10. fejezet: A szerepek megváltoznak

"A számodra fontos személyekkel zsarolhatóvá válsz."

Sietősen lépkedtem a lehűlő időben. Emberek voltak mindenhol, nem akartam kibontani a szárnyaimat. Ahogy a kavicsok ropogtak a cipőm alatt, én egyre idegesebb lettem. A ház elé érve, megértettem mindent. Éppen egy velőtrázó sikoly törte meg a kihalt utca csendjét. Liza! Felnézek az ablakra, ami be volt törve. Ha ezt túléljük, Martin kinyír minket! A tágasra nyílt ajtón keresztül lépkedtem be a sötét házba. A farmeremben pihenő ikerpisztolyokat elővettem. Zafíra is mozgolódni kezdett a karomon. A két pisztollyal indultam fel az emeletre. A testvérek szobája fel volt dúlva, de nem voltak ott. Óvatosan belestem az én szobámba. Persze, hogy ott bandáztak a mocskok! Habár csak egy pillanatig láttam őket, azt tisztán kivettem, hogy 3 férfi az, ebből 2 a démoncsillagomat nézi. De volt bennük valami különös. A testvérekre fókuszáltam, akik ki voltak kötve egy-egy székhez. Stephan halálra rémült húgát próbálta nyugtatni. Az egyik férfi éppen háttal volt nekem, ez kapóra jött. Hirtelen kiléptem az ajtófélfa mögül és ráugrottam a nagy melákra. Csak azzal nem számoltam, hogy jóval nagyobb darab, mint én. Így simán állva maradt, a másik 2 meg leszedett róla. Az egyik székhez odavágtak és megkötöztek. A fegyvereimet elvették, amiért utálkozva néztem rájuk. Halál fiai, én ezt már eldöntöttem.
- Most, hogy ilyen szépen összegyűltünk, akár el is kezdhetjük!- mondta a középső.
Könyörgöm, minden gonosz, utálatos, kiállhatatlan személy hármas csoportokba tömörül? Ez kész röhej!
- Na, hogy mindannyian rám figyeltek, felteszem a kérdést, ami miatt ide küldtek.- mondta és mutatott nekünk egy képet.
Egy nő volt rajta. A haja vörös, hajvégei feketék, szeme sötét, akár az éjszaka. Fehér szövetkabátot viselt, ami kiemelte kissé telt alakját. A haját fekete pánttal hátrafogta, így hosszú, hullámos hajzuhataga csak a hátára omlott. Vörös sörényét akár oroszlán is viselhette volna. A fülében hatalmas ezüstkarika. Bőre sápadtabb árnyalatú, mint bármilyen más embernek körülötte. Két orcáját pár szeplő tarkítja. Összességében szép nő, így kárörvendően elvigyorodtam.
- Ez a nő a magával való randiról lelépett és most keresi?- kérdeztem nevetve.
Pár pillanat múlva egy pofon csattant az arcomon. Ha az emberke nem fogja meg a széket, hátraestem volna.
- Jól van, na, nincsen humorérzéke!- mondtam.
- A kérdés: Láttátok ezt a nőt apátokkal üzletelni?- mi egyöntetűen jeleztünk nemet a fejünkkel.
- Milyen üzletről van szó?- kérdeztem, mire rám néztek.- Ha már meghalunk, ne tudatlanul szálljunk a sírba...- mondtam magyarázatképpen.
- Igazad van, kislány! Akkor elmesélem nektek. Az apátok nagy hatalmú olajcég feje, de szüksége volt némi kölcsönre. A bank nem adott neki nagymértékű tartozásai miatt, így a mi főnökünkhöz fordult. A hitel ideje lejárt, ami összesen 2 év volt. Most itt vagyunk és szeretnénk a pénzt.
- És mi köze ennek a történetnek ahhoz a nőhöz?- szólalt meg, teljesen logikus kérdést feltéve Stephan.
- Ez a nő képes arra, hogy elrejtse olyan helyre a pénzt, hogy ne tudjunk hozzájutni, méghozzá teljesen törvényes úton. És még börtönt is kapnánk érte.
- Ha jól értem, akkor próbálják utolérni Martint, mielőtt nyélbe ütné az üzletet ezzel a nővel.- vontam le a következtetést.
- Teljesen jól látod. És mivel ezt már tudjátok, te meghalsz, ti pedig a rabjaim lesztek.- mutatott először rám, majd Lizára és Stephanra.
A hideg pisztolycső a halántékomhoz ért. A férfi remegett, nem akarta megtenni. Én vigyorra húztam a számat. Amatőrök! Szembefordultam a pisztolycsővel és egyenesen a férfire néztem. A homlokom közepén ott volt a hideg cső, amivel sok életet kiolthattak már. A homlokomat odanyomtam a csőhöz és egyenesen a férfi két szép szemébe néztem.
- Tegye meg!- mondtam határozottan.
- Ennyire meg akarsz dögleni?!- kérdezte a főnök.
- Az élet csak a bűnösöknek öröm. A tapasztaltaknak, mint nekem csak szüntelen körforgás. Az ember megszületik, tanulni kezd, szerelmek és csalódások sorozatát éli át, megállapodik majd meghal. És ez újra, meg újra, meg újra... De a halál kiszakít innen. Ebből az ördögi körből.- miközben mondtam, csak a férfi szemeibe néztem.- Tegye meg! Túl sokat láttam már innen.
- Miyako, NE!- kiáltotta Liza.
- Értetek érdemes meghalni.- mondtam enyhe mosolygással.- De még nem most!
Ahogy ezt kimondtam, a lábamat kiszabadítottam. Kirúgtam a fegyvert a hapsi kezéből, ami egyenesen az én kezemben landolt. Én hezitálás nélkül tettem meg azt, ami neki nem ment. A férfi halántékához szorítottam a pisztolycsövet és kioltottam élete lángját. Holtan esett a földre, a társai pedig lefagyva bámulták immár véres arcomat. Már csak ketten maradtak életben. Az íróasztal fiókomban volt a késem, de nem volt elég időm elővenni. Ellőttem Stephan köteleit, amit nem kis meglepődéssel reagált le. Nem maradt golyóm, eldobtam a fegyvert. Stephan feltartotta őket, így megtaláltam a késemet.
- Hajolj!- kiáltottam és a kés már repült is.
A hapsi gerincébe beleállt, holtan rogyott össze. A nagyszájú maradt utoljára. Ő viszont ránk fogta az ikerpisztolyokat. Ha Stephant nem akarom megöletni, valamit ki kell találnom.
- Lelkek, kérlek, segítsetek nekem eltakarítani ezt a mocskos embert a föld színéről...
- Már magadban is beszélsz?!- mondta ingerülten.
- Legyetek hasznosak ebben a kilátástalan helyzetben...- folytattam lehunyt szemmel.
Miért kéne segítenünk neked? Mit tettél értünk? Mit tettél bárkiért is?! Ezeket hallottam a lelkektől.
- Ha nem nekem, legalább nekik segítsetek...- a szememből egyetlenegy könnycsepp folyt ki.
A lelkek elnémultak. Éreztem újra azt a különös rezgést. A lelkek mozgolódnak.
- Angyali mivoltom által megidézlek benneteket!- mondtam ki a döntő mondatot.
A tárgyak lebegni kezdtek, az ablakom rezgett. A démoncsillagom fehéren fénylett. Az arcom kipikkelyesedett, ahogy mondtam. A pupillám összehúzódott, olyan voltam, akár egy kígyó. A férfi szenvedett. Nagyon. Ide-oda rángatózott, akár egy rongybaba. A lebegés és a rezgés alábbhagyott. A férfi eltűnt. Csak az ikerpisztolyaim maradtak meg belőle. Meg a kép, amit a nőről mutatott. A pisztolyokat eltettem, a képet pedig a zsebembe tettem. A hullákat, gondolom áldozat gyanánt, elvitték a lelkek. Liza és Stephan néztek rám, kiguvadt szemekkel. Láttam már ezt a tekintetet. Boszorkány! Olvastam ki a tekintetükből. Ki kell törölnöm az emlékeket. A két ujjamat felemeltem, ők pedig elájultak. Ez még mindig hasznos varázslat. A testvérek egymás mellett terültek el. Közéjük léptem, a fejükre tettem a kezeimet. Végigsimítottam mindkettejük arcán. Egy hirtelen ötlettől vezérelve egy kis csókot nyomtam Stephan homlokára. Úgysem fog semmire sem emlékezni. A szám alatt olyan puha volt a bőre. Kíváncsi lennék, milyen puha lehet a szája, ha ilyen selymes az arcbőre. Tedd meg! Mondta bennem Zafíra. Én nevetve megráztam a fejem. Nem lehet! De igen. Alszik és nem fog emlékezni rá! Ez nem helyes! Bukott angyal vagy, alapból rossz tettekre csábítod az embereket! Most engedj meg magadnak is egy kis rosszaságot. Ezt mind perverz hangon suttogta a fejemben. Inkább nekikezdtem az emlékek törlésének. Amikor végeztem ezzel az alantas munkával, lassan felébredtek. Ez a lassan akkora volt, hogy el tudtam fedni a betörés nyomait és felsikáltam a vérfoltokat. Felébredtek és egyből kérdezősködni kezdtek.
- Mi történt?- kérdezte Stephan a fejét fogva.
- Valami miatt ájultan feküdtetek a földön, mikor hazaértem.- hazudtam a szemükbe szemrebbenés nélkül.
Ők támolyogva járkáltak körülöttem. Mikor mindketten felmentek az emeletre, kopogás hallatszott az ajtón. Unott arckifejezéssel nyitottam ki az ajtót. Kitaláljátok, ki az? Segítek: amint meglátott, kést szorított a torkomnak. Méghozzá megszentelt kést.
- Örülök, hogy látlak, Lilith! Szépen regenerálódott a szárnyad.- mondtam.
- Nem kellett volna gyógyulnia, ha nem téped ki.- mondta hidegen.
A késsel belevágott a bőrömbe, amiből egy csíkban vér kezdett folyni. A szentelt tárgyak hatással vannak ránk. Túlélhetem ezt a menetet Lilith ellen? Nem biztos. De nem fogom hagyni magam!