"A préda, a vadász és a bizonyíték..."A fehér szemeimet az üvegajtóra tereltem. Nem látta senki, ami az előbb történt. Nagyon helyes! Felvettem a pisztolyaimat és beleraktam őket az övembe. Hátulról mentem vissza a házba, így Stephan majdnem leütött egy serpenyővel. A kezemmel kivédtem, a serpenyő hangja pedig tisztán visszhangzott a házban.
- Normális vagy?!- kérdeztem felháborodottan és elvettem tőle a közveszélyes fegyvert.
- Azt hittem, visszajöttek az öltönyösök...- motyogta.
- Azok már soha a büdös életben nem jönnek vissza!- morogtam.
- Le-le-lelőtted őket?- kérdezte Liza nagy szemekkel.
Én kiveszem az egyik pisztolyomat és felé mutatom.
- Látsz rajta hangtompítót?- kérdeztem a megszeppent lánytól.
- Nem...?- inkább kérdezte, mint mondta.
- Jól látod, nincs rajta. Vagyis hallottad volna, ha lelövöm őket.- mondtam és azzal a lendülettel visszacsúsztattam az övembe a fegyvert.
A serpenyőt, ami még mindig a kezemben volt, letettem a pultra. A testvérek minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelték. Mi járhat a fejükben? Hogy hogy öltem meg őket? A levegőben ott lógott a kimondatlan kérdés, ami felszültté és lehangolttá tette a környezetet. Én vállat vonva bújtam be a hűtőbe.
- Mit csinálsz?- kérdezte Liza.
- Vacsorát, éhesek vagytok, nem?- kérdeztem, miközben kivettem egy szelet marhahúst.
A húst letettem egy fadeszkára, majd kezembe vettem a kést, amivel esélyem is volt elvágni.
- Te tudsz főzni?- kérdezte Stephan.
A gyakorlott kézmozdulatokkal pillanatok alatt felvágtam a húst. Azt a kis vért, ami maradt a késen, letöröltem egy konyharuhával. Közben válaszoltam.
- Ki mondta, hogy nem?- mosolyogtam rá.
Ő annyira megszeppent a hirtelen mosolyomtól, hogy ahogy kiment a nappaliba, majdnem fennakadt az ajtóban. Liza csak mosolyogva nézte bátyja ügyetlen távozását, majd rám pillantott.
- Segíthetek?- kérdezte kislányos mosollyal.
- Persze, gyere!- adtam meg magamat.
Felvettük a kis köténykét, majd nekiálltunk egy jó kis marhapörkölthöz. Nem kimondottan vacsorának való étel, de ez jó lesz most nekünk. Egy röpke 3 óra hossza alatt készen is lettünk. Új rekord! Ha apa látta volna, biztos üvöltözne velünk, hogy mi az, hogy 3 óra hosszába kerül, hogy egy vacsorát megcsináljunk?! De ebben az időben és korban megtehettük. Liza hozzám fordult, amikor éppen a gőzölgő edény fölé hajoltam.
- Szerinted jó fej a bátyám?- kérdezte Liza, én pedig ránéztem.
Valamit ki akar szedni belőlem. Vállat vonva csak egy szót mondtam.
- Igen.- bizonytalanul bólintottam mellé.
A szeme felragyogott és nagyon vigyorogni kezdett. Én csak gyanakvó arckifejezéssel végeztem tovább a dolgomat.
"Stephan szemszöge"
Miyako és Liza a konyhában maradtak, de én eljöttem tőlük. A testőrünk baromi dögös, amikor mosolyog. Levetettem magam a kanapéra. Csak azok a zavarba ejtően világos szemei jártak a fejemben. Van benne valami... természetfeletti. Beszélgetés hangjai szűrődtek ki a csukott konyhaajtó mögül. Nem tartozik rám, amit beszélnek. Unottan félrebillentettem a fejem és az üvegablak felé néztem. Kint köd fedett mindent, amit furcsálltam. Mintha egy alak állt volna az ablak előtt. Lassan felkeltem és odamentem az üveghez. Csak a tejfehér ködöt láttam a vékony és áttetsző anyag túloldalán. Közel hajoltam az üveghez, úgy kezdtem szuggerálni a kinti világot. A fák szokatlan, csupasz árnyékot mutattak. Mint megannyi kéz, ami az ég felé nyúl. Az öreg tölgy ágain sorakoztak a bütykök, akár egy ujjon. A fű már elszáradt, a barna talaj itt-ott kilátszott. Aztán megláttam egy alakot. A tölgyfa törzsének támaszkodva állt. Teste beleolvadta ködbe, de a szemét tisztán láttam. Fekete volt, akár az éjszaka. Egyet pislantottam és eltűnt. Zavartan megráztam a fejem és visszamentem a kanapéhoz. Párat pislogtam, de még mindig magam előtt láttam a fekete szempárt. A szivárványhártyája természetellenesen sötét. De lány volt, legalábbis azt hiszem. Beletúrtam a fekete hajamba, hátha segít a gondolkodásban. Most az asztalhoz ültem le, majd furcsa gondolatok támadtak a fejemben. Lehet, hogy Miyako tudja, ki az a lány. A lelkem legmélyén tudtam, hogy van hozzá köze. De ezeket a gondolatokat elnyomtam, mivel bejöttek a lányok a marhapörkölttel. Szépen letették az asztalra.
- Akkor jó étvágyat!- mondta tapsikolva Liza.
- Köszönöm, nekem van!- mondta Miyako.
- Remélem, nem kozmált oda!- én csak ennyit fűztem hozzá.
Elkezdtünk enni, de a pörkölt valahogy túl erős volt. De annyira, hogy bekönnyeztem tőle. Miyakora néztem, aki rezzenéstelenül ette a pokolian csípős kosztot. Miből van a nyelve, acélból?! Ő csak ránk nézett.
- Nem lett egy kicsit íztelen?- kérdezte, mire Liza majdnem lefordult a székről.
ÍZTELEN??? EZ??? Egy kosztot eszünk mi egyáltalán?! Miután belapátoltuk a kaját, Miyako ment volna a szobájába, de megállítottam. Megfogtam a csuklóját, amire persze egyből felfigyelt.
- Mi lenne, ha rémtörténeteket mesélnénk?- tudom, hogy béna ötlet, de elmosolyodott rajta.
- Ne turbékoljon a galambpár!- mondta nevetgélve Liza, mire felfogtam, hogy még mindig fogom Miyako kezét.
Meglepően hosszú és vékony ujjai vannak. Selymes bőre bizsergést váltott ki belőlem. De nem rántotta el a kezét. Egy ideig néztük a kezünket, majd elvettük.
- Benne vagyok! De csak hétvégén, nekem dolgom van!- rohant fel a lépcsőn Miyako és hallom, ahogy kattan a zár.
- Rémtörténet? Komolyan?- nézett rám Liza.
- Most miért?!
- Mire számítasz? Hogy majd hozzád bújik? Ő nem olyan!
- Ha nem csinálok semmit, nem is vesz észre!- mondtam, mire Liza ingatni kezdte a fejét.
- Hjaj, bátyus...- sóhajtott, majd elment fürödni.
Én lekapcsoltam mindent a nappaliban, majd felsiettem az emeletre. Hallom, ahogy kint elkezd szakadni az eső. A hatalmas köd helyére a zápor lépett, ami nem kímélt semmit. A villám olykor világossá varázsolta az egyébként vaksötét folyosót. Ahogy lépkedtem a szobám felé, kinyílik a fürdőszoba ajtaja. A pára és a fény egyaránt kijöttek a folyosóra. Aztán megjelent a testőröm. Egy szál törülközőben állt meg az ajtóban. Hosszú lábát és combjait kiemelte a fekete haja. A haja még nedves volt, így pár csepp lecseppent a combjára, amin kínzóan lassan végigfolyt. Még nem vett észre, de akkor megfordult. A háta tele volt hegekkel és forradásokkal. Friss is van köztük. Gyorsan bevonult a szobájába, de ezúttal nem zárta be az ajtót. Nekitámasztottam a hátam a hideg falnak. Mi lehetett pár évvel ezelőtt? Hogy kerültek rá Miyakora a hegek? Ahogy ezen gondolkodtam, lepillantottam a földre. Egy fekete toll... Felvettem az először madártollnak tűnő feketeséget. Egy holló vagy varjú. Megpörgettem a két ujjam között. Madárnak hatalmas lenne. És egyáltalán hogyan került ide? Én is bevonultam a szobámba. A tollat az íróasztalomra tettem, nehogy elvesszen. Valami készülőben van, érzem.
"Miyako szemszöge"
Bejöttem a szobámba és a démoncsillag elé álltam. Ekkor láttam meg őt. Lilith volt az, a nyakamat teszem rá. Az ablakból figyelt. De azok a szemek... Bosszúvágy csillogott bennük. Mondjuk én is dühös lennék, ha kitépték volna a szárnyaimat. Még ha ilyen csúnya hegeket is hagynak maguk után... Amikor pislogtam egyet, eltűnt. Rám akar ijeszteni, de ez nem fog menni! Nagy levegőt vettem, majd belenéztem a tükörbe.
- Ne aggódj, csak egy Végrehajtó pályázik rád...- mondtam a tükörképemnek, mire felnevettem.
Nekem végem. Hacsak... Hacsak nem találok olyanokat, mint én! Igen, ez az! De hogyan? A karomon lévő tetoválásra tévedt a tekintetem. A jel, ami minden bukotton ott van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése