2015. január 2., péntek

19. fejezet: A suli réme

"A bátorságot és a szemtelenséget egy hajszálvékony határ választja el egymástól."
Rékával úgy szemeztünk, mint két vérre éhes amazon. Majdhogynem azok voltunk. Már a tekintetünkkel is gyilkoltuk egymást.
- Bunyó, bunyó...- kántálta körülöttünk a tömeg.
Egy ideig még csak tekintettel késeltük egymást. Réka végül az unszolásnak engedve, vadállat módjára nekem rontott. Az arca amolyan "most megtéplek, ribanc!" grimaszba rándult. Körmeit kiengedve, próbálta megkarmolni az arcomat. Akkora műkörmei vannak, mint egy filézőkés! Vagyis nem egy, hanem tíz. Ez simán legyalulja a bőrt az arcomról! Vérben forgó szemekkel közeledett, hogy megtépjen. Természetesen nem járt túl sok sikerrel. Mielőtt ideért volna, eltérítettem a karját. Egy gyors mozdulattal megfogtam a csuklóját és ropogtatni kezdtem a csontot. A lány felszisszent, ahogy a csuklóját kínoztam. A másik kezével a felsőm felé kapott. Kitértem előle, de így el kellett engednem. A diákok kameráztak és fényképeztek minket, úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi állat. Ryshia kimenekült a hátam mögül, de Kiky és Veronika elkapta. Két karjánál fogva tartották szegényt, Réka pedig vigyorogva nézett a túszára.
- Gyáva vagy.- szinte köptem a szavakat.
- Ugyan miért is, Miyako?
- Ha sportszerűtlen taktikákhoz nyúlsz, félsz tőlem.- feleltem szemrebbenés nélkül.
- Elegem van az okoskodásaidból!- visította Réka.- Itt én vagyok a főnök, nem te!
- Senkinek nem vagy a főnöke, legfőképpen nekem nem.- válaszoltam a hisztijére.
Hogy mi bosszantotta? Hogy engem nem tudott bosszantani. Az, hogy teljesen érzelemmentesen kezeltem a dolgokat. Amikor ismét kinyitotta volna a száját, egy erős hang vágott közbe.
- Réka, semmire nem mész a hisztiddel.- Stephan szólalt meg.
A lány meglepetten fordult hátra, ahol Stephan egyedül támaszkodott a folyosó ablakának. Idegességében elnevette magát.
- Megvan a harmadik kitaszított is! Még valaki esetleg?- fordult körbe idegbetegen.
- Én!- mondta egy mélyebb hang, mire a diákgyűrű kinyílt.
Egy magas férfi lépett a gyűrűbe. Nadrágja és pólója makulátlan. A 30-as éveiben járhat, bár nem tudom. Rajtam sem látszik meg az a száz év... Ki tudja? Réka kegyetlen mosolyából pedig könyörgő szájrángás lett. A diákok mintha itt se lettek volna, úgy eltűntek. Csak mi maradtunk az immár kihalt folyosón. Én, Stephan, Ryshia és a három lány. Réka hangja már közel sem volt olyan erős, mint amikor velünk beszélt.
- Apa...- itt úgy lehidaltam, mint annak a rendje.- ne csináld....
A harcias nagylányból apuci pici lánya lett. Ryshia kitépte magát a két lány szorításából és hozzám szaladt. Úgy kapaszkodott belém, mint megijedt kisgyerek az anyjába. Én csak biztatóan rámosolyogtam. Hú, a mosolygás már nagyon megy! Stephan is mellénk jött, gondolom én "lelki támasznak". Réka könyörgött az apjának, aki nagyon csalódott fejet vágott. Mi csak néztük, ahogy a "főnök" intézi a dolgokat. A férfi csak rázta a fejét.
- Lányom, Kiky, Veronika...- nézett az említettekre.- Az irodámba, most!
- MI? Apa, ne!- mondta Réka hisztizve. Aztán dühösen rám nézett és Stephanra.- Apa, őket kell megbüntetni! Ők kezdték az egészet!- mutatott vádlóan ránk.
- Igaz ez?- kérdezte tőlem.
- Egy szavát se higgye el, igazgató úr.- mondta Ryshia a hónom alól.
Ja, hogy ő az igazgató? Bocs, én kérek elnézést. Akkor ezért van Réka ennyire eleresztve. Hiszen csak nem rúgja ki a saját lányát! Most már mindent értek. Ryshia elhallgatott, mintha rossz fát tett volna a tűzre. Aztán félénken rám nézett. Mintha engedélyt kért volna tőlem a beszédhez. Én csak enyhén és biztatóan a felnőtt felé toltam.
- Mit szeretnél mondani?- nézett rá kedvesen az igazgató.
- Az egészet Réka kezdte. Miyakoval csak beszélgettünk, mikor elkezdett minket piszkálni. Aztán meg nekiesett, engem pedig elkaptak a barátnői...- a végére már olyan vékony volt a hangja, hogy azt hittem, ott helyben elsírja magát.
- Apa, hazudik ez a kis csitri!- szólt bele Réka, maga alatt vágva a fát.
- Ha ő csitri, te mi vagy, repedtsarkú?!- szóltam be neki.
- Apa, sérteget!- mutogatott rám.
- Elnézést uram, de nézze meg.- mutatott Stephan a miniszoknyára és a műkörömre.- Ez illendő egy iskolai viseletnek? Szerintem nem. Az iskola munkahely. Ehhez méltóan is kéne felöltöznie.
- A fiatalembernek igaza van.- mondta az igazgató.- Én ezt már hányszor mondtam anyádnak, hogy ne öltöztessen szajhának.- mondta az igazgató.
Na EZ konkrét volt. Hogy egy apa... a lányának megmondja... hogy úgy néz ki, mint egy utcasarkon álló... Ehhez kell gerinc! Én megtapsolom ezt a férfit. Tudjátok miért? Ez már őszinteség! De azért nem lennék a helyében. Hogy miért? Mert el tudom képzelni, mit kap ezért a feleségétől... És már előre sajnálom.
- APA?! Mit mondtál?- visította Réka.
- Jól hallottad, indíts!- küldte előre az igazgató.
- Ezért még kapni fogsz! Elárullak anyának!- és az apját fenyegette.
Na, itt az én apám durr egy füles, már nem is szól vissza a gyerek. Engem sem vert, de én tudtam a helyemet. De meglepődéssel vettem észre, hogy az apja nem is figyel a lányára.
- Ti menjetek órára, már becsengettek!- mondta a diri.
Nekünk sem kellett több, már csak a porfelhő maradt utánunk. Úgy estünk be a terem ajtaján, mintha az életünk múlna rajta. Persze még hallottuk Réka visítását, de azt szerintem nemcsak mi, hanem az egész suli. Mi kifújva az eddig bent tartott levegőt, leeresztettünk a padunkban.
- Kicsit hisztis, nem gondolod?- súgta oda nekem Stephan.
- Kicsit?- válaszoltam halkan, mire elmosolyodott.
- És mi is van Ryshiával?- pillantott a lány felé.
- Mi lenne?- kérdeztem vissza.
- Imád téged.- mondta vigyorogva.
- Szerinted leszbikus?- néztem rá nagy szemekkel a srácra.
- Nem arra gondoltam.- nevetett fel.
- Jó barátnőm lesz, ebben biztos vagyok.- mondtam.- De te hogyhogy kiálltál értünk?
- Hát...- látszott, hogy nyomós érvet keres, a feje pedig vörösebb (?) lett.- Utálom Rékát.
- Szerintem nem te vagy az egyedüli.- mondtam nevetve.
Így visszatekintve olyan vak voltam, hogy simán nekimehettem volna a falnak. Hiába az éles látás, nem vettem észre az egyértelmű jeleket. Na, elvesztettem a fonalat. Ja, megvan.
A mai nap hátralévő része kivételesen unalmasan telt. Ma nem volt edzés, mert az edzőimnek dolga volt. Mondjuk én nem is bántam. Ryshiát hazáig kísértük, Liza is megismerkedhetett vele. A két lány nagyon jól eltalálta a közös hangot, így Ryshiától öleléssel búcsúztak. Én még küldtem felé egy mosolyt, majd ballagtunk tovább.
- Nagyon szimpi!- tapsikolt Liza.
- Az.- mondtam elmerengve.
- Miyako, ma van az utolsó este, mikor nincsenek itthon szüleink...- kezdte Liza.
- Nem tartunk házibulit.- vágtam közbe.
- Nem is azt akartam mondani!- felelt Liza.- Emlékszel, beígértél nekünk egy horrorestet.
- Tényleg.- helyeselt Stephan.
- És azt ma akarjátok összehozni?- kérdeztem nagy szemekkel.
- Igen, miért ne?- egyhangú volt a válasz.
- Jól van. De nem vállalok felelősséget a rossz álmokért, halálra rémülésért, ágybavizelésért.- soroltam.
- Ágybavizelés?- röhögött Stephan.- Miyako, nem vagyunk óvodások.
- Azt még meglátjuk.- mosolyodtam el gonoszan.
Liza félelmében egy hatalmasat nyelt. Stephan pedig olyan "nyugalom, úgy sem lesz semmi" arcot vágott. A bukott történeteken vajon jól szórakoznának? Vagy a lelkek suttogása viccesebb lenne? Sok volt a választási lehetőség, nekem pedig bőségzavarom volt. Több és több ötlet záporozott a fejembe, hogy mivel tudnám őket halálra rémíteni. Mire a házhoz értünk, már kész terv volt a fejemben. Egy haláli és zseniális tervem, amit még a démonok is megirigyelhetnének. Felébredt a gonosz énem, de határozottan jó érzés volt.
Felbaktattam a lépcsőn és villámgyorsan megcsináltam a házimat. Aztán a démoncsillagom elé álltam.
- Itt jövök!- emeltem fel a két karom, a csillag pedig felvillant.
Az itt ragadt lelkek is szeretik a tréfát, úgy tűnik. Ez a villanás volt a beleegyezésük. Remélem, hogy Liza és Stephan acélidegekkel rendelkeznek. Ők erősködtek, így beleadok mindent. Horrorestet akarnak? Megkapják, azt garantálom!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése