53. fejezet: Ahol minden véget ér

Mielőtt még bedurciznátok és azt mondanátok, hogy "persze már, hogy ilyen hamar, 53 fejezet után vége van, míg a többi blognál megvan az átlag 70 fejezet...", hallgassatok ide! Először is, a címével ellentétben ez nem a történet vége. De már sajna közel vagyunk hozzá.
Azonban két dolgot szerettem volna ismertetni:
Először is: kint van a következő fejezet A mágia köteléke című blogon, amit kedves barátnőmmel közösen írunk. A blog nevére kattintva elérhető maga a rész és ahhoz is jó szórakozást kívánunk, feltéve, ha még nem ment az agyatokra az agymenésem és szeretnétek egy jól összekotyvasztott, mágikus történetet olvasni. Én írom Rana szemszögét, mielőtt nekem ugranátok.
Másodszor: megnyílt új blogom, bár még mindig nincsen érzékem a határidők betartásához. Viszont remélem, hogy ennek ellenére kitartotok mellettem és olvasgatni fogjátok a sztorimat, ami az ex-kémek világába kalauzolja a kedves olvasókat. Itt a link: Fedőneve: Szellem. 
Ez volt az a két konkrét dolog, viszont ezen felül lenne még valami: egyszerűen nem vagyok képes magasabb szintű design készítésére, igazán sajnálom. Nem ismerem a HTML-kódokat és ha agyonütnek, még akkor sem tudok a stíluslapokkal és a JavaScripttel bánni. Pedig már többször is megpróbáltam, de egyszerűen NEM! NON!
Szóval, jó olvasást és ne feledjétek: ne bízz az önzetlenben, ne fogadj el segítséget lélekfalótól és a legfőképpen ne remélj semmi jót Moirától.

"Ryshia szemszöge"
Láncaimat türelmetlenül csörgetve meredtem az előttem térdeplő vámpírra. Shadowként mutatkozott be és csak azért engedtem magamhoz közel, mert ő konyított valamicskét a védelmi varázslatokhoz és önként felajánlotta, hogy kiszabadít. Azonban már több ideje bütykölte a vackot a lábamnál, mintha egy totálkáros motort kéne megjavítania.
- Ne csörömpölj, koncentrálni próbálok! - dörrent rám legalább tizedjére, mire ismét elhallgattam.
- Te pedig iparkodj, különben itt vénülök meg - morogtam.
- Halhatatlan vagy, ne beszélj hülyeségeket! - válaszolt, nekem pedig egy kis időbe tellett, mire eszembe jutott, hogy ez a csaj vámpír, szóval emberfeletti hallása van.
- Te pedig tudsz varázsolni, ne bénázz már! - szisszentem fel.
A válla megrázkódott és felállt a lábamtól. A bilincs lemállott a lábszáramról, viszont még most sem tudtam nagyon mozdulni a szoros karbilincsektől. Ő azonban ördögi vigyorral nézett rám.
- Engedj már el! - rángattam a láncaimat, amik cseppet sem mozdultak a kezemen. - Nehogy itt hagyj, mert megbánod! Hallod?!
Shadow egy nemtörődöm intéssel lerendezett, aztán felvett egy maszkot és a cella bejáratához sietett. Ott egy elég jóvágású, hosszú hajú férfi várta és együtt távoztak. Elnyílt a szám ekkora pofátlanság láttán és majdnem utánaordítottam, mikor visszafordult felém. Mutatóujját csitítóan az ajkai elé tette, majd suttogóra fogta a hangját.
- Hadd érezze magát a megmentődnek - alig hallottam, szinte csak tátogott.
Viszont mielőtt akármit a fejéhez vághattam volna, kámforrá vált a kísérőjével együtt. Szemeim előtt utoljára valami vörös jelent meg. Lelki szemeimbe egy minta égett, mintha ezt őriztem volna csak meg a lányból. Elnémultam a döbbenettől. A jele. Ő volt a rég eltűnt vámpírhercegnő.
- Bassza meg a kurva élet! - káromkodtam és belerúgtam a mögöttem lévő, ősrégi falba.
Ezért még lakolni fogok, egyszerűen éreztem. Leordítottam a vámpírhercegnőt. Reméltem, hogy nem uszít majd rám senkit. Bár azt mondták, hogy önként menekült el, nehogy el kelljen foglalni a vérszívók trónját.
Ahogy elhúztam volna a lábamat a faltól, a térdig érő, harci (acélbetétes, csak így sokkal jobban hangzik) bakancsom beleakadt valamibe. Dühös pillantást vetettem a téglák közti résre, amibe beleakadt a cipősarkam. Lefelé néztem, a hajam pedig az arcomba hullt. Szinte észre sem vettem, ahogy csak a lyukra fókuszáltam. Kereszteztem a csuklóimat, így a falra erősített bilincsekben meg tudtam fordulni, arccal a fal felé. Még szerencse, hogy a hercegnő eloldozta a lábaimat, mielőtt az állítólagos megmentőm gondjaira bízott volna.
A cipőmmel újra megkerestem a lyukat, ami körülbelül a térdem magasságában volt és újra beakasztottam oda a sarkamat. Egy kis rugózás után megállapítottam, hogy ez elég masszív falnak minősült, így már bátran tettem a másik lábamat is az előző mellé.
Marokra fogtam a láncaimat és húzni kezdtem őket, tiszta erőből. Lábaimat kinyújtottam, hogy minél nagyobb erőt tudjak kifejteni a falra. Szorosan behunytam a szemeimet és a számba harapva növeltem a nyomást. A vállaim feszültek, ahogy a karjaim is. Emberi erőmből ennyit tudtam teljesíteni. Meg sem mozdult a két szegecs, amivel a bilincsek rögzítve voltak. A démoni erőmet pedig képtelen voltam használni a védővarázslat miatt.
Leizzadva az erőlködéstől álltam újra talpra és ráztam le a lábaimat. Elkeseredett dühömben az összekeresztezett kezeimmel a köveket ütögettem a falban. Végül már a homlokommal csináltam ugyanezt, vigyázva, nehogy a két lüktető csonkot üssem a fejemen. Azok a rohadt kurvák még csak fájdalomcsillapítót sem adtak.
- Gyerünk, Rhys, gondolkozz! - motyogtam magamban.
Csorgott rólam a verejték, ahogy még párszor megpróbáltam ugyanezt, végül a lábaimmal felsétáltam a falon, a fejem pedig lefelé került. Ezzel szórakoztattam magamat egészen addig, amíg be nem esteledett.
Újból nekiveselkedtem volna a falból kihúzós témának. Éppen megfordultam és terpeszbe álltam, mikor hirtelen fullasztó hőség lett az egyébként nyirkos cellámban. Én persze ezt észre se vettem, ahogy már remegő lábamat próbáltam beleakasztani a nap folyamán megviselt résbe.
- Nagyon vadító vagy ebben a pózban - hallottam magam mögül egy nagyon ismerős hangot.
- Hidd el, nem miattad pucsítok, uram és parancsolóm - szóltam vissza neki gunyoros hangnemben. - Mondd azt, hogy ki tudsz szabadítani!
- Oké, ki tudlak szabadítani - mondta, viszont nem lépett felém.
Összeráncolt homlokkal perdültem meg láncaimon. Csóktávolságra voltam a főnökömtől. A nagyon is lehengerlő szépségű Sátántól, aki annak idején megkímélte az életemet. Hogy aztán helyes mederben tartsam az övét.
- Akkor hajrá - suttogtam az arcába, mert nem volt szükségesebb a nagyobb hangerő használata.
Szeme csillogásából rájöttem, hogy ő valami másra gondolt, mikor a kiszabadításomra bátorítottam. Fejem mellett megtámaszkodott a kezével és megnyalta az ajkát. Ravasz mosolyából tudtam, hogy van egy alkuja. Ezúttal a számomra. Már megszámlálhatatlan alkalommal láttam, ahogy sorra átvágta azokat, akikkel alkut kötött, így akaratlanul is úgy gondoltam rá, hogy engem is itt fog hagyni a francba. A kezeim pedig fejmagasságba voltak bilincselve, így még csak ki sem belezhettem miatta.
- Mi az alkud, ördög? - mondtam a vigyorgó arcába.
- Mindig kitalálod a gondolataimat, drága parancsnokom - nézett rám fejcsóválva, de még mindig ravasz mosollyal.
- Ismerlek, mint a rossz pénzt - válaszoltam kertelés nélkül. - Szóval, hadd halljam, mit szeretnél tőlem a szabadságomért cserébe?
Egy ujjal megsimította az arcomat, majd lágyan megérintette a levágott szarvam csonkját. Szégyelltem azt a csontdarabkát, ami egykor a csodaszép füstszínű szarvam volt. És még csak nem is csatában veszítettem el, hanem egy rühes boncasztalon, bedrogozva. Nem is néztem Lucifer szemébe.
- Egy éjszakát - mondta, ahogy levette rólam a kezét.
Ettől rettegtem a legjobban. Hogy egyszer rám is szemet vet az alvilág ura és az ágyába parancsol. Csak nem hittem volna, hogy ilyen amatőr módszerrel próbálkozik.
- Inkább lerágom a karom - jelentettem ki azonnal.
Úgy hátrált el, mintha arcon csaptam volna. Viszont ez volt az igazság. Ha lefeküdtem volna vele, nem tudtam volna tiszteletet szerezni magamnak az embereim között. Én meg persze nem tudtam volna megvédeni magamat a ragaszkodástól, ami még régen vált beteges szokásommá. Elkönyveltek volna egy ribancnak és nem becsültek volna. Lucifer pedig kidobott volna az utcára, miután jól kiaknázta "természet adta tehetségem". Na meg persze ott volt az anyám is. Nem akartam a nyomdokaiba lépni annak a vén piásnak.
- Nem lenne annyira szörnyű - szegezte rám lávaszínű szemeit.
- Nekem az lenne - néztem határozottan a szemeibe. - Nem engedhetem meg magamnak, hogy a főnökömmel kavarjak.
A hajába túrt és idegesen felnevetett. Még sosem hallottam őt idegesnek.
- Szóval csak ez zavar? Hogy én adok neked fizetést és szállást?! - fordult felém, vádló hangnemet használva.
- Az zavar, hogy amit gondosan felépítettem magamnak az udvartartásodban, azt te egy csípőmozdulattal, amikor belém hatolnál, azonnal lerombolnád - mondtam ki kereken. - Te is nagyon jól tudod, hogy soha nem hazudnék neked. Ez a valós ok, semmi más.
Ismét közelebb jött hozzám, fölém magasodva. Mindig képes volt erre. Ha magasabb nálad, ha nem, mindig elérte, hogy kisebbnek érezd magad nála.
- És ha azt mondom, továbbra is biztosítva van a helyed nálam? Hogy továbbra is a főtisztem maradhatsz?
Én is közelebb dőltem hozzá.
- Az embereim tiszteletét még te sem tudnád visszahozni - néztem rajta végig. - Nem leszek a szajhád. Sem most, sem soha.
Szinte a haját tépte. Ha nem ismertem volna, most nagyon jót röhögtem volna. Azonban ismertem és tudtam, hogy nem szokott így viselkedni. Akaratlanul is aggódni kezdtem érte.
- Ide figyelj, Ryshia - szinte felnyomott a falra, ahogy magát hozzám préselte, miközben megpróbált meggyőzni az igazáról. - Hetek óta nem tudlak kiverni a fejemből. A szemeid és a hangod kísértenek, aztán pedig ahogy a csípődet riszálod, mikor mész egyik fontos helyről a másikra...
- A kíváncsiság hajt - feleltem gépiesen. - Már minden nőnemű lényt meghúztál a személyzetből, csak engem nem. Új játékszert akarsz. De az nem én leszek. Most pedig engedj el!
Kezében megjelent egy kulcs, de mielőtt elérhettem volna, elrántotta előlem.
- Nem - mondta faarccal.
Mordultam egyet, szinte állatiasan. Arca rándult egyet a hangra, izmai pedig megfeszültek. Reagált rám, én pedig ezt érdekes fejleménynek tartottam.
- Adok egy csókot a kulcsért - húztam el az orra előtt a mézesmadzagot.
Látszólag annyira kanos volt, hogy bármilyen mozgó lényt megdughatott volna. Nem is maradt el az ajánlatom hatása, mivel úgy felkapta a fejét, hogy egy embernek kitört volna a nyaka ettől a hirtelen mozdulattól.
- Esetleg egy... - kezdte volna, mire dühbe gurultam.
Összeráncoltam a homlokomat és csúnyán néztem rá. Most kiröhöghettek, de ez van: csúnyán próbáltam nézni Luciferre.
- Egy csók - vágtam bele a szavába. - Kéred vagy nem?
- Legalább nyelves? - pörgette meg a kulcsot az ujján.
Izzadságréteg fedte a bőrét, amiből tudtam, hogy nem vette ezt annyira félvállról, ahogy mutatni akarta. Ajkaimon mosoly játszott, ahogy őt néztem. A Sátán úgy hisztizett, akár egy kisgyerek, mikor új játékot akart.
- Ha én valamibe belekezdek, azt normálisan megcsinálom - biztosítottam, ő pedig belereszketett a szavaimba. Úgy viselkedett, mint egy szenvedélybeteg. - Nem puszit ígértem, hanem csókot, szóval igen, nyelves. Kéred vagy nem?
- A pokolba is, igen! - mordult fel, és hozzám nyomult.
Teljes testtel hozzám préselődött, majd egy vadállatias morgással a számba temetkezett. Tapasztalt szája elvett mindent tőlem. A józan eszemet, a racionális gondolkodást és az ellenérveket, hogy ez miért nem jó nekem. Viszont olyan érzéseket dobott elém, amiket álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha érezni fogok. Olyan volt a csókja, mintha én lennék a legszebb nő a világon. Mintha imádott volna. És tetszett ez az érzés. Én sem maradtam le tőle a csókban. Igazat mondtam neki abban, hogy én nem szeretem félig elvégezni a rám bízott feladatot. Minden csóktudományomat bevetettem. Ő pedig örömmel fogadta. Úgy csinálta, mintha szomjazott volna, én pedig egy pohár jéghideg víz lettem volna. Akkor értettem meg a szobalányok áradozását róla.
A felismerés hatása egy hatalmas pofonnal ért fel. Nem engem imádott, hanem úgy általában a női idomokat. Ezek a hatások nem nekem szóltak. Hanem a legújabb játékszerének. Ráharaptam a nyelvére és a lábaimmal combon rúgtam. Ködös tekintettel ugyan, de elvált tőlem.
- Mi a baj? - kérdezte, ahogy végigsimított az arcomon.
- Megkaptad, amit akartál - kezdtem akadozó hangon. A saját ajkaim idegenül hatottak a számomra, mert éreztem még mindig a főnököm ízét. - Szabadíts ki!
A mellkasom nehezen emelkedett és süllyedt, ahogy ránéztem. Úgy tekintett rám, mint egy édes kölyökkutya, amibe az imént rúgtak bele. Csókjaimtól duzzadt szája és összekócolt haja csúfolódott rajtam. Te tetted, és innen már nincs visszaút!
- De hát... - vakargatta a tarkóját, mint aki zavarban van.
- Most! - a hangom szinte már hisztérikussá vált.
Elővette a kulcsot és valamit babrált vele a csuklómnál. Alig bírtam elviselni az érintését. Csókokat akartam tőle, hogy ismét úgy érezhessem, hogy szeretnek. Leblokkoltam a gondolataimtól. Azt akartam, hogy szeressenek. Viszont démonnak születtem, szóval megszívtam. A reménytelenség bennem annyira átható volt, hogy legszívesebben felordítottam volna.
- Ryshia, hallasz engem? - kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
Nem lett tőle jobb a közérzetem. Már nem voltam megbilincselve és a védővarázslat alól is kikerültem. Tudtam, hogy mit kell tennem.
- Egy ideig a Zárkában leszek - buktak ki belőlem a szavak, pedig nem akartam elmondani neki, hogy hova készülök.
- Miért mennél te oda?! - hangja egyszerre volt hitetlen és megalázott.
- Tiszta fej kell a feladataimhoz - válaszoltam komoran. - Ott maradok, amíg újra ki nem nőnek a szarvaim.
A cella ajtajához léptem, hogy elhagyjam ezt az átkos helyet. Lucifer viszont még mindig a helyiség közepén állt, leforrázva. Éppen illantam volna, mikor megszólalt.
- Megtiltom neked! - jelentette ki.
- Felmondok - vágtam rá.
- Nem teheted ezt! - fakadt ki. - Szükségem van rád!
- Immár nem - csóváltam a fejemet, ajkaimon mosollyal.
Így illantam el a legsötétebb dimenzióba mind közül. A Zárka igazából olyan hely volt, ahol a világok söpredéke gyűlt össze, valaki meghalni, valaki pedig letölteni a büntetését. A kapun már a jól ismert felirat messziről köszönt nekem. "Ahol minden véget ér..." Találónak találtam mindig is. Ahogy beléptem, minden ismerős inger, emlék és érzés visszatért belém. A mocskos táj, a folyamatos őrségváltások és az utcákon lézengő fegyencek... Régen nem láttam már ehhez foghatót. Engedélyt kértem a belépésre az ügyeletes őrtől.
- Üdv itthon, Rhys - köszöntött az őr, ahogy ideadta a belépőkártyát.
És mellesleg itt születtem.

"Tehror szemszöge"
Nem hittem volna, hogy ennyire megrázta az eset. Mikor azt mondta, hogy menjek ki, mert átöltözik alváshoz, azt hittem, kizár engem a szobából. Nagy levegőt vettem és távoztam. Az ajtó előtt vártam pár percet, én lepődtem meg a legjobban, mikor megszólalt a hangja az ajtó mögül.
- Kész vagyok, jöhetsz - mondta halkan, én pedig benyitottam.
Ha vert volna a szívem, bizonyára most mondta volna fel a szolgálatot. Az egyik fekete hálóinget választotta, ami a szekrényben lógott idáig. Harapnivalónak tűnt, legszívesebben lassan elfogyasztottam volna, ahogy egy desszertet. Kiélvezni és végigszopogatni minden porcikáját, ez volt a legfőbb vágyam.
- Ennyire rosszul áll? - mosolyodott el szégyenlősen.
- Dehogyis - lépkedtem elé teljes révületben. - Mintha rád tervezték volna.
Egy picit bólintott és odasomfordált a hatalmas franciaágyhoz. Bebújt a takaró alá, én pedig minden mozdulatát követtem a tekintetemmel. Állig betakarózott, de a szemei rajtam nyugodtak. Akkor jutott eszembe, hogy én általában meztelenül szoktam aludni, de nem akartam elijeszteni magamtól.
- Jössz? - kérdezte a takaró tompításában.
- Igen, mindjárt itt vagyok - mondtam neki és kutakodni kezdtem a szekrényben.
Minden szobában volt egy titkos rekesz, amiben tartottam pár ruhát. Inkább paranoiából, nem azért, mert olyan sok nővel lettem volna. Volt már olyan, hogy úgy hívtak szolgálatba, hogy nem tudtam felöltözni. Szegény öregasszonyt szerintem végül a látványom vitte a sírba.
Leoltottam a villanyt, hogy ne kelljen Miyako pillantása miatt aggódnom. Gyorsan átvettem egy bő gatyát és egy trikót.
Egy szó nélkül bebújtam az angyalom mellé. Gyengéden megcirógattam a haját, ami fekete bársonyként simogatta a bőrömet. Hófehér írisze világított, akár egy macskának. Tudtam, hogy az arcomra nézett, majd megszüntette köztünk a távolságot. A vállgödröm menedékébe bújt, karjaival pedig átölelte a derekamat. Lábait az enyémek köré fonta.
Kár lenne hazudnom, nagyon jólesett, hogy ennyire megbízott bennem. Mielőtt átgondolhattam volna, mit is teszek, egy csókot nyomtam a lány homlokára. Pár pillanat múlva egyenletes ritmusban emelkedett és süllyedt a mellkasa és lassan pihegett a nyakamba. Nem cseréltem volna el semmiért ezt a pillanatot. Védelmezően köré fontam a karjaimat és csak gyönyörködtem az érzésben, ami a lelkembe költözött. Az egész világot meg tudtam volna ölelni. Viszont aki igazán számított nekem, az már a karjaimban volt.
- Fogadd el a lelkemet, Miyako - suttogtam az alvó lány fülébe. - Akár elfogadod, akár nem, örökké a tiéd marad.
Szorítása erősödött a csípőmön. Én is szorosabban tartottam, mert nem akartam elengedni. Soha, amíg élek. Kezei a trikóm alá siklottak, én pedig boldog és elégedett férfiként aludtam el, egy csodálatos nővel a karjaim közt.

***

- Félek - hallottam Miyako hangját, én pedig egyből felriadtam.
Karjaimba bugyoláltam a lányt és magamhoz szorítottam. Egyből az ellenséget kerestem a sarkokban, miközben a testemmel védelmeztem az angyalt. Volt itt valaki, akinek nem kellett volna a szobában lennie. Nem akartam magára hagyni arámat, így csak még jobban öleltem, mintha magamba tudtam volna olvasztani.
- Ki vagy? - kérdeztem határozottan.
Lucifer lépett elő az egyik sötét sarokból. Megnyugodva engedtem ki a levegőt a mellkasomból.
- Ki az? - dünnyögte a mellkasomba Miyako.
- Csak Lucifer - válaszoltam neki. - Nyugalom, angyalom.
Az arám lassan a jövevény felé fordult és ő is észrevette azt, amit én. Az ördög úgy nézett ki, mint akit kimostak és elástak utána. Ruhái nem voltak a legjobb állapotban, szemei üvegesek voltak. Az egyébként mindig csibészes vigyor helyett szomorú grimasz kapott helyet. Valami rossz történt.
Miyako kimászott az ölemből és odament Luciferhez. Az alvilág ura bánatosan ránézett, majd Miyako vigasztalóan megölelte. Lucifer bele is kapaszkodott, arcát beletemette a menyasszonyom hajába. Féltékenység lett rajtam úrrá, de győzködtem magamat, hogy teljesen felesleges ezt éreznem.
- Még mindig dögös vagy, babám - mondta régi barátom, nálam pedig itt szakadt el az a bizonyos cérna. Már keltem volna fel, hogy beverjem a képét, ő viszont még folytatta. - Szerencsés flótás az urad, hogy magad mellett tudhat.
Azt hittem, hogy a lány kézzel-lábbal tiltakozni fog a titulus ellen, viszont Miyako csak nevetett egyet.
- Köszönöm a bókot, te viszont úgy nézel ki, mintha megcsócsáltak és kiköptek volna. Lucifer, mi történt? - terelte el a témát Miyako.
A Sátán gondterhelten sóhajtott, majd lehuppant az ágyra. A lány a fiú másik oldalára ült, így mindketten hallottuk Lucifer meséjét.
- Ryshiáról van szó - nyögte ki nehezen. - Elkapták a tündérek és levágták a szarvát. Miután Tehror lerendezte a mészárlást, Ryshia ott maradt a börtönben....
- Azt hittem, Shadow ott marad kiszabadítani - vágtam közbe. - Nekem ide kellett rohannom.
- Miért? - nézett rám Lucifer.
- Majd később elmondom - tereltem ösztönösen, mert láttam, hogy Miyako szemeiben ismét gyülekeznek a könnyek. - Folytasd, kérlek.
- Feljöttem, hogy kiszabadíthassam, mikor már jó ideje nem illant vissza. Éreztem, hogy baj van, viszont amikor feljöttem, találkoztam egy lélekfalóval, az pedig elmondta, hogy merre és hova vitték, illetve adott egy kulcsot, amivel meg lehet törni a bilincs varázslatát, ami Ryshiát fogva tartotta...
- Mit kért cserébe? - vágtam közbe ismét.
- Engednem kellett, hogy belekóstoljon a lelkembe - vallotta be vonakodva. - Meg valami olyasmit mondott, hogy "nincsen eredmény áldozat nélkül"...
Rosszat sejtve hajoltam közelebb. Miyako is láthatta rajtam a jeleket, mert ő is ösztönösen közelebb hajolt.
- Mit tettél Ryshiával, Lucifer? - kérdezte ijesztő hangon a párom.
Nem csak olyan tessék-lássék módon mondom, tényleg rohadt félelmetes volt! Szemei villogtak, szarvai pedig előbukkantak a hajzuhatagából, ami rendkívül kócos volt. Megmelengette a szívemet, hogy én kócoltam össze.
- Alkut ajánlottam neki - nézett rám segélykérően, én pedig amolyan "folytasd" tekintettel biccentettem. - Hogy elengedem, ha velem tölt egy éjszakát...
- Hülye paraszt! - még időben lefogtam, mielőtt Miyako rávetette volna magát az amúgy is megtört férfire.
- Hallgassuk végig! - suttogtam a nyakszirtjébe, ahogy hátulról lefogtam.
Meglepő módon hallgatott rám. Zaklatottan szuszogott, de én biztattam Lucifert a folytatásra.
- Nem tudom, hogy mi ütött belém. Úgy remegtem, mint egy függő, Legszívesebben ott helyben letepertem volna, ahogy olyan fincsin ki volt bilincselve... Végül ő egy csókra csökkentette az árat, de akkor már nem érdekelt. Meg akartam kapni, bármilyen áron. Megcsókoltuk egymást és az volt a valaha átélt legjobb csók, amit eddig kaptam. Elöntötte az agyamat a köd, de Ryshia belém rúgott és ráharapott a nyelvemre, így elhátráltam. Azonban még mindig égtem érte. Megláttam az arcát, ami már nem volt érzelemmentes. Megszólalt elég zaklatott hangon és ez hozott vissza némileg a valóságba. Kiszabadítottam, ő pedig felmondott és elment a Zárkába. Legalábbis azt mondta, hogy odamegy...
A Zárka... Rázott a hideg már a dimenzió említésére is. Hozzá képest ez a dimenzió kifejezetten barátságosnak mondható.
- Meg kell találnunk - jelentette ki Miyako. - De előbb...
Kitépte magát a kezeimből és ököllel nekiesett Lucifer arcának. Ahogy a lány ökle belecsapódott a Sátán arcába, Lucifer úgy repült hátra, mint egy elfeledett marionettbábu.
- Hogy hihetted, hogy az egyetlen személyt megvesztegeted a testéért, aki tényleg melletted állt mindig, hmm?! - kérte számon Miyako. - Ez szemétség, még tőled is!
Én pedig valahogy úgy éreztem, hogy a lélekfalónak van ehhez köze.