Remélem még nem haltál meg! Ha viszont igen, már nem láthatod ezt a részt. Tudom, hogy ez a rész kicsikét rövidke lett, de ez átvezető valami nagyobb esemény előtt. De nem is jártatom tovább a számat, nehogy elkotyogjak valamit!
Írói megjegyzés vége
Néztem Donra, amíg gondolkodott. A kínzó csend után végre valahára megszólalt."Nem minden az, aminek látszik."
- Honnan vannak a pisztolyaid?- mutatott az övemben fityegő ikerpisztolyokra.
- Ja, ezek?- vettem kezembe a két fegyvert.- Már velem voltak, amikor magamhoz tértem egy sikátorban.
- Aha!
Az arca úgymond "megvilágosodott". Szinte láttam a felgyúló villanykörtét a feje felett, ahogy a rajzfilmekben szokás. Zseniális ötlete támadhatott ekkor, mivel szeme és szája tágra nyílt. A keze megindult a farmerem felé és hirtelen kivette a pisztolyokat az övemből.
- Ezt nézd!- a két tenyerére fektette a pisztolyaimat.
Ahogy a markolatuk egymás mellett volt, felvillant valami minta a két markolaton. Don közelebb vitte egymáshoz a két lőfegyvert, ismét izzottak. Aztán távolabb, a titokzatos minta pedig kihunyt.
- Látod?- kérdezte.
- Igen. De ez mi?- a két pisztoly markolatát összeillesztettem.
Egy keresztes vipera alakja izzott fel az összerakott felületen. A két pisztoly felfénylett. Emlékeztem valahonnan egy ilyen kígyómintára. És most nem a kezemre gondolok. A két pisztoly fénye eszembe idézett egy bizonyos csillogást. Egy szablya csillogását. Egy kard formálódott az agyamban. Egy fekete markolatú szablya, amelynek pengéje olyan, mint a hold ezüstös csillogása. A markolatára egy aranyozott zsineg tekeredett. De ez a kép pillanatok alatt futott át az agyamon. A pisztolyok egybeolvadtak a kezemben. De úgy éreztem, mintha most már tényleg hozzám tartoztak volna. Az ikerpisztolyaimból egy hatalmas tűzerejű lőfegyver lett.
- Ejha, nem vagy kispályás!- füttyentett Don, amikor meglátta a fegyveremet.
- És most ez...?- nem tudtam hogyan nevezni.
- Minden bukottnak van egy úgymond "fegyvere". Úgy látszik, a tiéd ez.
- És hogy kell szétválasztani?
- Fogalmam sincs.- mondta nemes egyszerűséggel.
- Mi az, hogy NEM TUDOD??!!- ordítottam rá szerencsétlenre.
Rászegeztem a hatalmas pisztolyt. Ő lesápadt, de gyorsan reagált. Dühömben lőttem egyet. Ha nem reagál olyan gyorsan, lehet hogy a testét szétcincálta volna a lövés. De ehelyett a variáció helyett egy vastag tölgyet vitt ki földestől. Megfagyott a levegő. Az ujjam még mindig a ravaszon pihent, míg Don a jobb oldalamra elvetődött. A füstölgő puskacsőből távozó energianyaláb (nem merem tölténynek hívni) kivitt egy körülbelül 10 méter vastag tölgyet a helyéből. Don és én nagy szemekkel néztünk a fegyveremre.
- Figyelj, Miyako...- mondta Don halkan.
- Hm?- néztem rá döbbenten.
- Kontrollálni kéne a dühödet, nem?
- Meglehet.- bólintottam bizonytalanul.- Szerinted ehhez kell fegyvertartási engedély?
- Hát... Nem, figyelj ez nem is számít fegyvernek, ez csak egy vízipisztoly... Lövöldözz vele nyugodtan!- ironizált Don.
- Az arcodba durrantsak vele? Megnézzük, hogy csak vizes lesz-e a hajad!- mondtam nevetve.
- Egyenlőre azt kéne elérni, hogy ne pusztíts ki ezzel egy egész utcányi embert. Aztán jöhet az én fejem.
- Először arra kéne rájönnöm, hogy alakítsam vissza.
Elengedtem a ravaszt, így két kézzel kellett tartanom. A szememmel vizslattam a kétcsövű szörnyeteget. Enyhén megnyomtam a fegyvert, amitől kettévált. Ismét a megszokott ikerpisztolyok voltak a kezemben. Felnéztem az égre, ahol már a felkelő nap narancssárgára festette a horizontot. Ránéztem Donra, aki megvonta a vállát.
- Lejárt az időnk. Vigyázz magadra, kicsi Miyako!- egy erős ugrással felemelkedett és nemsokára el is tűnt az égen.
Nekem is oda kell csavarnom rendesen, ha haza akarok érni! Egy nagy dobbantással elrugaszkodtam a szilárd talajtól, egyenesen a felhők bizonytalan és légies birodalma felé. A szárnyaim villámgyorsan kinyíltak és felvittek a felhők fölé. Erősen csapkodtam a fekete büszkeségeimmel, hogy minél hamarabb hazaérjek. Hasítottam a levegőt, rendesen ki is fulladtam. Nem is gondoltam volna, hogy a repülés ilyen megerőltető lehet! Minden izmomat megfeszítve ereszkedtem a felhők alá. A házak között szlalomoztam. Már csak 8 utca... 7... 6... hopp egy kis utca... Átvágtam egy kerten... 3 utca... 2 és 1... megérkeztem!
Majdnem belecsapódtam a vastag bejárati ajtóba. Még éppen lefékeztem, és felnéztem az égre. A nap már félig fent volt, olyan hajnali 6 körül lehetett. Visszahúztam a szárnyaimat és beléptem a házba. Stephan már nem volt a kanapén, így felbaktattam a lépcsőn. Nem akartam zajongani, így lábujjhegyen közlekedtem. Amire viszont felfigyeltem, hogy a szobám ajtaja tárva-nyitva. Megállok a folyosón és benézek. Nem látszik nyoma annak, hogy bejöttek volna. Inkább mintha... felmérték volna a terepet.
- Jó reggelt, Miyako.- szólalt meg mellettem egy hang.
Én ijedtemben majdnem leugrottam a lépcsőn, egyenesen a földszintre. De kiderült, hogy csak Liza az.
- 'Reggelt neked is!- mondtam.
- Hát te?- kérdezte hunyorítva.
- Hétfő van, nem?- néztem rá értetlenül.
Neki egyből kipattant a csipa a szeméből és keltegetni kezdte testvérét. Én a vállamat vonogatva vonultam oda a naptárhoz. Igen, tényleg hétfő van. Ismét suli... Hát mit ne mondjak, már unom.
A testvérekkel megreggeliztünk. Ők úgy ettek, mintha éheztettem volna őket eddig. Na köszönöm szépen! Úgy tűnik, nagyon rossz háziasszony vagyok. Pedig 7 évig én főztem a szüleimre, ők pedig keménykötésű emberek voltak. Mondjuk azt is betudhatjuk érvnek, hogy amikor én főztem az egy 100 évvel ezelőtt volt. Szóval lehet, hogy megváltoztak azóta az étkezési szokások. De nem biztos... Ez csak egy enyhe sejtés.
- Indulhatunk?- álltam fel.
- Igen.- bólintott Liza.
Elindultunk a késő őszi időben, pedig még csak szeptember van. Hol van még a november?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése