Prológus: Mindenki a legaljáról kezdi

"A Sötétség nem létezhet Fény nélkül, de a Fény sem Sötétség nélkül."

Gondolom te, kedves olvasó, a történetem miatt vagy itt. Akkor tanácsos lenne elkezdenem, igaz? A nevem Miyako, amit sosem értettem, hogy miért kaptam. Ugyanis japánul ez annyit tesz, mint az éj gyermeke. A név teljes ellentéte méz szőke hajamnak és kék szememnek. De mégis magaménak éreztem. A modorom mindig is kedves és őszinte volt, mosolyom meglágyította bárki szívét. Mivel, már úgy ahogy ismertek, kezdjünk bele az életem egyik legkülönösebb napjába.
A lágy talajba meztelen lábam belesüppedt. Tudniillik nagy szárazság volt a falumban, a hőmérséklet az egekben lehetett. Az idősík, ahol járunk az 1900-as évek elejére tehető. 17 éves, gyönyörű lány. Ezt láthatták a falubeliek, ahogy átvágtam mindenen. A kútról jöttem haza, a két vállamat vizesvödör nyomta. Édesapám a szántóföldön, édesanyám pedig a postán serénykedett. Egyke gyermek voltam, ami ritkaságnak tudható be abban az időben. Mosolyogtam, szokásomhoz híven. Hogy miért? Csak úgy. A szőke hajamat fújta a szél, ahogy igyekeztem a háznak csúfolt kis fatákolmányba. A vizet főzéshez, illetve mosáshoz hoztam. A mosáshoz láttam hozzá először. Nagy szél támadt, ami ideálisnak tűnt a ruhák szárításához. Szoknyám és kötényem, illetve egy mindent takaró ing fedte fiatal testemet. Egyszerű fehér, szürke és barna ruhadarabjainkat beletettem az egyik vödörbe, mosási szándékkal. Ahogy mostam, a szél egyre jobban feltámadt körülöttem. Egy 70 méteres, nagy fa alatt volt a kunyhónk. Amikor a ruhákat kiteregettem, a szél már süvített, közben atyám szavai jártak a fejemben. Szinte hallottam erős, védelmező hangját: "- Lassan kiérsz a korból, ideje lenne megállapodnod!" Bementem a kis házba, lécei között fütyült a szél. Aggodalmak nélkül álltam neki a főzésnek. Egy hatalmas reccsenést hallva félve felpillantottam. Elugrottam, mielőtt belém állt volna a piszkavas, ami éppen esett le. Csattanva ért földet a vékony vaspálca. Az egész ház most kísérteties volt. Aztán nagy ropogás és a fejemre hullott a főgerenda. A bordáimat préselte a több mint 60 kilós farönk. Nem tudtam magamról sem lelökni, sem kicsusszanni alóla. Kétségbeesetten próbálkoztam mégis. Aztán az egész plafonrész leszakadt, egy nagy ág miatt. A koponyám betört, a fejem alatt tócsában állt a vér. Nem jött a hős megmentő, meghaltam. Vérbe fagyva, egy nagy ág miatt. Azóta nevetek, mikor meghallom: "Csak a szél volt....". Ha tudnák, hogy a szél végzett velem 100 évvel ezelőtt... Miután meghaltam, egy nagy csőben találtam magam. A cső végén egy kis pontban fény volt. A fény felé mentem, ahol kellemes zene (?) fogadott. Összességében egy nagy fehér tér volt az egész. Mégis mosolyra húzódott a szám. Boldogság kerített hatalmába, földöntúli boldogság. Mikor hátranéztem, szárnyakat fedeztem fel. Az én hátamból álltak ki, mint két madárszárny. Hófehér tollaimat megsimítottam.
- Angyalszárnyak?- suttogtam magam elé.
- Bizony, újonc!- hallatszott egy kedves lány hang.
Így lettem angyal. Meglepő teherbírással és jókedvvel végeztem az angyalok mindennapos teendőit. Amik közé tartozott a lelkek megnyugtatása, a földiek figyelése és még sorolhatnám. Mivel angyal voltam, nem maradtam a fehér térben, hanem egy zárdaszerűségbe kerültem. A rideg kőfalak minden nap mosolyogva fogadtak. Az épület közepén hatalmas kör volt, fölé kupola magasodott. Ott elmondtam minden nap egy-egy imát, a szeretteimért. 100 éven keresztül minden egyes nap.

Hogy meglett-e az eredménye? Fogalmam sincs. Az idő egybefolyt, számunkra nem jelentett semmit. De azon a végzetes napon, az angyalok sokasága, köztük én is az Angyaltükörhöz sorakoztunk. Az Angyaltükrön át láthatjuk a halandók cselekedeteit, illetve átjáróként is szolgál. Viszont ez a fajta használatot csak a Végrehajtók vehetik igénybe. Kik is azok? Harcos angyalok, akik már a végzetes bűnűeket törlik el a Föld színéről. Most is egy ilyen küldetést szemléltünk. Az angyal, akit Lilith-nek hívtak, célba vette legújabb áldozatát. Egy... gyereket. A kisfiú éppen egy néni kosarából csent el ennivalót. Olyan 10 éves lehetett.
- A gyerek a célpont...- suttogták a körülöttem lévő angyalok.
- De ő csak egy gyerek!- keltem a védelmére a kis bajkeverőnek.
- Ha már ilyeneket csinál, mit fog felnőtt korában? Miyako, ez nem játék!- mondta rosszallóan az egyik társam.
Mielőtt gondolkodtam volna, beleugrottam az Angyaltükörbe. Először meztelen lábamat cirógatta a szél, majd az egész testemet. Zuhantam az emberek világába. A szárnyamat használva már nem zuhantam, hanem gyorsan repültem. Remélem, nem tűnik fel senkinek egy kolostorruhás angyal, aki éppen száll! Megtaláltam a kisfiút és a felé közeledő Lilith-et. Egy sikátorban voltak, ahol az angyal éppen készült lecsapni.
- NE!- szálltam le a kisfiú elé.
- Miyako, menj innen!- mondta Lilith keményen.
- Nem!- jelentettem ki makacsul.
Lilith ködös tekintettel nekem rontott. Megfogtam a kardja élét és eltérítettem. Most már háttal volt nekem, tudtam mit kell tennem. Megfogtam a két hófehér szárnyat és tiszta erőből rántottam rajta. Lilith zokogására nyitottam ki a kék szemeimet, de bárcsak ne tettem volna. Két véres csonk állt ki a hátából. Sírva tűnt el, majd a kisfiúhoz fordultam. A kezemet rátettem a fejére és próbáltam kitörölni az emlékeit. De azt sajnos nem vettem számításba, hogy a szárnyaim feketedni kezdenek, ahogy a hajam is. Így csak homályosítani bírtam az emlékeit, de mire kettőt pislogott, eltűntem. A ruhám eltűnt, helyette egy farmer és egy csőtopp volt rajtam, szintén fekete színben. Egy kicsit fáztam, mert tél volt és hatalmas pihékben esett a hó. A szárnyaimat visszahúztam és fejfájás jött rám. De olyan, hogy alig bírtam talpon maradni. Szörnyű képek peregtek le a fejemben, háború és vér, árulás és gyűlölet... Aztán hirtelen lecsillapodott. Eltávolodtam a faltól, ami egy üzlethez tartozott. Belenéztem a kirakatüvegbe és hátrahőköltem. A szemem... fehér lett.

Hollófekete haj és szárny, fehér szemek... Aztán a jobb karomra tévedt a tekintetem. A vállamtól egészen a kézfejemig egy kígyó tekeredett a kezemen. A feje a kézfejemen volt. Ez egy... keresztes vipera. Az elmémben lévő képek miatt nem tudtam mosolyogni. De nem is akartam. Tudtam mindent az emberi kapzsiságról és a világ valódi arcáról. Tiszta szívem kővé dermedt. Úgy látszik, új külsővel és belsővel jelenthetem ki: Miyako vagyok és ez az én életem!