52. fejezet: Lélektelen

- Igazából a birodalom nem földi síkon van - válaszolt a szobalány. - Hiszen a Halál rezidenciája nem lehet az emberek világában, mert akkor képessége átragadná a lelkeket.
- Átragadná? - motyogtam.
- Igen, sajnos - bólintott szomorúan. - Az Érintéssel nem lehet viccelni. Nemcsak a kapálózó és még görcsösen ragaszkodó lelkeket képes végső nyugalomra ítélni. Ezt a mester nem tudja befolyásolni, az emberek a képességétől őrült nyugalomban képesek megfosztani magukat a saját életüktől, hogy találkozhassanak e isteni erő birtokosával, akárcsak pár éteri pillanatra is.
Görcsösen nyeltem egyet. Akaratlanul is hevesebben vert a szívem a mellkasomban.
- És a halhatatlanok? - kérdeztem elakadó lélegzettel. - Velük is ilyesmit tesz az... Érintés? - alig mertem nevét a számra venni.
Zsigeri és ösztönös félelem kerített hatalmába. Liza felém fordult, szellemarca komoly maradt.
- A halhatatlanoknak más a lelkük. Ők bennrekedtek. Nem tudnak olyan könnyen kibújni fiatal porhüvelyükből, így az Érintés csak az embereket kergeti a téboly börtönébe. Megnyugodhatsz, kedvesed nem fog megölni - mosolyodott el.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy ismét önző voltam. És főleg azért lobbant fel bennem düh, mert fontolóra vettem, hogy a Halál arája leszek. A lelkem visítozva felelte, hogy ez így rendeltetett. A szívem még nem döntött. Az agyam üvöltött, hogy ez őrültség, hiszen ha összekötöm magam egy majdhogynem istenséggel, akkor ő ragaszkodni fog hozzám. Nem tudom meggondolni magamat. Nem tudom meg soha, hogy egyáltalán jól döntöttem-e.
Nem leszek szabad.
- Mi a baj? - fordult felém a szellem.
- Semmi - borult el a tekintetem.
- Mintha évszázados tudás lappangana a tekintetedben. Nyomasztó árnyak - ráncolta össze piciny homlokát. - Miyako, tudok segíteni, hogy jobban érezd magadat?
Ekkor hallottam meg. Léptek zaja a kísérteties csöndben. Azonban nem a mi szintünkről érkezett a puha, macskaszerű osonás zaja. Tekintetem feljebb csúszott a padlóról a feketére festett folyosók végére. Valami nem stimmelt. Mélyet szippantottam a levegőből, ami már egy kicsit áporodott volt.
Friss étel.
Még mélyebbre kellett mennem.
Frissen mosott ruha illatozott valahol pár folyosóval odébb.
Aztán megéreztem azt a túlságosan üde illatot, ami leginkább a fényre emlékeztetett. Meglepően aromásabb volt, mint amit múltkor éreztem. De ez az volt. Fény és jázmin.
Kinek volt csak jázmin illata a mennyben?
- Tűnjünk innen! - suttogtam kiszáradt szájjal.
- De mi...? - kezdte volna, de én próbáltam belekarolni.
- Csak menjünk - közöltem remegő hangon.
Nem akartam, hogy ő lássa a kárát. Lilith biztosan a pokolra ítélő karddal suhintaná szét ezt a jóságos lelket. Megérezhette a hangomban a pánikot, mert gyorsan suhant mellettem, tartva a tempót. A halk léptek csattanó zajjá váltak, miközben Lilith üldözőbe vett minket a hatalmas belmagasságú folyosók tartógerendáin.
- Hogy jutott be?! - méltatlankodott Liza, miközben körbelebegett a testem körül.
- Nem tudom!
- Az őröknek meg kellett volna állítaniuk!
- Szerinted a főbejáratot használta?!
- Igen, mert az az egyetlen behatolási pontja az épületnek! - szólta el magát Liza.
Kacagás törte meg lihegésem zaját. Előttem ért földet, szárnyaival elzárta a menekülési utat. Kezében kés csillant, rajta a megszentelés jelével. Le kellett fékeznem, nehogy a tőrbe essek, ami egyenesen az én irányomba mutatott.
- Ez nem igaz, kis lélek - sziszegte fekete ajkakkal.
Lilith ijesztő volt. Arca az út porától volt piszkos, utazóruhája vértől ázott, galambszürke szárnyai azonban tisztábban ragyogtak, mint valaha. Hamarosan bukott lesz. Vigyorogtam volna, ha nem ijedtem volna meg olyan piszkosul. Szőke haja egykor angyali frizurából kibomolva, vad fürtökben keretezte az arcát. Fekete ajkai tökéletesen passzoltak éjsötét szemeihez.
- Ki vagy te? - kérdezte meg Liza, miközben elém állt.
- Aki megöli a Halál menyasszonyát - motyogta forrongó gyűlölettel.
- De megesküdtem! - feleltem felháborodottan.
- Az esküd még a kutyaürüléknél is alantasabb! - ordította. - Miattad leszek kitaszított! És bosszút állok, ha az is lesz az utolsó tettem!
Megértettem. Gyűlölt engem, tiszta szívéből. Valamiért ezt teljes mértékben elnéztem neki és megbocsátottam. A szárnya pedig a szemeim láttára szürkült eggyel sötétebb árnyalatra.
- Arra még nem gondoltál, hogy magadnak köszönheted? - krákogtam.
Torkom összeszorult valamitől. Portól nem lehetett. A levegő kiszaladt a tüdőmből, ahogy a veszélyes félbukottra néztem. Telekinetikus képességek?
Nem, ez ideggáz.
Zafíra, honnan tudod ezt?
Én is szenvedek tőle.
- Gyere, hadd vágjam át a torkodat - sziszegte, ahogy céltudatosan lépkedett felém.
Én egyre hátráltam. Az ideggáz végigégette az idegpályáimat, a lábam meg-megbicsaklott. A hátamat mintha sav marta volna, felüvöltöttem. Ahogy a földre rogytam, Liza elém ugrott és kapálózott. Lilith azonban észre sem vette a viaskodó lelket, egyszerűen átlépett rajta. Késének hegye megcsillant a halovány fényben.
- Gyorsan kell cselekednem, pedig mennyire szeretnélek órákig kínozni - dünnyögte.
Csupán most néztem a másik kezére. Abban tartotta a palackot, amiből a mérges gáz szállt felfelé.
Szentelt füst, olyan, amit pápaválasztáskor használnak.
Szóval nekünk annyi volt.
Lilith marokra fogta a tőrt, majd suhintott egyenesen a torkom felé. Az erő át is vihette volna a torkomon a tükörsima pengét. Csukott szemmel és ziháló lélegzettel vártam a csapást.
Azonban az nem jött.
Kinyitottam a szememet, ahol éppen a dühtől tajtékzó Lilith Zafíra nyakából rántotta elő a pengét. Zafíra elém ugrott, hogy megvédjen. De bárcsak ne tette volna! Ahogy már semmi nem tartotta a kígyólányt, undorító gurgulázó hangot hallatva omlott a padlóra. A folyosó végéről lábdobogások zaja és fegyvercsörgés hallatszott.
- Még nem végeztünk! - üvöltötte Lilith, ahogy egy macska ügyességével eltűnt a sötétségben az érkező katonák elől.
Lenéztem Zafíra rángatózó testére.
- Arra mérget vehetsz - suttogtam magam elé, ahogy a jelképem mellé guggoltam.
A torkán lévő lyukból ömlött a vér, a mellkasa nagyon gyengén emelkedett és süllyedt. Pikkelyei a szikrázó kék helyett sápadtnak, már-már szürkének tűntek. Ujjai görcsösen szorították a helyet, ahonnan folyt a vérpatak. El akarta állítani.
- Meggyógyulsz, ugye? - suttogtam, ahogy kezeimet az övére tettem és a szemeim sarkában könnyek gyülekeztek. - Minden rendben lesz...
- Nhh...em... v-v-vh...ahh..gyok hal...hathattt..lhan - hangzott a szájából.
Karjaimba vettem barátnőm testét és zokogtam. Keservesen, torok- és tüdőszaggatóan. Szürke pikkelyes kezét a felkaromra kulcsolta, én pedig ránéztem az arcára. Minden vörös volt. Ragacsos és fémszagú vér terítette be mindenét.
- GYÓGYÍTSD MEG!!! - üvöltöttem fel a szellemre nézve, aki elhátrált tőlem.
- Nem vagyok rá képes... - kezdte, de én nem hagytam neki, hogy be is fejezze.
- DE IGEN!!! MUSZÁJ! - sírtam hangosan és látványosan, akár egy kisgyerek. - Egyszerűen muszáj... - suttogtam magam elé.
Egy afrikai falu ivóvizének mennyisége zúdult le az arcomon, összekeveredve Zafíra vérével, ami csak még folyósabbá tette azt. Groteszk és természetellenes látvány volt az így keletkezett majdhogynem rózsaszín folyadék.
A haldokló nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de csak vér jött ki ajkai közül szavak helyett.
- Hol van ilyenkor Tehror?! - sikítottam.
- Nincs lelke - suttogta Liza.
- DEHOGYNEM! - válaszoltam ösztönösen. - Neki kell, hogy legyen lelke! Hiszen érez!
- Nem, nincs - motyogott szomorúan. - Az Enyészeté lesz, nem a Halálé.
Aztán valami megszólalt a fejemben. Nagyon halkan, de én meghallottam az ismerős hangot. Zafíra hangja volt az, önkéntelenül is közelebb guggoltam hozzá, hátha jobban hallani fogom a szavait.
Igaza van.
- Nem, nem, nem, nem, nem, ne, ne... - motyogtam, mint valami mantrát. - Zafíra, ne add fel!
Megtettem, amit a szerepem követelt. Megmentettem az úrnőm életét...
- Sosem voltam az úrnőd - borultam rá, mintha így akartam volna megakadályozni, hogy elhagyjon. - Barátok vagyunk.
Nem ez a Moira akarata.
- Nem érdekel! - a fegyvercsörömpölés egyre közelebbről hallatszott. - Csak maradj velem!
Nem lehet. Engem hívnak. Szervusz, Miyako. Örülök, hogy te lehettél a feljebbvalóm ebben a világban...
Pikkelyei elterjedtek az egész testén, majd a felkaromat fogó ujjak elernyedtek. Rá akartam tenni a kezemet, de a bőre lemállott az érintésemre.
- Zafíra... - sírtam a semmibe. - ZAFÍRA!
Ujjai példáját követve egész teste kezdett elenyészni. Mellkasa nem emelkedett, szíve nem vert többé. Teste gyorsan hamuvá lett, így beláttam, hogy nem tudtam mit tenni érte. Becsuktam fennakadt szemhéját, amik ugyanolyan árnyalatú szemeket takartak, amilyenek egykor a pikkelyei voltak. Szikrázó kék szemei üvegesen csillogtak. Csupán az maradt az egyetlen szín a testén.
Öklömbe harapva zokogtam csendesen. Az ujjaim között elmorzsolódott az egykori jelképem keze. Hamuvá lett.
Egy kupac homokszerű szemcsés anyag mellett térdeltem, mikor az 5 katona megérkezett.
- Úrnőm...? - szólított meg az egyik, mire hátrafordultam.
A szemem ismét könnybe lábadt, ahogy az arc nélküli fejre néztem. Vagyis nem arc nélküli, hanem a csuklya olyan mélyen le volt húzva, hogy csak az illető száját láttam.
- Hogy juthatott be? - sziszegtem, durva kézmozdulattal megtörölve a szememet. - Miért nem akadályozták meg?
- Sajnáljuk, mi nem...
Nevetni kezdtem. Őrült kacagás csiklandozta a torkomat, miközben a szemeimből még mindig folyt a könny.
- Mi nem.... - ismételtem meg. - Mi nem...?
- Úrnőm, jól van? - kérdezte aggódva az egyik légiós.
- Hogy jól vagyok-e? - szipogtam. - Hát persze, miért ne lennék? A LEGJOBB BARÁTNŐM, KONKRÉTAN A MÁSIK FELEM MOST PORLADT EL A KARJAIMBAN!!! MAGUK SZERINT ÉN JÓL VAGYOK?!
Hátrahőköltek, míg én egyre közelítettem feléjük.
- Nem úgy értettük...
- És a magát férjemnek, sőt, uramnak hívó férfi nem volt itt! - folytattam zavartalanul. - Én pedig nem tehettem semmit! Egy hülye nyomorék vagyok, mert a szentelt kés átvágja a húsom és még csak egy nyamvadt szárnyam sincs! És hogy miért?! Mert, én hülye, le akartam rázni a Halált!
A katonák haptákba vágták magukat és tisztelegtek valaminek a hátam mögött. Erős karok fonták át a derekamat és egy puha száj tapadt az ütőeremre, nyugtatva azt. Hirtelen hidegnek éreztem magamat. Az érzéseimet. A bőrömet. A gondolataimat.
A lelkemet.
Tehror viszont vigasztalóan meleg volt. Így megfordultam a karjaiban és a mellkasára borulva zokogtam tovább. Nem láttam és nem hallottam semmit. Csak azt érzékeltem, hogy Tehror intézkedett és beszélt az őrökkel. Combjaimat felemelte a keskeny csípőjéhez, én pedig véve a jelzést köréje fontam a lábaimat. Egyik erős kezével a hátamat és a hajamat simogatta, másik kezével pedig a fenekem alatt megtartott. Úgy vitt, mintha súlyom sem lett volna.
Vigasztaló szavakat morgott a fülembe, ahogy egyik helyiségből a másikba mentünk.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy lefektetett egy ágyra, ami olyan puha volt, mint a vattacukor. Ő azonban készült kimenni, én pedig felültem.
- Hova mész? - szipogtam párat, összeszedtem magam egy kicsit.
- Még az elején kikötötted, hogy nem tartózkodhatom a szükségesnél több időn át a szobádban, hacsak te nem kérsz meg rá - mosolyodott el szomorúan. - Én pedig tartom a szavamat.
Mielőtt akárcsak meggondolhattam volna, kinyúltam a kezéért és visszahúztam az ágyra.
- Kérlek, aludj velem ma - kértem.
- De miért? - nézett rám aggódóan. - Talán valami bujkál benned?
- Halhatatlan vagyok, nem lehetek beteg - közöltem.
- Én pedig a Halál vagyok és azt mondom, te csak azt hiszed - tapogatta végig a karjaimat a vállaimig.
- Nem vagyok beteg - hessegettem el a kezét. - Csak olyan... hidegnek érzem magamat. Szükségem van a közelségre.
- Az én közelségemre?
- Igen - nyögtem ki. - Kérlek, ne hagyj egyedül...
Újból gyülekezni kezdtek a könnyek, de Tehror letörölte őket az egyik ujjával.
- Sshh, angyalom. Rendben van, itt maradok veled - motyogta. - Soha nem tudnék neked nemet mondani.

51. fejezet: Régi történetek

Írói megjegyzés
Halihó mindenkinek! Nos... hol kezdjem? Először is rendkívül sajnálom, hogy ilyen szinten nem írtam részt, nem adtam magamról életjelet, illetve önkéntesen szabadságot vettem ki, csakhogy egész nap könyveket nyálazhassak át. El akartam szabadulni a gép elől, illetve még nyaralni (pontosabban kifejezve, lehet egyáltalán télen nyaralni?) is voltam szeretett rokonaimnál. A fogadott nagymamám kosztjának mennyisége után pedig csak tétlenül tudtam feküdni a hátamon, miközben ezen gondolkodtam: hálát kell adnom Istennek, hogy eszébe idézte valaha valakinek a gyomorbántalmak elleni gyógyszer ihletét.
De ne ragadjunk le a gyomorgörcseimnél, mert sokkal érdekesebb híreim is vannak ennél. Először is, Facebookon nem találtok meg. Ne kérdezzétek meg miért, mert magánjellegű okok miatt kellett elhagynom a webes társadalom ezen fajtáját.
Másodszor: ennek ellenére nemsoká elindítom az új történetemet. Igen, egy másik blogon, de azt majd ide belinkelem nektek, szóval ne aggódjatok egy percig se. A rész végén közlök egy kisebb "előzetest", ha lehet így nevezni, így remélem, egy kicsit meg fogja hozni a kedveteket.
Szóval, további jó szórakozást és szeretettel fogyasszátok ezt a részt. És ne feledjétek! Ennek a megemésztéséhez nem kell gyógyszer!
Írói megjegyzés vége

"Múlt nélkül nincs jelen, jelen nélkül pedig nincs jövő sem."

- Miért érzem magam annyira egyedül? - motyogtam magamban, mint valami bogaras vénasszony.
A fekete hálószobában feküdtem összekuporodva. Csupán azért csináltam ezt, mivel nem tudtam más helyiségekbe az utat. Jól van, az edzőteremben már ismerős voltam, azonban a szárnyaim növekedését nem akartam visszavetni a túlságosan megerőltető életmóddal. Így csak feküdtem és lelkem mélyére néztem.
Miért nem fedezed fel ezt a hatalmas birtokot?
- Nem akarok semmilyen szellemmel összefutni...
Ki mondta, hogy a folyosókat kell használnod?
- Nem tudok repülni, ha ez feltűnt már őnagyságodnak!
Tiszta hisztis vagy, ha Tehror nincs itt!
- Alapból is ilyen vagyok, ha nem tűnt volna fel!
Aggódsz érte.
- A Halálért miért aggódnék? Ez hülyeség!
Emberi megszokás. Akit szeretünk, azért aggódunk.
- Nem szeretem! Talán egy kicsit kedvelem...
Hazug! Teljes testsúlyoddal beleestél!
- Nem igaz! Zafíra!
Ne is próbálj elcsitítani ezúttal! Szépen végighallgatsz, elejétől a végéig.
- Jól van... - vágtam be a durcás fejet, de belül csendben maradtam. - Zafíra?
Huhh... Nem hittem volna, hogy beleegyezel...
Elnevettem magamat, mert szinte láttam magam előtt, ahogy Zafíra zavartan vakargatta a tarkóját. Azonban a szoba bejárata felől torokköszörülést hallottam. Kibújtam a magzatpózból és megláttam egy szobalányt. Ha jól láttam, 6-os volt az. Egy nagy halom lepedőt szorongatott a kezében (vagy lebegtette maga előtt), és szellemarcán tisztán látszott a zavar. Óvatosan lecsusszantam az ágyról.
- Szia, 6-os! - intettem neki félénken.
Most biztosan tisztára bolondnak tart! Hiszen magamban beszéltem, mint egy őrült. Mondjuk egy szellem megértheti az érzéseimet...
- Úrnőm! - hajolt meg kecses mozdulattal majdhogynem a földig, amire nemhogy én nem lennék képes, hanem egyik halhatatlan sem, mert simán kitört volna a csípőm. - Legmélyebbről jövő sajnálatomat fejezem ki a a múltkori incidens miatt!
- Milyen incidens? - suttogtam magam elé zavaromban.
- Hogy megrémült tőlem - remegett a hangja. A szellemek tudnak sírni? - Az uram mondta, hogy maga emiatt nem akar a közelében tudni...
Az átlyuggatott feje és fekete szemüregei tényleg a sírás jellegzetes grimaszába torzultak, ahogy felnéztem. Kedvem lett volna alaposan megölelgetni. Csak sajnos nem volt anyagi  teste, amit megfoghattam volna.
- Jézusom, ne sírj! - elfogott a pánik. Nem csoda, hogy megijedtem, mikor egy mindjárt bőgő szellemmel beszélgettem! - Csak... szokatlan volt. Új. És az ismeretlen élménytől, nem tőled ijedtem meg!
- UTÁLSZ ENGEM!!! - zokogta szegény.
Kis termete sejtelmesen rezgett, mintha szélviharban állt volna. Körvonalai elmosódtak és már nem volt több egy homályos pacánál. Óhatatlanul is a lesírt smink jutott róla az eszembe.
- Dehogyis! - nyugtatgattam a szoba másik végéből.
- A mester megmondta előre! - pityergett tovább. - Ha nincsen anyagi testem, egyből nem is akarsz velem barátkozni! Azt hittem, te más vagy! Hogy nem érdekel a külső! Olyan kedves voltál velem, amíg azt a halandó és törékeny testet viseltem!
Leblokkoltam, még Zafíra is visszatartotta bennem a lélegzetét. Végül kiböktem a kérdést, ami azóta annyira szúrta a szívemet, mióta Tehror felfedte magát. Hogy ki is volt akkor Liza valójában?
- Te voltál Liza? - hadartam egy levegővétellel.
- Igen - motyogta, ahogy fokozatosan újra megnyugodott. - Olyan kedves voltál! Olyan... olyan... barátságos.
Most már nem tétováztam. A remegő éteri test köré fontam a karjaimat. Körvonalait lassacskán visszanyerte a karjaim közt. Ahol a bőrömhöz ért, olyan volt, mintha hideg köd csípné az adott bőrfelületet. Lassan éreztem, ahogy a remegés alábbhagy a szellemnél, majd az a bizonyos hideg átkúszott a vállamon, egészen a lapockámig. Visszaölelt.
- Nem ismertelek meg. bocsáss meg nekem - mosolyogtam rá.
- Tényleg nem ismertél meg? - kerekedtek el a szemei, vagyis inkább ahol a szemeinek kellett volna lennie.
- Nem ismertelek fel - ismételtem meg magamat. - És a Lizán és 6-oson van esetleg más személyazonosságod is? - próbáltam elviccelni a dolgot.
Ő is elmosolyodott. Minden a helyére került, megláttam benne az egykori Liza modorát és stílusát. A kis félénk, édes és aranyos lányt, aki nagyobb kincs, mint amit ő maga el tudott képzelni.
- Egyébként miért fekszel itt egyedül a sötétben? - nézett fel rám, miközben kilebegett a karjaim közül.
A lábujjai éppen a padlóhoz értek. Akár balett-táncos is lehetett volna.
- Tehror nincs itt és nem tudom, hogy mi hol van - vallottam be halkan.
Egy ködszerű kéz kulcsolódott a felkaromra és egy láthatatlan erő húzni kezdett. Akkor értettem meg, hogy a szellemektől miért félnek. Az energiájuk ismeretlen mind az angyaloknak, mind a démonoknak, de az embereknek meg főleg. Az okaik és az éteri testük ereje egyszerre megdöbbentő és hihetetlen. Nem lehet őket bántani vagy megkínozni az információért, de észrevétlenül nem lehet rajtuk keresztül jutni. Ők a legtökéletesebb kémek, akiket nem kell még kiképezni sem.
- Gyere, körbevezetlek - visszhangozta a folyosó a hangját. - Felháborító, hogy a mester még csak meg sem mutatta az arájának a birodalmát!
- Birodalmát? - visszhangoztuk egyszerre Zafírával, a belsőm pedig berezonált a kettős hangzástól.
- Igen - fordult hátra hozzám, ahogy folyosókon haladtunk keresztül. - Mit gondoltál, a Halálnak csak egy birtoka van itt?
- Amúgy pontosan hol is van az az 'itt'?

"Tehror szemszöge"
- Tudjátok, néha elég utálatos munka ez - vetettem fel.
- Ugyan már, mi lehet ennél ászabb? - ellenkezett velem Shadow. - Sosem kell félned az öreg kortól. A sebesülésektől. Megvédheted a párod életét. Mit kívánhat még egy halhatatlan?
- Egy kis emberséget, talán - mordultam fel. - Mióta az eszemet tudom, szeretet soha nem volt körülöttem. Anyámat nem ismertem, apámat bárcsak ne ismertem volna. Testvéreim nem voltak soha, barátaim pedig végképp nem. Hiszen mindenki tudja, hogy élete utolsó másodperceiben engem fog látni a kaszámmal egyetemben, ahogy éppen elhasítom a lelket a testtől - soroltam, miközben a pattogó tűz lángjait néztem.
A vérontás után rögtön az erdő egyik őrzője jött elő, nevezetesen egy sötét elf. Hozott magával egy fáklyát és nekilátott elporlasztani a testeket. Egy hang nélkül dolgozott, mi pedig csupán néztük.
- Mit csinálsz, Tria? - intézte Shadow a szavait a szorgalmas őrhöz.
Ő egy pillanatra sem tekintett fel munkájából. Válasza alig volt hangosabb egy sóhajnál.
- Elégetem a testeket, hogy még rituáléval se lehessen őket feltámasztani - válaszolt. - Utáltam őket. Nem akarom, hogy visszatérjenek.
- Nem is fognak - vetettem közbe.
- Már nem egyszer kicselezték önt, nemde? - kérdezett rá egyből.
Én erre meghökkentem. Igaza volt ennek a hófehér hajú egyénnek.
- Igen - sziszegtem összeszorított fogakkal. - Honnan tudja?
- Eldicsekedtek vele folyton. Hiszen nem minden tündérnek van a birtokában egy halált is távol tartó mágia - felém pillantott, miközben az utolsó hullát is meggyújtotta. A levegőt az égő hús maró aromája töltötte be. - De ezt maga is tudja - ezzel lezárta a köztünk folyó diskurálást, a sötét elf Shadow felé fordult. - Elvezetsz a cellákhoz, hogy láthassam a testvéremet?
- Hogyne - biccentett.
Shadow és a lány eltávoztak az épület egy megmaradt részlegébe, én pedig egyedül maradtam a madár-ember teremtménnyel, aki a Vod névre hallgatott, illetve Krin támaszkodott még hűségesen az egyik falnak, támadó pozícióban. Mindig mondtam neki, hogy felesleges a testőrt játszania, hiszen nem árthat nekem senki. Ő azonban hallani sem akart arról, hogy én védtelen maradjak. Én pedig az agyam legmélyén hálás voltam neki ezért a gesztusért. Mert hiába nem fog rajtam a halál és a sebesülések veszélye, az elmém attól még megbomolhatott volna a sokéves magány miatt. Ő azonban mellettem állt, mióta rátaláltam. Csúnya történet az övé, tele szenvedéssel és megpróbáltatással, egyszer pedig ő maga mondta el nekem, hogy a legjobb dolog az lehetett, hogy összefutott velem azon a bizonyos éjszakán. Azóta olyan, mintha a fogadott húgom lenne.
Szótlanul bámultunk a távozók után Voddal. Krin csupán üres tekintettel meredt maga elé, mint már oly sokszor. Talán a múltját idézi ilyenkor vissza.
- Szerencsés vagy - hallottam váratlanul.
A hang irányába kaptam a fejemet, ami Vodhoz tartozott. Még mindig reszelős és kissé amorf volt a hangja az átváltozástól, de hamarosan rendben lesz az is.
- Már mondtam, hogy hálátlan munkám van - fejeztem ki előbbi gondolataimat.
- Nem a munkádra gondoltam - megbicsaklott a hangja, ahogy folytatta. - Hanem az arádra.
Düh bimbója bontott bennem hófehéren izzó virágot. Kezem ökölbe szorult, ahogy a másik hím felé fordultam a teljes testemmel.
- Ő az enyém! - jelentettem ki morogva, akár egy állat.
- Nem is akarom elvenni tőled - közölte komolyan. - Szeret téged, csak még magának sem vallotta be.
A düh úgy párolgott el, akár a reggeli köd. Ökölbe szorult kezem elernyedt és zsibbadni kezdett.
- Miért mondod ezt? - szedtem össze a szavaimat, amennyire tudtam.
- Mert ez az igazság - jelentette ki tényszerűen. - Sok mindent láttam már. Nem tudnád elképzelni, hány generációnyi embert figyeltem, ahogy felnőnek és meghalnak. Megtanultam az érzelmekről egyet s mást.
A hajamba túrtam és csak néztem az előttem álló teremtményt. Csak most néztem meg úgy igazán. A haja furán be volt fonva bizonyos tincseknél. Azokban a tincsekben különböző méretű és színű fagyöngyök helyezkedtek el. Nőiesen kellett volna állniuk, de ez nem így volt. Sőt, kifejezetten tiszteletreméltóan nézett ki velük. Szemei furcsa árnyalatúak, egészen sötétek. De a szivárványhártyáját átszeli egy zöld csík, ami hamisítatlan bűbájra utalt. Valaki biztosan elátkozta. A nyakára körbe fekete tövisek voltak tetoválva.
- Miért viseled a kitaszítottak jelét? - tettem fel a kérdést a töviskoszorúra nézve.
- Mert az vagyok - vont vállat.
- És mit tettél? - a szemében a kérdésem hatására villant valami. Ha nem csalt a szemem... vidámságot láttam a arcán bujkálni.
- Olyannal kerültem összetűzésbe, akivel nem kellett volna - szája sarkában mosoly játszott.
- És ez miért olyan vicces? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést.
- Emlékszem a férfi arckifejezésére - gesztikulált a mondandójához. - Egy harcos volt az illető, és amikor dühös volt, olyan feje volt mint akinek egyszerre kell visszatartani a hasmenését és közben elmagyarázni egy bonyolult összefüggést - ráncolta a homlokát, miközben megpróbálta szavakkal leírni a lelki szemei elé táruló képet. - A lényeg az, hogy olyan vöröses árnyalatú lilát kell elképzelni, egy kis kékes beütéssel - fejezte ki magát egyértelműbben.
- Aha, oké - csak ennyit tudtam rá reagálni. Most mondjátok meg, ennél többet mit fűzzek hozzá?! De, várjunk csak... - Nem az öreg Sronthor alakváltó volt az?
Az az ember egyszerűen olyan szinten röhejes volt, hogy az képtelenség.
- Ismerted? - kerekedtek el a szemei.
- Én vittem el a túlvilágra, emlékezz - mosolyodtam el. - Emlékszem rád. Te ölted meg, igaz?
- Úgy van - húzta ki magát.
- Már csak egy kérdésem van - a röhögés szélén álltam. - Miért volt pucér? Esküszöm, úgy nézett ki, mint egy húsz éves, de egyszerűen olyan visszataszító volt, ahogy a hullája hanyatt feküdt, hogy majdnem nem mentem el a lelkéért.
- Az maradjon az én titkom - sóhajtott röhögve.
Még egy ideig nevettünk, de aztán rászántam magam kérdezősködésem valódi okára.
- Mivel átkoztak el? - intettem a szeme felé.
- Egy boszorkány állattá változtatott száműzetésem ideje alatt, történetesen varjúvá. Eladott egy gazdag nemesnek. Családról családra szálltam, mígnem egy kalitkában találtam magam, ahogy egy kislány szülinapjára ajándékként visznek. A vámpír uralkodócsalád kiskedvence lettem. A vámpírok általában kegyetlenek, de az állatokat ők is nagy becsben tartják. Uralkodóról örökösre szálltam, viszont egy örökös nem fogadott el. Glória volt az - Krin összerázkódott a névtől, mely sokáig kísértette. - Nem vitt sehová, nem etetett, nem itatott és többször próbált megszabadulni tőlem. Azonban mindig visszataláltam hozzá.
- Miért mentél vissza hozzá?
- Igaz, hogy gonosz volt, de csak őt ismertem a nagyvilágban. Utoljára, mikor a ketrecemet, benne jómagammal beledobta egy tóba, akkor telt be a pohár. Már csak távolról figyeltem. Játszottam felette az őrzőt. Nem mintha szüksége lett volna rá - mosolyodott el. - Gyönyörű nővé érett. Viszont megtámadta az elméjét a téboly a sok vérivástól. A legtöbb vámpír csak annyi vért iszik, amire valóban szüksége van. Viszont aki túlette magát élő forrásból, az megkapta az áldozat érzelmeit, gondolatait, személyiségét és az emlékeit.
- Skizofrén lett... - suttogtam magam elé, miközben kirakosgattam a képzeletbeli mozaikokat.
- Igen - sóhajtott gondterhelten. - Találkozott Shadow apjával, a tündérek egyik legjobb harcosával. Őt minden személyisége elfogadta. Csak az volt a gond, hogy ellenségek voltak. Ez pedig felülírt Glóriában minden érzelmet. De persze szerette a férfit, láttam rajta, miközben kettesben voltak és beszélgettek. Látszott, hogy Glória őrülete is alábbhagyott, mikor a harcost a közelében tudhatta. Mikor Shadow megfogant anyja méhében, Glória a férfi fejét levágta, a szívét pedig kivájta és eltette a táskájába, mint emlékeztetőt - Vod megborzongott, ahogy én is. - 'Mellette tényleg éreztem valamit, nemcsak az izgatott pezsgést a bőröm alatt, hogy mikor onthatom ki vérét végre.' - idézte vissza Glória mondatát. - Ezentúl nem az anyát, hanem a méhében megfogant gyermeket követtem. Mikor megszületett, ott voltam. Vittem neki ennivalót, ha anyja éppen elfeledkezett a kis csecsemőről. Anyja észre sem vett, ahogy ott repkedtem mindig a bölcső körül. Aztán... - vett egy mély levegőt. - Nőtt a gyermek, mint a gomba. Arra lettem figyelmes, hogy már a fiúk meregették rá a szemüket, mikor elsétált mellettük az utcán. Hogy tündérszárnyával kecsesen repült mellettem az éjszakai égbolton. Hogy mikor megcirógatott a fejemen az ujja hegyével jutalomképpen, a feje tetejére állt a világom attól az érzéstől, amit az érintése indított el bennem...
- Beleszerettél - vágtam közbe.
Arcát enyhe pír lepte el, és elkezdte a tarkóját vakarászni.
- Ennyire látszik?
- Mi látszik ennyire? - szólalt meg mellőlünk Shadow hangja.
Egyedül jött vissza. A testvérek ezek szerint boldogan egymásra találtak.
- Semmi - tereltem.
- Amúgy nincs itt egy démon is? - vetette közbe Krin, a körme alól kipiszkálva a koszt az egyik késével.
Shadow az arcára csapva ment vissza a cellák részlegére. Én pedig lepacsiztam Voddal, mikor szíve választottja elhagyta a látóterünket.
- Sok sikert - kívántam neki vigyorogva. - Szükséged lesz rá!

Írói megjegyzés
Nos, akkor ahogy ígértem, hozom is az "előzetest" a következő történetemből:
- A híres-neves Grage testvérek! - csapta össze a kezeit a pultos. - Mit adhatok nektek, aranycsibéim?
Meg kellett forgatnom a szemeimet barátnőm közhelyessége láttán. Azonban vicces volt, ahogy megpróbált úgy viselkedni, mint egy tipikus barátnő a menő sorozatokból és valóságshowkból.
- Egy hányinger csillapítót, ha továbbra is így fogsz hívni minket - ült le a bátyám egy bárszékre, velem együtt.
- Csak vizet kérünk - mondtam a rendelésünket.
- Jaj, de uncsik vagytok, ti begyepesedett vénasszonyok! - csapott oda játékosan elénk a pultra. - De a kedvenceimnek bármit. Vegyétek ezt nagy megtiszteltetésnek, hogy nem locsollak le titeket egy vödör vízzel, mint a többi vendéget, aki vizet kér!
- Kösz, Maya - biccentettem felé.
A magas lány elpályázott még pár másik vendéghez is. Nekem is nemsoká műszakba kellett állnom, bár ezt a bátyókám nem nagyon csípte.
- Tényleg itt akarsz dolgozni? - fintorgott egyet, miközben kikaptuk a vizet.
- Igen, szerintem hangulatos kis bár és pincérnő híján vannak. Meg itt van Maya is, ne parázz! - ahogy ezt kimondtam, a testvérem szeme vidámsággal telt meg, ahogy felnevetett.
- Nem téged féltelek, hanem a vendégeket! - legyintett. - Ex-kém vagy, még mindig benned van, hogy bárki kezét tőből kitöröd, ha hozzád ér hátulról. Én pedig nem akarok még egyszer bemenni a rendőrségre, mert a húgom felvágta valaki torkát egy vajazókéssel, mert hirtelen ért hozzá valaki úgy, hogy éppen nem látta.
- Nem fog semmi ilyesmi történni - biztosítottam a még mindig röhögő bátyámat, bár egy kicsit dühösen. - De ha nem hagyod abba a röhögést, ez az ex-kém mindjárt szétrúgja a te ex-elitkatona seggedet, és tudod, hogy megteszem!
Mielőtt visszaszólhatott volna valami rendkívül szellemeset, Maya csapódott hozzánk újra.
- Milyen seggről van szó? - tekintete egyből a mellettem ülő fivéremen állapodott meg. - Ha az övéről, akkor szívesen témázok róla!
A bátyám nyakán a tetoválás mögött vörös foltok kezdtek felkúszni az arca irányába barátnőm felvágott nyelvének hála. És akkor döntöttem el véglegesen, hogy a Sideline-ban fogok dolgozni - ha mindig ilyen látványban lesz részem (fivérem pirulása) Mayának hála, akárhányszor bejövök a bátyámmal, akkor már nem számít már az sem, hogy mennyit fizetnek!
Remélem tetszett ez a kis betekintő! Ha tetszett, akkor írjatok megjegyzést, adjatok pipát és élvezzétek az olvasást!
Írói megjegyzés vége