"Ahány ember, annyi vélemény. Ahány vélemény, annyi nézet és ahány nézet, dupla annyi tanács."Ahogy eltűntem a szobaajtó mögött, be is zártam. Azonban az agyam még mindig a földszinten volt. Újra a karjaim közt akartam tartani Stephant, újra érezni akartam a testét magamhoz közel. Remegő térdekkel jártam körül a szobámat, azonban nem leltem békére. A démoncsillagom most fenyegetően nézett rám.
Az ujjaimmal megsimítottam a számat. Még mindig éreztem a védencem puha száját. A szám felforrósodott, ahogy a csókra gondoltam. Olyan... emberinek éreztem magam, hosszú idő után. Olyan volt, mintha meg sem haltam volna. Mintha soha nem is tudtam volna az angyalokról. Nem akartam az örök életemről tudomást venni.
Végül ledőltem az ágyamra. Miért olyan nehéz hódolnom a testi és érzelmi örömöknek? Ja igen, azért mert bukott vagyok. Azért mert két hollófekete szárny állt ki a hátamból. A bűn hírnöke vagyok itt a Földön. Csak egyet nem értek: hogy kéne bűnre csábítani az embereket? Mégis milyen téren?
A tarkóm alá raktam a karomat. Zafíra, te nem tudod? Gondolatban ezt üzentem a tetkómnak. Bocs, csajszi, ugyanolyan zöldfülű vagyok, mint te! Hallottam a jól ismert hangocskát. Akkor a csapat tagjai maradtak. Krin biztosan tudja, hogyan kell csinálni. De várjunk! Miért hoztam fel egyáltalán Krint példának?
Ezen kattogott az agyam, ahogy az ágyon hevertem. Az ikerpisztolyaimat a komódomra tettem. Csak feküdtem az ágyon, nem éreztem az idő múlását. Minél jobban belemerültem a gondolataimba, annál gyorsabban teltek a percek.
Ajtónyikorgásra lettem figyelmes a földszinten. Néha átok ez az éles hallás. Nehezen talpra vergődtem és felálltam a vaksötétben. Mázlimra éjjellátó szemeim vannak, szóval szükségtelen felkapcsolni a villanyt. Felvettem a fekete köntösömet és kizártam az ajtót. A kulcs egy kattanás kíséretében feloldotta a bezártságot.
Meztelen talpam nem adott hangot a folyosón. Úgy suhantam, akár egy árnyék. A földszinten sugdolózás hangjai hallatszottak. Leguggoltam a lépcsőfordulónál és kilestem a korlát és a sarok mögül.
- Csendesen, nehogy felébresszük a gyerekeket!- suttogta egy visszafojtott női hang.
- Már rég alszanak, hiszen hajnali 1 óra van!- felismertem Martin hangját.
Hát hazaértek. Így valahogy élettelibb lett az egész ház hangulata. Valahogy nyugalom kerített hatalmába, hogy nemcsak egyedül én tartoztam most már felelősséggel.
- Jó estét, Martin.- álltam fel a lépcsőnél.- Asszonyom!- bicentettem a nő felé.
Martin megfordult, látszólag megijedt. Mondjuk, megértem. Lesuhantam hangtalanul a lépcsőn és kezet fogtam a munkaadómmal.
- Hogyhogy ébren vagy, Miyako?- méregetett gyanús szemekkel.
- Az ajtó hangjára rögtön felébredtem. Mostanában paranoiás vagyok, nehogy bármi történjen a védenceimmel.- mosolyogtam a két hálától ragyagó szülőre.- De most már önök is itt vannak.
- Köszönjük, Miyako, hogy vigyáztál rájuk. Itt a fizetésed!- az anya örömmel adta át azt a pár bankjegyet.- És szólíts a nevemen. Jane (Dzséjn).
- Örömmel végeztem a munkámat.- a pénzt elsüllyesztettem a köntösöm zsebében.- A gyerekek igazi angyalok.
- Úgy beszélsz róluk, mintha 6 évesek lennének!- mosolyodott el Martin.
- Néha úgy is viselkedtek!- feleltem nevetve.
- Te is menj aludni, hiszen holnap iskola!- terelgetett Jane is.
- Rendben. Jó éjt!- intettem a két felnőttnek és felmentem a szobámba.
"Martin szemszöge"
Miyako felsétált a lépcsőn. Olyan volt, akár egy árnyék, ahogy a sötét folyosón sétált. Ahogy elnyelte a teljes sötétség, a feleségem felém fordult.
- Furcsa ez a lány...- mondta.
- Igen, de legalább végzi a dolgát!- vágtam rá.
- Menjünk mi is aludni, hulla vagyok!- nyöszörgött, akár egy kislány.
- Még el kell intéznem egy telefont.- mondtam mosolyogva.- De majd utánad megyek!
- Jó...- a szemét alig tudta nyitva tartani.
Elvánszorgott a szobánkig. Úgy csoszogott és hörgött, mint egy zombi. Szegény, mostanában nem sokat aludt. A főnöke miatt kihajtotta a belét is. Még jó, hogy hazajöttünk.
Kezembe fogtam a telefont és a névjegykártyát. Kimentem az udvarra, hogy nyugodtan telefonálhassak. Csak pörgettem a vékony és fehér lapot az ujjaim között. Eszembe jutott, hogyan is kaptam meg. Ez az emlék örök marad.
- Ha egyben hazaért, hívjon fel. Újra, sok idő után látni szeretném a lányt. Intézze el, hogy találkozhassak vele!- mondta a nő.
A névjegykártyát elém csúsztatta az asztalon. A kávém melett rápillantottam.
- Miért ilyen fontos magának?- kérdeztem vissza remegő hangon.
- Régen szeretnék vele élőben találkozni.- a vörös tincsei szinte megelevenedtek.
Azok a sötét szemek hidegséget és mértékletességet tükrözött. De az álarca egyetlen pillanatra megtört. Aggodalmat és féltést láttam az arcán. De ez csupán a másodperc tört részéig tartott.
- Rokon? Ismerős?- szaladt ki a számon.
- Úgy is mondhatjuk. Ígérje meg, hogy segít nekem vissz...- elharapta a mondat végét.
- Olyan alkuba nem bocsátkozom, amiről nem tudok mindent.
Az arca dühös ráncokba torzult. Fehér szövetkabátja világított a fekete huzatú széken. A kávézó, ahova bejöttünk, szinte megfagyott.
- Ezt megértem.- sziszegte.- Viszont bármit megteszek, hogy újra lássam! Megszabadítom az ellenségeitől.
- Hogyan?- néztem rá kerek szemekkel.
- Az maradjon az én titkom!- gonosz mosoly villant a szája szélénél.
Egy pillanatra megdermedtem. Ijesztő volt. Az arca természetfelettien ragyogott. Szoborszerűnek lehetett volna nevezni.
- Akkor áll az alku?- kérdezte.
- Igen.- nyeltem egyet, hirtelen túl szorosnak hatott a nyakkendőm.
- Ez a beszélgetés nem történt meg. Soha, semmilyen körülmények között ne tálaljon ki. Ígérje meg!- az ingnyak valósággal fujtogatott.
- Megígérem...- mondtam nyögve-nyelve.
A frászt hozta rám. De úgy őszintén. A kezem remegett, ahogy felemeltem a telefont. Ez a nő veszélyes. Azonban tud segíteni. Bármit megtennék azért, hogy ne essen bántódása a családomnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése