73. fejezet: Telik az idő!

"A Halál haragjába a Föld is beleremeg."

"Tehror szemszöge"
A lépteim visszhangoztak a szobában a puha szőnyeg ellenére is. Néztem a két alakot, akik mozdulatlanul feküdtek a hitvesi ágyunkon. Már 3 órája, hogy az öcsénk is becsatlakozott az illúzióba az arám mellé. A speciális varázslatának köszönhetően beszivárgott az illúzióba, amit Miyako tudatalattija teremtett meg. Önállóan mozog az álomban, azonban mivel ő nem Miyako tudatalattijának kivetülése, ezért nemsokára lejár az ideje. Miyako halálsápadtan feküdt a férfi mellett, mozdulatlanul, akár egy hulla. Néha meg kellett simítanom a még mindig kitárt szárnyait, hogy elhiggyem, csak alszik. A bukott angyaloknak tűzforróak a szárnyaik, ha viszont eltávoznak, csupán élettelen, hideg tollkupac lenne.
Azonban a menyasszonyom szárnyai még mindig annyi hőt termeltek, akár egy cserépkazán.
- Ki mondta, hogy beleavatkozhatsz?! - hallottam egy felháborodott, meglepően vékony hangot, ami valahonnan a konyha felől jött.
Felkaptam a fejemet és szinte fizikai fájdalommal távolodtam el Miyakotól. A szárnya ismét az ágyat nyomta a karjai mellett, fűtve a testét. Futólag rápillantottam Isaiahra, aki közel sem tűnt annyira halottnak, mint a nagynéném áldozata. Még volt egy egészséges mennyiségű szín az arcában, így nem aggódtam miatta.
Azonban mielőtt kimehettem volna a szobából a furcsa zajra, Isaiah megmozdult. Három órája először. Az arcszíne fokozatosan a picit sápadtból vörösbe ment át, mintha a torkára hurok szorult volna. Izzadt és nyögve próbált megfordulni. Miyako feje felé billentette a sajátját, mintha segíteni akart volna neki vagy figyelmeztetni, én pedig ismét odarohantam az előbbi helyemre. Mielőtt tudatosult volna bennem az iménti helyzet és a mozdulat jelentősége, egy vörös hajú, vak kislány rohant be a szobába. Moira ezen formája nem volt ismeretlen a számomra, de azért eléggé meglepett. Hozzá tartozhatott a hang, amit az imént hallottam.
Mögötte pedig az apám jött, ramaty állapotban, de gonosz mosollyal az arcán.
- Mit csináltál, Daer?! - mutatott a kislány Isaiah izzadó ábrázatára és cseppet sem békés arckifejezésére.
- Csak megtanítottam neki, hol a helye - válaszolt hidegen a férfi, bámulva a vak kislányra.
A vörös tünemény megérezvén, hogy nézik, a titán felé fordult opálos fényű szemeivel. Könnyek csillogtak azokban a szemekben.
- Engedd, hogy Miyako visszatérjen a fiadhoz - rebegte az édesanyám, én pedig nem értettem semmit. - Ha egyszer betéved az erdőbe, nem fog tudni visszatalálni!
- Nem is méltó egy istenséghez, ha nem képes visszatalálni - nézett felsőbbrendűen a kislányra. - Ezt te is felfoghatnád. Tudod, hogy mi történt velünk. Ha mi nem lehettünk boldogok, ők miért legyenek azok?!
Erre a közel sem annyira kecses szárnyaim kibomlottak és a férfit a falhoz szegezték. A nyálkás csont és hártya undorító cuppanó hangot hallatva kapaszkodott bele apám halandó testének a húsába. A testem ösztönösen mozdult, ahogy meghallottam a mondatát. El akar választani az arádtól. Vedd el mindenét, ahogy ő is tervezte veled! Az ösztöneim üvöltöttek, ahogy a titán szemeibe néztem.
- Utolsó kívánság? - kérdeztem reszelős hangon.
Szinte nem is voltam tudatában az előttem levő személy kilétének. Vakon támadtam rá, akár egy tudatlan halandó. Azonban ahogy az ujjai a bőrömbe mélyedtek, rájöttem, mekkora hibát vétettem. Egy pillanat alatt a szemközti falba csapódtam. Csillagokat láttam az ütés erejétől, ami a mellkasomon ért.
- Nem tudsz megölni - nevetett kárörvendően, ahogy leporolta a felsőjét. - Isaiah pedig nem képes nekem ellentmondani. Csupán egy kóboristen.
Úgy ejtette ki a kóboristen szót, mintha egy féregről beszélne. Valódi kékvérűként apám megvetette a félvéreket. Moira lépett oda a párjához és a kislányból egy kecses királynő lett. Moira igazi alakja méltóságteljes és tiszteletreméltó volt. Külsejéhez méltatlanul pedig ököllel akkorát vágott az őspár másik tagjának az arcába, hogy Daer a konyhában landolt.
- Fiam, én ellátom apád baját. Nyerek neked időt. Lépj kapcsolatba a bátyáddal! - vett nagy levegőt a titán. - Szorít az idő. Ha siettek, még megmenthetitek Miyakot!
Kábultan bólintottam, a nő pedig eltűnt a férfi által ütött lyukban. Isaiah nyöszörgött, Miyako arca pedig falfehér volt. A hang térített vissza a valóságba. Kézzel beletúrtam a félhosszú, fekete hajamba, zöld szemeimet pedig a szoba falain jártattam, hátha meglátok egy tükröt vagy bármilyen fényesebb felületet. Akkor tudatosult bennem teljes mértékben, hogy a hálószobám olyan szinten csak fekete színű, hogy a fénynek nincs min még megcsillannia sem, nemhogy visszatükröződni. Felpattantam a földről és sorra nyitogattam a fiókokat, majd a ruhásszekrényt. Szerencsére a ruhásszekrényben találtam egy antik tükröt. Viharvert és pókhálós volt már. A por fekete csíkot hagyott a pólómon, ahogy próbáltam kicsit tisztábbra törölni a felszínét.
Mikor már láttam benne a saját arcomat, az ujjaim elkezdtek fényleni, ahogy a tükör felszínét kezdtem simogatni. A vízszerű fodrozódás megjelent, a háttér pedig annyira fehér lett, hogy hunyorognom kellett a hirtelen fénytől, ami a tükörből áradt.
Totális ellentéte az én szobámnak.
- Jahve... - szóltam bele. - Ott vagy?
- Tudtam, hogy hívni fogsz, öcsi - szólt bele a komoly hang, de a gazdáját nem láttam. - Ne félj, Raphaellel úton vagyunk.
Még mindig kivert a víz a bátyám jövőbelátását illetően. Ő ezt örökölte az édesanyánktól. A fény halványulni kezdett, én pedig megijedtem, mert az egész tükör felszíne elkezdett szürkülni.
- Nyugodj meg, Tehror. Csupán beléptünk a dimenziódba, ezért látsz mindent szürkében - hangzott a megnyugtató hang a túloldalról. - Megmentjük a menyasszonyodat, semmi kétség.
- Repültök, ezért nem látlak titeket? - kérdeztem idegesen.
- Valami olyasmi - hangzott a bizonytalan válasz. Pár perces feszült csend után azonban ismét felhangzott a mély tenor. - Jó ilyennek hallani a hangod.
- Milyenre gondolsz?
- Aggódtam, hogy olyan leszel, mint a papa - mondta, miközben csatározás hangja szűrődött át a falon a konyhából. Emlegetett szamár. - A hangod viszont most... zaklatott. Szereted azt a nőt, akit az arádnak választottál, igaz?
A mellkasom sajgott, ahogy a páromra néztem, aki még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyon. Nem nagyon kellett agyalnom a válaszon.
- Az életnél is jobban - a hangom hitetlenkedve hangzott. - Fura, mi?
- Felettébb különös ezt hallani a Haláltól, valóban - helyeselt lassan. - De boldog vagyok. Érkezünk, most leteszem!
Ahogy ezt kimondta, a tükör elsötétült. Természetellenes csend telepedett a környezetre. Pár pillanat múlva azonban a szobám falán átlebegett először egy kéz. Még nekem is dermesztő jelenség volt. Főleg azért, mert utána egy pár fehér szárnyat láttam meg. Lilith emlékét ez visszahozta belém, a szárnyaimat pedig már-már ösztönösen szétnyitottam, csatára készen.
- Nyugodj meg, Tehror - szólt az angyal mögött haladó személy. - Nem ismered meg Raphaelt?
- Dehogynem - motyogtam, ahogy lentebb emeltem a kezemet. - Még mindig akkora, mint egy medve - az említett egy megvető horkantással rázta le magáról az út porát - és olyan mogorva is... És minek hoztad magaddal?
Jahve arca is feltűnt a testőre mögött. A bátyám azonban csupán sejtelmesen mosolygott, ahogy átnyújtotta az angyalnak a táskáját. Sokatmondóan biccentett az arkangyalnak, hogy ismertesse ittlétének okát.
- Raphael vagyok, a gyógyítás és az egészség arkangyala - mondta a morgós medve, ahogy kinyitotta a táskát, amiben... különböző növények voltak?
Őszintén nem igazán tudtam elképzelni őt gyógyítás közben.

Ő itt Raphael. Úgy néz ki, mintha fél kézzel bármikor meggyilkolhatna valakit kedvtelésből. És higgyétek el, ezt meg tudom állapítani ránézésre. A bátyám azonban megbízott benne.
Jahve szava pedig minden esetben, még számomra is szent és sérthetetlen volt.
Miközben Raphael a menyasszonyomat vette szemügyre, én a bátyámhoz fordultam.
- Nem hittem volna, hogy a segítségünkre sietsz - mondtam neki hirtelen.
Ő egy besértődött képet vágott, majd többszínű tincseit elsöpörte a szemei elől.
- Természetes, hogy segítek. Hisz egy család vagyunk - ezt egy olyan mosoly követte, amitől rossz előérzetem lett.
Az emberi hiedelmek tévedtek. Jahve nem a megtestesült jóság volt. Hanem a testet öltött igazságszolgáltatás, a bíróval, az esküdtekkel és magukkal az elítéltekkel. Mindig a megfelelő és legigazságosabb megoldást keresi mindenre. Ha lehet ezt mondani, ő a legijesztőbb hármunk közül.
A mennyország ura egyáltalán nem könyörületes veled, ha bűnösnek ítéltettél a szemében.

Jahve úgy néz ki, mint valami suhanc. Egyenetlen frizurája, szúrós tekintete és fejedelmi vonásai azonban annyira elütnek az emberi mítoszoktól, hogy tisztán látszik, nem jelent meg még senki előtt megtestesülve. Legalábbis az eredeti alakjában nem.
- Miért érzem úgy, hogy mögöttes szándékod van? - tettem fel a kérdést, ahogy a kék szemeibe néztem.
Szó nélkül átnézett az ágyra, ahol a menyasszonyom feküdt. Izzó tekintetében volt egy olyan ősi tudás, amit még a titánok sem mondhattak magukénak.
- Nagy gonddal készítettem el - motyogta maga elé. - Az ő lelkére különösen emlékszem. Különleges darab.
- Miyakora gondolsz? - Jahve válaszként csak bólintott. Egy mosollyal ismét felém fordult. - Tudod, minden lélekre emlékszem, amit valaha készítettem. Pedig volt egy pár. Az arád különleges.
- Miért? - kerekedett el a szemem, ahogy a fekvő lányra néztem, hátha most meglátom azt, amiről a bátyám beszélt.
- Ezt nemhogy neked kellene a legjobban tudnod, ha már a színem előtt kívánod összekötni halhatatlan élted az övével? - hangját irónia színezte.
A szégyen halovány szúrása hatolt a szívembe. Tudtam Miyakoról pár dolgot, de a lelkének születésének körülményeit nem sikerült megismernem.
Magabiztos, lelkiismeretes, gondoskodó, kissé arrogáns és néha nyafogós, de olyan imádnivalóan csinálja, hogy nem lehet rá megharagudni. Önfejű és büszke. Imádja a sütit. Nagy családot szeretne.
- Raphael, mi a diagnózis? - kérdezte a bátyám, elkerülvén a további kérdéseimet.
A hosszú hajú angyal fénylő szárnyait összecsukta. A bátyámnak nem volt szárnya, de mégis valahogy felsőbbrendűnek hatott az erőtől duzzadó arkangyalhoz képest. Raphael felénk fordult, ahogy a táskáját letette az ágy mellé.
- Titánillúzió. Az áldozat a saját tudatalattijában ragadt - közölte nyers hangon.
- Ezt már tudtuk - morogtam türelmetlenül, ahogy közelebb léptem a fehér szárnyúhoz.
- Többet nem tudok megállapítani - mondta fahangon. - Ne inzultáljon.
A tekintetem lecsúszott a kezeire, amik ökölbe szorítva pihentek a térdén. Állkapcsa szorosan összeszorítva, teste feszes, akár egy íj húrja. Mintha... undorodna valamitől. Miyakotól. Az én bukott angyalomtól.
Dühös lettem. Nagyon.
- Vizsgálja meg normálisan - közöltem halkan.
- Pardon? - kérdezett vissza hitetlenkedve. - Megvizsgáltam!
- Nem ért hozzá - közöltem vele a gyanúmat. - Ha megnézte volna rendesen és alaposan, testi kontaktust kellett volna létesítenie vele!
Raphael elfehéredett. A tekintete egy pillanatra mintha dühöt sugárzott volna.
- Azt mondja, hogy tapizzam le az aráját?! - fakadt ki, akár egy gyerek. - Nem vagyok rá képes... Ez a bukott... tisztátalan.
Jahve előre lépett, egyenesen a szolgájához. Az angyal félve nézett fel mesterére. A pillanat tört része alatt pedig a bátyám keze megalázóan gyengéden csattant az arcán. Az arkangyal pedig elvörösödött szégyenében.
- Ha nem érinted meg, egy másik bukottat kell - mondta a bátyám, Raphael pedig összerezzent. - A dolgod az, hogy enyhülést adj a betegeknek.
- Igen, az emberi lelkeknek.
- Ő is egykor az volt - érkezett a riposzt az én számból. - Azt mondod, hogy a faja miatt nem látod el?
Súlyos csend telepedett közénk. Végül a bátyám törte meg a csendet, miközben Isaiaht és Miyakot nézte. Isaiah egyre rosszabb színben volt.
- Ideje lenne felébreszteni, nem? - mutatott az öcsénkre. - Mi a jel?
Megegyeztünk egy jelben Isaiahval, mielőtt aludni ment. Persze a bátyám ezt a tudást is a mindent látó képességének köszönhette, én ugyanis nem árultam el neki. A jel egy ilyen procedúránál nagyon fontos. Ezzel a tudatalattija tudni fogja, hogy mikor kell befejezni az álombeli szereplést.
- Egy pofon a jobb orcán - válaszoltam, miközben még mindig az arkangyalt mustráltam.
Nem néztem oda, de hallottam a csattanást, a puffanást és a jajdulást. A hang alapján megpofozta a bátyám, ennek hatására felébredt, legurult az ágyról meglepettségében, majd feljajdult a föld érintésétől.
- Mi a f....?!! - kiáltott Isaiah, ahogy felpattant a földről. - Te meg ki...
A testvérünkhöz intézte a kérdést, azonban felemás szemei kikerekedtek a felismeréstől, mielőtt rákérdezhetett volna. Jahve barátságos arccal intett neki.
- Hali, öcsi - köszönt nagy mosollyal. - Vagyis félöcsi. Jahve vagyok, de csak Istenként ismernek. Te pedig Isaiah vagy, ugye?
Az öcsénk megzavarodott. Nagyon komolyan.
- T-t-t-t... - mutatott a legidősebbre közülünk.
Soha nem tudtuk meg, hogy mit akart kérdezni, mert fennakadtak a szemei és elájult. Sokkot kapva terült el az ágy mellett, ahonnan az imént tápászkodott fel.
- Elbűvölő - horkantott egyet a legidősebb, majd felém fordult, témát váltva.-  Krin még az arkangyalod, ugye? - kérdezte váratlanul Jahve, vigyorogva. Én csak bólintottam. Elégedett arcot vágott. - Hívd ide. Rég nem láttam már. És mérget vennék arra, hogy Raphael szívesen megismerkedne vele!

72. fejezet: A vér kötelez

Írói megjegyzés
Köszönöm, hogy vagytok nekem, de tényleg. Na meg sajnálom, hogy alkotói magányba vonultam hosszú időre (ismét). Annyira aranyosak vagytok, hogy az valami hihetetlen. Imádom, hogy ennyire imádjátok amik (a néha egészen mélyre süllyedő) képzeletemből pattannak ki. Tudjátok, a környezetem nem igazán szereti az elrugaszkodott gondolataimat és a képtelen elméleteimet, részben ezért is kezdtem el blogolni. Úgy tűnik, hogy annak idején jól döntöttem, hogy az internet ezen ágába fektessem a tehetségemet.
Nem is húzom az időt, jöjjön Miyako első küldetése!
Írói megjegyzés vége

- Ne bámészkodj! - dörrent rám Christian, ahogy az orromat az üveghez nyomva néztem ki a szokatlan birtokra.
Fényben fürdött a kocsibejáró, amin már több lakáj is ajtókat nyitogatott a vendégeknek, illetve az általuk hozott ajándékokat vitt be a házba. Ügyes hangyarajként mozogtak együtt ezek a fekete pantallós egyének, akik ügyessége vitathatatlan volt. Már szinte az emberi szemnek lehetetlen volt követni ügyintézésüket. Mindegyik mosolyogva közlekedett, ami még megnyerőbbé tette az egész összképet, ami már így sem volt semmi. Gyönyörű helyszín, gazdag vendégek és még vidám szolgák is? Képtelenségnek tűnt, de ez volt a helyzet.
Azonban már lélegzetelállító volt maga a birtok ezen tényezők nélkül is. Hatalmas ház, ami most az emberek tengerében még nagyobbnak tűnt. A kertben mintha centire pontosan vágták volna le a füvet, a virágágyások pedig szinte ragyogtak a hangulatos fényben.
- Csodálatos... - lihegtem az ablakra, rá sem hederítve a férfi helytelenítő ciccegésére.
- Legalább tegyél úgy, mintha előkelő lennél! - morogta a nem létező bajsza alatt, amíg én továbbra is nézelődtem.
Faarccal néztem a sok embert, aki mind azért jött, hogy szórakozzon. Névtelen, arctalan személyek voltak a számomra, akiknek léte nem sokat ért. Nevetgéltek, hangosan cseverésztek, utasítgatták a személyzetet. Összességében otthon érezték magukat. Én valahogy nem tudtam sehol sem ennyire elkényelmesedve érezni magamat. Talán a neveltetésem az oka. Valamiért Tehror jutott ismét az eszembe. Már az arca körvonalait sem tudtam felidézni, de a mellkasomba így is egy meleg valami költözött, ahogy rágondoltam.
Ahogy pislogtam egyet, az idő mintha lelassult volna. A kinti táj hirtelen nagyon hasonlított Tehror rezidenciájára. Hideg kő, sötét ég és sejtelmes fények. Akárcsak az uruk. Kikerekedett szemekkel néztem a változásokat. A tömeg lelkek sokasága lett, amik a kastély körül ólálkodtak mindig. A lakájok sora csuklyás biztonsági őrök lettek, akik őrizték az ajtókat. Hátrahőköltem a látványtól, majd Christianre kaptam a tekintetemet. Ő engem nézett átható tekintettel. Arany és szürke szeme ragyogott, egy kard feküdt az ölében. Japán stílusú kimonóba volt felöltözve, sehol sem volt már a nyugati öltöny, amit a testvére erőltetett rá.
- Kiviszlek innen - olvastam le a néma szavakat a szájáról.
Nem mondta ki őket hangosan, de ezek a szavak a szívemig hatoltak. Nem álom volt... nem álom volt! Annyira megkönnyebbültem, hogy majdnem elkezdtem sírni.
Mielőtt azonban akárcsak reagálhattam volna, a lassulás véget ért. Egy pislogás után minden visszaállt. Mintha valaki gyorsan kicserélt volna egy hátteret. Ismét nyugati öltöny, ismét lakájok és ismét vendégek. Újra ugyanaz a kép fogadott, mint amit megcsodáltam. Valahogy már nem találtam olyan ismeretlennek. A hatalmas birtokra már tudtam otthonként tekinteni. Így amikor kiszálltunk a lovaskocsiból, rámosolyogtam az inasra, aki elkérte a kabátomat.
- Üdvözlöm, Miss... - üdvözölt ragyogó mosollyal, karján a kabátkámmal.
Fura volt, de még ő is ismerősnek tetszett.
- Lady - javította ki mogorván a partnerem, ahogy kiugrott a kocsiból. A lakáj csak tágra nyílt szemekkel nézte a hosszú hajú férfit. - Lady Stroyer. Én pedig Lord Stroyer vagyok.
Meg sem tudtam szólalni, amikor szótlanul a derekamra tette a kezét és magához húzott. Színjáték, csupán az volt. Tudtam, hogy az volt, de mégis fülig vörösödtem és hebegni kezdtem, mint valami félkegyelmű.
- Értem - az inas könnyebben túltette magát ezen, mint én. - Kérem, kövessenek!
- Hogyne! - vette fel 'Lord Stroyer' is az álarcát, miszerint szórakozni jött. - Pár pillanatra azonban egyedül hagyna a feleségemmel?
- Persze, uram - hajolt meg enyhén a szolga. - Két perc múlva újra felkeresem önöket!
- Remek! - mondta Christian, majd az inas számára láthatatlanul karon ragadott.
A külvilág számára kecsesen suhantunk végig a gyönyörű gyepen egy kisebb kert felé, a valóságban azonban a férfi keze majdnem nyomott hagyott a karomon, ahogy vonszolt. Ahogy a kertecske árnyékosabb részre értünk, Christian lendületből odaperdített egy fa törzsének, ami a legnagyobb volt ezen a helyen.
Ide már csak foszlányokban értek el a fények, hatalmas árnyékokat vetítve a tájra és ránk. A férfi arcára is sejtelmes éleket festett a sok árnyék. Furcsa, de úgy éreztem, mintha ő valójában ide tartozna, az árnyak közé. A sötétségbe. Csillagsátor felettünk, gyep alattunk, virágok körülöttünk. Ezt akár kompromittáló jelenetnek is fel lehetett volna fogni, ha nem ismertük volna egymást. A tömeg közel volt, csupán pár lépésre, mégis annyira távol tetszett az egész bál. Mintha egy külön világba léptünk volna.
Christian belehajolt az arcomba, ahogy mélyrehatóan fürkészett.
- Senkire nem mosolyogsz, fennhordod az orrod és minden szavamra ugrasz. Most férj és feleség vagyunk, akik kényszerből házasodtak össze, mert a családjaik úgy akarták. Ebben a szerepben a tulajdonom vagy, tehát viselkedj is úgy - vázolta fel röviden a helyzetet.
Dühös ráncokba szaladt a szemöldököm. A társam ezt nem tudta mire vélni, ezért amikor ki akartam térni előle, a karjával visszatartott.
- Mi bajod? - szegezte nekem a kérdést bármiféle teketóriázás nélkül.
Mosolygott. Ez azonban veszélyes arcmimika volt, ugyanis láttam rajta, hogy mindjárt robban. A félelem elborította minden porcikámat, mert mintha egy villanást láttam volna a szemében. Mintha egy kard szegeződött volna fenyegetően a torkomnak. Az érzéshez illően egy hatalmasat nyeltem, majd a megbénult végtagjaim remegésének közepette kibukott a számon az igazság.
- Miért nem lehetünk szerelemből házasodottak? - kérdeztem reszkető hangon.
Mindig is szerelemből akartam házasodni. Belegondolni, hogy valakivel kényszerből vagyok együtt... elviselhetetlen, még ha színjáték is.
A férfi arckifejezése egy picit meglágyult. Gyengéd mosollyal megcirógatta az arcélemet, amin elkerekedett a szemem.
- Azért, mert akkor a szerepem megkövetelné, hogy bizonyítsam az irántad viseltetett imádatomat a nagyközönség előtt - doromboló hangja végigsöpört rajtam. Nem tudom, hogy miért, de ettől a hangnemtől úgy éreztem magamat, akár egy préda. - Apró, forró érintések, romantikus sugdolózás, minden alkalommal hozzád kellene simulnom, ahányszor lehetőségem van rá, illetve valószínű, hogy meg is kellene csókolnom téged - tagolta lassan.
A szívem fájt, ahogy csak sorolta a szerelmespárok szokásait. Nem is olyan régen én is ilyeneket csináltam a kedvesemmel. Hol lehetsz ebben a világban, Tehror? Az egész mellkasom lüktetett, ahogy elképzeltem, hogy mással csinálok ilyen dolgokat.
- Inkább ne - vágtam rá. - Kényszerházasság. A tulajdonod vagyok. Értem - mondtam keményen, ahogy kibújtam a karja alól.
- Hm, sejtettem, hogy ez lesz a válaszod - visszatért gunyoros önmagához. - Menjünk!
Igyekeztem eleget tenni az elvárásainak, emelt fővel jártam és nem álltam szóba senkivel. Ahogy áthaladtunk az udvaron egészen a bálteremig, a társam tökéletes nemesi álcát erőltetett magára. Olyan volt, mint egy született agglegény, akit végül igába hajtottak. Ideális kép, mi? Én ezért próbáltam az a tipikus gazdag, unatkozó kisasszony lenni, akinek van ideje ilyen rendezvényekre eljárni. Próbáltam nem mosolyogni, még akkor sem, amikor az egyik nő leöntötte magát egy pohár vérvörös itallal, miközben fehér ruha volt rajta. Vagy amikor egy gazdag pasi majdnem megfulladt a sok habcsóktól. Vagy amikor... na mindegy, ezt lehet a végtelenségig ragozni. A lényeg az, hogy végig faarcot mutattam, amíg átvonultunk a termen is, ami a fogadásnak adott helyet.
Legalábbis átvonultunk volna, ha egy lakáj nem állja el az utunkat.
- Elnézést kérek, Milord - a fiatal férfi egy ragyogó mosoly kíséretében egy borítékot nyújtott át a 'férjemnek' lehajtott fejjel. - Ezt a Nagyságos Úr magának küldte.
Nagyságos Úr? Ti is érzitek ezt a szagot? Hogy is hívták ezt... pillanat... mindjárt megvan... talán ego? Lehetséges. Azonban szinte biztos vagyok benne. Christian egy gyors mozdulattal kikapta a szolga kezéből az említett tárgyat, majd elkezdte bontogatni. Közben az inas elpárolgott.
- Mi az, drágám? - szóltam hozzá puhán, ahogy a szerepem megkívánta.
- A hadnagy az irodájába hívatott minket - tátogott, akár egy ponty. Azonban szóra nyitva a száját már mást mondott. - Csak egy üzleti ügy. Nem tartozik rád.
- Értem - feleltem engedelmesen. - Egy tánc azonban előtte még belefér, nem?
Elcsúsztak a fegyvereim a ruhám alatt és meg kellett igazítanom őket. Ezt a női szalonban ugye nem nagyon tehettem meg. Nem nagyon tudtam táncolni, így teljesen Christianre kellett bíznom magamat, de így is megérte, ugyanis a kés tokjának a szíja vészesen meglazult.
- Minek? - suttogta, ahogy karon ragadott.
- Elcsúsztak a fegyvereim. Meg kéne igazítanod őket - válaszoltam ingerülten.
A szemei rám villantak, ahogy a keze a karomról a derekamra csúszott. Kitapintotta a késeim övét, illetve a pisztolyt, amit kaptam alapvető felszerelésként.
- Tehát azt mondod, hogy nyúljak be a ruhád alá a táncparketten? - súgta nyegle hangon a fülembe, én pedig megrázkódtam. - Szerintem te ezt nem gondoltad végig.
- Csak csináld! Az övem 4 lépés múlva enged, a tok a combomon pedig lépések kérdése, hogy mikor szánkázik le a bokámig - sziszegtem. - Nem bírja ki addig, amíg felérünk a hadnagyhoz.
Christian egy gyors fejmozdulattal felmérte körülöttünk a terepet. A tok szíja engedett, így még jobban összeszorítottam a combjaimat.
- A lépcsőig kibírja? - intett a fejével a cselédlépcsőhöz vezető ajtóra, amit tőlünk egy fél teremnyi ember választott el.
- Talán - mértem fel a távolságot. - Nem tenném rá a nyakamat.
Ő egy bólintással tudomásul vette, majd a keze a hátam aljára tapadva kormányzott finoman a tömegben. Kíméletlenül törtetett előre, nem kímélve az utunkba kerülő vendégeket. A nők olvadozva engedtek neki utat, azonban a férfiak mintha mindig elénk állták volna. Mielőtt azonban elértük volna a cselédlépcsőt, az ajtó előtt egy kísértetiesen ismerős alak állt.

Christian nyomásának ellenállva megtorpantam és a férfire bámultam. Ő is rám nézett, a pillantása pedig mellkason ütött. Szokatlanul fehér bőre és világos haja ellenére ontotta magából azt az ellenséges aurát, amit csupán a sötétség szóval tudtam definiálni. Ezen nincs mit ragozni. Ontotta magából a pusztulás leheletét. Önkéntelenül is a kezeire néztem, amiket fehér kesztyűk takartak, ránézésre drága anyagból és kiváló szabással.
Mit keres itt egy titán? Ez a gondolat úgy robbant az agyamba, akár egy ágyúgolyó. Ő melyik is? 
- Meglep, hogy itt látom - szólalt meg Christian mögöttem -, apám.
- Engem nem kevésbé, fiam - úgy nézett ránk, mintha ez egy teljesen szokványos szituáció lenne.
A tekintete végigsöpört rajtam és megállt ott, ahol a fia keze a derekamra simult. Érdeklődve megemelte a szemöldökét és kérdően pillantott a hosszú hajúra.
- Felenged minket? Dolgunk van - ragadta magához a szót a partnerem.
- Hidd el, megtenném, de nem ez a feladatom - kényelmesen és hidegen ejtette ki a szavakat, ahogy egy pohár italt magához vett.
Az ajkaim elnyíltak, ahogy a szemeim akaratlanul is keresni kezdték a férfi megbízóját. Tudtam, éreztem, hogy egy teremben van velünk.
- Akkor mi a feladata? - tette fel Christian a kérdést, ami mindenkit érdekelt.
- Egyszerű, mindjárt ismertetem is - mutatta, hogy várjunk egy pillanatot, amíg kiissza a poharát.
Nagy kortyokban nyelte a jófajta skót whiskeyt, majd egy elégedett sóhajjal letette egy arra járó pincér tálcájára a kiüresedett poharat. Eltávolodott a faltól és közelebb lépett hozzánk, aminek hatására én a legszívesebben elhátráltam volna, azonban Christian visszatartott.
- Nem engedhetem, hogy találkozzanak - villant veszélyes fény a férfi szemében.
- Kik? - kérdeztem értetlenül.
- Ön és a hadnagy odafent - felelt készségesen a kérdésemre, ahogy komótosan még közelebb jött. - A terv tehát a következő: Christian kiviszi önt a kertbe, onnan az erdőbe és magára hagyja. A sötétségben pedig nem fog tudni ide visszatalálni, kisasszony.
Összepréselve a számat pillantottam a partneremre.
- Christian nem tenne ilyet! - tagoltam le a férfinek.
- Apám, ne tegye ezt - szinte egyszerre mondta az előző mondatommal.
Meglepődve perdültem meg a tengelyem körül. A partnerem mintha... nem lett volna ura a saját testének. Remegett, verejtékezett és lesápadt.
- A vér kötelez, fiam - mintha a fehér hajú szavai kegyelemdöfésként érték volna az eddig annyira magabiztos Christiant.
A szorítása erősödött a karomon, ahogy elkezdett elvonszolni a cselédlépcsőtől a... kertbe vezető ajtó felé.
- Mit csinálsz?! Eressz el! Nem erre kell mennünk! - kezdtem el hadakozni vele, de semmi haszna.
Sokkal erősebb nálam.
- Sajnálom, Miyako - sziszegte összeszorított fogakkal, mintha fájdalmai lennének. - Ő az apám. Neki engedelmeskedem...

71. fejezet: Bál

- Csodás munkát végeztél! Nem hittem volna, hogy megtöröd... - mosolygott rám Lucián, ahogy egy csomagot a kezembe nyomott.
Aznap este volt a Zoren által emlegetett bál. Lucián annyira elégedett volt a munkámmal, hogy személyesen ő ajánlott be a feletteseinek. Mint az később kiderült, nem nagyon szokott ilyesmiket csinálni. Tehát már biztos lett, hogy nem konyhai alkalmazottként kerülök be a seregbe.
- El kellett volna szúrnom... - morogtam a képzeletbeli bajszom alatt.
- Tessék? - kérdezett vissza a százados, ahogy lépkedtünk fel egy igen meredek lépcsőn.
- Csak azt mondtam, hogy meg kellene szárítkoznom - nevettem fel idegesen, nehogy kitalálja, hogy mit mondtam az előbb. - Van rá itt esélyem?
Lucián szeszélyesen nézett rajtam keresztül, nem válaszolva a kérdésemre. A kivallatás után egyből kijöttem az elkülönített szobából. Leadtam az infót, a százados pedig annyira izgatott lett, hogy egyből üzenetet küldött a feletteseinek. Mindent elhadart egy 5 perc alatt. Kiderült, hogy végig tudta, hogy ki fogom szedni az emberünkből az infót, ezért már a hadsereg különleges osztagának tagjaként jöttem ki Zorentől. Én ezen pedig annyira meglepődtem, hogy majdnem összeestem. Igen, emlékszem arra a fojtogató érzésre, ami akkor a hatalmába kerített.
Ráadásul az az árnyalak is nyugtalanított. Zoren nem volt őrült. Én is éreztem a jelenlétét annak a valaminek, ami elhatározta, hogy a testőrömnek áll.
- Téged küldünk oda - mondta a férfi hosszú csend után a lépéseink visszhangja közepette.
Ez kirángatott a gondolataim közül. Szögezzük le még az elején, oké? Én egy kulturált családból származom. Anyám mindig is adott a jó modorra, így valószínűnek tartom, hogy jobb nevelést kaptam, mint némelyik gazdag kisasszony. De amikor ilyen hirtelen bejelentéssel egy ilyen napon hozakodik elő, nem tudtam udvariasabban reagálni.
- Mi van?! - torpantam meg az eldugott folyosó közepén. - Hogy érti ezt?! - Sosem voltam hisztis, sem elkényeztetett, de akkor egyszerűen előjött belőlem minden. - Még 20 perce sem vagyok az osztag tagja, de már egy életveszélyes küldetésen kell részt vennem?! Hol marad a kiképzés? A bajtársiasság? Tudja, amit megbízás előtt szoktak csinálni! Még nem állok készen arra, hogy szupertitkos iratokat hozzak el egy bál alatt az egyik főméltóság házából. Erre nem vagyok képes!
Lucián szembefordult velem.Nem éppen vidám arcot vágott, így minden további szó a torkomra fagyott. Csak bámultam azokba a vörös szemekbe, amik már olyan ismerősek voltak, mintha minden nap csak azokat láttam volna. A pajkosság eltűnt belőle, ami mindig ott csillogott a felszín alatt. Vörös jeget láttam, amitől reszketni kezdtem. Akkor sem kezdtem volna el félni jobban, ha közelebb jött volna és megpofozott volna. Az ellen tudtam volna védekezni. A tekintete ellen nem tudtam. Nem tudom, hány percig álltunk ott egymást bámulva, de hirtelen egy női hang szakította félbe a szinte késsel vágható feszült légkört.
- Százados, ne csábítsa el az új tagokat! - szólt szigorúan az ismerős hang.
Elcsábítani? Engem? Itt? Látod te, hogy hogyan néz rám? Szerintem most képzeli el a halálomat...
Várjunk egy pillanatot! Ryshia?
Megpördültem a tengelyem körül és tényleg volt ott egy nő, aki hasonlított is valamennyire a barátnőmhöz. Megvető pillantást vetett Luciánra, aki ennek hatására felvette a ragadozómosolyát, mintha mi sem történt volna. Igazi színésztehetség. Vagy csak nagyon szeszélyes személyiség.
- Ugyan már, gyönyörűm, csak téged látlak - bókolt a lánynak olyan mézesmázosan, hogy még én is éreztem megtelepedni a cukrot a bőrömön.
Igen, ez csak Ryshia lehet.

- Ne hazudj, mihaszna! - toppantott a lábával. - Ne legyél elfoglalva a nőkkel, amíg nincsen kész a papírmunka! Gyerünk, nyomás az irodába!
- Nem én vagyok a felettesed? Beszélhetnél tiszteletteljesebben is... - morogta Lucián, ahogy odabattyogott a lányhoz.
A nő azonban rám pillantott és zavartan összeráncolta a szemöldökét, miközben egy kecses mozdulattal arrébb tolta Luciánt a látóteréből.
- Bocsánat, nem találkoztunk már valahol? - kérdezte meg sokkal udvariasabb hangon, mint amit a főnökével szemben használt. - Annyira ismerős...
A szívemre tettem a kezemet. Emlékszik rám? Akkor... nem álom volt?
- Én is így érzem - mosolyodtam el szégyenlősen. - Mi a neve?
- Sherry vagyok, örvendek - biccentett enyhén. - És maga?
- Miyako vagyok - haloványan pukedliztem. - Örülök a találkozásnak.
Sherry egy ideig gondolkodott, majd tűnődően rám nézett. Lucián közben átvette tőle a dossziékat, amiket eddig a lány tartott. A nő továbbra is engem bámult, majd a felismeréstől kikerekedett a szeme. Gyorsan csettintett az ujjaival.
- Tudom már! Amikor jöttünk a toborzásra, maga állt ott az egyik üzlet előtt, gyógynövényekkel a kezében. Emlékszem a kisasszonyra, mert úgy nézett minket, mintha menten elalélna - magyarázta Sherry, én pedig elszontyolodtam.
Az álom az álom marad, mi?
- Lehet... - motyogtam, ahogy a mellkasomhoz öleltem a dobozt.
- Ismét olyan arckifejezést vág - tájékoztatott szenvtelen hangon. - Rosszul van, kisasszony?
Én csak ingattam a fejemet, ahogy enyhén pukedliztem egyet.
- Ha megbocsátanak... - közöltem halkan, ahogy ismét nekiálltam lépcsőt mászni.
Még szerencse, hogy Lucián elmondta, hogy hova kell mennem. De ciki lenne, ha meg kellene várnom, amíg diskurálnak! Égnék is rendesen, mint a rongy.
Azt hiszem, nem volt meg a halhatatlanságból származó nemtörődömségem. Kérlek, bocsássatok meg érte, hogy egy ilyen állapotú Miyakoról kell olvasnotok.
Tehát szépen másztam meg a lépcsőket, egyiket a másik után, amikor elértem a kívánt ajtót. Azonban mielőtt akárcsak hozzáérhettem volna a kilincshez, az ajtó kivágódott. Egy meglehetősen érdekes kinézetű férfi volt az. Hosszú, fekete haja fonatban volt, a szemei pedig furcsán felemásak voltak. Még soha nem láttam ilyesmit.
- Gyere, újonc! Nincs sok időnk! - mondta egy férfi, aki kicsapta az ajtót. - Még meg kell csinálnunk a külsődet, az pedig nem fog gyorsan menni. Tökéletes álruha kell ehhez a munkához, ha már a százados személyesen ajánlott be!
A férfi úgy hadart, hogy alig értettem, mit mondott. A lényeg azonban az volt, hogy minél hamarabb menjek be utána a szobába, ami mint később kiderült egy átalakító szoba. A pasi pedig profi sminkes.
Beljebb léptem a lányosan berendezett szobába, ő pedig amilyen hevesen kinyitotta az ajtót, olyan hevesen is csukta be. Gyorsan egy székhez irányított. Én leültem, ő pedig beletúrt a hajamba. Úgy éreztem, mintha egy polipot rakott volna a fejemre, olyan gyorsan dolgozott.
- Claus vagyok - mutatkozott be, miközben egy ismeretlen eredetű anyagot nyomott a fejemre. - Ön pedig Miyako, igaz?
- Igen - helyeseltem.
- Ne mozgassa a fejét! - koppintott rá gyengéden a homlokomra. - Vagy azt akarja, hogy még nagyobb szénakazlat csináljak belőle?!
Életemben nem láttam még annyi drága kozmetikumot és kelmét, mint aznap. A hapsi mindet felpróbáltatta velem és mindenfélét talált ki a hajamnak, illetve az arcomnak. Elérte, hogy az eredetileg kék szemeim lilának tűnjenek, de a sörényemből is egy szupermodell frizurát rittyentett. Négy és fél óra kellett neki ahhoz, hogy a világomat kiforgassa a sarkaiból. Új embert láttam a tükörben, mire végeztünk.

- Te vágtál a hajamból, Claus? - kérdeztem a hapsitól, amikor a tükörbe néztem.
Összetegeződtünk vele az első két óra után. Kiderült, hogy aznap már 3 kém sminkjét csinálta meg, ezért volt kicsit ideges. Könnyen megbocsátottam neki, mert amúgy jó humorú beszélgetőpartnernek bizonyult. Ráadásul szakértőként megdicsérte a bőröm és a hajam minőségét, így nem lehetett okom panaszra. Mint minden nő, kivirágoztam a bókoktól.
Nem tudtam levenni a tekintetemet a tükörképemről, ahogy megpördültem a kék ruhámban. A virágok a kelmén örvénylettek, akár egy tavaszi szélviharban. Ez a ruha volt a dobozban, amit nekem kellett felhoznom. Volt egy fecni is mellette, de azt Claus elmarta belőle, mielőtt akárcsak megpillanthattam volna. Azt mondta, hogy csak utasítások vannak benne az ő számára, így ne is foglalkozzam vele. Viszont nem nagyon tudom Luciánt elképzelni, miközben sminktanácsokat pingál egy papírra. Erős gyanúm van rá, hogy más is volt azon a lapon, de sajnos ezt sosem tudtam meg.
Erős kopogás hallatszott az ajtó felől, így hirtelen odakaptam a fejemet. Sajnos ez majdnem egy kisebb agyvérzést okozott Clausnak, aki még valamit csinálni akart a hajamon.
- Kész van már a partnerem? - hallatszott egy türelmetlen hang az ajtó túloldaláról, valószínűleg a dörömbölés gazdájától.
- Igen, jöjjön be - mondta hangosan Claus. Mosolyogva odafordult hozzám, ahogy lesöpört egy láthatatlan szöszt a vállamról. - Ne aggódj, simán fog menni. Csak bementek és kijöttök, ennyi. A társad pedig nem mindig ilyen morcos, de most próbáld ne felidegesíteni, jó?
Csak bólintottam egyet a tanácsra. Ekkor pedig belépett a társam, aki elkísér a bálra.
Elakadt a lélegzetem a férfi láttán.

Aztán odakaptam a fejemet Claushoz, majd a jövevényhez. Ezt megismételtem legalább ötször, mire a számra tódult a kérdés.
- Ti testvérek vagytok? - bukott ki belőlem, mivel a két férfi annyira hasonlított egymásra, mint két tojás.
Az egyetlen különbség közöttük csak a ruha lehetett volna, na meg az, hogy Clausnak egy hatalmas fonata volt, míg a társamnak egy kicsi, a többi haja meg ki volt engedve.
- Igen, ikrek - helyeselt Claus. - Csak neki jobban ment a felmérés fizikai része, így ő mehet terepre.
- Értem - motyogtam, ahogy végignéztem a partneremen.
Az iker biztosan megelégelte, hogy úgy bámultam, mint valami csodát, mivel rideg pillantást vetett rám. Megvetően végigmért, majd mozdult a keze. Rugós kés volt nála, így önkéntelenül lendült a lábam, a fegyvert pedig a szoba másik végébe rúgtam.
- Jó mozdulat volt, de szükségtelen - mordult fel, ahogy elővett egy másik pengét. - Claus, tartsd!
A sminkes meglepően erősen megragadott, hallgatva testvérére. Akárhogy vergődtem, nem tudtam kitörni a satufogásból. A másik férfi leguggolt a térdem vonalába, majd felemelte a pengét. Hirtelen megragadta a ruhám szoknyarészét és a combom közepéig hasítékot csinált rá oldalról. Kikerekedett szemekkel figyeltem, hogy a késsel milyen precízen vágta a kelmét. Csupasz combom kivillant, ahogy megcsúsztam a sokktól. Claus azonban hátulról szorosan hozzám simult, hogy megtarthasson, így nem esett semmi bajom.
- Szegényre ráhozod a frászt, Christian - kuncogott mögöttem a sminkmester.
- Jobb, ha hozzászokik - morogta (ezek szerint) Christian. - Biztosan nem hiába került be a különleges osztagba. Oké... kész van.
A férfi felállt, Claus pedig elengedett. Én így is majdnem összecsuklottam, de megőrizve a méltóságomat lépkedtem párat az új ruhámban. Könnyebben tudtam mozogni, mint előtte és egy tok is felfért így a combom belső felére.
Claus odatette elém a cipőmet, Christian pedig odadobott nekem egy szíjas késtokot. Felcsatoltam mindkettőt, így menetkészen hagytam el a szobát. Claus vidáman integetett nekünk, a testvére pedig csak egyet intett felé. Furcsa. Kívülről teljesen ugyanolyanok, de Christian sokkal mogorvább, mint a testvére. Mondjuk Claus is ilyen volt, amikor behívott a szobába. Csak remélni tudom, hogy a tesóját is így meg lehet puhítani, különben nagyon hosszú munka elé nézünk.
- Nézz a lábad elé, ne botladozz, ne tarts senkivel sem szemkontaktust, ne állj le beszélgetni senkivel. Lucián már bejelentett minket a parancsnoknál, így kaptunk engedélyt a házkutatásra.
- Várjunk, nem el kell lopnunk az iratokat? - képedtem el teljesen.
- Nem, csak az emberek tudta nélkül felforgatunk mindent a papírok után a bál alatt. Menni fog? - oldalról pillantott rám, miközben rátette a kezeit a derekamra.
Zavarba jöttem a közvetlen érintéstől, de tudtam, hogy biztonságban vagyok. Ugyanis csak a bérkocsiba tett fel, aztán beugrott ő is a járműbe. A kocsi elindult velünk. Csak most éreztem a hiányát a kiképzésnek, ugyanis...
...bálba megyek, de nem tudok táncolni.

70. fejezet: Mi ez az egész?

"Eközben egy másik időben..."
- Csaltál! Nem ebben egyeztünk meg! - a nő hangja előbb elért hozzá, mint a magassarkújának dühös csattogása.
Gaela szokásos sötét köpenyében és kivágott felsőjében úgy nézett ki, mint valami felsőbbrendű főnökasszony, akit mindenki sárkánynak gondol a munkahelyén, de senki nem meri ezt neki megmondani. Most illett is rá a sárkány jelző, ugyanis majdhogynem tüzet okádott, ahogy beviharzott Tehror dolgozószobájába. A fekete férfialak úgy pillantott fel, hogy még a legerősebb idegzetűek is sírva rohantak volna el. Azonban a jelen lévők mindig kivételt képeznek, ugyebár...
- Ez nem fair! - hisztizett óvodás gyermek módjára a titán, aki a legerősebb erőt birtokolta a mindenségben, méghozzá azt, hogy az ellentéteket összevonzza, ezáltal pedig kiegészíthetik egymást.
- Mire gondolsz, néném? - csikorgatta a fogait Tehror, ahogy egy újabb halotti jegyzőkönyvet csapott fel.
Nem dolgozott már napok óta, a földön viszont sorban haltak meg a porhüvelyek, akik az ő gondatlanságának köszönhetően valahol élet és halál között lebegtek. A zűrzavart helyre kellett hozni, így öccse erőszakkal távolította el az alvó Miyako mellől. Minden egyes tollvonással egy újabb lélek jutott Luciferhez, illetve Jahvéhez, a munka pedig egyre apadt. A Halál mindig is utálta a papírmunkát, így egy egész nap alatt akart bepótolni több napos elmaradást. Bezzeg a testvéreinek nincsen szüksége pontos dokumentációra, hiszen aki egyszer bekerült hozzájuk, az onnan nem mozdul többé. Azonban a Halál kastélya inkább egy átjáróházra hasonlított, mintsem dimenzióra. Tehrort mindig is érdekelte, hogy legidősebb testvére érdeklődött-e valamilyen szinten az emberi faj iránt. Azon túl, hogy egyetlen fiát kivégezték, a népét megvetés tárgyává teszik az egész világon és viccet csinálnak belőlük, az élőhelyüket robbanásszerűen építik lefelé, ráadásul a parancsait szemberöhögik... A Halál lassan ismét kezdett beleesni abba az érzelmi tusába, amibe mindig belekeveredett, akárhányszor Jahvéra gondolt. Szánta a bátyját, mert őt terhelte közölük a legnagyobb felelősség. Neki kellett lennie a fénynek a sötétségben, amit még a titánok teremtettek.
Lucifer munkája könnyű volt. Az embereket csupán valódi önző természetükbe kellett hoznia újra. Azonban Jahve azért küzdött, hogy az emberek ne pusztuljanak el, ha eljön az idő. Mégpedig Moira szerint hamarosan el kell küldenie a földre négy legkisebb gyermekét. Ők a végzet négy lovasa, szóval Tehror már előre fáradtan sóhajtott. A húgai négyesikrek és olyan mészárlást fognak rendezni, hogy ez az elmaradott napi elhalálozott lélekszámok csupán a tizedszázalékát fogja alkotni az Ítélet Napjának.
- Sok lesz a papírmunka... - morogta Tehror, ahogy elmerült a gondolataiban.
- Figyelsz te rám egyáltalán?! - visította a banya, akiről szinte meg is feledkezett.
- Nem - vetett vérfagyasztó pillantást a nagynénjére. - Miért is figyelnék? Amikor a legutóbb neked szenteltem minden figyelmem, egy illúzióba száműzted a menyasszonyomat, megingattad a hitét bennem, kegyetlennek tüntetted fel az apját, akit mindennél jobban szeretett, hamis emlékeket adtál neki, hogy az egész szemlélete meginoghasson... - kezdte sorolni, de a nagynénje pofátlanul ásított egyet.
Tehror összeszorította az állkapcsát, a fogait csikorgatta.
- Ez engem a legkevésbé sem érdekel, halálocska - legyintett tiszteletlenül.
A férfi állkapcsán elkezdett rángani egy kis izom, ami jelezte, hogy ideges. Méghozzá nagyon.
- Emlékszel, hogy bárkit a föld alá tudok küldeni? Akár halhatatlan, akár nem? - tette fel a költői kérdést.
- Fenyegetni akarsz? - emelte meg elegánsan az egyik szemöldökét Gaela. - Nem fog működni rajtam a kis hókuszpókuszod, aranyom. Titán vagyok, nem holmi kóboristen.
Tehror felemelkedett a székéből, hogy nagynénje fölé tornyosulhasson a testméreteinek köszönhetően. Kilépett az íróasztal mögül, hogy elé állhasson. Ráérősen nekitámasztotta a csípőjét az asztallapnak, ahogy merőn bámulta a titánt.
- Miért is vagy a házamban? - kezdtem halkan. - Nincsen egy szentélyed, ahova mehetnél?
- De hisz... - kapkodott levegő után a több millió éves titán, ahogy megvilágosodott előtte a célozgatás értelme.
- Takarodj. Beszennyezted az otthonom - vicsorgott Tehror. - Nem elég, hogy meghívás nélkül vagy itt, még a menyasszonyom ellen is merényletet követtél el, szenvedést hozva az egész házam népére.
- Ez azért túlzás - húzta ki magát fejedelmien. - Nem hiszem, hogy annyian hiányolnák azt a botcsinálta bukottat.
- Láttad már Shaikint? - kezdte megemelni a hangját. - Ismét kísérteni kezdett a házban.
- A konyhaszellemre gondolsz? - fintorgott egyet a némber. - Kísértet, az a dolga, hogy kísértsen.
- Mióta Miyako nincsen itt, keservesen zokog minden este - mondta hidegen a férfi. - Shaikin erős, de a menyasszonyom sokat jelent neki.
- És akkor mi van, ha egy pici szellemecske hiányolja? - vont vállat.
Mielőtt riposztolhatott volna akármit is a férfi, döngő léptek szakították meg a viszonylagos csendet. Akár egy elefántcsorda is közeledhetett volna, az sem csapott volna nagyobb zajt. És valahogy sejtette, hogy annak nagyobb düh lakozott a szívében, mint a fent említett csordának. Az ajtó szilánkosra tört a belé csapódó lábtól, amihez egy tűsarkú csizma tartozott. Az összetört fadarab pedig, ami megmaradt az ajtóból, még az is kirepült a keretből. A láb tulajdonosa egy vörös hajú nő, akinek arca Miyakoé volt, ahogy a düh eltorzította egész valóját. A bukott angyal kitárta a szárnyait, a  vastag falba lyukakat vájva. Tollai acél és vas, angyalpora gyémánt, amik dühösen szikráztak a fényben.
Tehror emlékezett Miyako anyjára. Ösztönösen összeszorította a lábait, ahogy meglátta a kezében a 8 ujjnyi pengét.
Igen, annak idején csak a férfi nadrágjának anyaga választotta el attól, hogy teljes kiherélést végezzen a Halálon. Most is a hatalmas sarló szinte vibrált a dühös nő kezében.
- Itt van a lányom - nem kérdezte, kijelentette.
- Így van - mondta Tehror egy nagy nyelés közepette.
A vörös hajú nő pupillája kitágult, ahogy a titánra tévedt a tekintete. Marokra fogta a sarlót és csuklóból a másik nő mellkasába vájta. A Halál eltátotta a száját, olyan menő volt ez a mozdulat. Gaela a földre esett a sokktól, a vörös hajú nő pedig fogott egy széket és szuszogva lehuppant a székre. Nem nézett ki túl jól. Az arcában kevés volt a szín, illetve a végtagjai alig észrevehetően remegtek. Viszont ahogy a nő keze óvón megsimogatta saját gömbölyödő hasát, Tehror mindent megértett.
- Nem kéne ilyen állapotban megerőltetnie magát - mondta a férfi óvatosan.
- Egy démon és egy felsőbbrendű bukott gyermeke lesz. Hidd el, ennyi nem árt meg neki! - lapogatta meg a saját hasát, ahogy újból összeszedte minden erejét és felállt. - Rég nem jártam már itt. Erre azért kell újból idejönnöm, mert hallottam, hogy egy beteg humorú titán illúzióba kergette a lányomat - ekkor szúrósan nézett a vérző, földön fekvő nőre. Már kezdett gyógyulni, de a terhes anya a csizmájának az acélsarkát izomból belevágta a gerincébe a titánnak.
Még Tehror is felszisszent az együttérzéstől. De ez csak egy pillanatig tartott.
- Értem, gondolom zaklatott... - nevetgélt zavartan a Halál.
- Ez a ribanc az, igaz? - megcsavarta a csizmáját, Gaela pedig felkiáltott a fájdalomtól. - Te csináltál Csipkerózsikát a lányomból?!
- Szedd már ki ezt a kibaszott szentelt tüskét a hátamból, te dagadt tehén!
- Diana vagyok és pofád lapos, Vágy titánja - ordította Miyako anyja. - Miattad vagyok ilyen helyzetben! Ha Isaiah nem említi, hogy itt vagy, meg sem találtalak volna!
Gaela dühösen felpillantott, Diana pedig dühödten lüktető érrel a halántékán viszonozta a pillantást. A Halál magában morfondírozva és hátradőlve nézte a műsort. Azonban ahogy elhangzott Isaiah neve, nem maradhatott tétlen.
- Ismered Isaiaht? - meresztett nagy szemeket a férfi.
- Igen - morogta a bukott, ahogy megpróbálta lenn tartani a titánt. - Nagyon jól ért az utamban lévők eltüntetéséhez. Néhányszor felfogadtam.
Ismét taposott egyet a titán gerincére, mire egy újabb adag vér fröccsent szét. Közben a férfi arra gondolt, hogy valószínűleg nem lenne jó rosszban lenni a jövendőbeli anyósával.
- Nem tudnád máshol kivéreztetni? Tiszta vér lesz a szőnyegem! - robbant ki Tehrorból, ahogy nézte a vérontást.
Ez egy kicsit kínos is lehetett volna, ha a terhes nő éppen nincsen mással elfoglalva.
- Isaiah is itt van, mi? - kérdezte Diana, aki mintha nem is hallotta volna a Halált. - Érzem, hogy használja az erejét.
Gaela köhögött, ahogy beszélni próbált. Nagyon próbálkozott, hogy értelmes szavakat tudjon formázni. Dőlt a vér a szájából és az orrából. Azonban csodával határos módon mégis sikerült megszólalnia.
- Csa-ló! - tört meg a felénél a szó.
Tehror leguggolt a nénjéhez és úgy nézett rá. Diana ezt bátorításnak véve még jobban rugózni kezdett a nő hátán.
- Ez jobb, mint a terhestorna! - sóhajtott fel Miyako anyja elégedetten.
- Miért vagyok csaló? - kérdezte Tehror a véres húskupacot.
- Meg... megegyeztünk, hogy... engeded neki... egyedül... végig... csinálni a tesztemet - nyögte ki nehezen.
A férfi felállt és az íróasztalához sétált. Egy percig keresgélt a papírjai között, míg megtalálta. A papírdarab az egyik halottas jegyzőkönyvben volt, amiben éppen dolgozott. A kis fecnit undorodva, két ujja közé csippentve vitte oda a titán elé. Leguggolt és jeges tekintettel nézett a nagynénjére.
- Ezt nevezed megegyezésnek? - tolta az arcába a fecnit. - Ezt találtam tegnap reggel az ágyam mellett, ahol éppen aludtam.

A lánynak magának kell végigcsinálni, különben nem lenne szórakoztató az egész!

Nehogy segíts neki!

Gaela

Gaela hallgatott. Tehror undorodva hajította el a kis lapocskát, majd Dianára nézett.
- És miért is jöttél? - kérdezte mellékesen, szándékosan tudomást sem véve a vértől hörgő nőről.
- Ó, majdnem el is felejtettem - egy, az állapotához képest kecses szökkenéssel leugrott a titánról.
Megtörölte a kezeit a nadrágjában, majd tisztelettudóan meghajolt. Tehror hátrahőkölt a váratlan mozdulattól.
- Szeretném látni a hitvesedet, ha nincsen ellenedre - mondta mosolyogva, de ez a mosoly nem érte el a szemeit. Fáradtnak tűnt. Megviseltnek. De legfőképpen egy anyának tűnt, akinek a gyermeke veszélyben volt - Szeretném, ha felébredne, mire a kicsi megszületik. Tudod... nem voltam jó anyja. Ezért nem akarom a picivel elrontani.
A szavai még szívig hatolóak is lehettek volna, ha nem éppen akkor fordította volna meg Gaelát és rántotta volna ki belőle a sarlóját. De ezt tette, így ez kicsit morbid lett. Az anya mosolyogva a vállára tette a sarlóját. Abból a helyzetből bármilyen szögben képes lett volna lemetszeni bárki végtagját.
- Ugye nincsen ellenedre? - kérdezte még egyszer a nő, nyomatékosan.
Tehror csak zavartan nevetgélt, ahogy bólogatott.
- Menj csak. Két szobával arrébb találod! - igazította útba.
- Köszönöm! - köszönte meg udvariasan, majd mintha semmi nem történt volna, kisétált az irodából.
Tehror szűknek érezte a pólója nyakát, ahogy letekintett a nagynénjének nevezett, gyógyulófélben lévő húskupacra. Kicsit megrángatta a ruhadarab nyakát, hátha több levegőhöz jut.
- Megástam a saját sírom - morogta Tehror.
- Ijesztő anyós, mit ne mondjak - a vértől még gurgulázó nevetést hallatott a padlón fekvő titán.
- Kussolj - mordult fel a férfi. - Ha meggyógyultál, húzd el a beled a házamból!
- Udvariatlan...
A férfi hidegen a kupacra bámult.
- Ha így folytatod, nem lesz mit elhúznod.
- Regenerálódok! - feleselt vissza a húskupac.
- De fáj, ugyebár? - merült el Tehror újra az aktuális halottak jegyzőkönyvében.
Gaela egy hang nélkül távozott, miután összeszedte magát annyira, hogy járni tudjon. Azonban az illúzió nem maradt félbe.

69. fejezet: Aki másnak vermet ás...

- Konyhai alkalmazott, huh? - kérdezte Zoren, ahogy a nyakkendőjét megmarkoltam. A szemeim kikerekedtek, a kezeim pedig úgy lesiklottak a ruhájáról, mintha megégetett volna. Hallott mindent, amit a másik szobában beszéltünk! - Mindent hallottam. Sejtettem, hogy rád erőltette. Lucián... olyan dolgokat is lát az emberekben, amiket más nem.
Hátráltam pár lépést. Annyira hasonlított az állati ösztönökkel rendelkező apámra. Az álombéli apámra...
- Ozen... - suttogtam erőtlenül. - Vagyis Zoren. Hol vannak a feljegyzések?
Elkezdett rázkódni a válla. Aztán ezt a példát követte a teste is. Nevetett. Méghozzá rajtam. Velőtrázó hahotázásba kezdett, én pedig égtem a szégyentől. A lábamat kezdtem bámulni, nem is mertem a vadul hahotázó férfire pillantani. Türelmesen vártam, hogy vége legyen a rohamának, de ahogy újból rám nézett, ismét elkapta a nevetés újult erővel.
- Rég hallottam ezt a nevet... - mondta, miután folytak a könnyei a jókedvtől.
- Milyen nevet? - értetlenkedtem.
- Ozennek hívtál az előbb - segített ki gúnyosan a kihallgatott. - Emlékszem, a húgom hívott így még kiskorában.
Nem értettem, miért mondja el ezt nekem. Csak néztem a férfire, aki le volt kötözve, fél szeme volt meg csak és mégis annyival erősebbnek tűnt nálam, mint egy oroszlán az egérnél. Képtelenségnek tartottam azt, hogy én irányítsam a társalgást.
Mit is tett Lucián?
Lámpával világított a szemembe.
Felolvasta az adataimat.
Megdicsért.
Homályos utalásokat tett.
Hirtelen gesztusokkal reagált.
Tudtam, hogy ezek fontosak lehetnek. Ő irányította a beszélgetésünket egész végig, így nem meglepő, hogy az ő módszerét akartam használni. Mi is volt valójában a lámpa? A világítás túl fényes volt és egyenesen a retinámba irányította. Hirtelen inger érte a szemeimet, így a testem nem tudott megfelelően reagálni, mivel a hiba helyreállításával foglalatoskodott éppen.
Mivel nem volt lámpám, sem semmilyen meglepő ingerrel szolgáló tárgyam, ezért szétnyitottam a tenyeremet. Pár pontos gyorsasági számítás után úgy döntöttem, hogy jobb lesz minél nagyobb felületet lefednie a kezemnek, ezért az ujjaimat is szétnyitottam.
Lendültem és minden izmomat megfeszítve lekevertem egy akkorát a kihallgatottnak, hogy megbillent a székkel.
- Ááá, ez mi a franc volt?! - sziszegte dühösen. A szája sarkában gyülekezett a vér, amit egy elegáns nyalintással eltüntetett. - Te most megütöttél?!
A pupillája kitágult, ahogy engem keresett a tekintetével. Azonban tudtam, hogy most mást lát. Visszavetkőztem az álombéli állapotomba, ahol mindig volt valami a hátam mögött. Zafíra jelenléte mintha még mindig a csontjaimban lett volna. Erősnek éreztem magam, ahogy a férfi rángatózó szemekkel a hátam mögé bámult.
- Zoren, századoshelyettes, kémkedéssel vádolják. Titulusa áruló - kezdtem megnyugtatóan lassan hangon. - Van egy kishúga. Egy pici lány... Mi is a neve? - sziszegtem.
Éreztem, ahogy ismét visszaárad belém a természetfeletti lények magabiztossága. Kezdtem rájönni, honnan jön ez az érzés. Amikor tudod, hogy van valamid, ami rejtve van az ellenség elől és ez a valami az ő vesztét okozhatja. Üdítő érzés.
Azonban mintha nem is hallotta volna. Mereven a hátam mögötti ajtót nézte.

"Zoren (Ozen) szemszöge"
A lány körül megváltozott a levegő. Szinte sistergett a visszafojtott energiától, ami belengte a szobát. A dús, szőke haj és a kék szemek nem voltak számomra ismerősek, azonban szinte biztos, hogy már láttam ezt a tekintetet ezelőtt.
Menekülj! Ezt dobolta a vérem a fülemben, ezt éreztem a végtagjaimban, ahogy a szívem minden csepp adrenalint belepumpált az izmaimba. Mindezt a meneküléshez.
Rég nem dobolt már így a szívem. Ahogy a hideg szemeivel méregetett, mintha be akarna kebelezni. A háta mögött pedig mintha árnyak gyülekeztek volna. A fehér fény természetesen vetett árnyékot, azonban az ő árnyéka a saját testénél jóval nagyobb volt. Szinte mintha... egy őrangyal lett volna, éjfekete aurával. Nem tudom, hogy mi volt az, de mintha egyenesen rám bámult volna.
Tedd, amit mond!
Az árnyék lassan kezdte belepni a lányt. A haját sötétebbre festette, a szemei azonban továbbra is ékkőként ragyogtak az arcán. Koponyája erős csontozatú, arccsontja nőiesen magas, az ajkai dühösen összeszorítva. Nem is sejtheti, hogy az a fekete valami éppen... magához öleli? magába olvasztja?

Ez a valami nem ember. A lány sem az, akit védelmez. Honnan veszem, hogy védelmezi?
Óvón áll a háta mögött. Úgy karolja át, hogy ne lehessen hozzáférni. Egyértelműen védi. Ki ez a lány? Nem... mi ő?
- Szépen elmondod, hogy hol vannak a feljegyzések - közölte a lány nyugodt hangon. - Különben...
Erre az árnyról visszanéztem a piciny lányra, aki úgy mosolygott, mint maga a sátán. Nem tudtam eldönteni, melyiktől féljek jobban.
- Különben? - visszakérdeztem nemtörődöm hangon.
- Jó kérdés - mosolyodott el még jobban, ami vérszomjassá tette az arckifejezését.
A lüktető vérszomj, ami a csata előtt úszik a levegőben... Ez volt az a levegő. Szinte éreztem az orromban a saját félelmem orrfacsaró bűzét. Az árny is mintha elmosolyodott volna. Ő is érzi, hogy félek. Nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól.
Az árny mögötte nagyobbra duzzadt, ahogy a lány szemében egyre jobban fellángolt az akarat és az öntudat.
- Te is tudod, hogy ott van, ugye? - robbant ki belőlem, a lány pedig meglepetten egyet hátralépett.
Egyenesen az alak testbe lépett, de az is szinkronban mozgott gazdájával, így csak egy másodpercig olvadtak össze.
- Mégis kicsoda? - kérdezett vissza tudatlanul.
- Az árny - meredtem az említett személyre. - Ott van!
Azonban az árny kezdett elszivárogni, ahogy egyre jobban pislogtam a jobb látás reményében. Nem tudtam eldönteni, hogy mit láttam. Tényleg csak a fény játszott volna a velem szemközti falon a lány árnyékával? Valami nem stimmel a fejemmel!
A lány forgolódott, hátha megpillanthatja ő is, amit én. Azonban tudtam, hogy bizonyára egy újabb hallucinációról van szó. Csak az lehet. Régóta nem jutottam már hozzá a gyógynövény csomagomhoz. Lehet, hogy ismét összeszedtem valami furcsa elmezavart, mint a legutóbb. Azonban ahogy a lány forgolódott, megdermedt. Az ajtó felé állt arccal. Mintha... lelassult volna. Mintha lefagyott volna az idő.
Az árny ismét villódzni kezdett, de ezúttal előttem. Tisztán kivehetőek voltak a férfi körvonalai, amik a sötétségben húzódtak, mintha egy egészen más dimenzióban lett volna.

Áttetsző ujját a szája elé tartotta, mintha azt akarná jelezni, hogy maradjak csendben. Aztán pedig elhúzta a hüvelykujját a torka előtt. Tisztán átjött az üzenet. Ha elárulsz, kicsinállak!
Biztosan tudtam, hogy ő nem az elmém szülötte, ugyanis azokat a démonokat mindig legyőztem. De ő... Vele nem tudnék megbirkózni.
Az árny eltűnt, a lány pedig végre valahára felém nézett.
- Elég volt? - kérdezte, és most pedig rajtam volt a sor, hogy lefagyjak.
- M-micsoda? - öntudatlanul is remegett a hangom.
- Ha megfélemlítesz, megfélemlítelek. Ha bántasz, bántalak. Ha vermet ásol nekem, én magam löklek bele és hántollak el benne - szólt túlvilági hangon, ahogy a szemei ragyogtak.
Az árny a lábainál hevert. Imádta úrnőjét, mint egy istent.
- A Halál Pengéjének házában vannak a feljegyzések - böktem ki.
A nő közelebb jött, és ahogy a székemhez közeledett, mintha egyre hatalmasabb lett volna. Végül megragadta a nyakkendőmet, így kénytelen voltam a szemeibe nézni.
- Ki az a Halál Pengéje? - sziszegte valamiért nagyon dühösen.
- Az új parancsnok - nyögtem ki levegőhiánnyal küszködve. - Rendezni fog egy bált. Bejuthatsz...
A keze lendült, én pedig hirtelen szikrázó csillagokat láttam. Elkábultam. A látóterem széle elkezdett sötétedni. Végül beszippantott a jól ismert sötétség.

68. fejezet: Egy valódi szörnyeteg

- Neve? - kérdezte a rideg hang az üvegablaknál.
A sorban álltam a polgármesteri hivatalban. Itt zajlott a toborzás. Meglepően sok lány tolongott itt, miszerint ők is 'harcolni akarnak'. Én nem vallottam ezt a nézetet, inkább azt mondtam, hogy én jelentkeztem kötelező felnőttként. Nem akartam, hogy apám is idejöjjön.
- Miyako Avens - diktáltam be artikuláltan.
A recepciós unott tekintettel mért végig, azonban a nevem hallatán abbahagyta a tollal való kopogást az asztallapon. Felismerés csillant a szemeiben. Tüzetesen felmért a szemeivel, mintha a testemről akart volna méretet venni. A kisasszony átnyúlt azon a pici nyíláson és megragadta a kezemet. Meglepettségemben nem tudtam semmit sem reagálni erre, pedig majdnem áthúzta már a vállamat is a lyukon.
- Ahh, itt is van! - kiáltott fel győzedelmesen. - A sebhely...
Egy erős mozdulattal kirántottam magamat a fogásból és a karomra néztem. A régi hegről beszélt, amit még akkor szereztem, amikor nem tudtam bánni a késsel. Ez a seb a csuklómtól majdnem a könyökömig húzódott.
- Mit akar ezzel?! - háborodtam fel teljesen.
- Önt már várják, kisasszony - állt fel a székéből a lány, anélkül, hogy figyelembe vette volna a kérdésemet. - Kérem, kövessen!
Csikorgatva a fogaimat és magamban füstölögve, de követtem. Kivezetett a tömegből, át egy másik helyiségbe, ahol éppen páran várakoztak. Azonban a lány csak ment tovább, mintha a többiek ott sem lennének. Égett az arcom ilyen arcátlanság láttán. Bocsánatokat mormogva vágtam be az emberek elé, akik rendesen meg is bámultak.
- Hova megyünk? - kérdeztem idegenvezetőmtől, miközben igyekeztem nem hozzáérni senkihez.
Az emberek dühösen morogtak nem pár szép szónak mondható kifejezést, azonban senki nem akart minket megállítani. Úgy tűnt, látták, hogy nem önszántamból tolakszom. A lány pedig csak feltartott fejjel ment a helyiség végében lévő ajtó felé. Nem tudtam reagálni. Mit jelentsen ez? Már várnak? Engem?
- A megbízóimhoz - mondta titokzatosan.
Tényleg? Pedig már azt hittem, elviszel fagyizni! Duzzogva figyeltem a meglepően karcsú és fürge alakot, ahogy gyengéden bekopogtatott az ajtón, majd amikor az egy ujjnyira kinyílt, halkan sutyorgott valakivel. Miközben az eszmecsere folyt, nagyot nyeltem. Gyorsan körbetekintettem a szobában, mielőtt újra az ajtóra vetődött volna a tekintetem. Egy világos fényű szempár vetődött rám az ajtó mögül. Rám bámult az illető. Egy hangosat nyeltem újra, ugyanis nem tudtam, mit kéne tennem. De mielőtt bármit is tehettem volna, a kutató tekintet újra a recepciósra rebbent.
- Behozhatod - csak ennyit mondott, ahogy intett haloványan a fejével. A lány, aki miatt ebbe a szituációba nyakig belemerültem, karon ragadott és behúzott az ajtón.
Már lassan kezdett fájni a karom a sok rángatástól. Egy sötét helyiségbe vezetett, majd az erőszakos ujjak lekulcsolódtak a csuklómról. Mintha teljesen egyedül lettem volna a szobában. A koromsötétbe hirtelen egy fénynyaláb nyilallt, ami bántotta a szememet.
- Miyako Avens, 17 éves, hajadon - olvasta valaki monoton hangon. - A seb a karodon egy konyhakéssel történt baleset miatt van. Szőke haj, kék szem, magasságod 175 centi - a sötét alak, aki mellől a fény jött, elvette a szemétől a papírt, amiről mindezeket leolvasta. A lámpa továbbra is a szemembe világított.
- Így igaz - dadogtam. - Én vagyok az.
- Tudjuk - a papírok repültek, ahogy elérték az asztalt. - Ahogy azt is, hogy a minap megöltél három férfit. Egynek belső vérzése, a másiknak behorpadt légcsöve okozta a halálát, a harmadik pedig belefulladt a saját vérébe - Lefagytam. Honnan tudják...? De hisz nem volt ott senki! - Meg kell mondanom...
A sötét alak csettintett, a recepciós lány pedig valahol a hátam mögött felkapcsolta a világítást. Egy hatalmas íróasztal előtt álltam, az asztal mögött pedig egy ördögi mosolyú férfi ült. Ujjaiból piramist formázott, úgy nézett rám. Szemei vörösbe hajlóak voltak, a haja pedig olyan, akár a holló szárnya. Fekete egyenruha simult hűségesen a testére, amiből meg tudtam mondani, még úgy is, hogy ült, hogy magasabb, mint én.
Csak bámult a szemeimbe. Mintha a lelkem legmélyére is belátott volna. Azonban tudtam, hogy nem szabad elfordítanom a tekintetemet. Mintha beismerném, hogy veszítettem ellene!
- Mit? - kérdeztem a túl hosszú drámai szünet miatt.
Ő azonban még mindig el volt mélyedve a szemeimben. Aztán az ördögi zárt mosolyból, ellenállhatatlan fogas vigyor lett. A szívem hevesebben kezdett verni a látványtól. Ismertem ezt a mosolyt.
- ... régóta keresünk ekkora tehetséget - fejezte be váratlanul a megkezdett mondatát. - Remélem, van kedved hozzá. Kár lenne veszni hagyni valami ilyesmit.
A szemeim kikerekedtek, ahogy hellyel kínált az asztal előtti szék formájában. Leültem a székbe, amit olyan kegyesen felajánlott.
- Éppen a toborzásra jöttem... - dadogtam zavartan.
- Remek! - elém tett pár nyomtatványt és egy fényűzően díszített tollat. - Csak tessék!
- Köszönöm... - motyogtam, ahogy nekikezdtem a nyomtatványok kitöltésének.
Ő azonban csak nézett. Bámult. Stírölt, amíg én írtam. Kezdett már zavaró lenni, amikor a harmadik lapnál tartottam.
- Tehetek valamit önért? - kérdeztem, felpillantva az adminisztrációból.
- Csak el akartam mondani, hogy lenyűgöztél - pofátlanul letegezett. - Három ütésből három embert! Ez nem semmi, még a hadseregben sem - a kezét a szája elé tette, így csak foszlányokat hallottam a mondanivalójából. - Mintha... láttam... kiképzés... Ozent...
Az ujjaim megdermedtek az Ozen néz hallatán. Az álmomban ki is volt ő? Az... apám, ugye?
- Tessék? - kérdeztem vissza a lehető legudvariasabban.
- Ó, semmi-semmi! - intett vigyorogva.
- Ha már mondott valamit, mondja a szemembe - néztem rá kitartóan.
Egy kicsit közelebb hajolt hozzám az illendőnél. Én a meglepettségtől hátrahőköltem.
- Először szólíts a nevemen - tette az álla alá az öklét. - Akkor elmondom, hogy mit mondtam.
- Én nem tudom az ön nevét - dadogtam zavaromban, ahogy a vörös szemekbe néztem.
Vörös? Kinek volt ennyire nyugtalanító szeme...?
- Szerintem pedig tudod - formálta lassan a szavakat, amit inkább a szájáról olvastam le, semmint hallottam. - Hívj a nevemen, Miyako...
Tudnom kéne a nevét? Logikusan ki kellett silabizálnom. Még soha nem találkoztam ezzel a démoni mosolyú emberrel... Várjunk... Démoni mosoly? Ami bárkit el tud bűvölni? Valami az eszembe jutott, de beharaptam a számat, nehogy kimondjam. Nem lehet, egyszerűen nem lehet...
A férfi csak nézett rám, de végül megkegyelmezett nekem. Nevetésszerű hangot hallatott, majd hátradőlt a székében.
- Lucián vagyok, százados - poénosan tisztelgett egyet. - Örvendek.

- Nem tudom, honnan kellett volna tudnom az ön nevét - pontosan tudom, honnan kellett volna tudnom. - Kérem, ne játszadozzon velem, - ahogy annak idején is tetted - Lucián! - Lucifer, a pokol ura!
Játékosan megborzongott, ahogy újból mustrálni kezdett.
- Imádom, ahogy kimondod a nevemet. Mintha tudnál valamit rólam, amit más nem tud... - rám kacsintott, majd elvette a kitöltött űrlapokat. Elkezdte áttanulmányozni a válaszaimat, amit az egyes helyekre kellett írnom. Az egyiknél elkerekedett a szeme. - Ezt komolyan gondoltad? Konyhai alkalmazottként szeretnél hozzájárulni a hadsereg sikeréhez? Ilyen képességekkel?
Helytelenítően ciccegett, miközben felállt a székéből. Jó volt a sejtésem, ugyanis fel kellett néznem rá, ahogy én is felálltam. Fogta a cikornyás tollat, amivel a tesztet kitöltöttem, majd a kötényem zsebébe csúsztatta.
- Mit csinál? - hátráltam két lépést.
- Ha meggondolnád magad - vetette oda, miközben odament az egyik ajtóhoz, ami ebből a szobából nyílt. - Követne, kisasszony?
Én csak bólintani tudtam. Ha meggondolnám magam? Kiszáradt a torkom, a térdeim pedig kocsonyássá váltak, ahogy követtem a férfit a másik szobába. Ott fehér fényben fürdött minden. A szemeimet dörgölve próbáltam hozzászokni a fényhez, azonban a tekintetem megakadt valamin, vagyis inkább valakin. A szoba közepén ült lekötözött végtagokkal és engem nézett. Vagyis ez nem helyes megállapítás. Luciánt (Lucifert) nézte nyílegyenesen.
- Mintha a helyettesemet láttam volna a kiképzés közben, Zorent... - suttogta. - Ezt mondtam akkor - Zoren, huh? Ennyire süket lennék? Én csak bólintottam egyet. - Bemutatom Zorent.
Egyet intett a lekötözött férfi felé.
- Egy újabb újonc? - nézett rám bevadulva a férfi. - Eddig nővel még nem próbálkozott, százados!

- A háttérsztori a következő: Zoren áruló, egy kém az ellenségtől, aki információt szállított, de elkaptuk. A feljegyzései viszont nincsenek meg. A dolgod az, hogy szedd ki belőle. Fél órát kapsz, nem többet! - mosolyodott el Lucián. - Sok sikert.
Azzal már ott sem volt. Én pedig lesokkolva álltam a veszedelmesnek tűnő férfi előtt. Ő csak bámult rám a nem-szemkötős szemével, ami elég ijesztő volt. Hirtelen előrelendült, én pedig hátrahőköltem, de elvesztettem az egyensúlyom és a fenekemre estem. A kihallgatandó fél erre csak megvetően elvigyorodott.
- Milyen gyenge... - morogta, ahogy megszívta a fogát. - Összetörhetlek, ugye tudod?
Itt ment fel bennem a pumpa. Grimaszba torzult az arcom és talpra ugrottam.
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! - fogtam meg a nyakkendőjét.

67. fejezet: Toborzás

- Hölgyem, jól van? - kérdezték a járókelők, ahogy kiszállítottam a maradék gyógynövényt is.
- Igen, semmi baj. Minden rendben - mondogattam mosolyogva.
Azonban csak kábultan bólogattam a kérdéseikre, miközben az elmém szorgosan gyártotta az elméleteket. A logikám kifújt, így hasznosabbnak tűnt az álom részleteit próbálni magamban felidézni. A benne szereplő embereket, személyeket. A történteket. Azonban az a gond lépett fel, hogy már csak háromnegyedére emlékeztem az álomnak, és ami részletek megmaradtak, azok is homályosak voltak. A lábam magától vitt egyik helyről a másikra már-már megszokásból, az agyam közben pedig maxon pörgött.
Mihez kezdjek? Keressem a többi embert is az álmomból, mielőtt teljesen eltűnnének az emlékek? Vagy tényleg csak behallucináltam az egészet?
- FÉLRE AZ ÚTBÓL! - kiáltotta egy hírvivő az utca túloldalán, amitől ösztönösen megtorpantam és hegyeztem a füleimet. - A HADNAGY ÉRKEZIK!
Ezen meghökkentem, hiszen ilyen fontos emberek nem szokták betenni a drága cipőbe bújtatott lábukat egy ilyen kis, lepukkant faluba.
Miért jön ide a hadnagy? A közlegények is tudnak toborozni!
Ahogy ezt a hírt az idősödő ember kimondta, lovak patáját véltem hallani a távolból. Gyorsan felugrottam a járdára, nehogy a lovak patája alatt végezzem. Jól is tettem, mivel pár pillanat múlva 5 életerős csatamén vágtatott el mellettem. Csupa erős állat, az orrukból felszálló gőz meglátszott a levegőben. Éjfekete sörényük lobogott a metsző szélben. Gyönyörűek voltak, ahogy a lovasaik is. A fegyvereik csillogtak a napfényben, az egyenruhájuk pedig szinte ordítóan előkelő volt. Csupa fehér kelme, kemény ingvállak és aranyló gombok.
Gondolom, nem a toborzásra sietnek ennyire...
Az 5 fekete lovon nyaktörő sebességgel száguldó lovasok profik voltak. Frontvonalbéliek. Azonban egy nő is volt köztük, aki vezette a sort. Nagyon ismerős volt nekem ez a bátor kiállás, ahogy az elevenkedő lóval bánt és vakmerően felállt a nyeregben is. Kikerekedett szemekkel szemléltem meg a lovas menet többi tagját is. A hadnagy ment középen, körülötte a tisztek úgy hajtottak, mint az őrültek. Nagyon emlékeztettek valakikre.
- A Halál Pengéje! - hallottam meg a suttogást az oldalam felől.
Egy idősödő férfipáros súgott össze. Óvatosan közelebb araszoltam hozzájuk, hogy hallhassam a mondanivalójukat. Hegyeztem a füleimet, de a szemeimet nem vettem le a távolodó lovasokról, akik már a főutca végén jártak.
- Ő volt az? Nem hiszem el! Azt mondják, még sebesülést sem szerzett soha a csatatéren... - hallottam a választ.
- Ha szerzett is, piszok gyorsan meggyógyult! Azt mondják, sebezhetetlen! - mondta egy harmadik.
A férfiak dicshimnuszt zengtek erről az emberről. Ki lehet ez? Még sosem hallottam róla! Persze annyit én is tudok, hogy ő az új hadnagy, mivel az előző meghalt egy eltévedt golyó következtében. Egyre kíváncsibban mendegéltem tovább, azonban nemcsak férfiakból állt az utca népe. A hölgyek díszes legyezőik mögött súgtak össze. Ők viszont egészen másképp reagáltak az osztag látványára.
- El kéne küldenem a lányomat a toborzásra! - mormogta az egyik lady, miközben legyezte magát.
A szobalány elkerekedő szemekkel méregette munkaadóját.
- Mégis miért, asszonyom? - hüledezett. - Kemény terepre akarja küldeni a kisasszonyt?
- Azt suttogják, hogy a hadnagy soha nem kezdett nővel. Nincsen sem felesége, sem szeretője! De sebaj, az én kislányom biztosan elcsavarná a fejét!
Micsoda hozományleső! A szemeimet forgatva lépkedtem el a páros mellett. Ahogy bekanyarodtam a főutcára, hatalmas tömeg körvonalai bontakoztak ki a városháza előtt. Meresztgettem a szemeimet, azonban nem láttam, mi is történt.
A lovasok? Khm... Mit is kérdezek! Hiszen biztosan ők azok. Más nem keltene ekkora figyelmet. Mérgemben fújtatva tértem haza. Nem tudom, hogy miért is voltam dühös. Egyet viszont tudtam - nem sokszor voltam indulatos, de amikor igen, akkor nem ajánlott az utamba kerülni. Hogy lenyugtassam magamat, kezembe vettem egy husángot és felszedtem a szőnyegemet. Kiterítettem a szőnyeget a kinti szárítókötélre és izomból püfölni kezdtem. Az anyag porzott, én pedig csak füstölögtem.
- De miért vagyok dühös...? - morogtam magamban.
Közben pedig átváltottam harcos módra. Ritmikusan ütöttem a szőnyeget, elmélyülve a saját mozdulataimba és gondolataimba. Mikor fogást váltottam, egy elegáns fordítással az 'ellenfelem' mögé kerültem és ott ütöttem tovább.
Minden egyes ütéssel tovább marcangolt az önutálat, de a mérgem csillapodott. Meg kell mentenem apát! Nem bírná a hadsereget. Öreg már ő ehhez...
- ...ako! Miyako! - szólított valaki a nevemen, én pedig megpördülve a személy torkához szegeztem a husángot.
Az édesapám volt az. Meghökkent a tekintetemtől, illetve a támadó tartásomtól. Én elzsibbadt végtagokkal engedtem, hogy a fadarab kicsússzon az ujjaim közül. Ha kard lett volna nálam, megöltem volna!
- Sajnálom, atyám - hajtottam le a fejemet alázatosan.
- Lányom, tudom, hogy feszült vagy - kezdte lassan, mélyen zengő hangján. - A toborzás miatt, ugye?
Én csak gyengén és kábultan bólintottam egyet. A kezem ökölbe szorult, ahogy ránéztem a cserzett arcra. Ő nem való a harctérre. Ha kell, én magam megyek helyette!
Én magam...? Megvilágosodtam. Tudtam, mit kell tennem.
- Apa, minden családból minimum egy felnőttnek kell csatlakoznia, ugye? - néztem a férfire, aki meghökkent.
- Igen - bólintott önkéntelenül is.
Belekapaszkodtam a felsője elejébe és mélyen a szemébe néztem. Szemei tágra nyíltak ettől a közvetlenségtől. Soha nem értem hozzá, csak ha ő kérte. Mindig tiszteltem és szerettem az édesapámat, de most a becsületébe fogok gázolni, méghozzá az ő érdekében. Jobb esetben is hűvös lesz ezután a kapcsolatunk.
- Atyám... engedje meg, hogy elmenjek a toborzásra! - böktem ki nehezen, ami a mellkasomat nyomta. - Kérem!
Ő megfogta a vállaimat, mintha jó erősen meg akarna rázni.
- Miyako, ezt nem engedhetem! - szólt a mennydörgésszerű hang. - Nem fogom kockáztatni, hogy meghalj!
Nem olyan szörnyű érzés az, mint hiszitek. Szomorú tekintettel néztem rá, ahogy eszembe jutott a saját temetésem. Apa zokogott. Anyám elájult. A falusiak összetörtek lelkileg. Nem akartam látni ezt a képet, még ha csak álom is volt.
- Apa, nem fognak kiküldeni a frontra! - ellenkeztem vele életemben először. - Rosszabb esetben is a mosókonyhába leszek száműzve!
- És ha lebombázzák a tábort?! - kelt ki magából az én türelmes apám. A szemeimbe bámult, mintha meg akarna bizonyosodni valamiről. Például arról, hogy bolond vagyok-e. - Mióta beteg voltál, megváltoztál. Mintha... nem is az én lányom lennél.
A szívem ebben a pillanatban hasadt meg az édesapám üres tekintetétől. Az elmém meglepett, ugyanis már a nyelvemen volt, hogy soha nem is voltam az.
Meghökkenve léptem hátra az apámtól. Miért akartam ezt mondani neki? Hiszen ő az édesapám! Mégis... Úgy érzem, mintha más lánya lennék.
- Holnap elmegyek a toborzásra - néztem rá hidegen. - Te pedig itt maradsz a feleségeddel.
Óriási szemtelenség volt ez tőlem. Megsértem az apámat és ráadásul még le is tegezem! Ha bárki más látta volna ezt a jelenetet, én lennék a falu feketebáránya. Tudtam, hogy tiszteletlen voltam. Apám tekintete elsötétült, ahogy rám nézett. Mindig így nézett rám a távolból. Eddig aligha tudtam az okát. Csupán sejtettem azt, amiért tárgyként tekintett rám. Végre lekerült az álarcunk. Imádtam az apámat, viszont tudtam... éreztem... hogy ő nem az. Mindig volt benne egy távolságtartás, ami fájt az önérzetemnek. Gondoskodott rólam és szeretett, nem arról van szó. Megetetett és ruházott. Semmi panaszom nem lehetett. De a tekintete... elárult mindent.
- Ha elmész... - nyitotta a száját, én pedig kicsinek éreztem magamat. Jelentéktelennek - nem is kell visszajönnöd.
Nem is fogok. Legszívesebben ezt mondtam volna. Helyette azonban felkaptam a földön heverő husángot és még egy hatalmasat sóztam vele a szőnyegre. Ezzel véget vetettem a beszélgetésnek.

"Eközben egy másik időben..."
- Biztos vagy benne? - kérdezte egy zaklatott férfihang.
A másik személy a szobában megfogta és megszorította a vállát. Támogatta és szolgálta testvérét, ahogy eddig legidősebb testvérüket is. Megvetően ráncolta a homlokát, ahogy ez eszébe jutott. Legfiatalabbként miért ő szolgálja ki testvérei kéréseit? Bár ő megtett értem mindent...
- Teljesen - felelte, miután kijutott gondolatai labirintusából. - Szolgálatodra bocsátom.
A másik férfi kényszeredetten felnevetett. Fél kézzel beletúrt sötét hajába, ami csak még elgyötörtebbé tette megjelenését.
- Nem a féltestvérünkről van szó? - kérdezte halkan. - Mégis úgy beszélsz róla, mint egy szolgáról.
Ti is sokáig úgy bántatok velem. Nem... a szüleink bántak úgy velem, mintha életem végéig titeket kéne szolgálnom.
- Csak az apánk közös - mondta legyintve, szemeiben ígéret csillogott. - Született pusztító!
A másik kényszeredett mosolya valódivá változott a burkolt célzás hallatán. Az apjukra ez volt a legjellemzőbb tulajdonság.
- Ha már fele olyan rossz, mint az apánk, akkor a nagynénénknek és az illúziójának befellegzett - vigyorgott, hosszú idő után először.
- Ó, hidd el, szinte már jobban élvezi ezt csinálni, mint az apánk - tetőzte ezt az öccse. - És mostanában úgyis unatkozik...
- Akkor azonnal kapcsolatba is lépek vele - állt fel a karosszékből, ahol olyan nyugtalanul ült.
Végre mozgásba indultak a dolgok. A személy, akit utánaküldenek, garantáltan visszahozza a testvérek becses kincsét. Az idősebb testvér ujjaiból enyhe fény szivárgott ki, ahogy megérintett a szobában egy tükröt. Ahogy a fény hozzáért, beleszivárgott a visszatükröződő anyagba, a tükör felszíne pedig fodrozódni kezdett, akár a víz. A tükör felszíne lassacskán megváltozott. Már nem a férfi arcát mutatta, hanem egy meglepően tiszta, japán stílusú szobát.
- Ilyen helyen lakik a Pusztulás Istene? - lepődött meg a férfi, aki a hívást kezdeményezte.
A lakásban azonban volt valaki. Az egyik árnyékos sarokban egy kivehető férfialak állt, aki érdeklődve jött közelebb.
- Hmmm... - hümmögött a tükör túloldalán lévő árny. - Rég nem hívott már senki. Ki vagy, és mit akarsz tőlem?
Rideg hang, dermesztő tekintet. Még a tükrön keresztül is érezni lehetett az ősi energiát, ami átitatta a testvérek minden pórusát. Az ismeretlen féltestvér összekötötte japán stílusú ruhájának az övét, majd a hosszú haját tűzte el a szeme elől.

A szemei felemások voltak. A hívást kezdeményező fél felismerte apjának pillantását. Neki is szürke szemei vannak, amik olyanok, akár a kopár hegyvidék jéghideg sziklái. Kétségtelen, hogy az apjára ütött a féltestvérük.
Azonban a felemás szem nemcsak ezt jelenti. Az istenek általában tökéletes lények, kétségkívül szépséggel és ésszel megáldva. Így a szemek is egyformák szoktak lenni, de rajta látszott, hogy ő más. Kóboristen.
- Ha így nézel rám, még elpirulok - folytatta a kóbor. - Mit akarsz? Látom a drágalátos bátyámat a háttérben, szóval gondolom, hogy ő ajánlott engem.
Ezt mind unott hangon közölte.
- A tárgyra térek - szedte rendbe az arcvonásait a legidősebb. - El kéne pusztítanod valamit.
A hosszú hajú érdeklődő tekintettel letérdelt a tükör elé, hogy a hívó fél szemébe nézhessen. Bár a tükör két oldalán voltak, érezte, hogy kötelék feszül közöttük. Az apai vér, huh?
- És mégis mit? - kérdezte. - Nehogy valami unalmas munkát sózz rám!
- Egy titán illúziójáról van szó - folytatta a legidősebb.
A kóbor szeme felragyogott ezt hallva. A kemény pillantás szinte kikristályosodott, az arca pedig gonosz grimaszba rándult.
- Egy titán? - kérdezett vissza lassan. - Hallgatlak!

66. fejezet. Ki vagyok én?

Előd? Reinkarnáció? Mi vagy te?
Ezen gondolkodtam, ahogy hazaértem és elkezdtem vetkőzni. Levetettem a szép ruhámat és szétbontottam a hajamat. Elkezdtem az ujjaimmal kibogozni a szőke loboncomat, azonban nem nagyon akart engedni. Az anyagdarabért nyúltam, amivel rögzíteni szoktam, azonban valami nem stimmelt. Ahogy ránéztem az asztalomra, megdermedtem.
- Nem vittem el a gyógynövényeket! - kaptam a szám elé a kezemet.
Gyorsan felöltöztem és fogva a kis batyut, kirohantam a házból. A hajamat éppen megkötöztem, ahogy az első klienshez értem. Az idős hölgy éppen kint öntözte a virágokat. Ahogy meglátott, az arca felragyogott a felismeréstől. A húsos asszony letette a vizet, amivel éppen öntözött.
- Meghoztam a gyógynövényeket! - mosolyogtam az idős hölgyre.
- Ó, köszönöm kedveském! - nevetett fel életerősen.
Ahogy odasietett hozzám, csodálkozóan összeütötte a tenyereit. Az arcáról lehervadt a mosoly. Ráncai megnyúltak. Öregebbnél tűnt még az isteneknél is.
- Mi történt? - tapogatóztam óvatosan.
Elé álltam, nehogy el tudjon fordulni. Neki ez viszont meg sem fordult a fejében. Csak bámult rám mindent tudó szemeivel. A fekete gombocskák csillogtak a ruhámon, pont úgy, ahogy az öregasszony szemei. Sötétek voltak. Kifürkészhetetlenek. És mégis... akkora szeretet lappangott a felszínen!
- Én is ezt akartam kérdezni, kedvesem - kezdett bele lassan. - Nagy teher látszik a szemeidben. Mi a baj? Mintha legalább egy évszázad gondjait hordanád a vállaidon...
Ennyire látszana?
- Semmi baj nincsen - mosolyogtam rá, azonban a szemeim nem vettek benne részt. - Csak... fáradt vagyok, ennyi az egész.
A nő gyengéden megsimogatta a karomat.
- Gyermekem, nem kell tagadnod - mondta suttogva. - A toborzás miatt félsz, igaz?
A szemeim kerekre nyíltak meglepetésemben. Nem is tudtam ilyesmiről.
- T-tob-toborzás? - dadogtam szerencsétlenül. - Mármint a katonaságba?
- Igen - bólogatott bőszen a nénike. - És apád még nem érte el a leszerelési kort, jól tudom?
- Igen, így van - bámultam magam elé. - De apának munkája van és családja...
- ...ahol a gyermek már felnőtt - fejezte be a mondatot.
Látszott a sajnálat a szemében. Azonban titkon kíváncsi volt a reakciómra. Éreztem, hogy ezzel engem akar letesztelni.
- De ő tartozik felelősséggel értem, amíg nem megyek férjhez! - találtam egy ellenérvet pár perc fejtörés után.
Szomorúan csóválta a fejét. Csak nem...
- Ha nem sietsz, nem te fogod megválasztani a férjed - közölte a rideg valóságot a néni, közben elvette a kezemből a zacskót. - Köszönöm a növényeket!
Elveszett tekintettel biccentettem egyet felé.
- További szép napot - nyöszörögtem, ahogy a tények nyomták a vállaimat.
Úgy tántorogtam, mint egy részeg. Remegtem egész testemben. Férjet kell találnom. Meg kell védenem apát a besorozástól... Megfogtam a fejemet és csak ráztam, mint egy idióta.
- Kisasszony, mit művel? - kérdezte egy lágy hang pontosan előlem. - Nem érzi jól magát? Segítsek járni? Mit tehetek önért?
Felnéztem a személyre, aki egy zöldséges kosarat vitt a fején. Az út közepén voltunk. A por felszállt, de még így is láttam azt a kedves mosolyt. Nagyon ismerős volt nekem ez a mosoly.

- Nem, dehogyis... Jól vagyok - mondtam lassan.
- Biztos benne? - nézett rám aggódóan. - Ne hívjak ide senkit? A férjét, esetleg a gyermekét?
- Nem, nincsen férjem, sem gyermekem... - szóltam egy kicsit élénkebben.
A szívéhez kapva nagyokat lélegzett a mondandómtól. Könnyek jelentek meg a szemében, mintha valami tragédiáról meséltem volna neki az imént.
- Őket is betoborozták?! - kérdezte fojtott hangon.
- Nem-nem - ráztam a fejemet tagadóan. - Nem vagyok házas.
- MEGHALTAK?! - folyt a könnye, mint a záporeső.
Nem győztem megnyugtatni.
- Nem, még csak 17 éves vagyok - nevettem fel kínomban. - Nem házasodtam meg.
- Tényleg? - nagy szemeket meresztett rám, amik még mindig nedvesek voltak. Megkönnyebbülten törölte le a könnyeket, miközben fél kézzel fogta a kosarat. - Nagy kő esett le a szívemről, kisasszony. Azt hittem, tragikus dolgok történtek magácskával.
- Öhm... - hümmögtem tűnődve, ahogy egyre jobban erősödött bennem a déja-vu érzése. - Tudom, hogy udvariatlanság megkérdezni, de önt hogyan szólíthatom?
Elvörösödött a kérdésemre.
- Jaj nekem, megint nem tartottam be az etikettet - letette a kosarat, ami eddig a fején volt. - Elizabeth vagyok, szolgálatára!
Ahogy pukedlizett és alázatosan fejet hajtott, lelki szemeim előtt vibrált valami. Lenéztem a lábaira és hirtelen nem volt lába. Csak egy szakadozott szoknyadarab himbálózott lágyan a szélben. Kettőt pislogtam, azonban akkor már normális lett.
- Én Miyako vagyok - hajoltam meg enyhén.
- Biztosan jól érzi magát? Nagyon sápadtnak tűnik... - nézett rám a szemeivel, ami hirtelen egy szemüregre hasonlított, amit ismertem.
Hátrahőköltem, ahogy felém nyúlt. Liza? Hatos? Shaikin? Ez a gondoskodó természet, hajlam a túlreagálásra és ez a kecsesség... Semmi értelme tagadni. Tiszta Liza. Nem, ez ő. Érzem.
- I-igen - összegabalyodott a nyelvem, ahogy újból vibrált előttem a kép. - Semmi bajom...
- Biztos?
A szellemlány az álmomból. Aztán Elizabeth. Aztán árnyak mögötte. Elsápadva és reszketve futottam vissza a járdára, azonban az árnyak követtek. Egy lidércnyomás, más nem lehet!
Miyako... Egy suttogást hozott felém a szél, ami mintha a fülemnél szólt volna. Miért futsz előlem?
- Ez csak egy álom, ez csak egy álom, ez csak egy álom.... - mondogattam, ahogy élesen bekanyarodtam egy utcába. - Nem lehet valóság!
Az árnyak azonban körbevettek. Tágra nyíltak a szemeim, ahogy a sötét alakokra néztem. Zsákutcába szorítottak. Nyusziként lapultam a falhoz és vártam az oroszlán harapását.
- Mit hozott ide a szél? - hallottam az elnyújtott kérdést, azonban nem reagáltam rá.
- Szép darab!
- És milyen kis odaadó. Nézzétek, reszket!
Férfiak. Legalább öt. Nem győzhetek. Behunyva a szememet vártam a durva érintést. Egy férfi megtámadta a ruhámat. Elkezdte kioldani a gombokat. Könnyek martak a szemembe.
- Nem is ellenállsz? Annál jobb! - egy másik férfi is hozzám ért. - Jót fogunk veled játszani...
Ő a szoknyámat kezdte felgyűrni. Fájt az érzés. A bőrkeményedések felsértették a bőrömet. A ruhám elszakadt. Abban sem voltam biztos, hogy túlélem-e. A könnyeim pedig csak folytak, azonban nem hagyták, hogy kiáltsak. Rossz volt. Megaláztak. Megszégyenítenek. Nem teszek semmit? Ilyen gyenge lennék? A lábam magától mozdult. Megrúgtam az előttem álló gazembert, aki összegörnyedt fájdalmában. Gyomorszáj. A többi kábultan bámultak rám és még mindig tapogattak. A következőt torkon ütöttem. A légcsöve behorpadt, nem tud lélegezni. Az érintésemtől fuldokolva esett a földre. A tőlem balra állót a kezem intézte el. Mielőtt kontrollálhattam volna, kiütöttem a pasast a jobb kezemmel. Horogfelütés. K.O. A maradék kettő elhátrált tőlem.
- Na mi van? - a szám mondta ezt, miközben a testem reszketett a félelemtől. - Mi van a játékkal?
Ahogy egyet léptem előre, megízleltem az aromát a levegőben. Vér. De honnan? Akit gyomorszájon ért a találatom, vért köhögött. Akit légcsövön vágtam, nem mozdult többé. Mr. K.O. pedig hanyatt feküdt, a szájából ömlött a vér.
- Tűnés! Ez a nő egy szörnyeteg! - lökdöste a társát, ahogy hátráltak.
- Démon! Sátánfajzat!
Démon? Az lennék? Elszaladtak, miközben a gondolatok haragos esőcseppekként doboltak a fejemben. Előlem futottak el. Féltek. Rettegtek tőlem. De hiszen miért? Játszani akartam még velük... A kezemre bámultam, amik reszkettek. Az adrenalin az, biztosan. De hogyan? Miért?
Tudok harcolni? A testem emlékezett, ha az elmém nem is. Hát ilyen a vérszomj. Amikor megkóstolod más félelemét és élvezed azt, amit teszel. Az arcomat a kezembe temettem, ahogy kikanyarodtam a sikátorból és a fák takarásából. Démon vagyok. Egy harcos démon, éjsötét szárnyakkal...
Élveztem a harcot. Nincs értelme tagadni.
Ki vagyok én?
Az álom... valóság lett volna?
Elkezdtem nevetni az egyik ház tövében. Nem tudom, mi történt az előbb. Az agyam fel sem fogta. Megöltem három embert három ütésből, akár egy képzett gyilkos.
Egy sötét alak állt mellettem. Csupán egy árny. Azonban kivettem belőle egy férfi körvonalait.
Miyako, minden rendben lesz...
Ezt súgta bele a szél a fülembe. Meglepően ismerős volt a hangja. Azonban, mielőtt bármit tehettem volna, ismét egyedül voltam.

65. fejezet: Bátyó?

Ahogy Alexander segítségével végeztem a teendőimmel, még mindig csak délelőtt volt. Összekészítettem az ételt, ahogy a gyógyszereket is. Rendbe tettem a kertet és elrendeztem az állatokat is. A kimosott ruhák kint száradtak a tikkasztó napsütésben. Beszaladtam a szobámba, hogy eleget tehessek Alexander kérésének. El fogom kísérni a városba és elfeledkezem erről az ostoba álomról! Felkaptam az egyik legszebb ruhámat és normálisan megcsináltam a hajamat pár csinos hajtűvel.
- Wow, kisasszony! - hallottam magam mögül a kisfiú hangját. - Így akár még vőlegényt is foghat!
Elmosolyodtam a gondolatra. Valahogy eddig nem nagyon izgatott a férj és családalapítás gondolata, de hirtelen... Kíváncsi lettem a házasságra.
- Úgy gondolod? - mosolyodtam el lassan.
Alexander elpirult a tekintetemre. Megsimogattam az orcáit és karon fogtam.
- ...Igen - nyögte ki nehezen, ahogy a városba tartó úton gyalogoltunk.
Kimondhatatlanul jól esett. Ő is mindig bókolt nekem a maga módján... Tehror... Az arcomon árny suhant át, ahogy a meglepően tiszta álom jelenetei elevenedtek meg lelki szemeim előtt. Úgy bánt velem, mint egy királynővel. Szeretett, ahogy tudott. Bármit megtett volna értem. Sőt! Ölt értem és lepaktált még az öccsével is, csak azért, hogy bosszút álljon értem. Talán csak az elmém és vágyaim kivetülése volt?
- Figyelj, Alexander - vontam magamra a kisfiú figyelmét.
- Mi a probléma? - kérdezett vissza kedvesen, ahogy leintettünk egy bérkocsit.
Ahogy elhelyezkedtünk az üléseken és a kocsi megindult, bele is kezdtem.
- Szerinted létezik olyan férfi, aki ölne is egy nő kedvéért? - szaladt ki a számon.
A kisfiú elfehéredett az oldalamon és szegénykém úgy nézett ki, mint aki mentem kiugrik a mozgó járműből. Először elkezdte csóválni a fejét hitetlenkedve, aztán pedig reszketni kezdett. Végül rájött, hogy ezt komolyan kérdeztem. Kis kezeit a térdeire helyezte és nagyokat nyelt. Komoly arckifejezéséből arra következtettem, hogy tényleg átgondolja.
- Valószínű, hogy létezik ilyen ember... - kezdett bele óvatosan.
- Tényleg? - kérdeztem, viszont ahelyett, hogy a fiúra néztem volna, kinéztem a bérkocsi ablakán.
Kezdtek sűrűsödni az emberek és az épületek.
- Miért kérdezte ezt, kisasszony? - érdeklődött kedvesen.
- Lehet, hogy vőlegényre fogok vadászni a közeljövőben - mosolyodtam el. - Hiszen már benne vagyok a korban. - Alexander tükörképe, mint valami tejfehér árnyék, vibrált az üvegen, amit éppen néztem. - A testvéred hova érkezik?
A kisfiú összerezzent, ahogy hirtelen témát váltottam.
- Az állomásra - válaszolta. - Fel fogjuk ismerni.
- Rendben, hiszek neked - mosolyogtam rá a fiúra, ahogy elfordultam az üvegtől.
Egy kis idő múlva leszálltunk a bérkocsiról és elegánsan felkapva a szoknyámat, haladtam a tömeggel. Alexander az egyik karomba kapaszkodott, nehogy elvigye a tömeg. Mit nem adnék egy nadrágért! Gondterhelten sóhajtottam, ahogy nyújtogattam a nyakamat. A magasságomnak köszönhetően sok embernek elláttam a feje felett, de nem láttam katonai egyenruhát.
- Biztosan itt van? - fordultam a gyerekhez.
- Igen, most futott be - mutatott egy vágányra, amin a hatalmas vasszörnyeteg pihent.
- Tudnál adni egy személyleírást? - kérdeztem, ahogy közelebb sodródtunk az említett vágányhoz.
- Magas. Izmos. Rövid haja van és egyenruhája - körülbelül, ahogy ezt kimondta, legalább tíz ilyen pasas szállt le a vonatról.
Elhúztam a számat és Alexander hóna alá nyúltam. Drasztikus módszer, de ez van. Én nem nagyon ismerem a bátyját, így nem is tudom, hogy néz ki. Ezzel az eszmefuttatással megelégedve felemeltem a fiút.
- Hé-hé-hé! - kapálózott egy kicsit a szőke fiú. - Mit csinálsz?!
- Felemellek, hogy láss - válaszoltam nemes egyszerűséggel. - Látod a bátyádat?
Alexander nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson. Azonban ő sem járt sikerrel.
- Túl sok az egyenruha - mondta, ahogy letettem.
Sokan kezdtek el bámulni minket, ezért csendben arrébb oldalogtunk. Óvón a fiú vállára tettem a kezemet, úgy vezettem keresztül ezen a tömegen.
- És ha odamennénk? - tettem fel az alapvető kérdést.
- De hát... - hebegett-habogott a kisfiú. - Egy nőnek nem szabad a katonák közé menni!
Ezen valamiért berágtam. De nagyon. Csikorgatva a fogaimat már agresszívebben manővereztem az emberek között.
- Már miért ne lehetne? - fordultam hátra félig, ahol a fiút húztam.
- A szüleimtől hallottam... hogy ha a férfiak katonának állnak... sokáig nem látnak asszonyt és ki tudja, mit művelnének - mondta akadozva. - Nem akarom, hogy bajod essék!
Ezt már hallottam valahol... Megálltam egy viszonylag néptelen területen, közel a katonák csoportjához. Meglágyult a szívem a kis barátomtól, aki meg akart engem védeni, így hallgattam a józan ész szavára. Hiszen most már nem vagyok halhatatlan... Vagy sebezhetetlen...
- Figyelj, elmondom neked a tervet - guggoltam le hozzá. - Ott van a csapat, látod? - ő bólintott egyet, mire én folytattam. - Az a dolgod, hogy odamész, kimented onnan a bátyádat és idejössz hozzám, majd szépen hazamegyünk.
Alexander elkezdett reszketni. A vékony fiú bőre hófehérré vált, a végtagjai pedig megremegtek. Egyáltalán nem nézett ki jól.
- Mi a baj? - ráztam meg enyhén, de ő egyre csak a katonákat bámulta.
- Nem merek - dadogta a fiú. - Hatalmasak! És olyan... ijesztőek...
Úgy tűnt, hogy mindjárt elsírja magát. Ránéztem a csapatra, akik tényleg mind 180 centi felett voltak. Izmosak voltak, kemények és mindannyian egyenruhában voltak. Képzelhetem, ez hogy festhet egy 10 éves kisfiúnak, aki nem gyakran jön a városba.
- Odamenjek én? - simogattam meg a fejét vigasztalóan. - Nem kell neked, ha nem akarod...
Reszketett a félelemtől. Így mégsem engedhettem oda! Olyan lett volna, mintha a reszkető nyulat az oroszlánok elé vetettem volna. Ezek a férfiak egyben és keresztben nyelték volna le Alexandert.
- Nem akarom, hogy megsérülj! - kapaszkodott a karomba, ahogy indulni készültem.
Elmosolyodtam, olyan aranyos volt. Miattam legyőzte volna a félelmét. Én viszont ingattam a fejemet.
- Semmi baj - rángattam meg egy kicsit a ruhámat. - Hiszen úgy is férjre vadászok, nem?
Alexander tágra nyílt szemekkel bámult rám, ahogy gyengéden lehámoztam a pici ujjait a ruhámról.
- Dedede.... - dadogott, ahogy ott hagytam.
Nem hallgattam meg, hogy mit akart mondani. Ahogy újra a tömegbe vetődtem volna, hallottam egy vékony hangot mögülem.
- A neve Andrew! - mondta a hang.
Megpördültem és Alexander nyitott száját láttam meg, ahogy nekem kiabált. Mosolyogva integettem neki, ahogy eltűntem az utazók tengerében. Egyre közelítettem a katonákhoz, akik messze a leghangosabbak voltak a vágányon. A szívem dörömbölt a mellkasomban. Nyugi, Miyako! Nyugalom! Hiszen már démonokkal is harcoltál, illetve egy bukottal is! Miért félsz egyszerű egyenruhás emberektől?
Nagy levegőt véve értem oda a csapat széléhez. Óvatosan felemeltem a kezemet, ami remegett. Halandó vagyok, halandó erőkkel. Hogy lehetek ilyen gyenge? Megkopogtattam a széles vállat, aminek hatására a nagydarab katona megfordult.
- Nocsak, nocsak... - lépett elém a katona. - Milyen szép fehérszemély!
- Umm... Elnézését kérem, uram, de... - mielőtt azonban folytathattam volna, közbevágott.
- Van is miért! - tette drámaian a szívére a kezét. - Megzavarta a szívem nyugalmát, kisasszony!
Kínomban nevettem. Esküszöm. Ennél bénább csajozós szöveget még nemigen hallottam.
- Gyenge a szíve, uram - pukedliztem haloványan. - Csupán érdeklődni szeretnék.
Már az egész csapat minket bámult. A nyakamon elindult felfelé a vörösség, ami ellen egyszerűen nem tudtam mit tenni.
- Igen? - emelte meg az egyik szemöldökét.
- Van itt egy bizonyos Andrew? - böktem ki nehezen.
Egy szőke férfi, aki még a többiek mellett is magas volt, kilépett elém. Vállán utazótáska, szemei alatt karikák. Hasonlítanak arcra Alexanderrel, azonban a bátyja arca nem olyan nőies, mint az öccséé. Bár lehet, hogy ez csak az időnek köszönhető.
- Én vagyok az - mondta egyszerűen.
Én pedig megbámultam. Valamiért... emlékeztetett valakire. Szőke, magas, gyönyörű szemekkel. Ránéztem a karjaira, a katonai kabátjának ujja alól kilátszott egy kötés. Aztán hirtelen a felettünk lévő villany pislákolt egyet. Egy pillanatra sötétséget láttam. Mintha... szárnyak lennének?
- Én és az öccse eljöttünk, hogy üdvözöljük magát és hazakísérjük - mosolyogtam kedvesen.
A csapat többi tagja vidáman hátba veregette Andrewt, majd elköszöntek tőle. Konkrétan a karjaim közé lökték, mint valami csomagot. A hatalmas ember elvörösödött és mormogott valami szitkot.
- Alexander is itt van? - kérdezte tőlem, ahogy átvágtunk a tömegen.
Vagyis a katona védett engem a tömeg áramlatával szemben. Én a háta mögött haladtam, ami akkora volt, akár egy fatörzs.
- Igen, az öccse ott várakozik - mutattam az ujjammal a szőke kisfiúra.
- Egy hölgyet küldött maga helyett egy csapat katona közé? - sziszegte. - Gyáva fiú!
- Megvédett volna engem, szóval ne beszéljen így róla! - ragadtam meg a behemót karját, aki visszanézett rám. - Megértette?!
A szemeimben látszódhatott valami, mert védekezően feltartotta a kezeit. Már láttam valahol ezt a mozdulatot... Itt valami nem stimmel.

Emlékeztet valakire. De kire...huh?
- Elnézését kérem - odatartott nekem egy virágot. - Tényleg nem kellett volna így beszélnem a tulajdon édestestvéremről.
- Öhm... Köszönöm - mást nem tudtam mondani, ahogy elfogadtam a virágot.
Ahogy odaértünk Alexander közelébe, még egyszer Andrew hátrafordult hozzám.
- Mit is mondott, hogy hívják magát? - kérdezte egy félmosollyal.
- Miyako vagyok, a szomszédból - pukedliztem egyet. - Örvendek.
- Én is, Maya... - mondta lassan.
- Nincsen joga hozzá, hogy a nevem... - itt megálltam egy pillanatra.
Nincsen joga hozzá, hogy a nevem egyharmad részét leválassza.... PAUL? Paul, te vagy az?!
- Ohh, sajnálom! Tényleg nincsen jogom hozzá, hogy a nevét lerövidítsem - mondta gyorsan.
Ahogy odaértünk Alexanderhez, én kikapcsoltam.
Paul?
Itt?
Hogyan? Mikor?
Ahogy néztem az erős hátat, ahogy előttem haladt, minden mozdulata értelmet nyert. Ugyanazok a gesztusok és mozdulatok voltak neki is, mint a csapattársamnak. Minden egyezett.
- Paul... - motyogtam magam elé, ahogy sétáltunk.
Andrew enyhén hátrafordult és kíváncsian nézett rám.
- Hmm? - hümmögött hozzá. - Szeretne valamit?
- Nem - ingattam a fejemet furcsállva.
- Fura - vont vállat ugyanolyan lusta mozdulattal, ahogy Paul is tette. - Mintha nekem szólt volna...
Ő Paul. Biztos vagyok benne.
Mi folyik itt?!