8. fejezet: Az öltöző titkai

"Engedd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb!"

Reggel frissen és üdén baktattam le a lépcsőn, szokásomhoz híven. A hajamat összekötöttem, egyszerű csőfarmert és egy zöld pólót vettem fel. A testvérek, velem ellentétben, köntösben ültek egy-egy gőzölgő kávéval. Fáradtan rám emelték a tekintetüket, majd Liza egy nyöszörgésre emlékeztető hangot hallatott.
- Hogy vagy ilyen friss minden áldott reggel?- kérdezte Liza.
- Adottság.- mondtam vállat vonva és elvettem egy pirítóst.
Ahogy elfogyasztottuk a reggelinket és az álomszuszékok is felöltöztek, mentünk az oktatóintézménynek csúfolt fegyházba. Ahogy baktattunk a reggeli nap fényében, valami elkezdett rezegni a kabátzsebemben.
- Nem akarod felvenni?- kérdezte Liza.
Ja, hogy ez a telefonom! Még mindig nem szoktam meg ezt a vackot. A kezemmel kecsesen kivettem azt az érintőképernyős mobilt és megnéztem a kijelzőjét. Ryan nevét írta ki, amit furcsálltam. Felvettem és csodálkozva szóltam bele.
- Szia!- köszöntem.
- Szia, cica, van gazdád?- szóval ezt játsszuk?
- Szia, gazda, van cicád?- vágtam vissza, mire nevetni kezdett.
Férfias, mégis dallamos nevetése van. Szinte láttam magam előtt vöröses szemét, ahogy összeszűkül.
- Ez jó volt!- mondta.- De más miatt hívlak. Ma délután küldd haza a testvéreket, te pedig maradj a parkban.
- Miért?- kérdeztem értetlenül.
- Ma csak én tartok neked edzést.- mondta és letette.
Ilyen bunkót, köszönni luxus? De nem, szó nélkül leteszi azt a nyamvadt telefont, legalább betűt vagy valamit mondott volna! Annyit se mondok, hogy fapapucs, máris teszi le. Chh... Egyedül tart edzést? Lola vajon tud róla, hogy magánórákat ad? Nem ártom bele magamat a magánéletükbe, úgy csinálják, ahogy nekik tetszik. Eltettem a mobilt és a kíváncsian figyelő testvérekhez fordultam.
- Suli után egyedül mentek haza, Ryan ad nekem órát. Nem szabad elhagynotok egymást, maradjatok tömegben, nyilvános helyen.- néztem rájuk.
- És téged ki véd meg?- kérdezte Stephan csendesen.
Elidőzött rajta a tekintetem. Borús arcáról lehetetlen volt érzelmeket leolvasni. Mégis, a szeme mindent elárult. Az a csodás, sárgászöld szeme. A tekintetünk pár pillanatra összefonódott. Éreztem, mintha egy kötelék lenne közöttünk. Aztán végigsimítottam meztelen karomon, amin a keresztes vipera volt.
- Majd ő.- mondtam és a viperámra mutattam.
A viperám kékesfekete színben pompázott a bőrömön. Megsimítottam a fejét, amitől biztonságérzet töltött el. A suli előtt szétváltunk, mindenki a maga útjára. Liza odaszaladt újdonsült barátnőihez, akik vidáman fogadták. Stephan ráérősen szelte át az udvart, kedvenc padjához. Én az épületben maradtam. Mindig is szerettem egyedül lenni, ez most sem volt másképpen. Leültem egy ablak alá. Elővettem a könyvemet és olvasni kezdtem. A betűk rabul ejtettek, faltam a sorokat. Aztán ebből a csodás világból egy köhögéshez hasonló kacagás rángat ki. Felnézek, hogy megtudjam, ki is tisztelt meg a társaságával. Az a libacsapat volt, akibe első napomon belebotlottam. Becsaptam a könyvet és rájuk néztem. A középső, gondolom a vezér, adta ki ezt az idegesítő hangocskát. Hogy is tudnám leírni? Barna, hullámos haja és zöld szeme van. Az a szilánkos, rideg zöld. Az alkata kicsit telt, de jól állna neki, ha nem ilyen kihívó ruhákban járna. A két mellette lévő lány majmolni próbálták úrnőjüket, több-kevesebb sikerrel. Úgy néztek ki, akár 3 Bratz baba. De most nem volt rajtuk annyi smink. Talán megfogadták a tanácsomat?
- Mit tehetek értetek?- kérdeztem tárgyilagosan.
Ők összekuncogtak és a középső meglepően erős, mégis nőies hangon szólalt meg.
- Olvasol? Az vér ciki!- jelenti ki, mire én kuncogok fel.
- Ha te is megpróbálnád, lehet, hogy nagyobb szókincsed lenne és nem kéne két csicskád tartanod, hogy szolgáltassanak egy kis érthető magyarázatot a te "mondanivalódhoz".- mondtam mosolyogva és higgadtan.- Egyébként mi a nevetek?- kérdeztem az ájulás szélén lévő lányoktól.
- Még van pofád megkérdezni?!
- Igen, gondoltam, normálisan csak be tudsz mutatkozni, de úgy látszik, tévedtem.- mondtam és kinyitottam a könyvemet ott, ahol tartottam.
- Réka vagyok.- hangzott a könyvem felett. Én felnéztem és tovább folytatta.- Ő itt Kiky és Veronika.- mutatott a két lányra.
- Miyako, örvendek.- nyújtottam kezet, amit el is fogadott.- Egyből jobb indítás!- mondtam.
- Igaz.- mondta helyeselve Veronika.
- Mit szeretnétek?- kérdeztem barátságosan.
- Csak a nevedet akartuk megtudni.- mondta Kiky, úgy tűnik, ez volt a végszó.
Ők elmentek, én pedig visszatértem a könyvem csodás világába. A csengőszót meghallva a terembe siettem, amit meg is bántam. Matekdoga. Mégpedig nagyon nehéz. És az én fejem akár egy léggömb, olyan üres. Gombóccal a torkomban ültem le Stephan mellé, a tanár pedig kiosztotta a végzetes lapot.
- Legalább kettes meglegyen!- így fohászkodtam magamban.
Megfordítottam a lapot, amin konkrétan kínai volta számomra. A 20 feladatból 5-öt biztosra tudtam. Mikor a hatodiknál gondolkodtam, bizsergést érzek a bőrömön. Három egész négy... Súgta egy selypítős hang. Női hang volt, ami valahonnan ismerős. Írd már le! Hatos kérdés: három egész négy... Suttogta ismét a hang, amitől frászt kaptam. Süket vagy?! Tudom, hogy hallasz! Kezdek pánikolni. Nem vagyok normális, de hallgattam a kis hangra. Minden második kérdésnél súgta a helyes választ, így kicsengetésre pont végeztem. Ügyes kislány, hallgattál rám! Basszus, ez nem vicces! Dehogynem! Nem vagyok épeszű. Ezt eddig is tudtuk, nem mondtál újdonságot! Ez mindenre felel, amit gondolok?! Kétségbeesésemben olvasni sem tudtam. A tesiterem felé igyekeztem, mivel a következő óránk tesi. Ez a kis hang nem hagyott békén. A látásom viszont nem hagyott cserben. Ahogy öltöztem, megláttam egy lencsét.
- Hé, lányok!- szólok az osztálytársaimnak, akik befejezik a beszélgetést.- Vannak biztonsági kamerák?
- Nincsenek.- rázta a fejét az egyik.
- Akkor az mi?- mutattam a lencse felé.
A lányok sikítozva magukra kaptak valamit, én pedig odarohantam és felvettem a kis digitális fényképezőt, ami kamerázásra volt állítva. Kitöröltem a készülő videót. Én úgy, ahogy voltam (vagyis leopárdmintás melltartó és tréningnadrág) berontottam a fiúkhoz. Konkrétan rájuk rúgtam az ajtót.
- Melyik perverzé ez a fényképező?- mutattam fel.
A srácok lefagyva álltak. Aztán a szememről a melleimre vándorolt a tekintetük. Az egyik pajzánan vigyorgott, a másiknak eleredt az orra vére. Stephan is köztük volt, ő csak bámult. Jó izmos felsőteste van... Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy csak boxer van rajta. Magam elé fogtam a kamerát.
- Fiúk, csíz!- mondtam és fényképezni kezdtem.
Most indult meg a rohangálás, mindenki a fényképezőre pályázott. Amikor közeledni kezdtek, közéjük dobtam az átkozott gépet és visszasprinteltem a saját öltözőrészembe. Amikor kiléptem a tesiterembe, a fiúk szúrósan néztek rám. Én csak huncut mosollyal rájuk kacsintottam.
- A mai órán atlétikázni fogunk!- harsogta a tanárnő.
Utálok atlétikázni! Mindig elszédülök. A kis hang ismét megszólalt! Én viszont imádok ugrálni! Kímélj, hallod?! Azt se tudom, ki vagy és hogy szólsz hozzám! Felsorakoztunk az alapvonalhoz.