat. A sötét árnyékok között elsuhant valami. Ahogy észrevettem a függöny libbenését odahajítottam a késemet. A behatoló remegve megáll, én pedig felkapcsolom a gyér világítást. A lény visítva tűri a fényt.
- Nocsak, nocsak... milyen kellemes meglepetés...- mondtam mosolyogva, ahogy meglátom.
Egy szellemfiú volt a behatoló. Remegő térdekkel és könyörgő szemekkel néz rám. Lekapcsoltam a villanyt és közelebb léptem a füstszerű testhez.
- Itt haltál meg?- kérdezem lágy hangon.
Ő félénken bólintott. Ráhelyeztem a kezemet a fiú fejére és mormogni kezdtem.
- Isten fia, Jézus nevében a Mennybe bocsátalak, kóbor lélek.- mondtam és a fiú arcán mosoly jelent meg.
A teste fényleni kezdett, majd apránként eltűnt. Mikor már nem láttam a kisfiút, akkor tévedt a falra a tekintetem. Bárhol felismerném a vér illatát. A vörös és ragacsos anyag betűkké állt össze, azok pedig szavakká. Bűnös és undorító szavakká.

"Takarodjatok innen, akárkik is vagytok, különben úgy végzitek, mint ez a fiú."

A fiú teste fel volt szögelve a falra. Szegény gyermek fejéből csurgott a vér, ami a lábánál egy tócsában gyűlt össze. Rongyos ruháiból ítélve koldusgyerek lehetett. De ez a holttest még friss. A kezemet rátettem a falra, a vér meg eltűnt róla. A szögeket kifeszítettem a falból, a halott gyereket pedig az ölembe vettem. Szegény pára. Tisztességesen eltemettem és egy könnycseppet is hullajtottam érte. Nem így kellett volna végeznie. Az emberi kegyetlenség határtalan. Elmondtam a lelkéért egy imát. "Egy Bukott tette!" Hallottam egy fiú hangját. A szellemfiú hangját. Elmosolyodtam a segítőkészségén. Köszönöm a tippet, öcsi. Az udvarról bejöttem a házba, ott pedig leültem a kanapéra. Szóval egy Bukott... Miyako... Hasított az elmémbe a gondolat. Biztosan ő volt! Megbosszullak, kisfiú!

"Miyako szemszöge"
A sulis nap után a testvérekkel ballagtam haza. Sötét felhők gyülekeztek felettünk. Valami nem stimmel. Sietősebbre vettem a tempót, a testvérek szinte rohantak utánam.
- Miyako, mi a baj?- kérdezte Liza.
- Sietnünk kell, mindjárt esik!- vágtam rá azt a választ, ami először az eszembe jutott.
- Hiszen alig van felhő az égen!- mutatott csodálkozva Stephan az égre.
Újra az égre emeltem a tekintetem. Igaza volt. A kék égen csak pár bárányfelhő úszott békésen. Mi folyik itt?
- Mi a...?- motyogtam.
- Túlságosan merev vagy! Lazíts!- mondta Stephan.
- Lehet...- motyogtam.
Érzem, hogy valami készülőben van. Odaértünk a házhoz. Túlságosan... elhagyatottnak tűnik. Az ajtó belső felén egy cetlit találtam.

"Kedves gyerekek!
Anyátok és én üzleti útra mentünk, valószínűleg két hét múlva jövünk! Miyako a főnök, vigyázzatok magatokra!
Martin"

- Remek!- vágta le magát Liza durcásan.
- Csak 2 hét, addig kibírjátok velem!- mondtam legyintve.
- Tudsz főzni?- szállt be Stephan is.
- Testőr vagyok, nem szakács!- mondtam.
Ahogy ezt kimondtam, csengettek. Kinyitottam az ajtót és két öltönyös hústorony magasodott előttem. Az egyik hirtelen pisztolyt nyomott a fejemhez.
- Hol vannak a gyerekek?- kérdezte durva hangon az egyik.
Liza felsikított, ahogy meglátta a szemem közé meredő pisztolycsövet. Elmosolyodtam a nyers stíluson, ami fel is tűnt a két nagydarab, szemüveges hapsinak.
- Minek ez a hevesség, fiúk?- kérdeztem maró gúnnyal.
Ledöbbentek a hanghordozásomon. A hirtelen sokkot kihasználva kiütöttem a pisztolyt a kezéből és rájuk fogtam az én ikerpisztolyaimat. Fordult a kocka. Feltették a kezüket.
- És most sétálunk egyet. Mindjárt jövök!- mondtam és kisétáltam az előkertbe a két öltönyössel.
A pisztolyokat a veséjükhöz tettem, úgy kísértem őket az udvarra. Engedelmesen mentek mellettem, akár két jól nevelt pincsi. Ahogy kiértünk az udvarra, elengedtem őket.
- Nem ölöm meg magukat.- jelentettem ki és eldobtam a pisztolyokat.
- Nem?- kérdezték kórusban.
- Nem. Tudom, hogy ez a munkájuk. És üzenem a főnöküknek, hogy gyáva, amiért másokat küld a saját dolgai elintézésére.- mondtam és hátat fordítottam.
Egy pisztolycsövet érzek a nyakamon, ahogy hűvösen bizsergeti a bőrömet.
- Úgy látom, nem értenek a szép szóból...- mondtam mosolyogva.
Meghúzta a ravaszt. A nyakamba éles fájdalom lökődött. Ha halandó lennék, holtan rogytam volna a földre. De mivel bukott vagyok... A nyakam regenerálódásnak indult, a szervezetem kilökte a pici fémgolyót. Csak egy kis vér csöpögött le a nyakamról. Szembefordultam velük idegbeteg mosollyal. Annyira reszkettek, hogy a pisztoly kiesett az öltönyös kezéből. Közeledtem feléjük, ők meg siettek, minél távolabb tőlem. A nyakamon ütött lyuk teljesen beforrt. A karom fekete füstöt kezdett kibocsátani és életre kelt a keresztes viperám. Ilyen még sosem történt. A sikamlós bőrével csúszkált a karomon. A fejét felemelte a kézfejemről és sziszegett a támadóim felé. Mivel látták, meg kell halniuk. A viperám érezte a gondolatomat, mivel feléjük kezdett kúszni. A fűbe letettem és beleharapott az egyik lábába, aki ettől összerogyott. A másik próbálta agyontaposni a kígyómat, nem sok sikerrel. Annak is a vádlijába beleharapott.
- Sajnálom, hogy így kellett lennie... De ti akartátok!- mondtam és a két holttest közé térdeltem.
A kezeimet ráhelyeztem a holttestekre, amik ettől elporladtak. Szánakozva néztem azt a fekete port, ami maradt belőlük. Nem kellett volna meghalniuk. De az ő döntésük volt. Én csak végrehajtottam. Jött egy nagyobb széllökés, ami elvitte a port messzire. A kígyó újra a karomon volt, tetoválás formájában. Felálltam és engedtem, hogy a szél meglibbentse a hajamat. Ezzel az eseménnyel egy lavina indult el. Tettek és érzések lavinája...