"Mindig abba a személybe rúgnak bele legtöbbször az emberek, akiben a legnagyobb szeretet rejtőzik."A testvérekkel baktattunk az úton. Rajtam egy fekete bőrdzseki, kék farmerrel és fehér-fekete pólóval. A hosszú, fekete hajamat most lófarokba kötöttem, de így is szögegyenesen hullott vállamra. Liza is beújított pár göncöt, de a haját ugyanúgy összefonta. Stephan pedig szokás szerint jól nézett ki... Mi? Ezek az én gondolataim? Megborzongtam ezektől a gondolatoktól. Ahogy így bambultam, Liza ébresztett fel.
- Miyako!- lengette előttem a kezét.
- Hm?- fordultam felé, de az arcából kivehető az, hogy egy kisregényt mondott el az előbb, amiből én egy szót sem hallottam.
- Mostanában nagyon szórakozott vagy! Mi történt?- nézett rám aggódva.
- Semmi.- mondtam kifejezéstelenül.
Most nem mondhatom azt, hogy "éppen azon gondolkodtam, hogy a varázsfegyveremmel majdnem megöltem a bukott társamat, de ő szerencsésen félreugrott, így inkább egy 10 méteres tölgyet csavart ki gyökerestől". Lehet, hogy meglepődnének. Nem is kicsit.
- Tudod, hogy számíthatsz ránk.- mondta legnagyobb meglepetésemre Stephan.
- Ti pedig rám.- mondtam és barátnősen átöleltem Liza vállát.
Ahogy így mentünk, meglátjuk az iskolának gúnyolt bolondokházát. A hatalmas épület árnyékában diákok gyülekeztek. Mindenki megölelte barátját/barátnőjét, esetleg megcsókolta pasiját/csaját. Szóval egy tipikus gimi. Éppen az aulába igyekeztem volna, mikor sírást hallottam.
- Nézd, hogy bőg, mint egy kis pisis!- ütötte meg a fülem egy kárörvendő lány hangja.
- Hívjuk anyucikát?- röhögött egy másik.
A hangok a mosdó ajtaja mögül jöttek. A lánymosdó végzetes hely. Ha ott szekálnak valakit, tanár nem tud közbeavatkozni, ahogy fiú sem. A zokogás és a röhögés erősödött. A szívem összefacsarodott, ahogy azt a szívtépő (és fülsértő) sírást hallottam.
A kezemet óvatosan ráhelyeztem a kilincsre és egy nagy nyelés kíséretében benyitottam. Nem tudtam, mi vár rám. A sírásból ítélve akár gyilkossági kísérlet is lehetett volna. De semmi ilyesmi nem történt. Három lány körbeállt egy negyediket. A középső hangosan zokogott, a körülötte lévő gyűrű nevetett. Ez a sátáni kacaj már nekem is sok volt.
- Réka, nem ér a gyengébbet bántani.- szóltam bele a "viccelődésbe".
A méhkirálynő megpördült a neve hallatára, őt követték hűséges csatlósai is. Egy fintort vágtak mindannyian, ahogy megláttak engem. A középső hüppögve, vörös szemekkel nézett rám. Szívszaggató látvány volt a rövid hajú, barna szemű, szemüveges teremtést így látni. Aztán bevillant. Ő kérdezte meg, honnan jöttem.
- Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálunk!- mondta kényeskedve Réka.
- Ha behúzok neked, már lesz.- vágtam vissza.
Réka kissé megingott 5 centis magassarkújában. Bár én még mindig magasabb vagyok nála. A szeme gúnyos fénytől izzott.
- Nem mered.- hajolt bele az arcomba.
Az a tömény pacsuliszag úgy vette el az éltető oxigént, hogy majdnem fulladni kezdtem. A rét virágainak irgalmatlanul összesűrített illata úgy facsarta az orromat, hogy az már fájt. Ez nem csábító, ez inkább "olyan erős, hogy a megyehatárban is érződik" szag. A zöld szeméhez egyáltalán nem illik az a ház oldalára illő vakolat, amit mindennapi sminknek használ. Ami pedig a csillogó, bugyirózsaszín szájfényt illeti... Előbb rakják be diszkógömbnek, minthogy valaki megcsókolja. A fehér szemem megvetően csillant, ahogy ezeket felmértem rajta.
- Fogadunk?- emeltem az öklömet.
Ahogy számítottam, falfehér lett. Még a sok alapozó, púder és malter alatt is határozottan látszott a hulla sápadt szín. Ez a rossz csaj látszat csak álca. Azért bánt kisebbeket, hogy ne tűnjön fel másoknak az ő gyengesége.
Hátráltak a dívák és csak egy nyitott mosdóajtó maradt utánuk. Gyávák! Aztán meghallottam a hüppögést, ami a hátam mögül jött. Becsuktam az ajtót és szembefordultam a vörös és feldagadt szemű lánykával. A szemüvegéért tapogatózott a csempézett padlón vakon és ártatlanul. Közben hullatta a krokodilkönnyeket. Az élet kegyetlen. De Isten a legkeményebb csatákat a legjobb harcosainak adja. Ezt megtanultam a 100 év alatt. Lehajoltam a sötétkék fémkeretes szemüvegéért és a lánynak adtam. Ő kicsit megszeppenve fogadta el és feltette. Félve pillantott fel rám.
- Te is azért jöttél, hogy szívass?- kérdezte könnyek közt.
- Én nem vagyok olyan, mint ezek a gerinctelen férgek.- a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem.
A barna őzikeszemei tágra nyíltak. Még sosem láttam ilyen őszintén, mégis ilyen szomorúan csillogni egy emberi szemet.
- Miért segítesz?- belekapaszkodott a karomba és felrántottam a földről.
Kissé kövérkés lány, de jó ízlése van. Visszafogott és elegáns, bár egy kicsit slampos. De ez a köztes stílus jól áll neki. Az arcát két oldalról pattanások és mitesszerek tarkítják, így adva az arcának természetes piros színt. Félénken tolta fentebb a szemüvegét, miközben egy zsepivel a könnyeit törölte.
- Csak úgy.- mondtam érzelemmentes arccal.
- Oh...- hajtotta le a fejét.
- Mi a neved?- kérdeztem, miközben a mosdókagylóhoz vezettem.
- Ryshia (Rísia) vagyok.- felelte szipogva.
- Ez milyen név?- gondolkodtam el.
- Ausztrál származású vagyok. Azt jelenti: szeretet és béke.- magyarázta meg.
Nagyon illik rá ez a név. Bár szerintem túlságosan békés.
- Nincs esetleg valami beceneved?- folytattam a társalgást, miközben segítettem megmosni az arcát.
- Senki nem barátkozik velem, így szükségtelen a becenév.- ledöbbentem, amikor ezt mondta. Akkor kellett volna látni az arcom, mikor folytatta.- Még abban sem vagyok biztos, hogy az osztály tudja-e, mi a nevem.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Csak a leckét másolják le rólam. Nem beszélgetek senkivel. Csak akkor maximum, mikor szívatnak. Bár inkább akkor csak sírok.- ahogy mondta, hallottam a hangján, hogy megint el fog pityeredni.
- Biztos vagyok benne, hogy szívesen barátkoznának veled az emberek, csak félénk vagy.- mosolyogtam rá.
Vagy legalábbis valami olyasmit próbáltam csinálni. De ő hálásan tekintett rám.
- Mindig is bátor és magabiztos szerettem volna lenni.- kezdett bele a meséjébe.- Amikor azonban alkalmam nyílna rá, inkább visszahúzódom.
- Te is tudod, hogy sikerülhet minden, csak akarni kell.- nem illik rám ez a lelkesítő szerep.
Végeztünk az arcmosással és odaadtam a szemüvegét. Még gyorsan kisimítottam a hajam, majd kiléptünk a menedéket jelentő lánymosdóból.
- Egyébként Miyako...- a nevem hallatán Ryshia felé fordultam.
- Igen?
- Köszönöm.- látszott rajta, hogy komolyan gondolja.- Nem tudom, miért félnek tőled az emberek.
- Honnan hallottad te ezt? Nem azt mondtad, hogy nem beszélsz senkivel?
- Attól még jó a fülem!- aranyosan elmosolyodott.
Én csak egy mosolyszerűséggel az arcomon vállat vontam.
- Talán csak tisztelnek. Bár azt el is várom.- mondtam.
Mindketten halkan és egyszerre felnevettünk. A kezem a farmerzsebemben pihent, az övé pedig a kapucnis pulcsija zsebében. Távolságot tartva mentünk a folyosón, közben egy-két szót váltottunk. Ahogy a termünk elé értünk, játékosan megböktem. Ő rám nézett, én pedig kicsikartam magamból egy igazi mosolyt. Elég nehéz volt...
- Majd óra után dumálunk!- mondtam és beléptem a terembe.
A szemem sarkából még láttam, hogy Ryshia ledöbbent. De az arca örömtől sugárzott. Végül sietve helyet foglalt. Stephan mellé levágtam magam, a srác pedig a fülembe súgott.
- Hol voltál?- súgta a fülembe.
A lehelete csiklandozta a nyakamat és a fülemet. Éreztem az arcszesz illatát, amit használ. Én visszamotyogom neki a választ.
- Ryshia segítségére siettem.- feleltem.
- Az ki?- váltott döbbent módba.
- Az osztálytársunk, észlény!- sziszegtem.
- Ja...- zavarában vakargatta a tarkóját.
Így olyan édes, legszívesebben megzabálnám! Oké... ez furcsa volt...
- Ő az.- mutattam rá az egyedül ülő lányra.
- Akkor Ryshia a neve! Sosem tudtam...
- Magad alatt vágod a fát, Stephan!- súgtam oda mérgesen.
Védekezően felemelte a kezét, mire bejött a tanár. Elkezdődött a fizikaóra. Hurrá... vagy mi. Csak most figyeltem fel arra, hogy Ryshia borzalmasan okos. Mindig elsőként végez a feladott példával, mégsem jelentkezik. De miért nem? A 45 perces feladatsornak a csengő vetett véget. Mindenki megrohamozta az ajtót, amit a tanár csak fejcsóválással reagált le. Ryshia is kifelé igyekezett, de sikerült elkapnom a grabancát a folyosón.
- Meg sem vársz?- kérdeztem tőle.
- Komolyan mondtad óra előtt?- nézett rám tágra nyílt szemekkel, miközben mellém zárkózott.
- Persze. Nem szoktam viccelni.- tekintettem rá oldalról.
- És miről szeretnél beszélni?
- Miért nem szoktál jelentkezni? Hiszen mindig te oldod meg leghamarabb a feladatot.- kezdtem bele.
- Hát...- egy kicsit zavarba jött.- Meg szeretném adni a gyengébb tanulóknak is az esélyt a jó pontok begyűjtésére.
- Túlságosan jószívű vagy.- mondtam rámosolyogva.- És most mond el, az miért is jó neked?
- Ha más boldog, én is az vagyok.
- Pedig nem láttalak mosolyogni egy jó ideje. Legalábbis a mosdós esetig.- jelentettem ki kereken.
- Hát félek, ha még az is kiderül, hogy okos vagyok, még jobban piszkálni fognak.- zavartan piszkálta az ujjait.
- Hányas az átlagod?- néztem rá felvont szemöldökkel.
- 3-as.- nyöszörögte.
- Ennyire megvisel a piszkálódás?
Ő csak bólogatott. Mondjuk megértem. Külföldi, kissé husis és még okos is. A többieknek van miért féltékenynek lenniük.
- Csak féltékenyek rád!- öntöttem belé a lelket.
- Ugyan miért? Egy nagy nulla vagyok!- fakadt ki halkan.- A szüleim itt hagytak, a nagynéném hetekre eltűnik, a nagybátyám iszik, a suliban legalább nyugtom van. Ráadásul még külföldi is vagyok, de így is jobban tudom ezt a nyelvet, mint az osztálytársaim. És még okos is vagyok, de ezt nem merem egyszerűen felvállalni. Barátaim pedig nincsenek...- a falnak dőlt és problémás arcot vágott.
Én a vállára tettem a kezem és szembe álltam vele. Őszintén mosolyogtam rá.
- Én itt vagyok. A barátod vagyok, ha törik, ha szakad.- mondtam.
Ő először döbbenten, majd meghatottan nézett rám. A barna szemében könnyek csillogtak.
- Még sosem volt senki ilyen jó hozzám, mint te. Köszönöm!- mondta és megölelt.
Ez a lány védelemre szorul. Ezúttal nem fizikai, hanem lelki védelemre.
- Hidd el, jó ha kibeszéled a dolgokat.- súgtam oda neki.- Én meghallgatlak.- és megvédelek.
A megvédelek részt már csak gondolatban adtam hozzá. Kibontakoztunk az ölelésből.
- Rendben.- bólogatott meghatottan.
Egy kacagás jött hirtelen a hátam mögül. A hideg felkúszott a gerincemen és hatalmába kerített az undor.
- A két kitaszított egymásra talált?- kérdezte egy kényes hang.
A fejemet tenném rá, hogy ez Réka. Morogva fordultam meg és meglepő módon igazam lett. Ha ilyen találatom lenne az ötös lottón, már milliomos lennék. Őszintén megijedtem Réka fejétől. A púder minden pórusát eltömítette, az orra tövébe berakodott... Fúj! Néha átok ez az éles látás!
- A kőműves nem volt dühös, mikor elloptál tőle egy vödör meszet és smink gyanánt az arcodra kented?- vágtam vissza.
Egy diákokból álló gyűrű közepén voltunk. Mindkettőnk szeme szikrát szórt. Ryshia remegett a hátam mögött, akár egy nyárfalevél. Kiky és Veronika viszont peckesen álltak úrnőjük jobb és bal oldalán. Egy a három ellen? Megoldható!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése