52. fejezet: Lélektelen

- Igazából a birodalom nem földi síkon van - válaszolt a szobalány. - Hiszen a Halál rezidenciája nem lehet az emberek világában, mert akkor képessége átragadná a lelkeket.
- Átragadná? - motyogtam.
- Igen, sajnos - bólintott szomorúan. - Az Érintéssel nem lehet viccelni. Nemcsak a kapálózó és még görcsösen ragaszkodó lelkeket képes végső nyugalomra ítélni. Ezt a mester nem tudja befolyásolni, az emberek a képességétől őrült nyugalomban képesek megfosztani magukat a saját életüktől, hogy találkozhassanak e isteni erő birtokosával, akárcsak pár éteri pillanatra is.
Görcsösen nyeltem egyet. Akaratlanul is hevesebben vert a szívem a mellkasomban.
- És a halhatatlanok? - kérdeztem elakadó lélegzettel. - Velük is ilyesmit tesz az... Érintés? - alig mertem nevét a számra venni.
Zsigeri és ösztönös félelem kerített hatalmába. Liza felém fordult, szellemarca komoly maradt.
- A halhatatlanoknak más a lelkük. Ők bennrekedtek. Nem tudnak olyan könnyen kibújni fiatal porhüvelyükből, így az Érintés csak az embereket kergeti a téboly börtönébe. Megnyugodhatsz, kedvesed nem fog megölni - mosolyodott el.
Szomorúan vettem tudomásul, hogy ismét önző voltam. És főleg azért lobbant fel bennem düh, mert fontolóra vettem, hogy a Halál arája leszek. A lelkem visítozva felelte, hogy ez így rendeltetett. A szívem még nem döntött. Az agyam üvöltött, hogy ez őrültség, hiszen ha összekötöm magam egy majdhogynem istenséggel, akkor ő ragaszkodni fog hozzám. Nem tudom meggondolni magamat. Nem tudom meg soha, hogy egyáltalán jól döntöttem-e.
Nem leszek szabad.
- Mi a baj? - fordult felém a szellem.
- Semmi - borult el a tekintetem.
- Mintha évszázados tudás lappangana a tekintetedben. Nyomasztó árnyak - ráncolta össze piciny homlokát. - Miyako, tudok segíteni, hogy jobban érezd magadat?
Ekkor hallottam meg. Léptek zaja a kísérteties csöndben. Azonban nem a mi szintünkről érkezett a puha, macskaszerű osonás zaja. Tekintetem feljebb csúszott a padlóról a feketére festett folyosók végére. Valami nem stimmelt. Mélyet szippantottam a levegőből, ami már egy kicsit áporodott volt.
Friss étel.
Még mélyebbre kellett mennem.
Frissen mosott ruha illatozott valahol pár folyosóval odébb.
Aztán megéreztem azt a túlságosan üde illatot, ami leginkább a fényre emlékeztetett. Meglepően aromásabb volt, mint amit múltkor éreztem. De ez az volt. Fény és jázmin.
Kinek volt csak jázmin illata a mennyben?
- Tűnjünk innen! - suttogtam kiszáradt szájjal.
- De mi...? - kezdte volna, de én próbáltam belekarolni.
- Csak menjünk - közöltem remegő hangon.
Nem akartam, hogy ő lássa a kárát. Lilith biztosan a pokolra ítélő karddal suhintaná szét ezt a jóságos lelket. Megérezhette a hangomban a pánikot, mert gyorsan suhant mellettem, tartva a tempót. A halk léptek csattanó zajjá váltak, miközben Lilith üldözőbe vett minket a hatalmas belmagasságú folyosók tartógerendáin.
- Hogy jutott be?! - méltatlankodott Liza, miközben körbelebegett a testem körül.
- Nem tudom!
- Az őröknek meg kellett volna állítaniuk!
- Szerinted a főbejáratot használta?!
- Igen, mert az az egyetlen behatolási pontja az épületnek! - szólta el magát Liza.
Kacagás törte meg lihegésem zaját. Előttem ért földet, szárnyaival elzárta a menekülési utat. Kezében kés csillant, rajta a megszentelés jelével. Le kellett fékeznem, nehogy a tőrbe essek, ami egyenesen az én irányomba mutatott.
- Ez nem igaz, kis lélek - sziszegte fekete ajkakkal.
Lilith ijesztő volt. Arca az út porától volt piszkos, utazóruhája vértől ázott, galambszürke szárnyai azonban tisztábban ragyogtak, mint valaha. Hamarosan bukott lesz. Vigyorogtam volna, ha nem ijedtem volna meg olyan piszkosul. Szőke haja egykor angyali frizurából kibomolva, vad fürtökben keretezte az arcát. Fekete ajkai tökéletesen passzoltak éjsötét szemeihez.
- Ki vagy te? - kérdezte meg Liza, miközben elém állt.
- Aki megöli a Halál menyasszonyát - motyogta forrongó gyűlölettel.
- De megesküdtem! - feleltem felháborodottan.
- Az esküd még a kutyaürüléknél is alantasabb! - ordította. - Miattad leszek kitaszított! És bosszút állok, ha az is lesz az utolsó tettem!
Megértettem. Gyűlölt engem, tiszta szívéből. Valamiért ezt teljes mértékben elnéztem neki és megbocsátottam. A szárnya pedig a szemeim láttára szürkült eggyel sötétebb árnyalatra.
- Arra még nem gondoltál, hogy magadnak köszönheted? - krákogtam.
Torkom összeszorult valamitől. Portól nem lehetett. A levegő kiszaladt a tüdőmből, ahogy a veszélyes félbukottra néztem. Telekinetikus képességek?
Nem, ez ideggáz.
Zafíra, honnan tudod ezt?
Én is szenvedek tőle.
- Gyere, hadd vágjam át a torkodat - sziszegte, ahogy céltudatosan lépkedett felém.
Én egyre hátráltam. Az ideggáz végigégette az idegpályáimat, a lábam meg-megbicsaklott. A hátamat mintha sav marta volna, felüvöltöttem. Ahogy a földre rogytam, Liza elém ugrott és kapálózott. Lilith azonban észre sem vette a viaskodó lelket, egyszerűen átlépett rajta. Késének hegye megcsillant a halovány fényben.
- Gyorsan kell cselekednem, pedig mennyire szeretnélek órákig kínozni - dünnyögte.
Csupán most néztem a másik kezére. Abban tartotta a palackot, amiből a mérges gáz szállt felfelé.
Szentelt füst, olyan, amit pápaválasztáskor használnak.
Szóval nekünk annyi volt.
Lilith marokra fogta a tőrt, majd suhintott egyenesen a torkom felé. Az erő át is vihette volna a torkomon a tükörsima pengét. Csukott szemmel és ziháló lélegzettel vártam a csapást.
Azonban az nem jött.
Kinyitottam a szememet, ahol éppen a dühtől tajtékzó Lilith Zafíra nyakából rántotta elő a pengét. Zafíra elém ugrott, hogy megvédjen. De bárcsak ne tette volna! Ahogy már semmi nem tartotta a kígyólányt, undorító gurgulázó hangot hallatva omlott a padlóra. A folyosó végéről lábdobogások zaja és fegyvercsörgés hallatszott.
- Még nem végeztünk! - üvöltötte Lilith, ahogy egy macska ügyességével eltűnt a sötétségben az érkező katonák elől.
Lenéztem Zafíra rángatózó testére.
- Arra mérget vehetsz - suttogtam magam elé, ahogy a jelképem mellé guggoltam.
A torkán lévő lyukból ömlött a vér, a mellkasa nagyon gyengén emelkedett és süllyedt. Pikkelyei a szikrázó kék helyett sápadtnak, már-már szürkének tűntek. Ujjai görcsösen szorították a helyet, ahonnan folyt a vérpatak. El akarta állítani.
- Meggyógyulsz, ugye? - suttogtam, ahogy kezeimet az övére tettem és a szemeim sarkában könnyek gyülekeztek. - Minden rendben lesz...
- Nhh...em... v-v-vh...ahh..gyok hal...hathattt..lhan - hangzott a szájából.
Karjaimba vettem barátnőm testét és zokogtam. Keservesen, torok- és tüdőszaggatóan. Szürke pikkelyes kezét a felkaromra kulcsolta, én pedig ránéztem az arcára. Minden vörös volt. Ragacsos és fémszagú vér terítette be mindenét.
- GYÓGYÍTSD MEG!!! - üvöltöttem fel a szellemre nézve, aki elhátrált tőlem.
- Nem vagyok rá képes... - kezdte, de én nem hagytam neki, hogy be is fejezze.
- DE IGEN!!! MUSZÁJ! - sírtam hangosan és látványosan, akár egy kisgyerek. - Egyszerűen muszáj... - suttogtam magam elé.
Egy afrikai falu ivóvizének mennyisége zúdult le az arcomon, összekeveredve Zafíra vérével, ami csak még folyósabbá tette azt. Groteszk és természetellenes látvány volt az így keletkezett majdhogynem rózsaszín folyadék.
A haldokló nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de csak vér jött ki ajkai közül szavak helyett.
- Hol van ilyenkor Tehror?! - sikítottam.
- Nincs lelke - suttogta Liza.
- DEHOGYNEM! - válaszoltam ösztönösen. - Neki kell, hogy legyen lelke! Hiszen érez!
- Nem, nincs - motyogott szomorúan. - Az Enyészeté lesz, nem a Halálé.
Aztán valami megszólalt a fejemben. Nagyon halkan, de én meghallottam az ismerős hangot. Zafíra hangja volt az, önkéntelenül is közelebb guggoltam hozzá, hátha jobban hallani fogom a szavait.
Igaza van.
- Nem, nem, nem, nem, nem, ne, ne... - motyogtam, mint valami mantrát. - Zafíra, ne add fel!
Megtettem, amit a szerepem követelt. Megmentettem az úrnőm életét...
- Sosem voltam az úrnőd - borultam rá, mintha így akartam volna megakadályozni, hogy elhagyjon. - Barátok vagyunk.
Nem ez a Moira akarata.
- Nem érdekel! - a fegyvercsörömpölés egyre közelebbről hallatszott. - Csak maradj velem!
Nem lehet. Engem hívnak. Szervusz, Miyako. Örülök, hogy te lehettél a feljebbvalóm ebben a világban...
Pikkelyei elterjedtek az egész testén, majd a felkaromat fogó ujjak elernyedtek. Rá akartam tenni a kezemet, de a bőre lemállott az érintésemre.
- Zafíra... - sírtam a semmibe. - ZAFÍRA!
Ujjai példáját követve egész teste kezdett elenyészni. Mellkasa nem emelkedett, szíve nem vert többé. Teste gyorsan hamuvá lett, így beláttam, hogy nem tudtam mit tenni érte. Becsuktam fennakadt szemhéját, amik ugyanolyan árnyalatú szemeket takartak, amilyenek egykor a pikkelyei voltak. Szikrázó kék szemei üvegesen csillogtak. Csupán az maradt az egyetlen szín a testén.
Öklömbe harapva zokogtam csendesen. Az ujjaim között elmorzsolódott az egykori jelképem keze. Hamuvá lett.
Egy kupac homokszerű szemcsés anyag mellett térdeltem, mikor az 5 katona megérkezett.
- Úrnőm...? - szólított meg az egyik, mire hátrafordultam.
A szemem ismét könnybe lábadt, ahogy az arc nélküli fejre néztem. Vagyis nem arc nélküli, hanem a csuklya olyan mélyen le volt húzva, hogy csak az illető száját láttam.
- Hogy juthatott be? - sziszegtem, durva kézmozdulattal megtörölve a szememet. - Miért nem akadályozták meg?
- Sajnáljuk, mi nem...
Nevetni kezdtem. Őrült kacagás csiklandozta a torkomat, miközben a szemeimből még mindig folyt a könny.
- Mi nem.... - ismételtem meg. - Mi nem...?
- Úrnőm, jól van? - kérdezte aggódva az egyik légiós.
- Hogy jól vagyok-e? - szipogtam. - Hát persze, miért ne lennék? A LEGJOBB BARÁTNŐM, KONKRÉTAN A MÁSIK FELEM MOST PORLADT EL A KARJAIMBAN!!! MAGUK SZERINT ÉN JÓL VAGYOK?!
Hátrahőköltek, míg én egyre közelítettem feléjük.
- Nem úgy értettük...
- És a magát férjemnek, sőt, uramnak hívó férfi nem volt itt! - folytattam zavartalanul. - Én pedig nem tehettem semmit! Egy hülye nyomorék vagyok, mert a szentelt kés átvágja a húsom és még csak egy nyamvadt szárnyam sincs! És hogy miért?! Mert, én hülye, le akartam rázni a Halált!
A katonák haptákba vágták magukat és tisztelegtek valaminek a hátam mögött. Erős karok fonták át a derekamat és egy puha száj tapadt az ütőeremre, nyugtatva azt. Hirtelen hidegnek éreztem magamat. Az érzéseimet. A bőrömet. A gondolataimat.
A lelkemet.
Tehror viszont vigasztalóan meleg volt. Így megfordultam a karjaiban és a mellkasára borulva zokogtam tovább. Nem láttam és nem hallottam semmit. Csak azt érzékeltem, hogy Tehror intézkedett és beszélt az őrökkel. Combjaimat felemelte a keskeny csípőjéhez, én pedig véve a jelzést köréje fontam a lábaimat. Egyik erős kezével a hátamat és a hajamat simogatta, másik kezével pedig a fenekem alatt megtartott. Úgy vitt, mintha súlyom sem lett volna.
Vigasztaló szavakat morgott a fülembe, ahogy egyik helyiségből a másikba mentünk.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy lefektetett egy ágyra, ami olyan puha volt, mint a vattacukor. Ő azonban készült kimenni, én pedig felültem.
- Hova mész? - szipogtam párat, összeszedtem magam egy kicsit.
- Még az elején kikötötted, hogy nem tartózkodhatom a szükségesnél több időn át a szobádban, hacsak te nem kérsz meg rá - mosolyodott el szomorúan. - Én pedig tartom a szavamat.
Mielőtt akárcsak meggondolhattam volna, kinyúltam a kezéért és visszahúztam az ágyra.
- Kérlek, aludj velem ma - kértem.
- De miért? - nézett rám aggódóan. - Talán valami bujkál benned?
- Halhatatlan vagyok, nem lehetek beteg - közöltem.
- Én pedig a Halál vagyok és azt mondom, te csak azt hiszed - tapogatta végig a karjaimat a vállaimig.
- Nem vagyok beteg - hessegettem el a kezét. - Csak olyan... hidegnek érzem magamat. Szükségem van a közelségre.
- Az én közelségemre?
- Igen - nyögtem ki. - Kérlek, ne hagyj egyedül...
Újból gyülekezni kezdtek a könnyek, de Tehror letörölte őket az egyik ujjával.
- Sshh, angyalom. Rendben van, itt maradok veled - motyogta. - Soha nem tudnék neked nemet mondani.