"Lucifer szemszöge"
Végignéztem Miyakon, ahogy bevágta a durcás fejet. Piszok jól állt neki a vörös kelme, amit szégyenlősen a felsőtestéhez szorított. Az álom után visszatért a bőrének egészséges színe, vele együtt pedig a modora is. A felsőbbrendű testtartás, a szárnyak enyhe széttárása és az elbűvölő ajakbiggyesztés most is a részét képezte megjelenésének. Ozen génjeit véltem benne felfedezni. Az én modortalan, pimasz és mégis égbekiáltóan tehetséges tábornokom több tulajdonságot adott át a lányának, mint hinné.
A szemében vibráltak az emlékek, miszerint dühös ránk. Egy fenét! Ahhoz túl elbűvölőek vagyunk, viccen kívül. Jahve a hűvös mosolyával, Tehror pedig az elveszett kiskutyaszemekkel bármelyik lény szívét szétrepesztette volna. A lány nem is bírt rájuk nézni. Azonban ahogy erre gondoltam, felém villant a tekintete.
A hófehér szemeibe nézve láttam a vadállatot, ami szabadnak született. Jahve túl nagy pórázra eresztette a teremtése idején. Miyako lelke szárnyalásra lett teremtve, ezt a tényt pedig senki nem cáfolhatta meg. A vadállat a szemeiben vért kívánt, mivel amikor meg akart nyúzni, akkor nem sikerült neki. Még mindig nem tudom elhinni, hogy megmenekültem. Visszagondolva csakis Fortuna, a nővérünk kelhetett a segítségemre, mert én rendesen berezeltem.
Pár órával ezelőtt
- Meg tudom magyarázni - mondtam a dühös lányokra nézve, ahogy a fegyvereikkel egyre közelebb jöttek.
Krin hideg arccal suhogtatta a pengéjét, Ryshia pedig nevetgélve vette elő a szablyáját csatára készen. Azonban a három nő közül Miyako volt a legfélelmetesebb. Az arkangyaltól kapott vadászkést stabilan tartva váltott át démoni hibrid formájára. A bőre sötétebbre váltott, a szemei pedig világítottak. Egy igazi bestia volt. Megnyúlt fogai villogtak, ahogy vicsorogni kezdett. Szárnyainak tollai élő pengékké változtak.
- 10 másodperced van, mielőtt kínhalálhoz közeli állapotba kerülsz - mondta lassan és artikuláltan.
Ez is már nem semmi teljesítmény volt a fogait tekintve. Nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, mielőtt hozzám érhettek volna. Nem haltam volna meg a megnyúzástól, azonban a fájdalom még hatalmas lett volna.
- Csupán ellenőriztem, hogy nem tőlem van-e a gyerek - csúszott ki a számon.
Gyerekek, ez a lehető legrosszabb válaszlehetőség egy ilyen szituációban. Egy embernőnek mondani ezt - már az is gyilkossághoz vezethet. Én azonban a Halál menyasszonyának mondtam ezeket a szavakat gyenge pillanatomban, ezzel megpecsételve a sorsomat. Miyako arcát szavakkal nem lehetett leírni. Valahol a sértettség, a sebzett vad és az éktelen harag között váltakozott a hangulata. Mozdult a keze és én felkészültem az elkövetkezendő fájdalomra. Azonban mielőtt belém vághatta volna a kést, Miyako anyja egy kiáltással a padlóra rogyott. A lány kése így a fejem mellett a falba csapódott be a hirtelen zavaró tényező hatására.
- Jól vagy, anya? - rohant oda a nőhöz Miyako, aki görcsösen rángatózott a földön.
Pedig éppen könyörögni akartam, hogy a bőröm csakis a kandalló felett lóghat, mert szőnyegként nem tudnám elviselni a látványát. Ez színtiszta szerencse volt. Hasán nyugodott a keze, ahogy a fájdalom átvette a teste felett az uralmat. A nő nem tudott értelmesen válaszolni, hanem csak felordított egyet.
- Ha ezt túlélem, esküszöm, hogy Ozen pöcsét levágom - motyogta a nő.
Tévedtem. Miyako az anyjától is bizonyára vett át egy s mást. Mélyeket lélegezve próbált meg felegyenesedni az említett személy. Ekkor láttam meg azt, ami ezt a fájdalomhullámot elindíthatta. A nő hasán két kis dudor látszott köldöktájékon. A démonbaba kifejlődésben levő szarvai. A terhesség előrehaladtához képest egészen nagyok voltak. Ebből következtetve egy bivalyerős félvér lesz. Ösztönösen cselekedve léptem oda hozzá és simítottam tenyeremet a nő hasára. Természetemhez híven engedtem az elménket összeérni a kis démonnal, aki benne növekedett.
Látásom kitárult, ahogy a csecsemő gondolatai elkezdtek beszűrődni a fejembe. Nagyon zavaros foszlányok voltak csupán, azonban azt ki tudtam venni belőlük, hogy fiú lesz és enyhén koraszülött. Miközben végeztem ezt a vizsgálatot, egy erőteljes pofon csattant az arcomon.
- Hogy mered... - morgott az anya, ahogy elővette a sarlóját, amivel egy erőteljes mozdulat kíséretében lesöpörte a kezemet a hasáról.
A kapcsolat megszakadt, a nő pedig ismét megrogyott a fájdalomtól.
- Hagyd, hogy segítsek! Rám hallgat a démonbaba! - támasztottam meg a vállánál fogva.
Ő kirángatta magát a kezeim közül. Utálkozva nézett rám, mintha én lettem volna az ősellensége. Bár... nem hibáztatom érte. A démonjaim már jó néhányszor vonszolták a Pokolba (legtöbbször) erőszakkal. És mivel szerződést kötöttünk, akárhogy is próbálkozik vele, soha nem szeghetjük meg a benne foglaltakat.
- Nem bízom benned - mondta fagyosan a várandós asszony, miközben a jelenlegi állapotában lehetséges legméltóságteljesebb pózt igyekezett felvenni. - Hagyd, hogy magam szenvedjem ki ezt a gyereket is...
Merev háttal kivonult a szobából. Mielőtt utána indulhattam volna, Ryshia helytelenítően ciccegett.
- Lucifer, ezt nem kellett volna - mondta vidám hangon a főtisztem.
- Ugyan mit? Én csak meg akartam vizsgálni a babát, hogy jól van-e! - fordultam felé hitetlenkedő fejjel.
- És közben azt sugalltad, hogy képtelen parancsolni a testének vagy vigyázni a saját gyermekének testi épségére - fejtette ki bővebben a démon. - Ez pedig egy nőnek olyan, mintha egy férfinak azt mondanánk, hogy "én tudok vigyázni magamra, nem kell a segítséged" vagy "egyedül is elvagyok, nem kérek a társaságodból" vagy "a harcból maradj ki, csak útban vagy". Egyszerűen eltiprod az önbecsülését és azt érzi ettől, hogy egy senki.
Dacosan összeszorítottam a számat, majd kisvártatva ellenkezésre nyitottam.
- De én... - azonban mielőtt újabb kifogással előrukkolhattam volna, a vámpírhercegnő felsikkantott.
- Miyako, téged eljegyeztek?! - ugrott oda a lányhoz egyből a gyűrűt látva, a hibrid pedig... zavarba jött.
- Öhm... igen - hajtotta le szégyenlősen a fejét.
Enyhén megemeltem a szemöldökömet, ahogy a vérhercegnő úgy kíváncsiskodott és csacsogott, mint egy normális tinilány. Miyako pedig csak irult-pirult, ahogy mindent elmesélt szóról-szóra.
Én pedig annak rendje és módja szerint kisunnyogtam a szobából.
"Tehror szemszöge"
Fel akartam falni. A vörös kelmével hihetetlenül jól nézett ki, azonban nélküle még inkább. A testem bizsergett, ahogy vitába szállt velünk. Olyan erősnek és egészségesnek tűnt! Könnyen el lehet felejteni, hogy órákkal ezelőtt ébredt fel csupán. Bevallom, kicsit csalódott voltam, mikor nem találtam terhességre utaló nyomokat. Azonban van egy jó tulajdonsága is ennek - legalább az arám mindenestül az enyém. Nem kell rajta senkivel sem osztoznom.
- Legyetek szívesek, takarodjatok kifelé - mondta mély hangon Miyako.
- Hé, így nem lehet az Istennel beszélni! - "háborodott fel" Jahve az elhangzottakon.
- Már a sógorom vagy - egyszerűsítette le a képletet Miyako. - Tehát olyan, mintha a húgod lennék.
- Okos, nagyon okos.... - motyogta Jahve, miközben kénytelen-kelletlen elhagyta a szobát.
Vigyorogva néztem a hátráló Lucifert is. Ő sem tudott ez ellen felhozni semmit, neki pedig több volt a számláján. Elégedetten szemléltem a vörös öcsikém hangtalan távozását. Tűnődve néztem az angyalomra, akinek szárnyai fáradtan súrolták a padlót. Segítve neki megemeltem a szárnyait, hogy ne legyenek piszkosak.
- Köszönöm - nyögte elcsigázottan.
Alig állt a lábán. Az álom mégis most kezdte el kifejteni a hatását. Mostanra jelentkezett a kimerültség és a rossz kedv. Mintha Miyako másnapos lett volna.
- Gyere, üljünk le - húztam a szárnyánál fogva egy pihe-puha fotelhez.
- Oksi - motyogta.
Lehuppantam a hatalmas ülőalkalmatosságra, a menyasszonyom pedig rám zuhant erőtlenül, jelentős többlettömeget téve a mellkasomra. Ez a súly azonban a legkedvesebb volt a szívemnek. Ráérősen eligazgattam a szárnyait, ő pedig közben átkarolta a nyakamat, lábaival pedig körülölelte a csípőmet. Én csak vigasztalóan simogattam a hátát. A vörös kelme kettőnk közé gyűrődött, azonban a pánt nélküli melltartó úgy védte viselőjét, akár egy páncél.
Arca a nyakszirtemnél nyugodott, akár egy kiscicának. A meleg levegő engem is felmelegített belülről. Mintha... valami végre betöltötte volna a szívemben azt a bizonyos űrt. Nem tudom, hogy meddig ölelkeztünk. Jó volt érezni a meleg testét az enyémhez közel, így mintha valaki az én ölelésemet kereste volna. A Halál nem sokszor kap ebből az érzésből.
- Annyira örülök... - remegett a hangja, ahogy megtörte a köztünk levő csendet.
- Minek örülsz, angyalom? - suttogtam neki puhán.
- Hogy... valóságos vagy - markolta meg a pólóm anyagát. - Hogy nem csak a képzeletem szülötte vagy, nem csupán egy vágyálom...
Eltűnődve hallgattam ezeket a szavakat.
- Mit vetített eléd Gaela? - kérdeztem rá óvatosan.
Ő csillogó szemekkel rám nézett. A fehér szemei elfelhősödtek, ahogy emlékezett. Egy teljesen másik világban járt.
- Visszavitt az emberi létbe - kezdte. - Úgy ébredtem az illúziómban, mintha ezt az egészet csak álmodtam volna.
- Ezt? - pillantottam körbe.
A halhatatlanok egész világa, az éjszaka valódi árnyalatai és még az én személyem is... álomszerűvé vált a társam számára. Ez elviselhetetlenül nehezedett a szívemre, pedig tudtam, hogy már itt van velem. Akaratlanul is szorosabban öleltem.
Miyako körbemutatott a szobán, hevesen gesztikulálva. Végre megértettem. A nagynéném alkalmazta a legősibb trükköt, amit a halhatatlanok ismernek. Elhitetjük az emberi aggyal, hogy csupán álmodta az alkalmat, amikor látott minket. Általában a saját házukban, a saját ágyukban ébrednek fel, ezzel is növelve a valóság valószínűségét.
Bevallom, én is ezt alkalmaztam volna a titán helyében. Igen, szakállas trükk, de mindig beválik. Itt igaz a mondás, miszerint hiszem, ha látom. Azonban ennek van egy másik fele is: csak azt látom, amiben hiszek. Ebben a körforgásban pedig könnyű elhelyezni egy olyan álomszerű illúziót, ami megmagyarázza, hogy miért nem láthatott minket és találkozhatott velünk.
- A szüleim olyan... valóságosak voltak - pihegte gyengén. - Mintha az ottani életbe csöppentem volna vissza.
- Akkor hogy találtál ki az álomból? - vontam össze a szemöldökömet tűnődve.
- Christian segített - motyogta, én pedig megfeszültem. Ki a fene az a Christian? - Mintha ő képes lett volna egyszerűen széttépni az illúziót és a valóság darabkáit tette volna a helyére.
Biztosan Isaiahról beszél. Miután beküldtük Miyako tudatalattijába, a lány agya azonnal érzékelte a behatolót. Miyako elkezdett hánykolódni az ágyon, a fiúnak pedig elvörösödött a feje. Egy halhatatlan agya biztosan nagyobb kihívás volt az öcsénknek, mint hittük.
- Fura volt. Mindenkit láttam, csupán más alakban. Lucifer, Ryshia, még Moira is! Mindenki ott volt. Még te is... - mondta, ahogy ismét elmerült a világában. A menyasszonyom tekintete elfelhősödött, arcbőre pedig kipirult. - Annyira dögös voltál...
Mielőtt becsukhatta volna a száját, vágyaimnak engedve belekóstoltam az arám ajkaiba. Olyan volt, akár az ambrózia. És férfiúi elégedettségem nem mellesleg az egekbe szökött.
- Igen? - morogtam a szájába mosolyogva. - Csak voltam?
- Igen - helyeselt ő is vigyorogva, ahogy visszacsókolt. - Csak voltál. Most már nem egyszerűen csak dögös vagy, hanem a legszebb férfi, akivel valaha voltam.
- Hmmm... simogasd még egy kicsit az egómat - áttértem a nyakára.
A bársonyos bőre finom volt és forró. Fogaim közé csippentettem az érzékeny bőrt, majd erősen megszívtam. Az angyal a karjaimban kitárulkozott. Szárnyai elemelkedtek tőlünk, ujjai a hajamba vájtak. Körmei a fejbőrömet kínozták többért, míg a karja szinte bilincsbe zárta a fejemet a nyaka felett. Imádtam, ahogy reagál rám. Imádtam, hogy ismer.
És imádtam azért, mert visszatalált hozzám, hogy együtt élhessünk örökre.
