2015. december 21., hétfő

50. fejezet: Hercegnő

"Amelyik kutya ugat, az nem harap."
"Shadow szemszöge"
- Nem veszem le! - tagoltam le nekik, hogy biztosan megértsék. - Most tényleg hisztek ennek a félkegyelműnek? Hiszen ti mondtátok az előbb, hogy jobb és befolyásolhatóbb, mint én!
Elnémultak. Ezzel nem tudtak ellenkezni, pedig látszott rajtuk, hogy igazán meg akarják cáfolni az állításomat. Már csak pár perc volt hátra és végük lesz. Igen, csupán ez a gondolat mentett meg attól, hogy elkeseredettségemben a földre essek. Ugyanis a szőke herceg ismét belepofázott a nagyok dolgába.
- Miért nem mesél nekik, hercegnő? - kérdezte ártatlan hangon, de annál nagyobb pimaszsággal a hangjában.
Ezért uralkodóként levágathattam volna a szemfogait és kibelezhettem volna nyilvánosan és azzal fojthattam volna meg újra és újra. Ha elfoglaltam volna méltó helyem a trónon. Én azonban erről hallani sem akartam.
- Te meg miért nézel ki úgy, mintha egy kibaszott Grimm-meséből léptél volna elő?! - ugrottam neki a szavaimmal, mert sajna a kezeimmel nem téphettem darabokra. - És miért nem tudsz csendben maradni?
Ki fog derülni a származásom. A tündérek pedig vadászni fognak rám. Szorítottam, hogy a védőpajzs mihamarabb kikapcsoljon és a Halál beszállhasson a buliba.
- Kérdésre kérdéssel nem válaszolunk! - bosszantott még jobban.
Vod mérgesen felborzolt tollakkal felszállt a vállamról és a vámpírra vetette magát. A srác sikoltozni és kapálózni kezdett, ahogy hűséges madaram szinte ritmikusan kaparta a szemgödreit és döfött a csőrével. Minden szem rájuk szegeződött. A tündérek csak döbbenten nézték, ahogy egy vámpír alul marad egy varjúszerű madárral szemben. Végül egy erős hangú egyén észhez tért.
- Nyírjátok ki a madarat! - kiáltotta, én pedig egyből odaszaladtam Vodhoz, nehogy bánthassák.
Ez a madár az életem. A legjobb barátom. A társam. Velem volt, mióta az eszemet tudom. Nem fogom hagyni, hogy bántsák. Tőrt rántottam és a tündérek elé vetettem magamat. Ők csak undorodva néztek rám.
- Ha bántani meritek, megbánjátok - remegett a hangom a visszafojtott indulatoktól. 
Ekkor azonban valami hihetetlen történt.

"Lucifer szemszöge"
- Elvitték?! - ordítottam a visszatérő démonfutárra, aki hozta a hírt.
Ryshia még reggel ment el, hogy hozzon valamit a Földről. Valami különleges köveket akart beszerezni és még könyörgött is azért, hogy elmehessen értük. Igen, engedtem egy nő könyörgésének. De látni kellett volna azt az esdeklő szemet és a bájos ajakbiggyesztést. Jesszus, mi van velem?!
Azonban nem tért vissza időre. Felderítőket küldtem utána és ők megtalálták Ryshia kardját és köpenyét, cafatokban a porban, méghozzá a kapu előtt. Valami megtámadta, mégpedig hirtelen. A talajon látszottak a dulakodás nyomai, ahogy elhurcolták. A vérből ítélve a támadók is megsérültek. A felderítők egy konkrét kart és egy húsdarabot is találtak a helyszínen. Egyik sem a főtisztemhez tartozott.
- Igen, uram - dadogta a szerencsétlen. - Mindjárt visszatérnek a felderítők... Küldjünk keresőcsapatot?
Izzó tekintettel ránéztem. Visszaidéztem a lány kemény arcát és a saját fegyvereit. Fekete karmait és ezüstösen feketéllő szarvait. Egy kemény harcos és az én főtisztem. A füstdémonok képesek teleportálni. Ő miért nem alkalmazta ezt a technikát? Miért nem illant vissza ide?
- Nem szükséges - feleltem és felálltam a trónról.
Magamra vettem egy pólót és a bőrdzsekimet. Majd megsültem ebben az öltözékben, de fel kellett vennem.
- Hogy érti ezt? - kiáltott még utánam a futárfiú.
- Én magam megyek el érte - és aki elfogta, az megbánja. 
Régóta nem voltam már a felszínen. Talán ideje lenne újra megtapasztalni. Felvettem a nagy, acélbetétes bakancsomat és kicsörtettem a palotából. Rosszul hittétek, hogy valami lángoló hátason fogok menni. Felkerekedtem és elindultam. A két lábamon. Gyalog. Igen, jól olvastad: a Sátán gyalogol a földfelszínre.
Így talán nem ölöm meg azonnal azokat, akik ezt tették. Ugyanis meg akartam őket kínozni, méghozzá lassan és keményen.

***

Kicsit elszámítottam magamat, már ami a kapu távolságát illette. Mire odaértem, izzadtam és egy csomó vörös por ragadt a hajamba. Dühösen fújtattam, miközben testemet körbevette a régóta nem tapasztalt bizsergés, ami a kapuval való utazás élményéhez tartozott. Szinte kirobbantam az energianyalábból, ahogy az élők földjére léptem. Az orromat megcsapta az emberbűz fullasztó felhője, akár egy olcsó pacsulié. Bár erősebb szag volt, mint amire korábban emlékeztem. Tüdőm tiltakozásképpen összeszorult, engem pedig köhögőroham kapott el.
- Ssshhh! - hallatszott egy kicsit távolabbról.
A görnyedésemből kiegyenesedve egy vén szipirtyót láttam meg. Úgy nézett ki, mint a leggonoszabb hegyen élő boszorkányok egyike. Fekete kosztüm és fekete csipkés kalapja csak engem igazolt. Ő pisszegett le az előbb. Engem. Az ördögöt.
Ez nem normális.
Aztán körülnéztem, hogy hol is vagyok, hol is kellene kevesebb hangot alkalmaznom. Tipikus helyzet, ugyanis a kapu egy temető ravatalozójának háta mögött volt. Összerezzentem az öregasszony vizslató szemeitől, amik leginkább a most is lábamon mászkáló fekete bogarakhoz hasonlítottak. Egy sír előtt állt. Lepusztult sírkő volt már, legalább 200 éves.
- Kisebb hanggal légy, Sátán. Még a végén a lelkek bosszúval illetnek - sziszegte az asszony, megcsillantva koromfekete, tűhegyes fogait.
Egy Lélekfaló. Szívem akaratlanul is hevesebben dobogott a mellkasomban. Nem az emberek bűzét éreztem. Ő árasztotta magából a rothadás felhőjét.
- Démonlelket nem faltál fel? - intéztem a látszólag törékeny teremtéshez igencsak udvariatlan kérdésemet.
- Ez felhívás akar lenni, nagyuram? - fordult újra felém, fogait csattogtatva.
- Csupán egy egyszerű kérdés - tértem ki.
- Nem - változott el az asszony hangja. - A démonoktól felfordul a gyomrom. Annyi gonoszság egyetlen lélekben felér egy tálnyi chilipaprikával. Nem bírom megemészteni. Miért?
- Eltűnt a főtisztem - jelentettem ki.
- Nem egy nőstény füstdémon az? - csapott le, miközben közelebb somfordált hozzám.
Gyanakvó tekintettel néztem a veszedelmes lényre, aki saját kapzsiságának már áldozatul esett. A Lélekfalók született üzletelők voltak, minden hájjal megkent hazugok, akik emberi lelkek után epekedtek. Bármit megszereztek neked, amit kívántál - az árat viszont emberi lelkek számában mondják meg neked. Szóval akár egy 30 kg-os gyémántot is előbányásznak a számodra, ha van legalább 45 emberlélek a tarsolyodban.
- Üzletet ajánlok, nagyuram - tette szét a kezét barátságosan.
Azonban a torz vigyor nem hagyta el az arcát. Óvatosan hátrébb araszoltam.
- Mi az üzlet tárgya?
- Láttam, hogy a démonát elhurcolják. Tüzes kis teremtés, kitépte az egyik tündér karját és a másikból pedig egy vesényit kiharapott - mondta.
- Tündér? - kerekedett el a szemem.
- Igen, egy kék és egy piros - hadonászott hevesen. - Csodaszép szárnyaik voltak! És annyi gonoszság áradt belőlük, hogy biztosan fűszeresek lettek volna!
- Gonosz tündérek? - motyogtam. - Hova mentek?
- Én ugyan nem láttam - emelte fel a kezeit.
- Kapsz 5 lelket - néztem rá merőn.
- Én mást szeretnék - suttogta hátborzongatóan, ahogy az arcomba mászott.
- Mit akarsz az információért cserébe?
- Megkóstolni egy igazán fűszeres csemegét - kukucskált ki a szájából undorítóan nyálkás nyelve. - Ha megengedi, uram...

"Shadow szemszöge"
Vod piciny teste vibrálni és fényleni kezdett, miközben továbbra is hősiesen küzdött. És fokozatosan alakot váltott. Az arcomon izzott a rangomat jelző tetoválás, ami billogként égetett. Felüvöltöttem, amitől a tündérek befogták a fülüket. Ledobtam az álarcomat, mert egyszerűen úgy kínzott a jelenléte és a nyomása az arcomon, hogy nem bírtam tovább. Szemeim izzottak, karmaim megnyúltak, szomjúság kúszott a torkomba.
A pajzs lehullott, ami eddig kordában tartotta a szomjúságomat. Az erdő burka fokozatosan vesztett erejéből, míg végleg köddé nem vált. Meglepettség villant fel a tündérek arcán, mivel ők is érezték a változást a levegőben. Sokkal szabadabban és gyorsabban áramlottak az energiák, amiket még az ősidők nevelgettek az erdőben. Aztán pedig bosszúszomj töltötte be a levegőt.
Én is a meglepettek sorába csatlakoztam, ugyanis Vod felől áramlott ez az energia. Odakaptam a fejemet az előbb még madár társam felé, a helyén viszont egy észveszejtő pasi volt. Szemeim akár káprázhattak is volna, akkor sem kerekedtek volna el jobban. Valami megtört abban a pillanatban, mikor leengedték a pajzsot. Karmaim begörbültek a férfi izmainak táncától és rájöttem: Vod nem is madár. Hanem egy pasi. Basszus, többször is átöltöztem előtte! Akkor azért feszengett mindig szegényke.
Most viszont már nem olyan szegény, mivel kapott egy embertestet. És nem is rossz példány lett belőle!
Behúzott egy baromi nagyot az egyik tündérnek az agyam pedig majdnem zárlatos lett ettől a mozdulattól. Fogalmam sincs, mikor gazosodtam be annyira, hogy egy nőverő, hosszú hajú erőlegényre begerjedjek, de ez történt.
Ha nem lettünk volna életveszélyben, most primadonnaként legyeztem volna magamat, ahogy egy jó pomponlánynak illene egy irányító láttán. Mikor lettem ilyen sekélyes?
- Ne most aléljon el, Shadow - suttogott a fülembe egy nagyon füstös hang, ami egyből egy vödör hideg víz hatásával vetekedett.
A Halál. Végigborsódzott a hátam, mert mögöttem volt.
- Ne érj hozzá! - mordult fel az új Vod és egyből közém és a Halál közé ugrott.
Hangja olyan érdes és karcos volt, mint egy állaté. A beszéd a szájából inkább hangzott károgásnak, mint normális beszédnek. Még nem volt hozzászokva az emberi hangszálakhoz. Már a tenyerem attól is izzadt, hogy elgondoltam, milyen lehet a hangja, ha végül átáll az emberi hangszálakra.
- Nem is akarom elvinni a lelkét - suttogta neki a veszélyes lény. - Ismeri? - újból hozzám intézte a szavait.
- Ő a... madaram - vallottam be vontatottan.
- Ő hozta a levelet? - hallatszott a megdöbbenés a hangjából.
- Igen - nyögtem határozatlanul.
A tündérek reszkettek, ahogy a mögöttem álló alakra pillantottak. A bokám is eltűnt a sűrű fekete füstben, amit árasztott magából. Hátrébb araszoltam, egyenesen a Halál karjai közé. Az első koppanásra felkaptam a fejemet a hang irányába. Mintha... valaki verte volna a mennyezetet. A tanácsterem teteje ütésektől és csoszogásoktól volt hangos. Annak a valaminek az ereje tapintható volt. Akármi vagy akárki nem tudja szétütni ezeket a sziklákat. Mégis repedések cikáztak a fentről érkező ütések erejétől. A harmadik ütéstől a mennyezet beszakadt.
Lehulló szikladarabok és üvöltés rázta meg a helyiséget, ahogy az a valami becsapódott. A sikítás az előbb még nagyszájú tündérekhez tartozott. Egy bukott angyal szállt be a buliba, akinek aranyban úszó szemei és kísérteties szárnyai voltak. Az arca leginkább egy pszichopatához hasonlított, ahogy a tündérek felé fordult. Éreztem a lüktető erejét, amint kitörni készült.
- Végezz velük! - adta ki az egyszerű utasítást a Halál.
A lány kecsesen meghajolt, a kezeiben pedig kések jelentek meg. Arany fénnyel világított a rettegő tündérek és köztünk. A választóvonal.
- Örömmel, uram - közölte kifejezéstelen hangon a bukott.
Másodperceken belül fröccsenő vér festette vörösre a sziklafalakat. Akaratlanul is Vodhoz bújtam, ő pedig átkarolt. Az egész olyan volt, akár egy csúnya orvosi baleset vagy egy nagyon cikis helyzet - nem akarsz odanézni, mégis egyszerűen nem tudsz máshova figyelni.
A lány hatékony volt. A mestere úgyszintén. A tőrök csillogtak, ahogy a hús émelyítően cuppanó hanggal befogadta, majd elengedte a pengét. A sebekből ömlött a vér, az áldozatok sikítottak. Nem harcoltak. Semmi esélyük nem lett volna ellenük. Csupán futni próbáltak, azonban senki nem menekülhetett. Lelkek szakadtak ki a testekből, azok pedig a Halál testébe olvadtak. Vajon ilyen a nem anyagi teste is? És ha nem, ezt az anyagi testet mi alapján tervezhette meg? Csak most jutott el a tudatomig, hogy a halálos páros úgy hasonlít egymásra, mint két testvér. Ugyanaz a vad tekintet, markáns arcvonások, feszes izomzat és fekete haj. Aztán leesett, hogy valójában kit tisztelhetek a lány személyében. Ő a Halál arkangyala lehetett, aki híres arról, ahogy harcol. Különleges tőrei és félelmetes sebessége olyan harctechnikát tesznek számára lehetővé, amiről a legtöbb halhatatlan csak álmodhat.
A Halál mindent és mindenkit elintézett hűséges társával.
Létem pedig feleslegessé vált.
- Ne is gondoljon ilyenekre, Shadow - zökkentett ki a mester hangja. - Köszönettel tartozom, a maga lelkét pedig nem fogom egyhamar elvinni.
Úgy szökkent le a véresre marcangolt testek halmáról, ahogy egy showman a színpadról. Arkangyala csak a háttérből figyelt minket, amitől még mindig veszélyesnek látszott. Nem is kicsit.
- Végig az volt a célom, hogy megfizessenek a bűneikért - mutattam a testekre. - Most mihez kezdjek?
Vod megpuszilta a fejem tetejét, szótlanul is támogatva. Bizseregtem ettől a kedves gesztustól, amit az új Vodtól kaptam. Ez többet jelentett nekem, mint bármi. A Halál segédje előlépett a sötétből és egyenesen elém állt. Akaratlanul is hátrébb léptem, azonban a fiú megtartott.
- Talán uralkodhatna a népe felett végre - mondta ki kerek perec az arany szemű.
Ez nem jöhetett szóba. Az azt jelentette volna, hogy elfogadom vámpírlétemet, vele együtt anyám kegyetlenkedéseit is. Erre nem voltam hajlandó.
- Nem fogadom el anyám hagyatékát! - keltem ki magamból.
A lány arcán olyan kifejezés suhant át, amitől rémülten kezdett volna verdesni a szívem, ha még mindig verne.
- Tudja egyáltalán, mit él át a népe? - kérdezte, továbbra is feszegetve a számomra rendkívül kellemetlen témát. - A vámpírok kihalófélben vannak az erős vezető hiánya miatt. Széthullanak és céltalanul gyilkolnak. Fiatalokat változtatnak át és olyanok lesznek, mint az - mutatott a szőke vámpír testére, amitől legalább tíz méterre hevert a feje. - Ezt kívánja egy fajnak? Csupán az anyja miatt?!
- Maga nem ismerte az anyámat! - hajoltam közelebb hozzá. - Fogalma sincs arról, hogy ki volt ő és hogy miket tett!
Felmordult és megrángatta a ruháját, hogy a hasa szabadon maradjon. Majdnem elhánytam magamat, ahogy lepillantottam az undorítóan összeforrt bőrre. A hasán lévő bőr teljesen össze volt roncsolódva, ki volt hurkásodva és hegek éktelenkedtek rajta.
- Glória volt a neve annak a sátánfajzatnak, nem? - sziszegte, ismét elrejtve a sebet a nyilvánosság elől. - Ó, higgye el, ismertem őt. Sajnos nagyon is közelről.
Igaza volt. Ez az anyám kézjegye volt a bőrén.
- Mit tett? - nyeltem egy nagyot.
- Tesztelte a halhatatlanságomat - közölte. - Újra és újra kitépte a gyomromat, hogy átrendezhesse a belső szerveimet. Igazi kihívás voltam, mint puzzle, így nagyon élvezte a játékot.
A szám és a torkom kiszáradt. Az agyaraim a hirtelen jött düh miatt lüktetni kezdtek.
- Sajnálom - nyögtem ki nehezen.
- Én viszont nem - mondta legnagyobb meglepetésemre. - Megtanultam tőle, mi az igazi fájdalom. És túléltem az oktatást. Ennél többet nem is kívánhattam volna.
Teljesen lesápadtam, ahogy ezt mondta. Ő képes volt megbocsátani az anyámnak, holott őt megkínozta és a halál küszöbén tartotta napokig.
- Hogy vagy képes erre? - csikorgattam a fogaimat. - Hogy tudsz neki megbocsátani?
Kezeim ökölbe szorultak, a fejemet pedig mérgesen leszegtem.
- Az nem számít - válaszolta. - Viszont maga nem gyűlölheti saját fajtáját egyetlen egyed miatt. Gondoljon bele: ha maga irányítja a népet, szabályozhatja a vérontást, megtorolhatja a kínzásokat és tisztára moshatja a nevét. Ha pedig meg sem próbálja, gyengébb, mint gondoltam!
- Ne beszélj így vele! - szállt be a beszélgetésbe Vod.
- Hagyd, igaza van - csúszott ki a számon. - Sajnos.
Ahogy egymást fixíroztuk az angyallal, mozgást hallottunk kintről.