9. fejezet: A Viperák Rendje

"Mindenki függ valamitől... vagy valakitől."

Az alapvonalhoz álltunk. A feladatnak eleget téve végig szaltóztam az egész pályát. Amikor az utolsót csináltam, megspékeltem egy kis csavarral is. A fejembe jóleső bizsergés vándorolt. Az a kis hang ismét megszólalt. Te szemét! Csak ennyit hallottam, utána mintha sziszegne valami... Egy kígyó? Ránéztem a karomra, amin a viperám szeme villogott. Mintha élne... A hang talán a viperámhoz tartozik? Vállat vonva folytattam a tesit. A tanár megdicsért, amiért ilyen ügyességgel oldottam meg a feladatokat. A többiek fáradtan és rosszkedvűen mentek ki a teremből, én viszont csillogó szemekkel és kellemesen bizsergő végtagokkal. Átöltöztem és lépkedtem az épület kijárata felé. Azonban 3 alak elállta az utamat. Kitaláljátok, kik voltak? Megsúgom: Ricsi, Chad és Leo. Avagy a három csitri... bocsánat, macsót akartam írni. El ne higgyétek. Ricsi a mellkasomra tette a kezét, jelezve, hogy álljak meg. Én huncut mosolyra húztam a szám.
- Előbb legalább hívj meg egy italra, mielőtt odanyúlkálsz!- mondtam, ő pedig elhúzta a kezét.
- Szólj Stephan haverodnak, hogy beszélnem kell vele.- mondta.
- Milyen ügyben?- kérdeztem most már komoly arccal.
- Ahhoz semmi közöd.- mondta és fordult volna meg, de visszarántottam.
- Én felelek a biztonságáért és nem hagyom, hogy te vagy akár más hozzányúljon akár csak egy ujjal is!- mondtam ijesztően közel hajolva hozzá.- Értve vagyok?- kérdeztem.
A hangom fagyos volt és halk, mégis ijesztő. Ricsi megborzongott, majd bizonytalanul bólintott egyet. Én bólintottam, amolyan "nagyon helyes" arckifejezéssel és kiléphettem a tesiterem külön épületéből. A nap lassan, de eltelt. A kapuban elbúcsúztam a testvérektől, de Stephanról nem tudtam levenni a szemem. Az öltözős incidens óta csak boxerben látom... És nem bánom ezt a látványt. Mit képzelgek én itt?! Csajszi, tetszik neked a védenced! Szólalt meg a kígyónő hangja ismét a fejemben. Majd higgyem is el, mi?
- Várjunk vacsorával?- kérdezte Liza, szokásához híven mosolyogva.
- Persze, vacsira otthon leszek. Menjetek!- intettem nekik, én pedig elmentem a parkhoz.
Út közben ismét meghallottam a halovány hangocskát. Ha már a te testedbe vagyok bezárva, legalább tudod, hogy mi vagy? Legalább hülyének ne nézne, könyörgöm! Mármint a bukott angyalon kívül! Torkollt le a fejemben lévő hang. A bukott angyalon kívül...? Mi lehetek még azon kívül? Állj meg egy elhagyatott helyen, mindent elmagyarázok! Kíváncsi vagyok a reakciódra! Kis kacagás visszhangzott a fejemben. A parknak van egy ágas-bogas része, bementem oda. A viperám életre kelt, a gyönyörű kékes bőre fénylett. Gúnyosan rám sziszegett, mintha nevetett volna. A szeme attól függetlenül csodaszép volt. A hosszanti vágás egyedivé és széppé varázsolta. A kígyó letekeredett a kezemről. Olyan csupasznak éreztem nélküle a karom. Az avarban arrébb tekergett, majd egy fára felkúszott. A teste formálódni kezdett, nagyobbá és veszélyesebbé vált. Hirtelen haja (?) lett, majd arca és emberi teste. Végül egy száj, amiből kivillantak tűhegyes fogai. Egy lány volt, meglepően hasonlított rám. A testét pikkelyezések fedték itt-ott, amik kéken csillogtak. Ruha nem volt rajta, a pikkelyek ellátták ezt a feladatot is. A teste két oldalán rendeződtek sorba, minden olyan testrészt takarva, amire nem kíváncsiak. A halántékát és az arca szélét is ezek az ismertetőjegyek különböztették meg egy szokványos arctól. A haja fekete, a szemében viszont megmaradt a hosszanti vágás. Egyébként a kígyószeme zafírkék színt vett fel. A szája gúnyos mosolyra húzódott.
- Erre nem számítottál, ugye, Miyako?- kérdezte még mindig ölelve a fát.
- Nem.- ingattam a fejem lefagyva.
A tetoválásom él... ami egy vipera... és lánnyá tud változni... aki telepatikusan súgott nekem matek válaszokat... Kész vagyok, komolyan!
- Nos, én vagyok a te jelképed. Mivel a Viperák rendjébe tartozol.- mondta lassan a viperalány.
- Nem bandázok!- jelentettem ki, mire arcul csapta magát.
- Ez nem banda! Ez egy Rend, ami befogadott téged.- mondta úgy, mint egy elmebajosnak.
- És van neved?- kérdeztem úgy, mintha ez normális lenne.
- Nevem...?- kérdezte most ő.- Ezt még senki nem kérdezte tőlem.
- Akkor hogy szólítanak? Úgy, hogy Viperalány? Ez hülyén hangzik.- mondtam.
- Adj nekem nevet!- mondta határozottan.
Egy ideig bámultam a szemébe. Csodaszép szeme van, el kell ismernem. Magabiztos és határozott. Az a zafírkék szempár megnyílt nekem. Csak egy jelkép. Senki nem hívta, lehet, hogy csak nekem öltött formát? Meglehet. Egy szép nevet kell választanom neki, ami illik hozzá.
- Mit szólsz az Ametiszthez?- kérdeztem.
- Az egy kő! Ennél személyesebbet szeretnék.- mondta tiltakozva.
- Türkiz?
- Nem vagy túl kreatív!- nevetett cinikusan.
- Sky (Szkáj)?
- Túl kék vagyok neked?- kérdezte végigpillantva magán.
- Megvan! Zafíra!- mondtam és a combomra csaptam.
- Eddig ez a legjobb!- nevetett.- De tetszik!
- Akkor Zafíra,- kihangsúlyoztam az új nevét.- mit takar a Viperák Rendje?
- Ugye megkapod a jelképet,- itt magára mutatott.- aztán felfedezed, hogy ügyesebb és hajlékonyabb vagy az átlag embereknél. Általában, ha nem jelenik meg a kiválasztott a tanács egyik gyűlésén, nem jön rá, hogy mi is valójában. De aztán jelentkeznek külső, illetve belső zavarok egyaránt. Külsőleg, például a Viperáknál, először a test eldugottabb zugaiban pikkelyeket vesz észre, utána átterjed más helyekre is. Gondolok itt arcra, nyakra, lábra. A belső gond az már cikibb, mivel gyilkolási vágyad támad, esetek többségében öngyilkossággal végződik ez a tünet felbukkanása. Még rajtunk kívül van 3 rend. Gepárdok, Hollók és Keselyűk. Nekik is van tetkójuk, de nem mindegy, hogy hol.
- Mennyi időm van a következő ülésig?
- Minden teliholdkor van, ne aggódj!- mondta nevetve és elrugaszkodott a fától.
Elém lépkedett, így közelebbről meg tudtam vizsgálni az arcát.
- A kígyók bármikor a rendelkezésedre állnak, környezettől függően. Néha te is megtapasztalhatod a kígyólét jó tulajdonságait, mint a kitűnő érzékszervek, nagy szemfogak, hajlékonyság, kecsesség és miegymás. Most pedig visszaevickélek a tetkóba, mert úgy hallom, keresnek.- mondta, majd felugrott és már kígyóként tért vissza a karomra.
- Köszönöm, Zafíra!- suttogtam a karomra, tudtam, hogy hallja.
Kisiettem az erdős részről és Ryan lép be éppen a parkba. Én ráérősen odasétáltam hozzá. Ő egy féloldalas mosollyal fogadott.
- Késtél, edző!- mondtam.
- Volt pár elintéznivalóm.- ezzel lezárta.
Most egy pályaszerűségre mentünk. A fű a térdemig ért, de nem zavart különösebben. Éppen bemelegítettem, ahogy Ryan mutatta. De dögös pasi! Na, Zafíra is feleszmélt. Én csak kuncogtam magamban. Milyen perverz tetkóm van. Ez de furcsán hangzik! Oké, mikor befejeztük a bemelegítést, pár ütő és rúgó mozdulatot mutatott. Én próbáltam utána csinálni.
- Nem jó, feszítsd be!- mondta és a hasamra tette a kezét.
Mellettem állt, már majdnem csóktávolságra. Éreztem az erős, férfias illatát, ami körülölelt. Az érintése határozott volt, mégis gyengéd. A szőke hajú és vöröses szemű fiú elidőzött a hasamon. Én hirtelen kirúgtam a lábát.
- Figyeljen, mester!- mondtam nevetve.
Ő is mosolyra húzta a száját, ahogy a fűben feküdt. Kellemesen telt az edzés, egyedül baktattam hazafelé. A rezgés megindult a zsebemben. Ezúttal Stephan száma volt.
- Mizu?- köszöntem.
- Miyako, gyere! Szükségünk van rád!- mondta halál komolyan.
- Otthon vagytok?
- Igen.
- Ne mozduljatok, sietek!- csaptam le a telefont.

8. fejezet: Az öltöző titkai

"Engedd közel a barátaidat, de az ellenségeidet még közelebb!"

Reggel frissen és üdén baktattam le a lépcsőn, szokásomhoz híven. A hajamat összekötöttem, egyszerű csőfarmert és egy zöld pólót vettem fel. A testvérek, velem ellentétben, köntösben ültek egy-egy gőzölgő kávéval. Fáradtan rám emelték a tekintetüket, majd Liza egy nyöszörgésre emlékeztető hangot hallatott.
- Hogy vagy ilyen friss minden áldott reggel?- kérdezte Liza.
- Adottság.- mondtam vállat vonva és elvettem egy pirítóst.
Ahogy elfogyasztottuk a reggelinket és az álomszuszékok is felöltöztek, mentünk az oktatóintézménynek csúfolt fegyházba. Ahogy baktattunk a reggeli nap fényében, valami elkezdett rezegni a kabátzsebemben.
- Nem akarod felvenni?- kérdezte Liza.
Ja, hogy ez a telefonom! Még mindig nem szoktam meg ezt a vackot. A kezemmel kecsesen kivettem azt az érintőképernyős mobilt és megnéztem a kijelzőjét. Ryan nevét írta ki, amit furcsálltam. Felvettem és csodálkozva szóltam bele.
- Szia!- köszöntem.
- Szia, cica, van gazdád?- szóval ezt játsszuk?
- Szia, gazda, van cicád?- vágtam vissza, mire nevetni kezdett.
Férfias, mégis dallamos nevetése van. Szinte láttam magam előtt vöröses szemét, ahogy összeszűkül.
- Ez jó volt!- mondta.- De más miatt hívlak. Ma délután küldd haza a testvéreket, te pedig maradj a parkban.
- Miért?- kérdeztem értetlenül.
- Ma csak én tartok neked edzést.- mondta és letette.
Ilyen bunkót, köszönni luxus? De nem, szó nélkül leteszi azt a nyamvadt telefont, legalább betűt vagy valamit mondott volna! Annyit se mondok, hogy fapapucs, máris teszi le. Chh... Egyedül tart edzést? Lola vajon tud róla, hogy magánórákat ad? Nem ártom bele magamat a magánéletükbe, úgy csinálják, ahogy nekik tetszik. Eltettem a mobilt és a kíváncsian figyelő testvérekhez fordultam.
- Suli után egyedül mentek haza, Ryan ad nekem órát. Nem szabad elhagynotok egymást, maradjatok tömegben, nyilvános helyen.- néztem rájuk.
- És téged ki véd meg?- kérdezte Stephan csendesen.
Elidőzött rajta a tekintetem. Borús arcáról lehetetlen volt érzelmeket leolvasni. Mégis, a szeme mindent elárult. Az a csodás, sárgászöld szeme. A tekintetünk pár pillanatra összefonódott. Éreztem, mintha egy kötelék lenne közöttünk. Aztán végigsimítottam meztelen karomon, amin a keresztes vipera volt.
- Majd ő.- mondtam és a viperámra mutattam.
A viperám kékesfekete színben pompázott a bőrömön. Megsimítottam a fejét, amitől biztonságérzet töltött el. A suli előtt szétváltunk, mindenki a maga útjára. Liza odaszaladt újdonsült barátnőihez, akik vidáman fogadták. Stephan ráérősen szelte át az udvart, kedvenc padjához. Én az épületben maradtam. Mindig is szerettem egyedül lenni, ez most sem volt másképpen. Leültem egy ablak alá. Elővettem a könyvemet és olvasni kezdtem. A betűk rabul ejtettek, faltam a sorokat. Aztán ebből a csodás világból egy köhögéshez hasonló kacagás rángat ki. Felnézek, hogy megtudjam, ki is tisztelt meg a társaságával. Az a libacsapat volt, akibe első napomon belebotlottam. Becsaptam a könyvet és rájuk néztem. A középső, gondolom a vezér, adta ki ezt az idegesítő hangocskát. Hogy is tudnám leírni? Barna, hullámos haja és zöld szeme van. Az a szilánkos, rideg zöld. Az alkata kicsit telt, de jól állna neki, ha nem ilyen kihívó ruhákban járna. A két mellette lévő lány majmolni próbálták úrnőjüket, több-kevesebb sikerrel. Úgy néztek ki, akár 3 Bratz baba. De most nem volt rajtuk annyi smink. Talán megfogadták a tanácsomat?
- Mit tehetek értetek?- kérdeztem tárgyilagosan.
Ők összekuncogtak és a középső meglepően erős, mégis nőies hangon szólalt meg.
- Olvasol? Az vér ciki!- jelenti ki, mire én kuncogok fel.
- Ha te is megpróbálnád, lehet, hogy nagyobb szókincsed lenne és nem kéne két csicskád tartanod, hogy szolgáltassanak egy kis érthető magyarázatot a te "mondanivalódhoz".- mondtam mosolyogva és higgadtan.- Egyébként mi a nevetek?- kérdeztem az ájulás szélén lévő lányoktól.
- Még van pofád megkérdezni?!
- Igen, gondoltam, normálisan csak be tudsz mutatkozni, de úgy látszik, tévedtem.- mondtam és kinyitottam a könyvemet ott, ahol tartottam.
- Réka vagyok.- hangzott a könyvem felett. Én felnéztem és tovább folytatta.- Ő itt Kiky és Veronika.- mutatott a két lányra.
- Miyako, örvendek.- nyújtottam kezet, amit el is fogadott.- Egyből jobb indítás!- mondtam.
- Igaz.- mondta helyeselve Veronika.
- Mit szeretnétek?- kérdeztem barátságosan.
- Csak a nevedet akartuk megtudni.- mondta Kiky, úgy tűnik, ez volt a végszó.
Ők elmentek, én pedig visszatértem a könyvem csodás világába. A csengőszót meghallva a terembe siettem, amit meg is bántam. Matekdoga. Mégpedig nagyon nehéz. És az én fejem akár egy léggömb, olyan üres. Gombóccal a torkomban ültem le Stephan mellé, a tanár pedig kiosztotta a végzetes lapot.
- Legalább kettes meglegyen!- így fohászkodtam magamban.
Megfordítottam a lapot, amin konkrétan kínai volta számomra. A 20 feladatból 5-öt biztosra tudtam. Mikor a hatodiknál gondolkodtam, bizsergést érzek a bőrömön. Három egész négy... Súgta egy selypítős hang. Női hang volt, ami valahonnan ismerős. Írd már le! Hatos kérdés: három egész négy... Suttogta ismét a hang, amitől frászt kaptam. Süket vagy?! Tudom, hogy hallasz! Kezdek pánikolni. Nem vagyok normális, de hallgattam a kis hangra. Minden második kérdésnél súgta a helyes választ, így kicsengetésre pont végeztem. Ügyes kislány, hallgattál rám! Basszus, ez nem vicces! Dehogynem! Nem vagyok épeszű. Ezt eddig is tudtuk, nem mondtál újdonságot! Ez mindenre felel, amit gondolok?! Kétségbeesésemben olvasni sem tudtam. A tesiterem felé igyekeztem, mivel a következő óránk tesi. Ez a kis hang nem hagyott békén. A látásom viszont nem hagyott cserben. Ahogy öltöztem, megláttam egy lencsét.
- Hé, lányok!- szólok az osztálytársaimnak, akik befejezik a beszélgetést.- Vannak biztonsági kamerák?
- Nincsenek.- rázta a fejét az egyik.
- Akkor az mi?- mutattam a lencse felé.
A lányok sikítozva magukra kaptak valamit, én pedig odarohantam és felvettem a kis digitális fényképezőt, ami kamerázásra volt állítva. Kitöröltem a készülő videót. Én úgy, ahogy voltam (vagyis leopárdmintás melltartó és tréningnadrág) berontottam a fiúkhoz. Konkrétan rájuk rúgtam az ajtót.
- Melyik perverzé ez a fényképező?- mutattam fel.
A srácok lefagyva álltak. Aztán a szememről a melleimre vándorolt a tekintetük. Az egyik pajzánan vigyorgott, a másiknak eleredt az orra vére. Stephan is köztük volt, ő csak bámult. Jó izmos felsőteste van... Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy csak boxer van rajta. Magam elé fogtam a kamerát.
- Fiúk, csíz!- mondtam és fényképezni kezdtem.
Most indult meg a rohangálás, mindenki a fényképezőre pályázott. Amikor közeledni kezdtek, közéjük dobtam az átkozott gépet és visszasprinteltem a saját öltözőrészembe. Amikor kiléptem a tesiterembe, a fiúk szúrósan néztek rám. Én csak huncut mosollyal rájuk kacsintottam.
- A mai órán atlétikázni fogunk!- harsogta a tanárnő.
Utálok atlétikázni! Mindig elszédülök. A kis hang ismét megszólalt! Én viszont imádok ugrálni! Kímélj, hallod?! Azt se tudom, ki vagy és hogy szólsz hozzám! Felsorakoztunk az alapvonalhoz.

7. fejezet: Árulkodó jelek

"A préda, a vadász és a bizonyíték..."

A fehér szemeimet az üvegajtóra tereltem. Nem látta senki, ami az előbb történt. Nagyon helyes! Felvettem a pisztolyaimat és beleraktam őket az övembe. Hátulról mentem vissza a házba, így Stephan majdnem leütött egy serpenyővel. A kezemmel kivédtem, a serpenyő hangja pedig tisztán visszhangzott a házban.
- Normális vagy?!- kérdeztem felháborodottan és elvettem tőle a közveszélyes fegyvert.
- Azt hittem, visszajöttek az öltönyösök...- motyogta.
- Azok már soha a büdös életben nem jönnek vissza!- morogtam.
- Le-le-lelőtted őket?- kérdezte Liza nagy szemekkel.
Én kiveszem az egyik pisztolyomat és felé mutatom.
- Látsz rajta hangtompítót?- kérdeztem a megszeppent lánytól.
- Nem...?- inkább kérdezte, mint mondta.
- Jól látod, nincs rajta. Vagyis hallottad volna, ha lelövöm őket.- mondtam és azzal a lendülettel visszacsúsztattam az övembe a fegyvert.
A serpenyőt, ami még mindig a kezemben volt, letettem a pultra. A testvérek minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelték. Mi járhat a fejükben? Hogy hogy öltem meg őket? A levegőben ott lógott a kimondatlan kérdés, ami felszültté és lehangolttá tette a környezetet. Én vállat vonva bújtam be a hűtőbe.
- Mit csinálsz?- kérdezte Liza.
- Vacsorát, éhesek vagytok, nem?- kérdeztem, miközben kivettem egy szelet marhahúst.
A húst letettem egy fadeszkára, majd kezembe vettem a kést, amivel esélyem is volt elvágni.
- Te tudsz főzni?- kérdezte Stephan.
A gyakorlott kézmozdulatokkal pillanatok alatt felvágtam a húst. Azt a kis vért, ami maradt a késen, letöröltem egy konyharuhával. Közben válaszoltam.
- Ki mondta, hogy nem?- mosolyogtam rá.
Ő annyira megszeppent a hirtelen mosolyomtól, hogy ahogy kiment a nappaliba, majdnem fennakadt az ajtóban. Liza csak mosolyogva nézte bátyja ügyetlen távozását, majd rám pillantott.
- Segíthetek?- kérdezte kislányos mosollyal.
- Persze, gyere!- adtam meg magamat.
Felvettük a kis köténykét, majd nekiálltunk egy jó kis marhapörkölthöz. Nem kimondottan vacsorának való étel, de ez jó lesz most nekünk. Egy röpke 3 óra hossza alatt készen is lettünk. Új rekord! Ha apa látta volna, biztos üvöltözne velünk, hogy mi az, hogy 3 óra hosszába kerül, hogy egy vacsorát megcsináljunk?! De ebben az időben és korban megtehettük. Liza hozzám fordult, amikor éppen a gőzölgő edény fölé hajoltam.
- Szerinted jó fej a bátyám?- kérdezte Liza, én pedig ránéztem.
Valamit ki akar szedni belőlem. Vállat vonva csak egy szót mondtam.
- Igen.- bizonytalanul bólintottam mellé.
A szeme felragyogott és nagyon vigyorogni kezdett. Én csak gyanakvó arckifejezéssel végeztem tovább a dolgomat.

"Stephan szemszöge"
Miyako és Liza a konyhában maradtak, de én eljöttem tőlük. A testőrünk baromi dögös, amikor mosolyog. Levetettem magam a kanapéra. Csak azok a zavarba ejtően világos szemei jártak a fejemben. Van benne valami... természetfeletti. Beszélgetés hangjai szűrődtek ki a csukott konyhaajtó mögül. Nem tartozik rám, amit beszélnek. Unottan félrebillentettem a fejem és az üvegablak felé néztem. Kint köd fedett mindent, amit furcsálltam. Mintha egy alak állt volna az ablak előtt. Lassan felkeltem és odamentem az üveghez. Csak a tejfehér ködöt láttam a vékony és áttetsző anyag túloldalán. Közel hajoltam az üveghez, úgy kezdtem szuggerálni a kinti világot. A fák szokatlan, csupasz árnyékot mutattak. Mint megannyi kéz, ami az ég felé nyúl. Az öreg tölgy ágain sorakoztak a bütykök, akár egy ujjon. A fű már elszáradt, a barna talaj itt-ott kilátszott. Aztán megláttam egy alakot. A tölgyfa törzsének támaszkodva állt. Teste beleolvadta ködbe, de a szemét tisztán láttam. Fekete volt, akár az éjszaka. Egyet pislantottam és eltűnt. Zavartan megráztam a fejem és visszamentem a kanapéhoz. Párat pislogtam, de még mindig magam előtt láttam a fekete szempárt. A szivárványhártyája természetellenesen sötét. De lány volt, legalábbis azt hiszem. Beletúrtam a fekete hajamba, hátha segít a gondolkodásban. Most az asztalhoz ültem le, majd furcsa gondolatok támadtak a fejemben. Lehet, hogy Miyako tudja, ki az a lány. A lelkem legmélyén tudtam, hogy van hozzá köze. De ezeket a gondolatokat elnyomtam, mivel bejöttek a lányok a marhapörkölttel. Szépen letették az asztalra.
- Akkor jó étvágyat!- mondta tapsikolva Liza.
- Köszönöm, nekem van!- mondta Miyako.
- Remélem, nem kozmált oda!- én csak ennyit fűztem hozzá.
Elkezdtünk enni, de a pörkölt valahogy túl erős volt. De annyira, hogy bekönnyeztem tőle. Miyakora néztem, aki rezzenéstelenül ette a pokolian csípős kosztot. Miből van a nyelve, acélból?! Ő csak ránk nézett.
- Nem lett egy kicsit íztelen?- kérdezte, mire Liza majdnem lefordult a székről.
ÍZTELEN??? EZ??? Egy kosztot eszünk mi egyáltalán?! Miután belapátoltuk a kaját, Miyako ment volna a szobájába, de megállítottam. Megfogtam a csuklóját, amire persze egyből felfigyelt.
- Mi lenne, ha rémtörténeteket mesélnénk?- tudom, hogy béna ötlet, de elmosolyodott rajta.
- Ne turbékoljon a galambpár!- mondta nevetgélve Liza, mire felfogtam, hogy még mindig fogom Miyako kezét.
Meglepően hosszú és vékony ujjai vannak. Selymes bőre bizsergést váltott ki belőlem. De nem rántotta el a kezét. Egy ideig néztük a kezünket, majd elvettük.
- Benne vagyok! De csak hétvégén, nekem dolgom van!- rohant fel a lépcsőn Miyako és hallom, ahogy kattan a zár.
- Rémtörténet? Komolyan?- nézett rám Liza.
- Most miért?!
- Mire számítasz? Hogy majd hozzád bújik? Ő nem olyan!
- Ha nem csinálok semmit, nem is vesz észre!- mondtam, mire Liza ingatni kezdte a fejét.
- Hjaj, bátyus...- sóhajtott, majd elment fürödni.
Én lekapcsoltam mindent a nappaliban, majd felsiettem az emeletre. Hallom, ahogy kint elkezd szakadni az eső. A hatalmas köd helyére a zápor lépett, ami nem kímélt semmit. A villám olykor világossá varázsolta az egyébként vaksötét folyosót. Ahogy lépkedtem a szobám felé, kinyílik a fürdőszoba ajtaja. A pára és a fény egyaránt kijöttek a folyosóra. Aztán megjelent a testőröm. Egy szál törülközőben állt meg az ajtóban. Hosszú lábát és combjait kiemelte a fekete haja. A haja még nedves volt, így pár csepp lecseppent a combjára, amin kínzóan lassan végigfolyt. Még nem vett észre, de akkor megfordult. A háta tele volt hegekkel és forradásokkal. Friss is van köztük. Gyorsan bevonult a szobájába, de ezúttal nem zárta be az ajtót. Nekitámasztottam a hátam a hideg falnak. Mi lehetett pár évvel ezelőtt? Hogy kerültek rá Miyakora a hegek? Ahogy ezen gondolkodtam, lepillantottam a földre. Egy fekete toll... Felvettem az először madártollnak tűnő feketeséget. Egy holló vagy varjú. Megpörgettem a két ujjam között. Madárnak hatalmas lenne. És egyáltalán hogyan került ide? Én is bevonultam a szobámba. A tollat az íróasztalomra tettem, nehogy elvesszen. Valami készülőben van, érzem.

"Miyako szemszöge"
Bejöttem a szobámba és a démoncsillag elé álltam. Ekkor láttam meg őt. Lilith volt az, a nyakamat teszem rá. Az ablakból figyelt. De azok a szemek... Bosszúvágy csillogott bennük. Mondjuk én is dühös lennék, ha kitépték volna a szárnyaimat. Még ha ilyen csúnya hegeket is hagynak maguk után... Amikor pislogtam egyet, eltűnt. Rám akar ijeszteni, de ez nem fog menni! Nagy levegőt vettem, majd belenéztem a tükörbe.
- Ne aggódj, csak egy Végrehajtó pályázik rád...- mondtam a tükörképemnek, mire felnevettem.
Nekem végem. Hacsak... Hacsak nem találok olyanokat, mint én! Igen, ez az! De hogyan? A karomon lévő tetoválásra tévedt a tekintetem. A jel, ami minden bukotton ott van...

6. fejezet: Egy elvarratlan szál

"Mikor azt hisszük, hogy a Fény csak ésszel játszik, akkor jövünk csak rá, hogy ő a legbrutálisabb játékos."

"Lilith szemszöge"
Fehér hajamat lófarokba fogtam. Sötét szemeim fagyosan meredtek az Angyaltükörre. Miyako volt az, ő tette velem. Most pedig a Földön éli kis, tökéletes világát. A Viperák jelét is megkapta, ami köztudottan a legerősebb bukott angyalok rendje. A kezem ökölbe szorult, szemem villámokat szórt. Gyengéden megsimítottam immár megerősödött szárnyaimat. 7 éve várok erre.
- Ne bosszankodj miatta, Lilith!- hallok magam mögül egy erős hangot.
Nem fordultam hátra, tudtam, hogy az egyik kapuőr az.
- Kitépte a szárnyamat! Ezt nem hagyom annyiban!- morogtam, angyalhoz méltatlan módon.
- Eltanácsoltak a Végrehajtók közül! Nem mehetsz le a Földre.- mikor ezt mondta, villámló tekintettel néztem rá.
- Most járt le a próbaidőm. 7 évig voltam kispadon, de most bosszút állhatok!- a szavak vérszomjasan hagyták el a számat.
- A Mindenható nem fog örülni a fellángolásodnak!- mondta a szárnyas férfi.
- A Mindenható azt kérte, fékezzük meg a bűnt! Azt nem kötötte ki, hogy hogyan. Én azt látom, hogy bűnre csábít két tiszta lelket.- mutattam hevesen az Angyaltükörre.
Azt nem tettem hozzá, hogy a fiút védte meg 7 éve Miyako. Elfogadom, jó útra tért a csirkefogó. De aki kiskorában bűnözött, az idősebb korában sem felejti el. Egy hang szólalt meg a fejemben. Nem a saját gondolataim voltak. "Keresd meg Miyakot, majd öld meg! Egy Bukott sem maradhat életben!" Igenis, őrmester! Az angyalok olykor telepatikusan is képesek kommunikálni. A kolostorruhám lecserélődött az egyenruhámra. Fehér bőr feszült a testemre, a két erős szárnyamat kinyitottam. A kapuőrt faképnél hagyva beleugrottam az Angyaltükörbe. A késeim csörömpöltek az oldalamon, ahogy a szél süvített. A szárnyammal hasítottam a levegőt. A felhők most szokatlanul feketék voltak, vihar készülődött. De ez nem természetes vihar volt. Átvágtam a felhőkön és megláttam a házak tetejét. A környék különösen nyugodt volt ebben az órában. A földieknek az iskola és a munka foglalta le szabadidejüket. Nemsoká elözönlik az utcákat a gyerekek. Jobb lesz eltűnnöm. Leszálltam az egyik háztetőre és óvatosan lefelé indultam. A macskát meghazudtoló ügyességgel ugrottam le a tetőről a kemény talajra. A sarum alatt ropogott az aszfalt. Az eső elkezdett esni, én pedig a szárnyaimat visszahúzva indultam útnak. Tudtam, hova kell mennem. Van itt valahol egy üres ház, ahol nem lakik senki. Állítólag természetfeletti dolgok történnek a területén. Megsúgom, a Végrehajtók szoktak ott tanyázni. A szél lengette az öreg tölgyfaajtót, ahogy odaértem. Valaki van itt! Elővettem a késeim egyikét, úgy lépkedtem be. A talpam alatt recsegett a padló, ahogy óvatosan szedtem a lábaimat. A sötét árnyékok között elsuhant valami. Ahogy észrevettem a függöny libbenését odahajítottam a késemet. A behatoló remegve megáll, én pedig felkapcsolom a gyér világítást. A lény visítva tűri a fényt.
- Nocsak, nocsak... milyen kellemes meglepetés...- mondtam mosolyogva, ahogy meglátom.
Egy szellemfiú volt a behatoló. Remegő térdekkel és könyörgő szemekkel néz rám. Lekapcsoltam a villanyt és közelebb léptem a füstszerű testhez.
- Itt haltál meg?- kérdezem lágy hangon.
Ő félénken bólintott. Ráhelyeztem a kezemet a fiú fejére és mormogni kezdtem.
- Isten fia, Jézus nevében a Mennybe bocsátalak, kóbor lélek.- mondtam és a fiú arcán mosoly jelent meg.
A teste fényleni kezdett, majd apránként eltűnt. Mikor már nem láttam a kisfiút, akkor tévedt a falra a tekintetem. Bárhol felismerném a vér illatát. A vörös és ragacsos anyag betűkké állt össze, azok pedig szavakká. Bűnös és undorító szavakká.

"Takarodjatok innen, akárkik is vagytok, különben úgy végzitek, mint ez a fiú."

A fiú teste fel volt szögelve a falra. Szegény gyermek fejéből csurgott a vér, ami a lábánál egy tócsában gyűlt össze. Rongyos ruháiból ítélve koldusgyerek lehetett. De ez a holttest még friss. A kezemet rátettem a falra, a vér meg eltűnt róla. A szögeket kifeszítettem a falból, a halott gyereket pedig az ölembe vettem. Szegény pára. Tisztességesen eltemettem és egy könnycseppet is hullajtottam érte. Nem így kellett volna végeznie. Az emberi kegyetlenség határtalan. Elmondtam a lelkéért egy imát. "Egy Bukott tette!" Hallottam egy fiú hangját. A szellemfiú hangját. Elmosolyodtam a segítőkészségén. Köszönöm a tippet, öcsi. Az udvarról bejöttem a házba, ott pedig leültem a kanapéra. Szóval egy Bukott... Miyako... Hasított az elmémbe a gondolat. Biztosan ő volt! Megbosszullak, kisfiú!

"Miyako szemszöge"
A sulis nap után a testvérekkel ballagtam haza. Sötét felhők gyülekeztek felettünk. Valami nem stimmel. Sietősebbre vettem a tempót, a testvérek szinte rohantak utánam.
- Miyako, mi a baj?- kérdezte Liza.
- Sietnünk kell, mindjárt esik!- vágtam rá azt a választ, ami először az eszembe jutott.
- Hiszen alig van felhő az égen!- mutatott csodálkozva Stephan az égre.
Újra az égre emeltem a tekintetem. Igaza volt. A kék égen csak pár bárányfelhő úszott békésen. Mi folyik itt?
- Mi a...?- motyogtam.
- Túlságosan merev vagy! Lazíts!- mondta Stephan.
- Lehet...- motyogtam.
Érzem, hogy valami készülőben van. Odaértünk a házhoz. Túlságosan... elhagyatottnak tűnik. Az ajtó belső felén egy cetlit találtam.

"Kedves gyerekek!
Anyátok és én üzleti útra mentünk, valószínűleg két hét múlva jövünk! Miyako a főnök, vigyázzatok magatokra!
Martin"

- Remek!- vágta le magát Liza durcásan.
- Csak 2 hét, addig kibírjátok velem!- mondtam legyintve.
- Tudsz főzni?- szállt be Stephan is.
- Testőr vagyok, nem szakács!- mondtam.
Ahogy ezt kimondtam, csengettek. Kinyitottam az ajtót és két öltönyös hústorony magasodott előttem. Az egyik hirtelen pisztolyt nyomott a fejemhez.
- Hol vannak a gyerekek?- kérdezte durva hangon az egyik.
Liza felsikított, ahogy meglátta a szemem közé meredő pisztolycsövet. Elmosolyodtam a nyers stíluson, ami fel is tűnt a két nagydarab, szemüveges hapsinak.
- Minek ez a hevesség, fiúk?- kérdeztem maró gúnnyal.
Ledöbbentek a hanghordozásomon. A hirtelen sokkot kihasználva kiütöttem a pisztolyt a kezéből és rájuk fogtam az én ikerpisztolyaimat. Fordult a kocka. Feltették a kezüket.
- És most sétálunk egyet. Mindjárt jövök!- mondtam és kisétáltam az előkertbe a két öltönyössel.
A pisztolyokat a veséjükhöz tettem, úgy kísértem őket az udvarra. Engedelmesen mentek mellettem, akár két jól nevelt pincsi. Ahogy kiértünk az udvarra, elengedtem őket.
- Nem ölöm meg magukat.- jelentettem ki és eldobtam a pisztolyokat.
- Nem?- kérdezték kórusban.
- Nem. Tudom, hogy ez a munkájuk. És üzenem a főnöküknek, hogy gyáva, amiért másokat küld a saját dolgai elintézésére.- mondtam és hátat fordítottam.
Egy pisztolycsövet érzek a nyakamon, ahogy hűvösen bizsergeti a bőrömet.
- Úgy látom, nem értenek a szép szóból...- mondtam mosolyogva.
Meghúzta a ravaszt. A nyakamba éles fájdalom lökődött. Ha halandó lennék, holtan rogytam volna a földre. De mivel bukott vagyok... A nyakam regenerálódásnak indult, a szervezetem kilökte a pici fémgolyót. Csak egy kis vér csöpögött le a nyakamról. Szembefordultam velük idegbeteg mosollyal. Annyira reszkettek, hogy a pisztoly kiesett az öltönyös kezéből. Közeledtem feléjük, ők meg siettek, minél távolabb tőlem. A nyakamon ütött lyuk teljesen beforrt. A karom fekete füstöt kezdett kibocsátani és életre kelt a keresztes viperám. Ilyen még sosem történt. A sikamlós bőrével csúszkált a karomon. A fejét felemelte a kézfejemről és sziszegett a támadóim felé. Mivel látták, meg kell halniuk. A viperám érezte a gondolatomat, mivel feléjük kezdett kúszni. A fűbe letettem és beleharapott az egyik lábába, aki ettől összerogyott. A másik próbálta agyontaposni a kígyómat, nem sok sikerrel. Annak is a vádlijába beleharapott.
- Sajnálom, hogy így kellett lennie... De ti akartátok!- mondtam és a két holttest közé térdeltem.
A kezeimet ráhelyeztem a holttestekre, amik ettől elporladtak. Szánakozva néztem azt a fekete port, ami maradt belőlük. Nem kellett volna meghalniuk. De az ő döntésük volt. Én csak végrehajtottam. Jött egy nagyobb széllökés, ami elvitte a port messzire. A kígyó újra a karomon volt, tetoválás formájában. Felálltam és engedtem, hogy a szél meglibbentse a hajamat. Ezzel az eseménnyel egy lavina indult el. Tettek és érzések lavinája...

5. fejezet: Első nap a suliban

"Mikor először beléptem életem új színterére, így éreztem: egy egészséges a sok beteg között..."

Liza zavarában tekergette a haját.
- Mi nyomja a szívedet?- kérdeztem egy sóhajtás kíséretében.
- Csak arról szeretnélek megkérdezni, hogy...- egyszerűen nem bírta kimondani.
Szegény nyöszörgött, akár egy régi kocsmaajtó. Fekete hajamat a kezemmel söpörtem le a vállaimról. Hátradőltem a babzsákfotelben és egyenesen a lány mélykék szemeibe néztem.
- Hogy?- kérdeztem sürgetve.
- Hogy neked volt már tapasztalatod... fiúkkal?- kérdezte Liza.
Ledöbbentem, de úgy őszintén. Hogy miért? Mindenki természetesnek veszi, hogy minden jött-menttel ágyba bújok. Talán a külsőm miatt, esetleg a morcos modorom miatt, nem tudom. Most én kezdtem birizgálni az egyik tincsemet. Közben zavartan felkúszott az arcomra egy bizonytalan mosoly.
- Még nincs.- kuncogtam magamban.
Liza nagy szemeket meresztett rám, ahogy tetőtől talpig végigmért.
- Leszbikus vagy?- kérdezi félve.
- Biztosíthatlak róla, hogy a srácokhoz vonzódom.- nem sértődtem meg a kérdésén.
- Ugye mellettem leszel a suliban? Nem merek senkit se megszólítani...
- Persze, hiszen ez a dolgom!- nyugtattam meg.
Még egy kicsit beszélgettünk, majd bezárkóztam a szobámba. Ismét leültem meditálni, majd olvastam. Ahogy olvastam, hallottam a szellemek dalát. Egy szép ütem rajzolódott ki a kósza hangokból. Már szöveget is tudtam volna írni hozzá. Aztán rájöttem. Ez egy gúnydal, mégpedig rólam. Nem kimondottan dal, inkább egy vers, hanghatással. A lelkek csak kántálták, egyre hangosabban.

"Nézd a szárnyast, akár egy király,
Mindent elvesz, ami nekünk kijár.
A holtnak érzései nem számítanak,
Mintha nyűgök lennénk, akik itt maradtak.

Fekete szárnyával ott tolong a sornál,
Pedig nem ér többet egy varjúnál.
Még az erejét sem használhatja,
Az átkozott Sátán fattya!"

Dühösen lecsaptam a könyvet, ami puffanva ért földet. A démoncsillaghoz fordultam. Nem kell, hogy szeressenek, de azt elvárom, hogy tiszteljenek! Varázsoltam egy kicsit a csillagommal, amitől a lelkek felvisítottak. Immár csendben temetkeztem bele újra a könyvbe. Amikor azonban a suli első napjára került a sor, dörömbölés szakította meg az olvasásomat. Lassan odacsoszogtam az ajtóhoz és kitártam. Liza izgatott, de fáradt arcát láttam meg.
- Mit szeretnél így, korán reggel?- néztem rá.
Ő csak elképedve rajtam tartotta a tekintetét. Minden kis mozdulatom elbűvöli, vagy mi a szösz?
- Segítesz elkészülni?- kérdezte reménnyel teli hangon.
- Persze, gyere!- mondtam megadóan.
Az ő szobájába mentünk, ahol a rondábbnál rondább ruhákat találtam. Végül találtunk egy koptatott farmert és egy pólót, piros és kockás inggel. Befontam frissen a haját és ő hálálkodásba tört ki.
- Köszönöm, nem tudom, mit csinálnék nélküled!- meg akart ölelni, de elhárítottam.
- Szívesen.- villantottam rá egy halvány mosolyt.
Én bezárkóztam a szobámba, úgy készültem el. Egyszer csak Stephan hangját hallottam meg a földszintről. A reggelit jelezte, így lesiettem.
- Reggelt mindenkinek!- köszöntem a szülőknek, illetve a testvéreknek.
A számba vettem egy pirítóst, úgy ültem le az asztalhoz, fitten és fürgén. Stephan karikás szeme és gyűrött ruhái nem sok jót sejtetnek. Játékosan meglöktem a vállát a vállammal. Mikor rám nézett, csak belenéztem sárgás zöld szemébe.
- Rosszul aludtál?- kérdeztem, miközben megpakoltam minden jóval egy kenyeret.
- Ja.- bólintott, azzal majdnem le is fejelte az asztalt.
- Egyébként hanyadik osztályba fogok járni?- kérdeztem Martint.
- 10.-be, együtt a fiammal.
- És Liza?- pillantottam az említett felé.
- Ő még csak kilencedikes!- mondta Martin.
- Értettem!- bólintottam szigorúan.
Ahogy befejeztük a reggelit, mentünk suliba. Repülni akartam, de ez lehetetlen volt. Elértünk a hatalmas épülethez, haboztam belépni az ajtaján. Az áramlat vitt be a fehér és napfényes folyosóra. A levegő furcsa bizsergést hozott magával. Ilyet sosem éreztem még, de pokolian jó volt. Liza félelmében belém karolt, de egyből előttünk termett egy egyén. Vagyis nem egy, hanem három. Ránézésre lányok voltak. De lehettek volna kimeszelt, kivakolt fal is, olyan mennyiségű smink volt az arcukra kenve. Undorodva néztem, ahogy a bőrredőkbe berakodott a púder. Undorító! Valami ilyesmi képet vághattam, mert a "lány" egyből szóvá tette.
- Mit fintorogsz, csicska?!
- A púder leöregíti a bőrt, kár, hogy ezt még nem mondta neked senki!- szóltam vissza gonosz mosollyal.
A lány az arcához kapott, mi addig elmentünk mellette. Liza egy kis bátorítás hatására bement az oroszlánok, azaz a friss kilencedikesek közé. Stephan és én tovább mentünk a mi termünkhöz. Nem beszélgettünk út közben, de amikor kinyitottam a terem ajtaját, a fülembe súgott.
- Csak óvatosan!- mutatott a fejem fölé, ahol egy vödröt láttam.
- Köszi!- súgtam hálásan.
Így vállat vonva berúgtam az ajtót. A vödör nagy csattanással ért földet, víz nem volt benne. Akkor is nagyot ütött volna! Az osztály elcsendesedett és engem kezdett bámulni. A szememet végigfuttattam a társaságon, majd megállapodott egy üres helyen. De az emberek még mindig bámultak, mintha várnának valamire.
- Mit bámultok, nincs jobb dolgotok?!- kérdeztem eléggé ingerülten, mire sokan visszafordultak a tennivalójukhoz.
Elindultam a kiszemelt helyre, viszont Stephan karon ragadott és elráncigált egy másik padba. Ő levágta magát az egyik székre, én pedig a mellette lévőre. A hülye táska nyomta a vállaimat, így letettem a földre. A motoros kesztyűm, ami a kezemen volt, eltakarta a viperám fejét. Egy ideig csak néztem a kezemet, mikor meghallok egy gúnyos hangot.
- Nocsak, becsajoztál?- kérdezte egy hang a mellettem ülőtől.
Felé fordultam és Ricsi idétlen majompofáját látom meg.
- Szeretnél te olyan csajt, mint én!- vigyorogtam gúnyosan.
- Virágszálam, én...- mutatkozott volna be, de én megálljt parancsoltam a kezemmel.
- Te Ricsi vagy, én Miyako és ne nevezz virágszálnak.- tisztáztam le a dolgokat.- A két csicskád személyeiben kiket tisztelhetek?
- Ő Chad (Csed), a másik Leo.- mutatta be őket Stephan.
- Hmm...- mértem végig a fiúkat.- Sziasztok!- intettem nekik.
Ők pirulva visszaintettek. Ekkor jött be a tanár, persze hadarva és sietve. Engem kihívott a táblához, hogy mutatkozzam be.
- Sziasztok, Miyako vagyok, 17 éves. Stephan családjával lakok. Esetleg kérdés?- néztem rájuk komoran.
Egy lány felnyújtotta a kezét, akinek rövid fekete haja és mogyoróbarna szeme volt, szemüveggel.
- Honnan jöttél?
- Los Angeles a szülővárosom.- mondtam.
- Az látszik, cica!- fütyült az egyik srác.
- Adok én neked olyan cicát, hogy a fejed betörik tőle!- morogtam.
Az egész napom furcsa hangulatban telt. A testvérekkel voltam főként, de egyedül is felfedeztem a sulit. Legalább már nem tévedek el, mint ahogy azt ma 10-szer megismételtem. Hazaértünk a 4 osztályfőnöki után, amin én már meguntam a tanárt. Nem volt nehéz! Mondjuk első naphoz képest nem volt olyan rossz! De mi lesz holnap?

4. fejezet: A nap végén

"Ahány ház, annyi szokás..."

Elképedve bámulták a fekete füstöt, amit árasztottam szét. Nem szabad megtudniuk, hogy ki vagyok. Odasiettem hozzájuk és a két kezemet ráhelyeztem a fejükre. Még sosem végeztem emlékezetszívást egyszerre két emberen, de ezt is el kell kezdeni, nem? Az ujjaimból ismét füst kezdett szivárogni, de ez furcsamód beleszivárgott a koponyájukba. Kitörölök pár emlékképet, a helyét pedig kitöltöm sötétséggel. A szemük ijesztően fennakadt, ahogy végeztem ezt a varázslatot. Ahogy végeztem a szükséges "lomtalanítással" elvettem róluk a kezemet. Ők fáradtan estek össze, a szemük immár csukva volt.
- Még ne ébredjenek fel, még ne ébredjenek fel...- motyogtam, miközben magamra kaptam a pulcsit, ami a derekamon függött.
Ahogy felvettem és a karom fedve lett, leguggoltam hozzájuk. Enyhén megráztam őket, mire kinyitották a szemüket.
- Mi történt?- motyogta Ryan a homlokát ráncolva.
- Elájultál, magaddal rántottad Lolát, ő is beverte a fejét, így ő is eszméletlen lett.- mondtam az arcukba szemrebbenés nélkül a hazugságomat.
Ők láthatólag elhitték, bár Lola elég gyanúsan méregetett. Én álltam a pillantását. Van előnye annak, hogy bukott vagyok... a vérembe és az elmémbe égett a bűn iránti sóvárgás. Ők tartottak nekem egy kis edzést, majd elköszöntem tőlük. Sajnos még mindig éreztem a felém áramló bizalmatlanságot amit sugároztak. De mit várhatnék tőlük? Nem vagyok sem szent, sem angyal. Én csak a sötétség földi helytartója. Ahogy hazaértem, Liza ugrott elém az ajtó mögül. Egy arcizmom sem rezdült, ő pedig csalódott fejet vágott.
- Pedig meg akartalak ijeszteni!- mondta már nevetve.
Az utóbbi napokban sem sikerült megértenem Liza boldogságának az okát. Egyszerűen minden ok nélkül boldog. Tiszta életerő, ami sugározza a vidámságot. Hirtelen kényelmetlenül kezdtem érezni magam. Mi ez az érzés? Már 7 éve nem éreztem ilyesmit.
- Bocsi, de most a szobámba kell mennem!- mondta remegő hanggal és már ott sem voltam.
Beléptem a szobámba, ahol egy behatolót találtam, méghozzá Stephan személyében. Éppen a démoncsillagot nézte a szobám falán. Halandó számára egyszerű szimbólumok, de számomra az életet jelentik. A kezében az egyik nyakláncomat tartotta, a kedvencemet, amin jáde medál található. Lélektelen szívem egy hatalmasat dobbant. Aztán erőt vettem az érzelemhullámon, ami elárasztott. Kezdek megbolondulni...
- Mit keresel itt?- kérdeztem ingerülten.
Megpördült a tengelye körül, egyenesen a fehér szemeimbe nézett. Kint sötétedésre állt az idő. A lehanyatló nap fénye narancssárga árnyalattal árasztotta el a fehérre meszelt falakat. Csak most láttam igazán, hogy milyen helyes a védencem. Fekete haján a fények játszadoztak, barnára varázsolták az éjsötét tincseit. Szeme csillogott, ahogy rám nézett. A szemében egybefolyik a zöld és a citromsárga. Arca férfias, mégis gyermeki vonásokat tükröz. Akár egy elveszett kisfiú, akinek anya kell. Zavarában a tarkójára tette a kezét.
- Csak... szétnéztem.- kereste a megfelelő szavakat.
- Kérem a nyakláncomat!- nyújtottam felé a tenyeremet.
Ő szótlanul a kezembe helyezte a zöld drágaságomat. Egy koldulás alkalmával kaptam egy jóhiszemű, mégis rongyos öltözködésű öregasszonytól. Állítólag szerencsét hoz. De nekem jóval többet ér, mint szerencsehozó. Ez a bizonyítéka annak,hogy nem minden ember rosszindulatú. Az asszonynak, akitől ezt kaptam, alig volt valamije. Mégis megosztotta velem. A markomba zártam a nyakláncot az emlékek hatására. A szívemre szorítottam.
- Beszélnem kell veletek. Hívd a húgodat!- mondtam, rá sem nézve a fiúra.
A srác kisietett a szobámból, ahogy a lába bírta. Lementem a nappaliba, éppen beszélgettek a testvérek. A nyakláncot még mindig a kezemben szorongattam.
- Miről szeretnél velünk beszélni?- tért Liza a lényegre, kiszakítva engem az emlékek hatása alól.
- A bátyád járt a szobámban.- mondtam az említettre nézve.- Van pár szabályom, ami egyszerű, mégis halálosan komolyan veszem őket. Első: SEMMIKOR, semmilyen körülmények között nem léphettek be a szobámba! Ha kell valami, kopogjatok vagy keressetek meg. Második: Nem tűröm, ha a cuccaimban turkálnak. Harmadik: Ne zavarjatok 9 után. Be fogom zárni az ajtómat, senki se ki, se be. Negyedik, egyben utolsó: Ne kérdőjelezzétek meg a szabályaimat, nincs kérdezgetés. Érthető voltam?- kérdeztem rájuk nézve.
Ők lassan, de bólintottak.
- De mié...?- kezdte Liza, de leintettem.
- Negyedik szabály.- vágtam közbe, mire lenyelte a mondat további részét.
Elmentünk vacsorázni, majd fürödni. Elmerültem a jó meleg vízben, ami kilazította elgémberedett testrészeimet. Így ázok, mikor kicsapódik az ajtó. Behúzódok nyakig a vízbe, még a lábaimat is behúztam. Egy nagyot sikítok. Igaz, hogy bukott angyal vagyok, de attól még szégyenlős. Gyorsan meglátom, ki a támadóm. Stephan az, ki más? Mindenem takarva van, aminek takarva kell lennie. Úgy látszik, a srác megbánta a hevességét és csak elpirulva dadogott.
- Bo-bo-bocsánat...- motyogta.
- Kimennél?- kérdeztem már szinte hisztérikusan, mire kiviharzott a helyiségből.
- Bocsi, bocsi, bocsi...- hajtogatta, amíg kiment.
- AJTÓ!!!!- kiáltok ki, mire behúzza maga után az ajtót.
A szívroham kerülget, komolyan mondom! Mi ez már, hogy a bukott angyal már le se fürödhet nyugodtan?! Túl sokat kérek? EGYEDÜL SZERETNÉK FÜRDENI! Ha megoldható ez az apró kérés, előre is köszönöm! Gyorsan pizsamába öltöztem és becsuktam magam után az ajtót. Vagyis csuktam volna, ha egy kéz nem állít meg.
- Mi az?- néztem Lizára, akihez a kéz tartozott.
- Beszélgetünk? Még csak 8 óra!- mutatott a fali órára.
- Rendben. A te szobádban?- sóhajtottam megadóan.
Ő elcibált a szobájáig, amit hogy is jellemezhetnék... olyan... barátságos. Leültem a narancssárga ágyneműhuzatra, míg ő elhelyezkedett a párnái közt.
- Miről szeretnél csevegni?- kérdeztem.
- Hát... igazából...- szólt zavarban.
Miről akarhat beszélni velem? A bátyjával éppen elég élményem van mára. Zavarában a haját csavargatja és nyöszörgő hangot ad ki. Vagy csak így gondolkodik? Fogalmam sincs. A hátam fájni kezdett a görnyedt testtartástól, így leültem az egyik babzsákfotelbe, ami citromsárga színben pompázott. Közelebb húztam az ágyhoz az ülőalkalmatosságot. Készen álltam a beszélgetésre, csapjunk bele!

3. fejezet: Egy teljesen más valóság

"Minden rosszban van valami jó."

- Van valami probléma?- kérdeztem dühös hangon.
A srác vigyorogva hátrapillant, majd megretten fehér szemeimtől, amikkel vizslatóan méregettem. A kezemmel még mindig szorítom az öklét. A kék szemei meglepettséget sugároztak. A két haverja alacsonyabbak voltak nálam, így nem rontottak nekem. Összeszorítottam az ujjaimmal az öklét, aminek hatására ropogtak az ujjpercei.
- Kérdeztem valamit!- mondtam szikrázó szemekkel.
- Nincs semmi...- lihegte, mivel fájt a keze.
- Akkor miért akartad bántani?- kérdeztem tovább, engedve egy kicsit a szorításból.
- Mert gyengébb mint én...- mondta már könnyezve.
Belőlem kitört a kacagás. Stephan és a barna hajúnak a haverjai kiguvadt szemekkel nézték, hogy már sírok a nevetéstől. Mikor nehezen, de abbahagyom a nevetést, közéjük álltam. Elengedtem a kezét a fiúnak, aki egyből masszírozni kezdi meggyötört kezét. Köztünk most lezajlott a telepatikus párbaj, amit én nyertem meg. Ő elkapta a tekintetét, úgy, mintha leprás lennék.
- Örültem a találkozásnak!- mondtam gúnyosan és elrángattam a döbbent Stephant a helyszínről.
Beértünk abba a ruhaboltba, ahol Lizát hagytam. Nem is vettem észre, hogy Stephan kezét szorongatom, csak amikor megálltunk. Gyorsan elhúztam a kezemet és beszóltam Lizához.
- Kijöhetsz!- mondtam neki.
Magamon éreztem Stephan tekintetét, valahogy zavarba jöttem tőle. A kezemet megtöröltem a farmerembe, nehogy érezzem azt a meleg érzést, amit a keze nyújtott számomra. Pedig olyan szeretetteljes meleg volt az... Liza kijött a teljes szerelésben.
- Mi történt?- kérdezte hatalmas szemekkel.
- Valami srác meg akarta agyalni a bátyádat, de közbeléptem.- mondtam kifejezéstelen arccal.
- Megint Ricsi szórakozik?- fordult Liza Stephanhoz.
- Igen, ő volt.- mondta a fiú.
- Lassan szólni kéne a szüleinknek, mert ez nem állapot!- mondta Liza harciasan.
- Figyelj, ha árulkodtok, csak még jobban rátok fog szállni!- szóltam közbe.- Bízzátok ezt rám, oké?
- Rendben.- mondták kórusban.
Liza külsején kicsit változtattunk, de csak annyit, hogy stílusosabban öltöztettük fel. A fonata és a szeplői megmaradtak, ne féljetek! Az átalakítás végén alig ismertünk rá Lizára. Nagyon jól áll neki ez a lezser stílus, amit összeválogattunk neki. Nagy szatyrokkal hagytuk el a Pláza területét, ami szerintem meg is fog látszódni a bankszámlán. Már majdnem mosolyogtam én is, mikor hazaértünk. Otthon meglepetésemre egy srác várt minket. A szülők is vele voltak. De visszatérve a srácra, pokolian helyes volt. Viszont mellette állt egy vörös hajú, barna szemű lány. Ránézésre jártak.
- Gyerekek, ő itt Ryan (Rájen) és Lola!- mutatott Martin (Stephan apja) a két jövevényre.
A szemükkel unottan végigmértek minket, majd megakadt a szemük a vipera tetoválásomon. Sosem takarom el, sőt, büszke vagyok rá.
- Sziasztok, Stephan vagyok, ő pedig, Liza a húgom!- mutatott Stephan a húgára.- Ő pedig Miyako!- mutatott végül rám.
Mintha enyhe pirulást láttam volna meg védencem arcán, de valószínűleg csak káprázott a szemem. Ryan viszont lehengerlő mosollyal mért végig. Amit furcsálltam, hogy mindkettőnek a keze széltében és hosszában el van fedve. Pedig kint vagy 28 fok van. Ryan haja szőke, viszont a szemében vöröses csillogás van. Amit nem tudtam nem észrevenni, hogy mindkettő sportos alkat. Vajon miért vannak itt?
- Miyakohoz jöttek, így menjetek fel a szobátokba!- mondta kedvesen Martin és Lizáék felmentek.
Nagyot nyeltem és keresztbe fontam a mellem előtt a karom. Nekitámaszkodtam az ajtófélfának, úgy figyeltem őket. Ők belenéztek fehér szemeimbe.
- Miért vannak itt, Martin?- kérdeztem az említett személyre nézve.
- Megkértem őket, hogy adjanak neked önvédelmi képzést.
- Ketten?- kérdeztem rájuk mutatva.- És minek? Az utcán voltam hé...- majdnem kimondtam, hogy hét retkes évig.- vagyis egy évig, meg tudom magamat is és őket is védeni!
- Az nem bizonyít semmit!- mondta Martin.- Ha nem mész el az óráikra, nem kapsz fizetést.
Ez fenyeget?! Engem?! Mérgesen csendben maradtam.
- Mikor kezdünk?- fordultam az újdonsült "edzőimhez".
- Akár most is.- mondta Lola.
- Hol?
- Menjünk, tudok egy jó helyet!- mondta és kimentünk a házból.
Ryan, Lola és én bandukoltunk egy darabig. Ők vígan beszélgettek, én meg gondolkodtam. Ezek nem rohadnak meg a pulcsijukban?! És mi volt az a pirulás Stephan arcán? Egy régi raktárépületbe értünk, ami elhagyatott volt. A skacok után mentem és baromi nagy tér van bent. Az ablakokon alig szűrődött be némi fény. Sötétszürke falak nyúltak a fejünk fölé, amin egy rozoga tető helyezkedett el. A szél besüvített az egyik törött ablakon, aminek hatására megrezzentem. 100 éve már, de még most is pontosan emlékszem... Csak a szél... Ami megölt annak idején. Inkább az edzőimre irányítottam a figyelmemet. Lola és Ryan levették a pulcsijukat és meglepett, amit láttam. Lola karján egy gepárd helyezkedett el, méghozzá fehér. Ryan vállán pedig egy skorpió díszelgett. Éreztem, hogy itt nincs minden rendben. A szívem a torkomban dobogott, ahogy a karjukra néztem. Valahogy nem éreztem azt, hogy ennek a valóságnak a része vagyok. Csak külső szemlélője az eseményeknek. Aztán végigsimítottam a keresztes viperámon. Ők is olyanok, mint én? Egy bukott? Selejt? Az, aki túl rossz a Mennyhez, de túl jó a Pokolhoz? Akik a köztes állapotban várják a Végső Ítéletet? Beleremegett a gyomrom. Vannak olyanok, mint én? Vajon mit gondolhatnak rólam... Egy modortalan fruska, aki még csak mosolyogni sem képes. De ők sem nevettek, mióta itt vagyok. A hollófekete hajamat meglibbentette a szél. A tetkót nézve nagyon illett hozzájuk az adott állat. Ez nem lehet a véletlen műve! Vagy csak remek stílusérzékük van. Ők is vizslató szemmel meredtek rám. 50 méter volt köztünk a távolság. Mégis, mintha a szívem legmélyebb bugyrába is belelátnának. Meg merjem mutatni nekik a szárnyamat?
- Hiszel az angyalokban, Miyako?- kérdezte Ryan.
- Furcsamód igen. Isten szolgái, akik örök boldogságban élnek a Mindenható körül.- valahogy elmosolyodtam, mikor ezt mondtam.
Ők furcsállva, de átszellemülten hallgatták meg a válaszomat. Valahogyan egyetértést láttam a szemükben. A lány kiengedte eddig összekötött haját, ami vörös zuhatagként omlott keskeny vállaira. Az arca tiszteletet parancsoló, majdnem felséges volt. Lola közelebb lépett pár lépést. Ezek a puha léptek is visszhangot keltettek a hatalmas térben. Én vele szinkronban lépkedtem, de az ellenkező irányba. Csokoládébarna szemei izzottak, ajka gonosz mosolyra húzódott. A szél vészjóslóan fütyült a gerendák között, miközben ő felém, én meg hátrafelé lépkedtem. Féltem tőle. Fogalmam sincs, mire képes egy igazi bukott angyal. Mert én csak egy zöldfülű vagyok. Ahogy ez átsuhant az agyamon, a lépteimet fekete füst kezdte kísérni. A padló mentén végigsiklott, az ő lábuk is bokáig beleért. Ők megdöbbenve néztek a füstre, majd rám. Nos, igen... Csak füstölögni tudok, akár egy kályha. De ők mit tudhatnak? Vagy egyáltalán bukottak? Vagy esetleg Végrehajtók? Egyre rosszabb lehetőségek jutottak az eszembe. Kik ők valójában? És mit akarnak tőlem?

2. fejezet: Bevásárlás extrákkal

Bezárkóztam a szobámba és leültem a hideg padlóra. Nem vagyok képes aludni, egyszerűen nem érzem szükségét. Immár 100 éve. Nem fáradok el, a testem folyamatosan dolgozik. Törökülésbe helyezkedtem és behunytam a két fehér szememet. Ismét hallottam a suttogásokat. Meditáláskor mindig hallom az ebben a világban ragadt szellemeket. Többen vannak, mint hinnénk. Hallani lehet a történetüket, a sopánkodásaikat, esetleg csak szótlanul bolyongnak. Eggyel rosszabb a kopogószellem, ami még idegesítő is. Amikor ott huhog a nyakadban és nem mondja ki, hogy mit akar, csak kopog a falon, 200 lesz a vérnyomásom, komolyan. Mélyet szívtam a levegőből, ami légfrissítő illatától volt nehéz. A kezeimet a térdeimen pihentettem, a mellkasom egyenletesen emelkedett és süllyedt. Hosszú, hollófekete hajam szétterült körülöttem. Suttogni kezdtem magam elé. Amíg nem e világi dolgokat suttogtam, a számból fekete füst gomolygott ki, amik a falhoz érve mintákat alkottak. A füst kígyóként cikázott a hófehérre meszelt falon. Ahogy kinyitottam a szemem, kicsapódott az ablak. A függönyök lengedeztek a gyenge fuvallattól, ami kintről áramlott be. A fekete füstöt szétfújta a falról és egy démonidéző hatágú csillagot festett a füst a falra. Felálltam és elégedetten néztem végig rajta.
- Bárcsak álmodhatnék...- sóhajtottam letörten.
Mikor a pillanatnyi gyengeségem elmúlt, kitártam az egyébként is nyitott ablakot. A párkányra felugrottam és előhívtam a szárnyaimat. Az én csodaszép szárnyaim egyből ki is ágaskodtak a hátamból, így elrugaszkodtam. Felmentem egészen a felhők fölé. Közben az agyam kattogott. Olyan ismerős ez a srác, de hol láttam már? Ami pedig még lényegesebb, hogy fogok én velük vásárolni? A húga olyan kis vidám, Stephan pedig tátott szájjal bámul. De miért? Aztán beleengedtem a kezem egy felhőbe. Az ujjaim között gyengéden siklott a bárányfelhő. Hirtelen lebuktam és bevittem egy dugóhúzó mozdulatot. A szárnyaimat magam köré fogtam és pörögtem a levegőben. Mikor az egyik ház tetejét majdnem elkaptam, széttártam a két drágaságomat, így nem loccsantam szét. Morogva mentem vissza a kicsiny és immár kipingált szobámba, ahol leültem az ágyamra. Rápillantottam az órára, ami még csak hajnali 3-at mutatott. Mit csináljak én reggelig? Kizártam a szobám ajtaját és lementem a konyhába. Ilyenkor elvileg épelméjű ember alszik, mégis kint találtam Lizát egy kakaó társaságában.
- Jó reggelt, Miyako!- köszöntött egy ásítás kíséretében, mégis kedves mosollyal.
Ez a lány a megtestesült kedvesség, de tényleg! Olyan ártatlan és boldog. Olyan, amilyen én voltam. Mosolygós arcára öröm ránézni, mégis én a hűtőből morogtam neki.
- Szia.- morogtam közömbösen.
Kikaptam a tejet és töltöttem egy pohárba. A pulton találtam kiflit, így azt is kivettem a kosárból, majd leültem az asztalhoz. A kiflit belemártottam a tejbe, úgy haraptam.
- Nem bírsz aludni?- kérdezte kedvesen.
- Úgy is mondhatjuk.- mondtam és egy mosolyszerűséget erőltettem az arcomra.
- Miért vagy ilyen komor?- kérdezte aggódva.
Aranyos volt, főleg a szeplőivel.
- Már régóta ilyen vagyok... Nem is tudok ebből a burokból kitörni.- mondtam egy falattal a számban.
- Mindenkiben ott lakik a jókedv, csak meg kell találni!
- Túlságosan optimista vagy, nem?- kérdeztem a bögrém felett ránézve.
- Sokan mondták már ezt.- bólogatott.
Én felálltam és megsimítottam a vállát.
- Reggel találkozunk!- mondtam és felsiettem a lépcsőn.
Egyenesen a szobámba mentem. Megláttam egy könyvespolcot, ami roskadozott a jobbnál jobb könyvektől. Akkor olvassunk! Egy kicsit tétováztam, de kiválasztottam A szukkubusz dala című könyvet. Érdekesen hangzik, így beleolvastam. Arra eszméltem fel, hogy valaki kopog az ajtómon. Én az ágyamon feküdtem a könyvvel.
- Igen?- kiáltottam ki.
- Gyere, reggelizünk!- mondta egy erős hang.
- Máris megyek!- mondtam neki és nehezen, de letettem a könyvet.
Liza adott nekem ruhát mára is, így egy rakott szoknyát (?) és egy inget vettem fel, kötött mellénnyel. Ennek a csajnak divatórán kéne poshadnia! Lementem és leültem az egyik székre. Stephan rám tekintett és elmosolyodott.
- Mit bámulsz?- morgom, mire lefagy az arcáról a mosoly.
- Semmit!- kapta el a tekintetét.
Én is így gondoltam ám! A figyelmemet a reggelimnek szenteltem. Miután belapátoltam, Liza megkapta a bankkártyát és én már az ajtóban álltam.
- Jöttök, vagy mi lesz?- kérdeztem ingerülten.
Ideszaladtak hozzám és kiléptünk az egyenlőre még nyári időbe. A testvérek beszélgetnek, de én meg sem szólalok. Odaértünk egy hatalmas épülethez, ami célratörően a Pláza nevet viselte. Valakinek túlcsorduló fantáziája volt... Na mindegy! Bementünk és én megragadtam a testvérek karját.
- Liza, neked is vásárolunk!- mondtam ránézve.
- De...
- Nincs semmi de!- vágtam rá határozottan.- Stephan pedig ellenőriz minket. Mivel pasiból van, csak érdekli, miben látja a csajokat.
- Oké!
Bementünk az egyik üzletbe, ahol bele is szerettem egy farmerba, na meg persze egy pólóba. A ruhámat azonnal lecseréltem az újonnan vett ruhadarabokra. Kaptam egy szögecses bakancsot, mellé egy kék farmert, bele kilyukasztgatott övet tettem, amin szintén tüskék voltak, illetve egy fekete póló, amire vörössel ráírva, hogy Bloody Angel (Véres Angyal). Liza hozott magával fésűt, így kifésültem fekete loboncomat és úgy vonultam ki.
- Nagyon illik hozzád!- mondta Liza.
Stephan csak ült és bámult. Én nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem, amit el is fogadott. Felrántottam, de túl közel volt. Kb. egyforma magasságúak vagyunk, pedig ő sem egy kis növésű. Izmos alkarját még mindig fogtam, de sárgászöld szemébe néztem. Testünk szinte összeért. Így álltunk egy fél percig, ebből a kellemes állapotból Liza hangja zökkentett ki.
- Két szerelmes pár, mindig együtt jár...- dalolta, mire szétrebbentünk.
- Inkább menjünk, Stephan, te maradj a látótérben!- mondtam ki keményen.
- Ti hol lesztek?
- Kell fehérnemű is!- mondta Liza a gondolataimban olvasva.
Elmentünk Lizával, közben beszélgettünk. Vagyis ő kérdezgetett, én meg válaszoltam. Amire akartam, persze. Liza egy fekete bugyi-melltartó kombinációt nyomott a kezembe.
- Tessék, ez neked való!- mondta mosolyogva és az egyik fülkéhez tolt.
Én húzogatva a számat, felvettem. Legyen neki is egyszer gyereknap! Ő bekukucskált és elámult.
- Ezt megvesszük!- mondta bólogatva.
- Most pedig te jössz!- mondtam és felöltöztem.
Elhúztam a ruharészlegre. Pár ruhát a kezébe nyomtam és elküldtem, hogy próbálja fel. Közben Stephant kerestem a tekintetemmel. Pár fiú volt körülötte, az egyik éppen most lökött rajta egyet.
- Figyelj, csak akkor gyere ki a fülkéből, ha szólok, oké?- szóltam be Lizának.
- Oki.- válaszolta és én kijöttem az üzletből.
A fiúk felé csörtettem a nagy tömegen keresztül. Nem bocsátom meg magamnak, ha valami baja esik. 3 fiú szorította be. Éppen lendült az egyik keze, mikor odaértem. Az említett fiú csuklóját megmarkoltam, mire rám pillantott. Mivel magasított bakancsban voltam, így voltunk egy szinten. Én közelebbről is megnéztem. Egy vörösesbarna hajú srácról van szó, akinek kék szemei vannak. A lényeg, hogy hátrafordult és meglepetten nézet fel rám.
- Van valami probléma?- kérdeztem dühös hangon.

1. fejezet: Munka

"Fontos az első benyomás..."

"Stephan (Sztefán) szemszöge"
Izzadva és zihálva keltem fel az ágyban. Megint ez az álom. Mostanában egyre gyakrabban jön elő. Az a lány... mielőtt megláthatnám az arcát, felébredek. Megvédett engem egy angyaltól, aki le akart kaszabolni. Kitépte a két szárnyát... Olyan valóságos álom.
- Megint vele álmodtál?- kérdezte a húgom, mikor meglátta az arcomat.
A szobámban ült éppen és felém nyújtott egy kapucsínót. Az ágyam mellett lévő babzsákfotelemen ült és kíváncsian nézett. Én a hangjára összerezzentem és felültem. Beletúrtam a fekete hajamba, ami kócosan meredezett a plafon felé. Sárgászöld szememmel a mosolygó húgomra néztem. Neki olyan mindent tudó mosolya van. Vagy lehet, hogy csak mélykék szeme érezteti ezt. A lelkembe lát vele.
- Liza, te is tudod, hogy igen.- elfogadtam a kapucsínót.
A húgom neve Elizabeth. Barna haja van, ami néha feketének látszódik és mélykék, mosolygós szeme. Az arcán pár szeplő foglal helyet, haja mindig össze van fonva. Idén lesz 16 éves. Kizavartam a kíváncsi lánykát a szobámból és felöltöztem. Furcsa előérzetem van. Mintha valami közeledne. Gondolkozva mentem le a szüleinkhez, reggelizni.
- Jó reggelt!- előzött meg Liza a köszönéssel.
Apa és anya elhallgattak, majd visszaköszöntek. Leültünk reggelizni, nagyon csendben volt a család, mint minden reggel. Egy hét múlva suli, remélem akkor már ők is hamarabb mennek dolgozni. Lizával elmentünk az egyik barátunkhoz, apáék pedig suttogni kezdtek, ahogy elhagytuk a házat.
- Szerinted miről beszélgetnek olyan nagyon?- kérdezi nagy szemekkel a húgom.
- Nem tartozik ránk.- mondtam.

"Martin (Stephan apja) szemszöge"
- Kell nekik egy testőr!- mondta a feleségem.
- Meg tudják magukat védeni!- szóltam ellene.
- Fenéket! Fegyveres emberekkel szemben? Szerezz nekik, különben nem állok jót magamért!- mondta és kiviharzott a házból.
Szóval parancs. Én is felkaptam az aktatáskámat és mentem az olajos céghez, ahol dolgozom. Honnan szerezzek nekik testőrt? A hülye ügyleteim miatt került veszélybe a családom élete. Már este volt, mikor kijöttem a munkahelyemről. Mindig gyalog szoktam menni, hiszen csak 5 utcányira van a házunk. Az egyik sötét utcában sétáltam éppen. Nem járt arra egy lélek sem. Egy sikátor mellett baktattam, amikor erősen berántottak a szűk és sötét utcába. Egy pisztolycső meredt a homlokomnak és egy érdes hang szólalt meg.
- Ide a pénzt vagy elbúcsúzhat az életétől!- azt sem tudtam megállapítani, hogy férfi vagy nő az illető.
Kattant a biztosítópöcök, amitől tényleg megrémültem. Ez komolyan beszél. Mielőtt gondolkodtam volna, kiböktem.
- Akarsz nekem dolgozni?- kérdeztem összeszorított szemekkel.
A pisztolycső még mindig a szemem közé nézett, de távolabbról.
- Állás? Miféle?- kérdezte a határozottan női hang.
- Testőr. Kapsz szállást, ételt, fizetést, ruhákat...
- Kit kell védeni?- kérdezte, most már elvette a fejemtől a pisztolyt.
- A gyerekeimet.- mondtam és kilépett a sötétből.
A lánynak hollófekete haja és nagyon világos szemei voltak. A jobb karján volt egy kígyótetoválás. Koszos volt és szakadt ruhák voltak rajta. De olyan biztonsággal fogta a pisztolyt, hogy biztosan tudja is használni.
- Miyako vagyok, örvendek!- mondta és kezet nyújtott.
- Én Martin. Akkor elfogadod az állást?
- Igen.- bólintott egyet.
- Hány éves vagy?
- 17 leszek pár nap múlva...
Elég mogorva. Velem jött hazáig, ott beengedtem a házba. A pisztoly a farmerzsebében helyezkedett el. Bementünk a konyhába, ahol éppen vacsoráztak.
- Sziasztok, ő itt Miyako!- mondtam és a lányra mutattam, aki biccentett egyet.
A fiam kiguvadt szemekkel nézte, mintha szellemet látna.

"Stephan szemszöge"
Ő az! Az álmomból, ő volt az! Majd kiesett a szemem, úgy néztem a piszkos lányra. Ő rám nézett és végigmért. Az arcára egy mosoly árnyéka húzódott. Az apám folytatta a bemutatást.
- Velünk fog lakni, mert ő lesz a testőrötök!- mutatott ránk.
- Minek nekünk testőr?- kérdezte a húgom, rávilágítva a lényegre.
- Kell és kész!- válaszolta anya keményen.
- Ez el van döntve. Liza, kérlek kísérd fel Miyako-t és mutasd meg neki a fürdőszobát. Adj neki ruhákat is!
A húgom felugrott és felkísérte a vendégünket az emeletre. Én utánuk néztem, amíg el nem tűntek a lépcsőfordulóban. Végül üveges tekintettel meredtem a tányéromra. Különös ez a lány. Olyan... titokzatos. A húgom mosolyogva lejött, majd a fülembe súgta.
- Ne bámuld annyira!- mondta nevetgélve, mire zavarba jöttem.
- Nem tudom, miről beszélsz!- motyogtam.
- Miyako tette szóvá.- rám sandított.
Egy 20 perc múlva lejött ő is. Hollófekete haja kecsesen libbent, ahogy jött le a lépcsőn. A húgom egy hálóinget adott neki, ami a combja közepéig sem ért. A karján lévő tetkó csak most szúrt nekem szemet. Egy vipera... A hosszú combjai magukra vonzották a tekintetem. Tökéletes alakja látható lett, feszes bőrén egyetlen hiba sincs, vékony, de nem az a csontsovány. Megállt mellettem, csak akkor néztem, hogy milyen magas. Nem tudtam, mit akar, így csak bámultam rá.
- Beengedsz?- kérdezte tiszta, csengő hangján.
Milyen szép hangja van! A mellettem lévő üres székre néztem, majd egy kicsit kihúzódtam, hogy beférjen. Becsusszant és apámhoz intézte a szavait.
- Mi a feladatom?- kérdezte.
- Kísérned kell a gyerekeimet. A suliba is beíratlak.- mondta apa.- Holnap elmentek vásárolni Lizával, megkapjátok a bankkártyámat.
- Köszönöm, Martin!- mondta.
Kicsit furcsa volt a fülemnek, hogy a keresztnevén szólítja apámat. Aztán hirtelen hozzám fordult. Világos szemei csillogtak, már-már fehérnek hatottak.
- Mi a neved?- kérdezte.
- Stephan vagyok.- mondtam.
- Oké, Stephan...- ízlelgette a nevemet.- Holnap te is jössz velünk, így szemmel tudlak tartani!
- Ez remek ötlet!- mondta anya.
Megettük a vacsorát, majd felmentünk a szobáinkba. Miyako megkapta a vendégszobát, ami a húgoméval szemben van, a folyosó másik oldalán. Hallottam, ahogy kattant a zár. Miyako bezárkózott... Vajon miért? Megfürödtem és alváshoz készülődtem, mikor a húgom beosont a szobámba.
- Nagyon titokzatos lány, de nekem szimpi.- mondta kislányos mosollyal.
- Aham.
- És láttam, hogy néztél rá!- mondta, mire én a szemébe néztem.
- Na, menjél aludni!- hessegettem.
- Tereled a témát, szóval igaz!- szaladt ki Liza.
Én nevetve csóváltam a fejemet. Leheveredtem az ágyamra és bámulni kezdtem a plafont. A holnapi is mozgalmas nap lesz, az biztos! Ezzel a gondolattal aludtam el.

Prológus: Mindenki a legaljáról kezdi

"A Sötétség nem létezhet Fény nélkül, de a Fény sem Sötétség nélkül."

Gondolom te, kedves olvasó, a történetem miatt vagy itt. Akkor tanácsos lenne elkezdenem, igaz? A nevem Miyako, amit sosem értettem, hogy miért kaptam. Ugyanis japánul ez annyit tesz, mint az éj gyermeke. A név teljes ellentéte méz szőke hajamnak és kék szememnek. De mégis magaménak éreztem. A modorom mindig is kedves és őszinte volt, mosolyom meglágyította bárki szívét. Mivel, már úgy ahogy ismertek, kezdjünk bele az életem egyik legkülönösebb napjába.
A lágy talajba meztelen lábam belesüppedt. Tudniillik nagy szárazság volt a falumban, a hőmérséklet az egekben lehetett. Az idősík, ahol járunk az 1900-as évek elejére tehető. 17 éves, gyönyörű lány. Ezt láthatták a falubeliek, ahogy átvágtam mindenen. A kútról jöttem haza, a két vállamat vizesvödör nyomta. Édesapám a szántóföldön, édesanyám pedig a postán serénykedett. Egyke gyermek voltam, ami ritkaságnak tudható be abban az időben. Mosolyogtam, szokásomhoz híven. Hogy miért? Csak úgy. A szőke hajamat fújta a szél, ahogy igyekeztem a háznak csúfolt kis fatákolmányba. A vizet főzéshez, illetve mosáshoz hoztam. A mosáshoz láttam hozzá először. Nagy szél támadt, ami ideálisnak tűnt a ruhák szárításához. Szoknyám és kötényem, illetve egy mindent takaró ing fedte fiatal testemet. Egyszerű fehér, szürke és barna ruhadarabjainkat beletettem az egyik vödörbe, mosási szándékkal. Ahogy mostam, a szél egyre jobban feltámadt körülöttem. Egy 70 méteres, nagy fa alatt volt a kunyhónk. Amikor a ruhákat kiteregettem, a szél már süvített, közben atyám szavai jártak a fejemben. Szinte hallottam erős, védelmező hangját: "- Lassan kiérsz a korból, ideje lenne megállapodnod!" Bementem a kis házba, lécei között fütyült a szél. Aggodalmak nélkül álltam neki a főzésnek. Egy hatalmas reccsenést hallva félve felpillantottam. Elugrottam, mielőtt belém állt volna a piszkavas, ami éppen esett le. Csattanva ért földet a vékony vaspálca. Az egész ház most kísérteties volt. Aztán nagy ropogás és a fejemre hullott a főgerenda. A bordáimat préselte a több mint 60 kilós farönk. Nem tudtam magamról sem lelökni, sem kicsusszanni alóla. Kétségbeesetten próbálkoztam mégis. Aztán az egész plafonrész leszakadt, egy nagy ág miatt. A koponyám betört, a fejem alatt tócsában állt a vér. Nem jött a hős megmentő, meghaltam. Vérbe fagyva, egy nagy ág miatt. Azóta nevetek, mikor meghallom: "Csak a szél volt....". Ha tudnák, hogy a szél végzett velem 100 évvel ezelőtt... Miután meghaltam, egy nagy csőben találtam magam. A cső végén egy kis pontban fény volt. A fény felé mentem, ahol kellemes zene (?) fogadott. Összességében egy nagy fehér tér volt az egész. Mégis mosolyra húzódott a szám. Boldogság kerített hatalmába, földöntúli boldogság. Mikor hátranéztem, szárnyakat fedeztem fel. Az én hátamból álltak ki, mint két madárszárny. Hófehér tollaimat megsimítottam.
- Angyalszárnyak?- suttogtam magam elé.
- Bizony, újonc!- hallatszott egy kedves lány hang.
Így lettem angyal. Meglepő teherbírással és jókedvvel végeztem az angyalok mindennapos teendőit. Amik közé tartozott a lelkek megnyugtatása, a földiek figyelése és még sorolhatnám. Mivel angyal voltam, nem maradtam a fehér térben, hanem egy zárdaszerűségbe kerültem. A rideg kőfalak minden nap mosolyogva fogadtak. Az épület közepén hatalmas kör volt, fölé kupola magasodott. Ott elmondtam minden nap egy-egy imát, a szeretteimért. 100 éven keresztül minden egyes nap.

Hogy meglett-e az eredménye? Fogalmam sincs. Az idő egybefolyt, számunkra nem jelentett semmit. De azon a végzetes napon, az angyalok sokasága, köztük én is az Angyaltükörhöz sorakoztunk. Az Angyaltükrön át láthatjuk a halandók cselekedeteit, illetve átjáróként is szolgál. Viszont ez a fajta használatot csak a Végrehajtók vehetik igénybe. Kik is azok? Harcos angyalok, akik már a végzetes bűnűeket törlik el a Föld színéről. Most is egy ilyen küldetést szemléltünk. Az angyal, akit Lilith-nek hívtak, célba vette legújabb áldozatát. Egy... gyereket. A kisfiú éppen egy néni kosarából csent el ennivalót. Olyan 10 éves lehetett.
- A gyerek a célpont...- suttogták a körülöttem lévő angyalok.
- De ő csak egy gyerek!- keltem a védelmére a kis bajkeverőnek.
- Ha már ilyeneket csinál, mit fog felnőtt korában? Miyako, ez nem játék!- mondta rosszallóan az egyik társam.
Mielőtt gondolkodtam volna, beleugrottam az Angyaltükörbe. Először meztelen lábamat cirógatta a szél, majd az egész testemet. Zuhantam az emberek világába. A szárnyamat használva már nem zuhantam, hanem gyorsan repültem. Remélem, nem tűnik fel senkinek egy kolostorruhás angyal, aki éppen száll! Megtaláltam a kisfiút és a felé közeledő Lilith-et. Egy sikátorban voltak, ahol az angyal éppen készült lecsapni.
- NE!- szálltam le a kisfiú elé.
- Miyako, menj innen!- mondta Lilith keményen.
- Nem!- jelentettem ki makacsul.
Lilith ködös tekintettel nekem rontott. Megfogtam a kardja élét és eltérítettem. Most már háttal volt nekem, tudtam mit kell tennem. Megfogtam a két hófehér szárnyat és tiszta erőből rántottam rajta. Lilith zokogására nyitottam ki a kék szemeimet, de bárcsak ne tettem volna. Két véres csonk állt ki a hátából. Sírva tűnt el, majd a kisfiúhoz fordultam. A kezemet rátettem a fejére és próbáltam kitörölni az emlékeit. De azt sajnos nem vettem számításba, hogy a szárnyaim feketedni kezdenek, ahogy a hajam is. Így csak homályosítani bírtam az emlékeit, de mire kettőt pislogott, eltűntem. A ruhám eltűnt, helyette egy farmer és egy csőtopp volt rajtam, szintén fekete színben. Egy kicsit fáztam, mert tél volt és hatalmas pihékben esett a hó. A szárnyaimat visszahúztam és fejfájás jött rám. De olyan, hogy alig bírtam talpon maradni. Szörnyű képek peregtek le a fejemben, háború és vér, árulás és gyűlölet... Aztán hirtelen lecsillapodott. Eltávolodtam a faltól, ami egy üzlethez tartozott. Belenéztem a kirakatüvegbe és hátrahőköltem. A szemem... fehér lett.

Hollófekete haj és szárny, fehér szemek... Aztán a jobb karomra tévedt a tekintetem. A vállamtól egészen a kézfejemig egy kígyó tekeredett a kezemen. A feje a kézfejemen volt. Ez egy... keresztes vipera. Az elmémben lévő képek miatt nem tudtam mosolyogni. De nem is akartam. Tudtam mindent az emberi kapzsiságról és a világ valódi arcáról. Tiszta szívem kővé dermedt. Úgy látszik, új külsővel és belsővel jelenthetem ki: Miyako vagyok és ez az én életem!