6. fejezet: Egy elvarratlan szál

"Mikor azt hisszük, hogy a Fény csak ésszel játszik, akkor jövünk csak rá, hogy ő a legbrutálisabb játékos."

"Lilith szemszöge"
Fehér hajamat lófarokba fogtam. Sötét szemeim fagyosan meredtek az Angyaltükörre. Miyako volt az, ő tette velem. Most pedig a Földön éli kis, tökéletes világát. A Viperák jelét is megkapta, ami köztudottan a legerősebb bukott angyalok rendje. A kezem ökölbe szorult, szemem villámokat szórt. Gyengéden megsimítottam immár megerősödött szárnyaimat. 7 éve várok erre.
- Ne bosszankodj miatta, Lilith!- hallok magam mögül egy erős hangot.
Nem fordultam hátra, tudtam, hogy az egyik kapuőr az.
- Kitépte a szárnyamat! Ezt nem hagyom annyiban!- morogtam, angyalhoz méltatlan módon.
- Eltanácsoltak a Végrehajtók közül! Nem mehetsz le a Földre.- mikor ezt mondta, villámló tekintettel néztem rá.
- Most járt le a próbaidőm. 7 évig voltam kispadon, de most bosszút állhatok!- a szavak vérszomjasan hagyták el a számat.
- A Mindenható nem fog örülni a fellángolásodnak!- mondta a szárnyas férfi.
- A Mindenható azt kérte, fékezzük meg a bűnt! Azt nem kötötte ki, hogy hogyan. Én azt látom, hogy bűnre csábít két tiszta lelket.- mutattam hevesen az Angyaltükörre.
Azt nem tettem hozzá, hogy a fiút védte meg 7 éve Miyako. Elfogadom, jó útra tért a csirkefogó. De aki kiskorában bűnözött, az idősebb korában sem felejti el. Egy hang szólalt meg a fejemben. Nem a saját gondolataim voltak. "Keresd meg Miyakot, majd öld meg! Egy Bukott sem maradhat életben!" Igenis, őrmester! Az angyalok olykor telepatikusan is képesek kommunikálni. A kolostorruhám lecserélődött az egyenruhámra. Fehér bőr feszült a testemre, a két erős szárnyamat kinyitottam. A kapuőrt faképnél hagyva beleugrottam az Angyaltükörbe. A késeim csörömpöltek az oldalamon, ahogy a szél süvített. A szárnyammal hasítottam a levegőt. A felhők most szokatlanul feketék voltak, vihar készülődött. De ez nem természetes vihar volt. Átvágtam a felhőkön és megláttam a házak tetejét. A környék különösen nyugodt volt ebben az órában. A földieknek az iskola és a munka foglalta le szabadidejüket. Nemsoká elözönlik az utcákat a gyerekek. Jobb lesz eltűnnöm. Leszálltam az egyik háztetőre és óvatosan lefelé indultam. A macskát meghazudtoló ügyességgel ugrottam le a tetőről a kemény talajra. A sarum alatt ropogott az aszfalt. Az eső elkezdett esni, én pedig a szárnyaimat visszahúzva indultam útnak. Tudtam, hova kell mennem. Van itt valahol egy üres ház, ahol nem lakik senki. Állítólag természetfeletti dolgok történnek a területén. Megsúgom, a Végrehajtók szoktak ott tanyázni. A szél lengette az öreg tölgyfaajtót, ahogy odaértem. Valaki van itt! Elővettem a késeim egyikét, úgy lépkedtem be. A talpam alatt recsegett a padló, ahogy óvatosan szedtem a lábaimat. A sötét árnyékok között elsuhant valami. Ahogy észrevettem a függöny libbenését odahajítottam a késemet. A behatoló remegve megáll, én pedig felkapcsolom a gyér világítást. A lény visítva tűri a fényt.
- Nocsak, nocsak... milyen kellemes meglepetés...- mondtam mosolyogva, ahogy meglátom.
Egy szellemfiú volt a behatoló. Remegő térdekkel és könyörgő szemekkel néz rám. Lekapcsoltam a villanyt és közelebb léptem a füstszerű testhez.
- Itt haltál meg?- kérdezem lágy hangon.
Ő félénken bólintott. Ráhelyeztem a kezemet a fiú fejére és mormogni kezdtem.
- Isten fia, Jézus nevében a Mennybe bocsátalak, kóbor lélek.- mondtam és a fiú arcán mosoly jelent meg.
A teste fényleni kezdett, majd apránként eltűnt. Mikor már nem láttam a kisfiút, akkor tévedt a falra a tekintetem. Bárhol felismerném a vér illatát. A vörös és ragacsos anyag betűkké állt össze, azok pedig szavakká. Bűnös és undorító szavakká.

"Takarodjatok innen, akárkik is vagytok, különben úgy végzitek, mint ez a fiú."

A fiú teste fel volt szögelve a falra. Szegény gyermek fejéből csurgott a vér, ami a lábánál egy tócsában gyűlt össze. Rongyos ruháiból ítélve koldusgyerek lehetett. De ez a holttest még friss. A kezemet rátettem a falra, a vér meg eltűnt róla. A szögeket kifeszítettem a falból, a halott gyereket pedig az ölembe vettem. Szegény pára. Tisztességesen eltemettem és egy könnycseppet is hullajtottam érte. Nem így kellett volna végeznie. Az emberi kegyetlenség határtalan. Elmondtam a lelkéért egy imát. "Egy Bukott tette!" Hallottam egy fiú hangját. A szellemfiú hangját. Elmosolyodtam a segítőkészségén. Köszönöm a tippet, öcsi. Az udvarról bejöttem a házba, ott pedig leültem a kanapéra. Szóval egy Bukott... Miyako... Hasított az elmémbe a gondolat. Biztosan ő volt! Megbosszullak, kisfiú!

"Miyako szemszöge"
A sulis nap után a testvérekkel ballagtam haza. Sötét felhők gyülekeztek felettünk. Valami nem stimmel. Sietősebbre vettem a tempót, a testvérek szinte rohantak utánam.
- Miyako, mi a baj?- kérdezte Liza.
- Sietnünk kell, mindjárt esik!- vágtam rá azt a választ, ami először az eszembe jutott.
- Hiszen alig van felhő az égen!- mutatott csodálkozva Stephan az égre.
Újra az égre emeltem a tekintetem. Igaza volt. A kék égen csak pár bárányfelhő úszott békésen. Mi folyik itt?
- Mi a...?- motyogtam.
- Túlságosan merev vagy! Lazíts!- mondta Stephan.
- Lehet...- motyogtam.
Érzem, hogy valami készülőben van. Odaértünk a házhoz. Túlságosan... elhagyatottnak tűnik. Az ajtó belső felén egy cetlit találtam.

"Kedves gyerekek!
Anyátok és én üzleti útra mentünk, valószínűleg két hét múlva jövünk! Miyako a főnök, vigyázzatok magatokra!
Martin"

- Remek!- vágta le magát Liza durcásan.
- Csak 2 hét, addig kibírjátok velem!- mondtam legyintve.
- Tudsz főzni?- szállt be Stephan is.
- Testőr vagyok, nem szakács!- mondtam.
Ahogy ezt kimondtam, csengettek. Kinyitottam az ajtót és két öltönyös hústorony magasodott előttem. Az egyik hirtelen pisztolyt nyomott a fejemhez.
- Hol vannak a gyerekek?- kérdezte durva hangon az egyik.
Liza felsikított, ahogy meglátta a szemem közé meredő pisztolycsövet. Elmosolyodtam a nyers stíluson, ami fel is tűnt a két nagydarab, szemüveges hapsinak.
- Minek ez a hevesség, fiúk?- kérdeztem maró gúnnyal.
Ledöbbentek a hanghordozásomon. A hirtelen sokkot kihasználva kiütöttem a pisztolyt a kezéből és rájuk fogtam az én ikerpisztolyaimat. Fordult a kocka. Feltették a kezüket.
- És most sétálunk egyet. Mindjárt jövök!- mondtam és kisétáltam az előkertbe a két öltönyössel.
A pisztolyokat a veséjükhöz tettem, úgy kísértem őket az udvarra. Engedelmesen mentek mellettem, akár két jól nevelt pincsi. Ahogy kiértünk az udvarra, elengedtem őket.
- Nem ölöm meg magukat.- jelentettem ki és eldobtam a pisztolyokat.
- Nem?- kérdezték kórusban.
- Nem. Tudom, hogy ez a munkájuk. És üzenem a főnöküknek, hogy gyáva, amiért másokat küld a saját dolgai elintézésére.- mondtam és hátat fordítottam.
Egy pisztolycsövet érzek a nyakamon, ahogy hűvösen bizsergeti a bőrömet.
- Úgy látom, nem értenek a szép szóból...- mondtam mosolyogva.
Meghúzta a ravaszt. A nyakamba éles fájdalom lökődött. Ha halandó lennék, holtan rogytam volna a földre. De mivel bukott vagyok... A nyakam regenerálódásnak indult, a szervezetem kilökte a pici fémgolyót. Csak egy kis vér csöpögött le a nyakamról. Szembefordultam velük idegbeteg mosollyal. Annyira reszkettek, hogy a pisztoly kiesett az öltönyös kezéből. Közeledtem feléjük, ők meg siettek, minél távolabb tőlem. A nyakamon ütött lyuk teljesen beforrt. A karom fekete füstöt kezdett kibocsátani és életre kelt a keresztes viperám. Ilyen még sosem történt. A sikamlós bőrével csúszkált a karomon. A fejét felemelte a kézfejemről és sziszegett a támadóim felé. Mivel látták, meg kell halniuk. A viperám érezte a gondolatomat, mivel feléjük kezdett kúszni. A fűbe letettem és beleharapott az egyik lábába, aki ettől összerogyott. A másik próbálta agyontaposni a kígyómat, nem sok sikerrel. Annak is a vádlijába beleharapott.
- Sajnálom, hogy így kellett lennie... De ti akartátok!- mondtam és a két holttest közé térdeltem.
A kezeimet ráhelyeztem a holttestekre, amik ettől elporladtak. Szánakozva néztem azt a fekete port, ami maradt belőlük. Nem kellett volna meghalniuk. De az ő döntésük volt. Én csak végrehajtottam. Jött egy nagyobb széllökés, ami elvitte a port messzire. A kígyó újra a karomon volt, tetoválás formájában. Felálltam és engedtem, hogy a szél meglibbentse a hajamat. Ezzel az eseménnyel egy lavina indult el. Tettek és érzések lavinája...