20. fejezet: Lelkek

"Sötétben bátrabb az ember, de nem egy rakás szellem társaságában."

"Stephan szemszöge"
Miyakot sikerült rávennünk a horrorestre. Fogalmam sincs, miért kellene félnünk. Bár a testőrnőnk tekintete eszelős volt, ami ijesztő. De ha különböző grimaszokkal akar megijeszteni, előbb kell felkelnie.
Ráérősen bementem a szobámba és hanyatt feküdtem az ágyamon. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Újra az angyalos álmom jutott eszembe. Minden tekintetben féltem a fehértől. A fekete, hollószárnyú viszont még rémisztőbb volt. De sajna nem láthattam az arcát. Az agyamat valami gátolta az emlékezésben. Amikor az arcát látnám, furcsa sötét foltok homályosítják el a képet.
Ahogy így gondolkodtam, hangos léptekre lettem figyelmes. Nem nyugodt és erős mozdulatok voltak ezek, hanem olyanok, mintha üldöznék. Az ajtóm nagy puffanás kíséretében sarkig kinyílt.
- Stephan!- rohant be a szobámba Liza.
Az arcán jeges félelem tükröződött és hullasápadt volt. Alig bírt talpon maradni, úgy remegett. Látszott, hogy sokk érte. Az álmom egyből elpárolgott. Aggódtam a húgomért, akit még nem láttam így félni. Odarohantam hozzá és megöleltem. Ez nem szokásom, de most látszott igazán, hogy szüksége van rám.
- Liza, mi történt?- ültettem le az ágyamra.
Alig bírt rám nézni. Látszólag a hideg rázta. Bújt hozzám, ahogy bírt. Én csak próbáltam nyugtatni és csitítani. Csak akkor láttam ilyennek, mikor megnéztünk egy horrorfilmet. A húgom nagyon ijedős, de most mitől ijedhetett meg?
- Miyako...- kezdte.
Aggódni kezdtem. Mi van Miyakoval? Megint eltűnt, mint valamelyik este? Éreztem, hogy a fekete hajú lány sötét titkot őriz. Azok a fekete tollak nem véletlenül voltak a folyosón. A kisugárzása pedig... démoninak mondható. De megvan az a bája, ami engem mérhetetlenül vonz benne. Egy kislányos hanglejtés a beszédében, néha az a védtelen tekintet... De az erős egénisége sem hátrány...
- Miyako begolyózott. Tényleg.- mondta Liza.- Nem hiszem, hogy jó ötlet ez a horrorest.
- Nyugi, biztosan semmi baja!- feleltem gyorsan, nehogy rájöjjön, hogy Miyako-n fantáziáltam. Ismét.- Ez csak játék. Csak mesélünk pár történetet aztán elmegyünk aludni. Jó lesz így?- néztem rá.
- Biztos így lesz?
- Igen.
Liza gyanakodva figyelte minden mozdulatomat, én pedig próbáltam közömbös maradni. De az én húgom bárkinél jobban ismer. Azok a kék szemek ismét a lelkem legmélyebb bugyrába láttak. Az arcáról eltűnt az előbbi nagy ijedtség, ezt felváltotta a kíváncsiság és az izgatottság furcsa ötvözete.
- Megint róla fantáziáltál?- kérdezte, de talált és süllyedt.
- Honnan tudod mindig, hogy mi jár a fejemben?- néztem rá felvont szemöldökkel.
- Ismerlek, hiszen már 16 éve lakom veled.- mondta egy halvány mosollyal.- És hogy tervezed meghódítani?
- Először azt kéne kitalálni, hogyan legyünk barátok, nem gondolod?
- Kedvel téged.- mondta ki Liza egy kis levegővétel után.
Én ránéztem hitetlenkedve. Két dolgon lepődtem meg igazán:
Az első: Liza hogyhogy ilyen gyorsan túltette magát a kisebb sokkon? A húgom elképesztő hangulat változásaitól néha a falra tudnék mászni. De komolyan... Nekem legalább két órába telik, mire kiheverek egy sokkot. Mondjuk nekem több kell ahhoz az állapothoz.
A második: Még hogy Miyako kedvel engem... Hiszi a piszi, csúnya szívatás ez a húgomtól. Mondjuk úgy, hogy a munkája miatt muszáj elviselnie. Az ő hangulat változásait sem tudom hova tenni. Egyszer ilyen, máskor olyan. Egyet már biztosan tudok: a nőket sosem fogom megérteni.
- Na persze.- mosolyogtam rá Lizára.
- Ő mondta nekem.- vont vállat.- Azt mondta, bír téged.
- Szerintem zárjuk le ezt a témát, még a végén én is nő leszek.- röhögtem fel.
Ahogy ezt így megbeszéltük, elindultunk a földszintre. A ház szokatlanul sötétnek tűnt, pedig még csak most ment le a nap. A nappaliban teljes homály honolt. A redőnyök le voltak engedve, a függönyök el voltak húzva, szóval teljesen be lett sötétítve. A szekrényeken gyertyák égtek, a kisasztal pedig el volt tolva. A nappali közepén most egy nagyobb szabad tér volt, aminek a közepén egy furcsa tábla helyezkedett el. Mellette pedig egy gyertya, az volt a legnagyobb gyertyánk.
- Csak nem...?- nyelt egy nagyot Liza mellettem.
- Pontosan. Szellemet fogunk idézni, méghozzá az én módszeremmel.- mondta mögülünk egy hang.
A hangulatunk már megvolt a helynek köszönhetően, így a hangra alaposan összerezzentünk.
- Nem hittem volna, hogy ilyen ijedősek vagytok!- került elénk Miyako.
Csak egy szál hálóing volt rajta, ami enyhén khm... rövid volt. Hosszú combjai vonzották a tekintetem, majd szépen felsiklott a fenekére, utána a derekára... Később már azon kaptam magam, hogy a melleivel szemezek. Ahogy felpillantottam a lány arcára, egy gyengéd mosollyal és huncut csillogó szemekkel találkozom.
- Azért ennyire feltűnően ne bámulj meg.- bökött homlokon, amitől kissé észhez tértem.
Liza elkezdett kuncogni mellettem, amit Miyako csak egy apró mosollyal reagált le.
- Gyertek beljebb!- invitált be kedvesen a saját nappalinkba.- Üljetek le a tábla két oldalára.
Adta ki az utasítást, mi pedig engedelmeskedtünk neki. Ő is leült, bezárva ezzel a kört. Kitárta a két karját, hogy fogjuk meg egymás kezét. Összekulcsoltam ujjaimat a húgoméval, majd félve tekintettem a testőrnőnk kezére. Hosszú, nőies ujjai az enyémek után nyúltak. Végül rászántam magam, hogy belekapaszkodjam a kezébe.
A kör teljes lett. Miyako lehunyta a szemét és elkezdett motyogni valamit.
- Eltévedt lelkek, kik most figyeltek minket...- kezdte határozottan.
A helyiség érezhetően lehűlt. Libabőrös lettem a hőmérséklet csökkenésétől. Már én is kezdtem félni, valami nagyon nem volt rendben. A fekete hajú lány pár tincse alig észrevehetően lebegni kezdett. A tábla egy-két reccsenést hallatott. A rajta lévő pohárka megrepedt.
- Szólítalak titeket, kiket e hely fogva tart...- folytatta a szöveget.
Miyako haja még jobban felemelkedett, a függönyök szintén. Liza remegett. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy a padló recsegni kezdett, mintha léptek nehezednének rá. Éreztem, ahogy egyre közelebb és közelebb jönnek. A középen lévő tábla keretén izzani kezdtek a furcsa szimbólumok. Egyesével villantak fel, ahogy a testőrünk kimondta a sorokat. A kéken foszforeszkáló szöveg kísérteties fénnyel rendelkezett. Akkorát nyeltem, hogy szerintem még a szomszéd is hallotta. Bár Liza kisebb sikolya biztosan áthallatszott.
- Mi történik?!- kérdezgette hisztérikusan.
Akármennyire is szabadulni akart, nem ment neki. Ahogy nekem sem.
- Feleljetek nekünk, hallotok minket?- mondta Miyako még mindig csukott szemekkel..
Én egyértelműen érzékeltem, hogy valami hall minket. Legszívesebben visítva elfutottam volna. De egy késztetés ott tartott. Mintha kezek nehezednének a vállaimra, azoktól pedig nem vagyok képes felállni. A tábla melletti gyertya felemelkedett. Liza sokkot kapva figyelte a lila viasztömböt, ami egyszerűen lebegett a föld felett, legalább fél méterrel. Fényes lángja még vörösebb árnyalatba csapott át. Határozottan természetfeletti jelenségnek voltunk szem- és fültanúi.
Miyako kinyitotta a szemeit és elégedetten a gyertyára nézett.
- Szóval hallotok.- morajlás kezdődött a levegőben.
Valahogy körülöttünk a nappali megtelt suttogó hangokkal. Egy-két bútor remegett, a szőnyeg pedig megmozdult. Füstszerű árnyak suhantak el mögöttünk, én pedig nem mertem rájuk nézni. Szél támadt a körön kívül, borzolta a hajunkat. Az a jeges szél mindent elárult. A lelkek, amik körülvesznek minket, valódiak. Több száz van a mi házunkban.
A horrorestet nem így képzeltem, de őszintén. A szívem a torkomban dobogott, ahogy rettegtem. Összeszorítottam a szemeim és próbáltam koncentrálni. Ez csak egy álom! Csak egy rossz álom, amiből mindjárt felébredek! Ezt gondoltam, én naiv.
- Kérlek, Miyako, hagyjuk abba! Túl messzire mentünk!- kiáltott Liza.
A szél csak süvített a fülünkbe. Én kinyitottam a szemeimet Liza sikolyára. Megértettem az okát. A fekete hajú Miyako arcán pár ér kidagadt, ahogy az orrába és a szájába beszivárgott az a sötét anyag. Ahogy belészivárgott, a szeme furcsán kifordult.
Miyako felénk fordult fehér tekintetével. Ijesztően fennakadt a szeme, ahogy ránk "nézett".
- Most, hogy halljátok szavaim, kérdezzetek.- a hangja eltorzult, olyan volt, mintha nem ő szólt volna hozzánk.
A zajok túlviláginak mondhatóak lettek. A falakon kopogások hallatszottak, visszhangzó sikolyok töltötték ki a szoba csendjét. Azt hittem, ott fosom össze magam a félelemtől. De elszaladni nem tudtam. A rettegés megbénított, a kíváncsiságom pedig a helyemen tartott. Liza sápadt lett, de úgy, hogy a kréta színe fekete hozzá képest. A szája remegett, ő is megbénult a félelemtől. Őt fehér árnyak vették körül. Teljesen eltakarták előlem, de a szorítása enyhült az ujjaimon. Aztán végleg kicsúszott a keze a kezemből.
A fehér árnyak halványultak, én pedig újra ránéztem Lizára, nem ismertem rá. Békés arca mosolygó szemeivel párosult. Újra kezeimbe fogtam a kezét, ami hideg volt. Rántgattam a kezét, de mintha meg sem érezte volna. Csak gyűlt és gyűlt a moraj, Miyako fennakadt szemei pedig csak engem vizslattak. A legtöbbször kemény tekintet most üresen bámult.
- Kérdezz, Stephan! Hallgatunk.- hallatszott körülöttem.
- Öhm...- csak ennyit tudtam kinyögni.- Mi történt a húgommal?
- A lelkek világának békéjét érzi. De ez csak pillanatnyi érzelem. Hall téged. De már nem fél tőlünk.- szólt ismét (a szerintem megszállt) Miyako
A lány Lizára mutatott. Az élet már visszatért a kicsi húgom szemébe. Játékos mosollyal nyúlt egy füstszerű árny felé. Mintha egy nőt láttam volna abban az árnyban. A húgom boldog volt. Liza szemében a csodálat és a kíváncsiság csillogott. Már helye nem volt a félelemnek.
- Így igaz, bátyó!- szólalt meg Liza.
Kék szemeivel rám nézett, úgy folytatta a mondandóját.
- Ők is ugyanolyanok voltak, mint mi.- mondta mosolyogva.- Nincs miért félnünk tőlük.
Több kacaj hallatszott, majd Miyako testéből elkezdett kiszivárogni az a sötét valami. A szeme újra normális lett, ahogy egyre tisztult. Mikor már elpárolgott belőle minden, enyhén kábán bámult minket.
- Miyako, jól vagy?- nézett rá Liza.
- Persze, persze!- mosolygott rá.
Enyhén megrázta magát, amolyan "ez tök természetes volt" arckifejezéssel.
De most mondjátok meg nekem: ez természetes volt?! Ja, bocs már, hiszen engem hetente 4 szellem is megszáll, nem vészes! Figyeljetek, ez az eset bárkivel megtörténhet!
- Inkább küldjük el a megmaradt lelkeket is.- mondta a testőrünk.
- Minél előbb, annál jobb!- markoltam meg erősen a lány kezét.
Miyako elfújta a középen lévő gyertyát. Az arcát nem világította meg semmi, de mégis hallottam a szavakat, amikkel végre valahára elküldte a lelkeket melegebb éghajlatra. Egy hirtelen széllökés elfújta a többi világító gyertyát is. Persze azt is meg kell jegyezni, hogy ezek a gyertyák eddig természetesen égtek a kisebb szélvihar ellenére is. Meg még az is, hogy semmi nem volt nyitva, ahonnan szél jöhetett volna. De ez... képtelenség!
Az orromig sem láttam, így a többiekről is csak a hang alapján tudtam, hol vannak. Liza felől egy puffanást hallottam, szerintem ő elájult, úgy ahogy van. Vagy lehet, hogy elaludt. Hallom is az egyenletes szuszogását. Már mindent el tudok képzelni. Lizának sok volt ez az este.
Miyako viszont nem adott ki semmi hangot, így nem tudtam beazonosítani, hol is van pontosan. Enyhén előrehajoltam, úgy próbáltam hallgatózni. Aztán hirtelen valami puhát érzek az arcomon. Vagyis kettőt... Olyan jó illata van és olyan puha, akár a selyem. Mélyet lélegeztem az illatból, mikor rájöttem... Ez Miyako illata... És ez a két puha... A fejem pipacsvörös lett, ahogy rájöttem, hogy Miyako mellei között van a fejem. Gyorsan felegyenesedtem, de még mindig égett az arcom. Ahogy felegyenesedtem, pár hajszál birizgálni kezdte az arcom. Még mindig azt a rendkívül vonzó illatot éreztem. Karokat éreztem a nyakam köré fonódni és két ajkat éreztem a homlokomon.
Nem tudom, mi ütött belém, de nem akartam betelni ezzel az egy csókjával és érintésével. Képtelen voltam elszalasztani ezt a lehetőséget, ami adódott. Hogy ilyen közel volt hozzám, éreztem a teste melegét, a forró bőrét és a száját az arcomon. Ösztönösen a tarkója felé nyúltam és a számat az övére tapasztottam.
A szája olyan puha volt és olyan finom, amiről álmodni sem mertem volna. Közelebb engedett magához és visszacsókolt. Éreztem, hogy belemosolyog a csókba. Magához szorított, úgy folytattuk a csókot. Legszívesebben el sem engedtem volna, de bizony az oxigénhiány közbeszólt. Mikor elváltunk egymástól, újra vörös színű lett az arcom.
- Sa-sajná...- de nem engedte, hogy befejezzem.
A számra tapasztotta a kezét.
- Shh...- csitított.- Nehogy felébreszd Lizát. Vidd fel a húgodat a szobájába.
Ő eltűnt előlem és felkapcsolta a villanyt.