3. fejezet: Egy teljesen más valóság

"Minden rosszban van valami jó."

- Van valami probléma?- kérdeztem dühös hangon.
A srác vigyorogva hátrapillant, majd megretten fehér szemeimtől, amikkel vizslatóan méregettem. A kezemmel még mindig szorítom az öklét. A kék szemei meglepettséget sugároztak. A két haverja alacsonyabbak voltak nálam, így nem rontottak nekem. Összeszorítottam az ujjaimmal az öklét, aminek hatására ropogtak az ujjpercei.
- Kérdeztem valamit!- mondtam szikrázó szemekkel.
- Nincs semmi...- lihegte, mivel fájt a keze.
- Akkor miért akartad bántani?- kérdeztem tovább, engedve egy kicsit a szorításból.
- Mert gyengébb mint én...- mondta már könnyezve.
Belőlem kitört a kacagás. Stephan és a barna hajúnak a haverjai kiguvadt szemekkel nézték, hogy már sírok a nevetéstől. Mikor nehezen, de abbahagyom a nevetést, közéjük álltam. Elengedtem a kezét a fiúnak, aki egyből masszírozni kezdi meggyötört kezét. Köztünk most lezajlott a telepatikus párbaj, amit én nyertem meg. Ő elkapta a tekintetét, úgy, mintha leprás lennék.
- Örültem a találkozásnak!- mondtam gúnyosan és elrángattam a döbbent Stephant a helyszínről.
Beértünk abba a ruhaboltba, ahol Lizát hagytam. Nem is vettem észre, hogy Stephan kezét szorongatom, csak amikor megálltunk. Gyorsan elhúztam a kezemet és beszóltam Lizához.
- Kijöhetsz!- mondtam neki.
Magamon éreztem Stephan tekintetét, valahogy zavarba jöttem tőle. A kezemet megtöröltem a farmerembe, nehogy érezzem azt a meleg érzést, amit a keze nyújtott számomra. Pedig olyan szeretetteljes meleg volt az... Liza kijött a teljes szerelésben.
- Mi történt?- kérdezte hatalmas szemekkel.
- Valami srác meg akarta agyalni a bátyádat, de közbeléptem.- mondtam kifejezéstelen arccal.
- Megint Ricsi szórakozik?- fordult Liza Stephanhoz.
- Igen, ő volt.- mondta a fiú.
- Lassan szólni kéne a szüleinknek, mert ez nem állapot!- mondta Liza harciasan.
- Figyelj, ha árulkodtok, csak még jobban rátok fog szállni!- szóltam közbe.- Bízzátok ezt rám, oké?
- Rendben.- mondták kórusban.
Liza külsején kicsit változtattunk, de csak annyit, hogy stílusosabban öltöztettük fel. A fonata és a szeplői megmaradtak, ne féljetek! Az átalakítás végén alig ismertünk rá Lizára. Nagyon jól áll neki ez a lezser stílus, amit összeválogattunk neki. Nagy szatyrokkal hagytuk el a Pláza területét, ami szerintem meg is fog látszódni a bankszámlán. Már majdnem mosolyogtam én is, mikor hazaértünk. Otthon meglepetésemre egy srác várt minket. A szülők is vele voltak. De visszatérve a srácra, pokolian helyes volt. Viszont mellette állt egy vörös hajú, barna szemű lány. Ránézésre jártak.
- Gyerekek, ő itt Ryan (Rájen) és Lola!- mutatott Martin (Stephan apja) a két jövevényre.
A szemükkel unottan végigmértek minket, majd megakadt a szemük a vipera tetoválásomon. Sosem takarom el, sőt, büszke vagyok rá.
- Sziasztok, Stephan vagyok, ő pedig, Liza a húgom!- mutatott Stephan a húgára.- Ő pedig Miyako!- mutatott végül rám.
Mintha enyhe pirulást láttam volna meg védencem arcán, de valószínűleg csak káprázott a szemem. Ryan viszont lehengerlő mosollyal mért végig. Amit furcsálltam, hogy mindkettőnek a keze széltében és hosszában el van fedve. Pedig kint vagy 28 fok van. Ryan haja szőke, viszont a szemében vöröses csillogás van. Amit nem tudtam nem észrevenni, hogy mindkettő sportos alkat. Vajon miért vannak itt?
- Miyakohoz jöttek, így menjetek fel a szobátokba!- mondta kedvesen Martin és Lizáék felmentek.
Nagyot nyeltem és keresztbe fontam a mellem előtt a karom. Nekitámaszkodtam az ajtófélfának, úgy figyeltem őket. Ők belenéztek fehér szemeimbe.
- Miért vannak itt, Martin?- kérdeztem az említett személyre nézve.
- Megkértem őket, hogy adjanak neked önvédelmi képzést.
- Ketten?- kérdeztem rájuk mutatva.- És minek? Az utcán voltam hé...- majdnem kimondtam, hogy hét retkes évig.- vagyis egy évig, meg tudom magamat is és őket is védeni!
- Az nem bizonyít semmit!- mondta Martin.- Ha nem mész el az óráikra, nem kapsz fizetést.
Ez fenyeget?! Engem?! Mérgesen csendben maradtam.
- Mikor kezdünk?- fordultam az újdonsült "edzőimhez".
- Akár most is.- mondta Lola.
- Hol?
- Menjünk, tudok egy jó helyet!- mondta és kimentünk a házból.
Ryan, Lola és én bandukoltunk egy darabig. Ők vígan beszélgettek, én meg gondolkodtam. Ezek nem rohadnak meg a pulcsijukban?! És mi volt az a pirulás Stephan arcán? Egy régi raktárépületbe értünk, ami elhagyatott volt. A skacok után mentem és baromi nagy tér van bent. Az ablakokon alig szűrődött be némi fény. Sötétszürke falak nyúltak a fejünk fölé, amin egy rozoga tető helyezkedett el. A szél besüvített az egyik törött ablakon, aminek hatására megrezzentem. 100 éve már, de még most is pontosan emlékszem... Csak a szél... Ami megölt annak idején. Inkább az edzőimre irányítottam a figyelmemet. Lola és Ryan levették a pulcsijukat és meglepett, amit láttam. Lola karján egy gepárd helyezkedett el, méghozzá fehér. Ryan vállán pedig egy skorpió díszelgett. Éreztem, hogy itt nincs minden rendben. A szívem a torkomban dobogott, ahogy a karjukra néztem. Valahogy nem éreztem azt, hogy ennek a valóságnak a része vagyok. Csak külső szemlélője az eseményeknek. Aztán végigsimítottam a keresztes viperámon. Ők is olyanok, mint én? Egy bukott? Selejt? Az, aki túl rossz a Mennyhez, de túl jó a Pokolhoz? Akik a köztes állapotban várják a Végső Ítéletet? Beleremegett a gyomrom. Vannak olyanok, mint én? Vajon mit gondolhatnak rólam... Egy modortalan fruska, aki még csak mosolyogni sem képes. De ők sem nevettek, mióta itt vagyok. A hollófekete hajamat meglibbentette a szél. A tetkót nézve nagyon illett hozzájuk az adott állat. Ez nem lehet a véletlen műve! Vagy csak remek stílusérzékük van. Ők is vizslató szemmel meredtek rám. 50 méter volt köztünk a távolság. Mégis, mintha a szívem legmélyebb bugyrába is belelátnának. Meg merjem mutatni nekik a szárnyamat?
- Hiszel az angyalokban, Miyako?- kérdezte Ryan.
- Furcsamód igen. Isten szolgái, akik örök boldogságban élnek a Mindenható körül.- valahogy elmosolyodtam, mikor ezt mondtam.
Ők furcsállva, de átszellemülten hallgatták meg a válaszomat. Valahogyan egyetértést láttam a szemükben. A lány kiengedte eddig összekötött haját, ami vörös zuhatagként omlott keskeny vállaira. Az arca tiszteletet parancsoló, majdnem felséges volt. Lola közelebb lépett pár lépést. Ezek a puha léptek is visszhangot keltettek a hatalmas térben. Én vele szinkronban lépkedtem, de az ellenkező irányba. Csokoládébarna szemei izzottak, ajka gonosz mosolyra húzódott. A szél vészjóslóan fütyült a gerendák között, miközben ő felém, én meg hátrafelé lépkedtem. Féltem tőle. Fogalmam sincs, mire képes egy igazi bukott angyal. Mert én csak egy zöldfülű vagyok. Ahogy ez átsuhant az agyamon, a lépteimet fekete füst kezdte kísérni. A padló mentén végigsiklott, az ő lábuk is bokáig beleért. Ők megdöbbenve néztek a füstre, majd rám. Nos, igen... Csak füstölögni tudok, akár egy kályha. De ők mit tudhatnak? Vagy egyáltalán bukottak? Vagy esetleg Végrehajtók? Egyre rosszabb lehetőségek jutottak az eszembe. Kik ők valójában? És mit akarnak tőlem?