55. fejezet: Bármit megtennék

"A szülő mit tehetne, ha az egész világ ellene van?"

Big Daddy nem volt megdöbbenve. Valójában semmilyen érzelmet sem tudtam leolvasni az arcáról. Ahogy a küzdő felek farkasszemet néztek egymással, akkor tűnt fel, valójában mennyi hasonlóság volt köztük. Ryshia a szemét az apjától örökölte, ahogy a szája vonalát is. Erős és nyúlánk testfelépítésük is közös volt bennük. Illetve a vonásaik mögött rejlő állat mindkettejükben ott vibrált, nem messze a felszíntől.
Lucifer szinte megkövült, azt sem tudtam volna megállapítani, hogy lélegzik-e még egyáltalán. Ijesztően mozdulatlan izmai szinte pattanásig feszültek.
- Hát persze, hogy tudom - felelt a bokszoló, mire a hang irányába fordítottam a fejemet.
- Elküldtél minket magadtól - mondta Ryshia. - Az anyámat pedig megerőszakoltad. Nem akartad felnevelni fattyú lányodat!
Big Daddy összeszorította a száját. Szemében düh és önutálat örvénylett.
- Anyád mondta ezt, igaz? - elkezdtek egymás körül körözni, mint a vadállatok.
- Igen - helyeselt a lány - és én hiszek neki.
A férfi ütött először. Viszont láttam rajta, hogy nem vitte bele minden erejét. Mintha csupán baráti paskolgatást akart volna adni a lányának. Vagy nem vette túlságosan komolyan Lucifer főtisztjét. A démon annak rendje s módja szerint kikerülte a csapást és a ring széléig rúgta az alakváltót.
- Nem kéne - nyögte Ryshia állítólagos apja. - Darne mindennek elmondható, de hogy őszinte lenne...
Ryshia szó szerint az apja arcába mászott. Egy végtelen pillanatig összekapcsolódott a tekintetük, a lány ökle pedig lendült. És csak ütötte. Fröccsent a vér, a férfi mellkasán patakokban csordogált a vörös patak. Viszont nem védekezett. Nem ütött vissza. Nem csinált semmit, amivel megvédhette volna magát Ryshia haragjának kereszttüzében.
Aztán a démonlány egyszer csak abbahagyta.
- Mi történik? - bújtam Tehror karja alá.
Olyan dráma bontakozott ki előttem, amit fel sem fogtam. A csendes Ryshia vadállatként mozgott. Az apja pedig nem tett a verés ellen semmit.
- Fogalmam sincs - karolt át a Halál még jobban. - Én nem verhettem meg így az apámat.
Akaratlanul is a kezembe kuncogtam. Viszont amikor ismét a ring felé néztem, a lány csak állt. Csak nézett az apjára, annak a vérére, mivel az öklét is bemocskolta. A férfi haja az arcába hullt, a véres tincsek az arcbőrére tapadtak. Ha nem tudtam volna, hogy halhatatlan, nagyon is halottnak nézhettem volna.
- Miért nem reagálsz?! - rúgott bele a démon szülőatyja gyomrába. - Üss vissza!
Big Daddy kétrét görnyedt és vért köpött. Viszont a lánya az engesztelhetetlenség mintaszobraként állt felette. A bosszúállás istennője is lehetett volna.
- Nem - hangzott rekedten a férfi torkából.
Minden rab figyelte a drámát, ami már-már érdekesebb volt a bunyónál. Az egyik láncos egyén még fel is szipogott.
- Nem? - kiáltotta Ryshia. - Elzavarni eltudtál, de megütni már nem?!
A férfi a hátára gurult. Felnézett a lányára. Felkapaszkodott a kötelekre, hogy fel tudjon állni. Pont a tömeggel szemben volt és eltátottam a számat az arckifejezésétől. Gyengédség lágyította meg vonásait, ahogy a démonra nézett.
- Nem erőszakoltam meg - préselte ki vérző száján a szavakat. - Szerettem. Mikor megszülettél, én voltam a legboldogabb halhatatlan.
- Akkor miért? - nézett le az apjára. - Miért zavartál el minket?
- Ti voltatok az életem értelme - lihegett az apa, nekem pedig elkezdett nedvesedni a szemem. - Az anyád viszont saját eszétől elment és elvitt magával téged is. Olyan apró lányka voltál, én pedig nem mehettem utánad...
Leguggolt hozzá a lány. Nagyon jó fülem segítségével tisztán hallottam minden szavukat. Bár a saját szipogásom hangja mélyen benne volt a fülemben. És szerintem a fél börtönkomplexum így volt ezzel.
- Miért ment el?
- Neki több kellett. Nem volt neki elég az élet, amit biztosítani tudtam neki. Azt hiszem, félt tőlem és az érzéseimtől. Páromként bántam vele. Bármit megadtam volna érte, akár még meg is nyúzattam volna magamat. Ő azonban pénzt akart. Tehetős férjet. Normális otthont és normális életet. Egy napon pedig csak úgy elmentetek. Hazajöttem a napi büntetésből és ti már nem voltatok ott. Darne meggyűlöltetett engem veled. Akárhányszor megpróbáltam kapcsolatba lépni veled, meg sem hallgattál... A te hiányod fájt a legjobban ebből az egészből...
A démonlány tekintete jéghideg maradt.
- Miért higgyek neked? - tette fel a kérdést.
És akkor hallottuk meg először. A járdán ritmikus kopogás zengett végig, a ringben pedig hirtelen ott termett egy nő. Nem, nem is nő, inkább egy lány. A teste áttetsző volt, de ahogy mozdulatlan maradt, minden végtagja megszilárdult. Tűzvörös és hihetetlenül göndör haja lebegett körülötte, világtalan szemei pedig a semmibe bámultak. Vak volt, legalábbis opálos fényű szemei ezt sugallták. Ő is rabruhát viselt, mégis úgy állt benne, mintha minimum estélyit viselne. Arca még gyermeki volt, de a szája mindent tudó mosolyra görbült.
- Mert igaz - szólalt meg a nagyon bölcsnek tűnő lány hangja. Ryshia derekáig ért csupán a lányka, s mégis sokkal hatalmasabb energiát árasztott magából, mint a rabok bármelyike. - Az apád végzete volt az a nő. Viszont az nem akarta ezt elfogadni. Az anyád romlott lelkű volt. Nagyravágyó démon, aki mindig a sodrással szemben ment. Ne kövesd el a hibáját, gyermek. Fogadd el, amit az élet ad neked. Amit én adok neked - suttogta a lány vihogva. Viszont ez nem volt idegesítő vagy finnyás. Őszintén jól mulatott Ryshián, aki nem tudta hova tenni a füstlányt. Viszont ő attól zavartalanul folytatta. - A te végzeted is itt van, csak érte kéne nyúlnod.
Ekkor vette észre a mi kis gyülekezetünket. Felénk nézett és a tekintete megakadt Luciferen. Én is az ördögre néztem, aki csak Ryshiát nézte. Olyan átható imádat jött a vérvörös szemekből, hogy elkezdett még jobban folyni a könnyem. Lucifer őszintén érdeklődött Ryshia után. Az erős érzelmek mellbe vágtak és mintha satuba szorították volna a szívemet.
Aztán Tehror szabályosan térdre vetődött mellettem. Lélegzetem kapkodóvá vált, ahogy megéreztem. Az átható energia engem is térdre akart kényszeríteni. Mintha nem is a saját mozdulataink lettek volna. A vörös hajú lány minket nézett vak szemeivel.
- Tudod, ki vagyok, harcos? - tette fel a kérdést Tehrorhoz intézve.
Harcos?
- Természetesen, úrnőm - mondta a fiú, szigorúan a lábát nézve, ahogy a földig hajolt.
Úrnő?!
- Mondd ki nevem, harcos - szólította fel a lányka.
- Moira - lehelte átszellemülten a Halál. - Minden sors szövője, minden jövő tudója, s a világ minden titkának birtokosa.
- Az első és egyetlen - mondta a lány elmosolyodva. - Hallottam, hogy átkoztál engem, bukott.
Tudtam, hogy hozzám beszélt. Összerezzentem, de nem hajtottam előtte fejet továbbra sem. Felnyögtem a fájdalomtól, ahogy a gravitáció sokszorosa nyomta össze a tüdőmet.
- Zaklatott voltam - feleltem a lehető legtiszteletteljesebben. - Nem tudtam, mit beszélek.
A szorítás enyhült. A tüdőm térfogata ismét normális méretűnek volt mondható.
- A jelképed jól van - mondta lágy hangon, ami melegséggel töltötte el szívemet. - Úgy halt meg, ahogy egy igazi harcoshoz illik. Viszont jóslatom van a számodra, Ozen lánya.
Az agyamba idéződött egy kép. Zafíra volt rajta, ahogy nevet és boldog. Nem tudtam, hogy a Moira idézte-e bennem elő ezt a képet vagy a saját képzeletem játszott-e velem.
- Jóslat? - kérdeztem vissza kábultan.
Ugyanis Zafíra hírére mintha fejbe csaptak volna valamivel.
- Igen - mosolyodott el, a szemei pedig izzani kezdtek.

A boldogságot ne keresd

A szerelmet ne várd

A gyermeket ne tervezd

A biztonságot ne szeresd.

- Ez a jóslat? - csúszott ki a számon.
Ennek se füle, se farka nem volt. Mintha csak félmondatokat árult volna el. Mindegyikről elmaradt a magyarázat, hogy miért ne csináljam ezt meg azt.

- Bizony, lányom - a lány előttem termett, én pedig hátrahőköltem. - Fogadd meg a tanácsaimat. És valld meg magadnak érzéseid.

- De hiszen... - vetettem volna ellent, de leintett.

- Nincs tiltakozás! - szólt keményen. - A harcos párja vagy. Védelmezni és szeretni fog. És komolyan, ne emlegesd fel neki minduntalan azt a fás incidenst!

Mellőlem visszafojtott kuncogás hallatszott, mire odafordítottam a fejemet. Tehror kétrét görnyedt a visszafojtott röhögéstől. Mint aki megbolondult! De olyan imádnivaló volt, hogy ellágyult tőle az arcom, na meg a szívem is.

- Rendben - mondtam lágy hangon.

- Gyere ide, gyermek - intett, hogy hajoljak közelebb.

Fülemet hegyezve hajoltam közelebb, ő pedig a fülembe suttogott. Szinte csak a lélegzetvétel hangskáláján mozgott, hogy nehogy valaki rajtunk kívül meghallja.

- Érzem a feromonokat a levegőben - kezdte, nekem pedig kezdett az arcomba szökni a vér. - Teljesítsd hitvesi kötelességed, miután hazakeveredtetek innen. Ez parancs!

"Ryshia szemszöge"

- Miért jöttél ide? - kérdeztem Lucifertől, ahogy odalépett hozzám a ringen belülre.
Mindenki a Moirára figyelt, így én és ő már zavartalanul beszélgethettünk. A rabok hátat fordítottak nekünk, csak az apám szaggatott lélegzetvétele hangzott közvetlen közelről.

- Aggódtam érted - mondta halálosan komoly arccal az ördög.

Ramatyul nézett ki. Borostája nagyobb volt, mint amilyet bármikor is láttam tőle, szája szigorú vonalában nem volt semmi játékosság és gúny. Szemeiben fájdalom tükröződött. Hirtelen bűntudat kerített a hatalmába, mert tudtam, hogy ennek én voltam az oka. Viszont felszegtem a fejemet, hogy ne lássa rajtam, mennyire megérintett az érzelmi állapota.

- Nem volt rá okod - próbáltam hideg maradni. - Hiszen kiléptem tőled.
Ez a tény pedig majdnem szilánkosra zúzta a szívemet az első pár napban. Itt, a Zárkában gyorsabban telik az idő. Ennek köszönhető, hogy már félig újra kinőttek a szarvaim. És mégis, Lucifer úgy nézett rám, mintha soha nem látott volna nálam szebb teremtményt. Mintha nemcsak egyetlen éjszakára akarna megtartani, hanem az összesre.

- Nem adtam meg rá az engedélyt - morogta.

Az arrogáns válasz már emlékeztetett a démonok urára. Még jó, hogy visszakapcsolt, mert nem tudtam hogyan kezelni az érzelmes Sátánt. Egy mordulással hátat fordítottam neki és a meggyötört apámra néztem. Ő is úgy nézett rám, mintha én lennék az, aki még életben tartja.
Mikor rátaláltam, este volt. A lámpák fényeit kerülgetve figyeltem őt. Tudtam, hogy ő az apám, hiszen felismertem. Elmenetelem óta cseppet sem változott, csupán az izomzata még szálkásabb lett, a termete pedig nagyobb. Órákig néztem az ablakát, ahogy ült mozdulatlanul katonai priccse szélén. Nézett valamit, amire nem láttam rá. Aztán a háta megfeszült. Az ablakhoz ugrott és kibámult a sötétségbe. Pontosan abba az irányba, ahol én álltam. Tudtam, hogy nem láthatott, hiszen eggyé váltam az éjszakával a képességem segítségével. És mégis halál pontosan a szemeimbe meredt. Majd megtörölte a szemét és maga elé motyogott valamit, amit nem hallottam.
Másnap este már nem égett a villany.
- Tényleg itt születtem? - tettem fel neki a kérdést.
- Igen - köhögött egy kicsit. - A lakásomban. Az éjszaka közepén kezdett az anyád vajúdni. Átkozott engem, amiért ezt tettem vele. Átkozta magát, amiért nem vetélt el idejében.
Többet is dobbant a szívem, amíg ez eljutott a tudatomig.
- És amikor a karjában tarthatott? Mi volt akkor? - húztam fel apámat a földről.
Nyelt egy nagyot, ahogy véletlenül az egyik sebe hozzáért a kötélhez.
- Úgy kellett kitépni téged a kezéből, különben kitörte volna a nyakadat - nyögte ki. - Toporzékolt. Sírt, méghozzá sokat. Add ide, hogy megölhessem a kis nyomorultat! Ezt mondta. Én úgy öleltelek magamhoz, hogy még erőnek erejével sem szerezhetett volna meg. Vidd innen, ne is lássam! Aztán mély álomba zuhant a bába nyugtatójától.
- Ilyen lett volna? - kérdeztem elhaló hangon. - Ezért nem nézett rám soha...
Bármit tehettem, bármit mondhattam, anyám soha nem nézett közvetlenül rám. Mindig mintha a semmibe adta volna a parancsait. Egy ideig jól ment a sorunk a Pokolban, még férjet is talált magának. Sok volt a pénze annak a démonnemesnek, anyám pedig valósággal elalélt tőle. Mikor összecuccoltak, másnap adtak el rabszolgának.
- Mi történt veled? - nézett rám saját szemeim tükörképével. - Mit tett veled az anyád?
- Eladott - sírás szorongatta a torkomat, ahogy az igazság az elevenembe hasított. - Először azt akarta, hogy segítsek neki pénzt keresni abban a szakmában, amiben ő is mozgott. Nem voltam rá hajlandó.
Az apám arca ősi dühöt sugárzott, megrettentem tőle.
- Ha ide kerülne elém, megölném - morogta.
Erre felkaptam a fejemet.
- De hiszen a végzeted, nem? A valódi párod!
- Te viszont a gyermekem vagy - mutatott rá a tényre. - Hús a húsomból, vér a véremből. Csak te számítasz nekem. A saját boldogságom hidegen hagy.
Könnyek csorogtak le az arcomon. Lucifer lesimította a könnyeimet, mielőtt földet értek volna.
- Köszönöm - motyogtam -, apa.
- Nemsoká letelik a büntetésem - kezdte, miközben a sebei a szemeim láttára gyógyultak be - majd meglátogathatlak?
Szipogva és óvatosan megöleltem. A szívem köré meleg telepedett, ahogy a hatalmas férfi körém fonta karjait. Egyszer végre biztonságban éreztem magamat. Azt éreztem, hogy megtaláltam a helyemet.
- Bármit megtennék, hogy meglátogass - motyogtam a mellkasába. - Bármit.
- Én pedig bármit megtettem volna, hogy ezt pár éve hallhassam tőled - suttogta a hajamba és egy csókot nyomott a homlokomra. - Most viszont menj, kicsim. Nem akarom, hogy ezek a börtöntöltelékek szemet vessenek rád.
- Azt én sem akarom - szólalt meg mögülem Lucifer. - Örültem a találkozásnak, Big Daddy.
Elváltam az apámtól, aki gyengéden rám mosolygott.
- Sajnálom a verést - pirultam el.
- Semmi baj, a helyedben én is ezt tettem volna.
- És még kérdezni szerettem volna valamit - vakartam meg a tarkómat.
- Bármit kérdezhetsz - vágta rá.
- Miért hívatod magad Big Daddy-nek? - ez már az elejétől fogva fúrta az oldalamat.
- A rabtársaim ragasztották rám ezt a nevet, miután tipegő korodban folyamatosan kísérgettelek az utcán - felelt mosolyogva. - Olyan édes voltál, ahogy markoltad az ujjamat és szinte húztál magad után.
Az emlék megmelengette a belsőmet. Sikerült elköszönnöm tőle, majd Luciferhez fordultam. Ő igazi úriember módjára emelte a kezét, hogy karoljak belé. Én ezt meg is tettem. Összeszedtük Miyakoékat is, azonban amikor ki akartunk menni a kapun, társaságunk akadt. Egy ismeretlen lidérc őrizte a kaput. Én nem ismertem, de Miyako a száját összepréselte, ahogy meglátta. Lucifernek egy ideg kezdett ugrálni a szemöldökében, ahogy elhaladtunk mellette. Én közömbös arccal lépkedtem, azonban a lidérc kinyúlt és megragadta a felkaromat. Meglepődtem, így nem tudtam védekezni, amikor a késével megvágott. A felkaromról csurgott a vér, a lidérc pedig egy kis üvegcsét tartott a vöröses cseppeknek.
Reflexből torkon vágtam a nőt, az üvegcsét pedig a markomba zártam. Ismertem a rituálét, amihez kell a vér.
- Ennyire el akarsz enyészni, Izolda? - sziszegte ijesztően a Halál. - Hagyd békén!
- Vissza foglak szerezni, ha belepusztulok is! - kiáltozta az idegbeteg lidérc és az üvegcse után nyúlt.
Elővette a kését és majdnem belemerítette a torkomba, ha nem hajolok el előle. Mielőtt újabb támadás érhetett volna, a lidérc gerincébe egy vadászkés állt bele. A lány összecsuklott és megláttam az apámat, még mindig dobásra álló kézzel. Őrök rontottak elő a főtér irányából, de apám békés mosollyal nézett rám. Még akkor is mosolygott, amikor megcsapatták árammal.
- FUTÁS! - üvöltött Tehror és engem is megragadott.
Ha az őrök utánunk is jöttek, csak hűlt helyünket érzékelhették.