66. fejezet. Ki vagyok én?

Előd? Reinkarnáció? Mi vagy te?
Ezen gondolkodtam, ahogy hazaértem és elkezdtem vetkőzni. Levetettem a szép ruhámat és szétbontottam a hajamat. Elkezdtem az ujjaimmal kibogozni a szőke loboncomat, azonban nem nagyon akart engedni. Az anyagdarabért nyúltam, amivel rögzíteni szoktam, azonban valami nem stimmelt. Ahogy ránéztem az asztalomra, megdermedtem.
- Nem vittem el a gyógynövényeket! - kaptam a szám elé a kezemet.
Gyorsan felöltöztem és fogva a kis batyut, kirohantam a házból. A hajamat éppen megkötöztem, ahogy az első klienshez értem. Az idős hölgy éppen kint öntözte a virágokat. Ahogy meglátott, az arca felragyogott a felismeréstől. A húsos asszony letette a vizet, amivel éppen öntözött.
- Meghoztam a gyógynövényeket! - mosolyogtam az idős hölgyre.
- Ó, köszönöm kedveském! - nevetett fel életerősen.
Ahogy odasietett hozzám, csodálkozóan összeütötte a tenyereit. Az arcáról lehervadt a mosoly. Ráncai megnyúltak. Öregebbnél tűnt még az isteneknél is.
- Mi történt? - tapogatóztam óvatosan.
Elé álltam, nehogy el tudjon fordulni. Neki ez viszont meg sem fordult a fejében. Csak bámult rám mindent tudó szemeivel. A fekete gombocskák csillogtak a ruhámon, pont úgy, ahogy az öregasszony szemei. Sötétek voltak. Kifürkészhetetlenek. És mégis... akkora szeretet lappangott a felszínen!
- Én is ezt akartam kérdezni, kedvesem - kezdett bele lassan. - Nagy teher látszik a szemeidben. Mi a baj? Mintha legalább egy évszázad gondjait hordanád a vállaidon...
Ennyire látszana?
- Semmi baj nincsen - mosolyogtam rá, azonban a szemeim nem vettek benne részt. - Csak... fáradt vagyok, ennyi az egész.
A nő gyengéden megsimogatta a karomat.
- Gyermekem, nem kell tagadnod - mondta suttogva. - A toborzás miatt félsz, igaz?
A szemeim kerekre nyíltak meglepetésemben. Nem is tudtam ilyesmiről.
- T-tob-toborzás? - dadogtam szerencsétlenül. - Mármint a katonaságba?
- Igen - bólogatott bőszen a nénike. - És apád még nem érte el a leszerelési kort, jól tudom?
- Igen, így van - bámultam magam elé. - De apának munkája van és családja...
- ...ahol a gyermek már felnőtt - fejezte be a mondatot.
Látszott a sajnálat a szemében. Azonban titkon kíváncsi volt a reakciómra. Éreztem, hogy ezzel engem akar letesztelni.
- De ő tartozik felelősséggel értem, amíg nem megyek férjhez! - találtam egy ellenérvet pár perc fejtörés után.
Szomorúan csóválta a fejét. Csak nem...
- Ha nem sietsz, nem te fogod megválasztani a férjed - közölte a rideg valóságot a néni, közben elvette a kezemből a zacskót. - Köszönöm a növényeket!
Elveszett tekintettel biccentettem egyet felé.
- További szép napot - nyöszörögtem, ahogy a tények nyomták a vállaimat.
Úgy tántorogtam, mint egy részeg. Remegtem egész testemben. Férjet kell találnom. Meg kell védenem apát a besorozástól... Megfogtam a fejemet és csak ráztam, mint egy idióta.
- Kisasszony, mit művel? - kérdezte egy lágy hang pontosan előlem. - Nem érzi jól magát? Segítsek járni? Mit tehetek önért?
Felnéztem a személyre, aki egy zöldséges kosarat vitt a fején. Az út közepén voltunk. A por felszállt, de még így is láttam azt a kedves mosolyt. Nagyon ismerős volt nekem ez a mosoly.

- Nem, dehogyis... Jól vagyok - mondtam lassan.
- Biztos benne? - nézett rám aggódóan. - Ne hívjak ide senkit? A férjét, esetleg a gyermekét?
- Nem, nincsen férjem, sem gyermekem... - szóltam egy kicsit élénkebben.
A szívéhez kapva nagyokat lélegzett a mondandómtól. Könnyek jelentek meg a szemében, mintha valami tragédiáról meséltem volna neki az imént.
- Őket is betoborozták?! - kérdezte fojtott hangon.
- Nem-nem - ráztam a fejemet tagadóan. - Nem vagyok házas.
- MEGHALTAK?! - folyt a könnye, mint a záporeső.
Nem győztem megnyugtatni.
- Nem, még csak 17 éves vagyok - nevettem fel kínomban. - Nem házasodtam meg.
- Tényleg? - nagy szemeket meresztett rám, amik még mindig nedvesek voltak. Megkönnyebbülten törölte le a könnyeket, miközben fél kézzel fogta a kosarat. - Nagy kő esett le a szívemről, kisasszony. Azt hittem, tragikus dolgok történtek magácskával.
- Öhm... - hümmögtem tűnődve, ahogy egyre jobban erősödött bennem a déja-vu érzése. - Tudom, hogy udvariatlanság megkérdezni, de önt hogyan szólíthatom?
Elvörösödött a kérdésemre.
- Jaj nekem, megint nem tartottam be az etikettet - letette a kosarat, ami eddig a fején volt. - Elizabeth vagyok, szolgálatára!
Ahogy pukedlizett és alázatosan fejet hajtott, lelki szemeim előtt vibrált valami. Lenéztem a lábaira és hirtelen nem volt lába. Csak egy szakadozott szoknyadarab himbálózott lágyan a szélben. Kettőt pislogtam, azonban akkor már normális lett.
- Én Miyako vagyok - hajoltam meg enyhén.
- Biztosan jól érzi magát? Nagyon sápadtnak tűnik... - nézett rám a szemeivel, ami hirtelen egy szemüregre hasonlított, amit ismertem.
Hátrahőköltem, ahogy felém nyúlt. Liza? Hatos? Shaikin? Ez a gondoskodó természet, hajlam a túlreagálásra és ez a kecsesség... Semmi értelme tagadni. Tiszta Liza. Nem, ez ő. Érzem.
- I-igen - összegabalyodott a nyelvem, ahogy újból vibrált előttem a kép. - Semmi bajom...
- Biztos?
A szellemlány az álmomból. Aztán Elizabeth. Aztán árnyak mögötte. Elsápadva és reszketve futottam vissza a járdára, azonban az árnyak követtek. Egy lidércnyomás, más nem lehet!
Miyako... Egy suttogást hozott felém a szél, ami mintha a fülemnél szólt volna. Miért futsz előlem?
- Ez csak egy álom, ez csak egy álom, ez csak egy álom.... - mondogattam, ahogy élesen bekanyarodtam egy utcába. - Nem lehet valóság!
Az árnyak azonban körbevettek. Tágra nyíltak a szemeim, ahogy a sötét alakokra néztem. Zsákutcába szorítottak. Nyusziként lapultam a falhoz és vártam az oroszlán harapását.
- Mit hozott ide a szél? - hallottam az elnyújtott kérdést, azonban nem reagáltam rá.
- Szép darab!
- És milyen kis odaadó. Nézzétek, reszket!
Férfiak. Legalább öt. Nem győzhetek. Behunyva a szememet vártam a durva érintést. Egy férfi megtámadta a ruhámat. Elkezdte kioldani a gombokat. Könnyek martak a szemembe.
- Nem is ellenállsz? Annál jobb! - egy másik férfi is hozzám ért. - Jót fogunk veled játszani...
Ő a szoknyámat kezdte felgyűrni. Fájt az érzés. A bőrkeményedések felsértették a bőrömet. A ruhám elszakadt. Abban sem voltam biztos, hogy túlélem-e. A könnyeim pedig csak folytak, azonban nem hagyták, hogy kiáltsak. Rossz volt. Megaláztak. Megszégyenítenek. Nem teszek semmit? Ilyen gyenge lennék? A lábam magától mozdult. Megrúgtam az előttem álló gazembert, aki összegörnyedt fájdalmában. Gyomorszáj. A többi kábultan bámultak rám és még mindig tapogattak. A következőt torkon ütöttem. A légcsöve behorpadt, nem tud lélegezni. Az érintésemtől fuldokolva esett a földre. A tőlem balra állót a kezem intézte el. Mielőtt kontrollálhattam volna, kiütöttem a pasast a jobb kezemmel. Horogfelütés. K.O. A maradék kettő elhátrált tőlem.
- Na mi van? - a szám mondta ezt, miközben a testem reszketett a félelemtől. - Mi van a játékkal?
Ahogy egyet léptem előre, megízleltem az aromát a levegőben. Vér. De honnan? Akit gyomorszájon ért a találatom, vért köhögött. Akit légcsövön vágtam, nem mozdult többé. Mr. K.O. pedig hanyatt feküdt, a szájából ömlött a vér.
- Tűnés! Ez a nő egy szörnyeteg! - lökdöste a társát, ahogy hátráltak.
- Démon! Sátánfajzat!
Démon? Az lennék? Elszaladtak, miközben a gondolatok haragos esőcseppekként doboltak a fejemben. Előlem futottak el. Féltek. Rettegtek tőlem. De hiszen miért? Játszani akartam még velük... A kezemre bámultam, amik reszkettek. Az adrenalin az, biztosan. De hogyan? Miért?
Tudok harcolni? A testem emlékezett, ha az elmém nem is. Hát ilyen a vérszomj. Amikor megkóstolod más félelemét és élvezed azt, amit teszel. Az arcomat a kezembe temettem, ahogy kikanyarodtam a sikátorból és a fák takarásából. Démon vagyok. Egy harcos démon, éjsötét szárnyakkal...
Élveztem a harcot. Nincs értelme tagadni.
Ki vagyok én?
Az álom... valóság lett volna?
Elkezdtem nevetni az egyik ház tövében. Nem tudom, mi történt az előbb. Az agyam fel sem fogta. Megöltem három embert három ütésből, akár egy képzett gyilkos.
Egy sötét alak állt mellettem. Csupán egy árny. Azonban kivettem belőle egy férfi körvonalait.
Miyako, minden rendben lesz...
Ezt súgta bele a szél a fülembe. Meglepően ismerős volt a hangja. Azonban, mielőtt bármit tehettem volna, ismét egyedül voltam.