- Wow, kisasszony! - hallottam magam mögül a kisfiú hangját. - Így akár még vőlegényt is foghat!
Elmosolyodtam a gondolatra. Valahogy eddig nem nagyon izgatott a férj és családalapítás gondolata, de hirtelen... Kíváncsi lettem a házasságra.
- Úgy gondolod? - mosolyodtam el lassan.
Alexander elpirult a tekintetemre. Megsimogattam az orcáit és karon fogtam.
- ...Igen - nyögte ki nehezen, ahogy a városba tartó úton gyalogoltunk.
Kimondhatatlanul jól esett. Ő is mindig bókolt nekem a maga módján... Tehror... Az arcomon árny suhant át, ahogy a meglepően tiszta álom jelenetei elevenedtek meg lelki szemeim előtt. Úgy bánt velem, mint egy királynővel. Szeretett, ahogy tudott. Bármit megtett volna értem. Sőt! Ölt értem és lepaktált még az öccsével is, csak azért, hogy bosszút álljon értem. Talán csak az elmém és vágyaim kivetülése volt?
- Figyelj, Alexander - vontam magamra a kisfiú figyelmét.
- Mi a probléma? - kérdezett vissza kedvesen, ahogy leintettünk egy bérkocsit.
Ahogy elhelyezkedtünk az üléseken és a kocsi megindult, bele is kezdtem.
- Szerinted létezik olyan férfi, aki ölne is egy nő kedvéért? - szaladt ki a számon.
A kisfiú elfehéredett az oldalamon és szegénykém úgy nézett ki, mint aki mentem kiugrik a mozgó járműből. Először elkezdte csóválni a fejét hitetlenkedve, aztán pedig reszketni kezdett. Végül rájött, hogy ezt komolyan kérdeztem. Kis kezeit a térdeire helyezte és nagyokat nyelt. Komoly arckifejezéséből arra következtettem, hogy tényleg átgondolja.
- Valószínű, hogy létezik ilyen ember... - kezdett bele óvatosan.
- Tényleg? - kérdeztem, viszont ahelyett, hogy a fiúra néztem volna, kinéztem a bérkocsi ablakán.
Kezdtek sűrűsödni az emberek és az épületek.
- Miért kérdezte ezt, kisasszony? - érdeklődött kedvesen.
- Lehet, hogy vőlegényre fogok vadászni a közeljövőben - mosolyodtam el. - Hiszen már benne vagyok a korban. - Alexander tükörképe, mint valami tejfehér árnyék, vibrált az üvegen, amit éppen néztem. - A testvéred hova érkezik?
A kisfiú összerezzent, ahogy hirtelen témát váltottam.
- Az állomásra - válaszolta. - Fel fogjuk ismerni.
- Rendben, hiszek neked - mosolyogtam rá a fiúra, ahogy elfordultam az üvegtől.
Egy kis idő múlva leszálltunk a bérkocsiról és elegánsan felkapva a szoknyámat, haladtam a tömeggel. Alexander az egyik karomba kapaszkodott, nehogy elvigye a tömeg. Mit nem adnék egy nadrágért! Gondterhelten sóhajtottam, ahogy nyújtogattam a nyakamat. A magasságomnak köszönhetően sok embernek elláttam a feje felett, de nem láttam katonai egyenruhát.
- Biztosan itt van? - fordultam a gyerekhez.
- Igen, most futott be - mutatott egy vágányra, amin a hatalmas vasszörnyeteg pihent.
- Tudnál adni egy személyleírást? - kérdeztem, ahogy közelebb sodródtunk az említett vágányhoz.
- Magas. Izmos. Rövid haja van és egyenruhája - körülbelül, ahogy ezt kimondta, legalább tíz ilyen pasas szállt le a vonatról.
Elhúztam a számat és Alexander hóna alá nyúltam. Drasztikus módszer, de ez van. Én nem nagyon ismerem a bátyját, így nem is tudom, hogy néz ki. Ezzel az eszmefuttatással megelégedve felemeltem a fiút.
- Hé-hé-hé! - kapálózott egy kicsit a szőke fiú. - Mit csinálsz?!
- Felemellek, hogy láss - válaszoltam nemes egyszerűséggel. - Látod a bátyádat?
Alexander nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson. Azonban ő sem járt sikerrel.
- Túl sok az egyenruha - mondta, ahogy letettem.
Sokan kezdtek el bámulni minket, ezért csendben arrébb oldalogtunk. Óvón a fiú vállára tettem a kezemet, úgy vezettem keresztül ezen a tömegen.
- És ha odamennénk? - tettem fel az alapvető kérdést.
- De hát... - hebegett-habogott a kisfiú. - Egy nőnek nem szabad a katonák közé menni!
Ezen valamiért berágtam. De nagyon. Csikorgatva a fogaimat már agresszívebben manővereztem az emberek között.
- Már miért ne lehetne? - fordultam hátra félig, ahol a fiút húztam.
- A szüleimtől hallottam... hogy ha a férfiak katonának állnak... sokáig nem látnak asszonyt és ki tudja, mit művelnének - mondta akadozva. - Nem akarom, hogy bajod essék!
Ezt már hallottam valahol... Megálltam egy viszonylag néptelen területen, közel a katonák csoportjához. Meglágyult a szívem a kis barátomtól, aki meg akart engem védeni, így hallgattam a józan ész szavára. Hiszen most már nem vagyok halhatatlan... Vagy sebezhetetlen...
- Figyelj, elmondom neked a tervet - guggoltam le hozzá. - Ott van a csapat, látod? - ő bólintott egyet, mire én folytattam. - Az a dolgod, hogy odamész, kimented onnan a bátyádat és idejössz hozzám, majd szépen hazamegyünk.
Alexander elkezdett reszketni. A vékony fiú bőre hófehérré vált, a végtagjai pedig megremegtek. Egyáltalán nem nézett ki jól.
- Mi a baj? - ráztam meg enyhén, de ő egyre csak a katonákat bámulta.
- Nem merek - dadogta a fiú. - Hatalmasak! És olyan... ijesztőek...
Úgy tűnt, hogy mindjárt elsírja magát. Ránéztem a csapatra, akik tényleg mind 180 centi felett voltak. Izmosak voltak, kemények és mindannyian egyenruhában voltak. Képzelhetem, ez hogy festhet egy 10 éves kisfiúnak, aki nem gyakran jön a városba.
- Odamenjek én? - simogattam meg a fejét vigasztalóan. - Nem kell neked, ha nem akarod...
Reszketett a félelemtől. Így mégsem engedhettem oda! Olyan lett volna, mintha a reszkető nyulat az oroszlánok elé vetettem volna. Ezek a férfiak egyben és keresztben nyelték volna le Alexandert.
- Nem akarom, hogy megsérülj! - kapaszkodott a karomba, ahogy indulni készültem.
Elmosolyodtam, olyan aranyos volt. Miattam legyőzte volna a félelmét. Én viszont ingattam a fejemet.
- Semmi baj - rángattam meg egy kicsit a ruhámat. - Hiszen úgy is férjre vadászok, nem?
Alexander tágra nyílt szemekkel bámult rám, ahogy gyengéden lehámoztam a pici ujjait a ruhámról.
- Dedede.... - dadogott, ahogy ott hagytam.
Nem hallgattam meg, hogy mit akart mondani. Ahogy újra a tömegbe vetődtem volna, hallottam egy vékony hangot mögülem.
- A neve Andrew! - mondta a hang.
Megpördültem és Alexander nyitott száját láttam meg, ahogy nekem kiabált. Mosolyogva integettem neki, ahogy eltűntem az utazók tengerében. Egyre közelítettem a katonákhoz, akik messze a leghangosabbak voltak a vágányon. A szívem dörömbölt a mellkasomban. Nyugi, Miyako! Nyugalom! Hiszen már démonokkal is harcoltál, illetve egy bukottal is! Miért félsz egyszerű egyenruhás emberektől?
Nagy levegőt véve értem oda a csapat széléhez. Óvatosan felemeltem a kezemet, ami remegett. Halandó vagyok, halandó erőkkel. Hogy lehetek ilyen gyenge? Megkopogtattam a széles vállat, aminek hatására a nagydarab katona megfordult.
- Nocsak, nocsak... - lépett elém a katona. - Milyen szép fehérszemély!
- Umm... Elnézését kérem, uram, de... - mielőtt azonban folytathattam volna, közbevágott.
- Van is miért! - tette drámaian a szívére a kezét. - Megzavarta a szívem nyugalmát, kisasszony!
Kínomban nevettem. Esküszöm. Ennél bénább csajozós szöveget még nemigen hallottam.
- Gyenge a szíve, uram - pukedliztem haloványan. - Csupán érdeklődni szeretnék.
Már az egész csapat minket bámult. A nyakamon elindult felfelé a vörösség, ami ellen egyszerűen nem tudtam mit tenni.
- Igen? - emelte meg az egyik szemöldökét.
- Van itt egy bizonyos Andrew? - böktem ki nehezen.
Egy szőke férfi, aki még a többiek mellett is magas volt, kilépett elém. Vállán utazótáska, szemei alatt karikák. Hasonlítanak arcra Alexanderrel, azonban a bátyja arca nem olyan nőies, mint az öccséé. Bár lehet, hogy ez csak az időnek köszönhető.
- Én vagyok az - mondta egyszerűen.
Én pedig megbámultam. Valamiért... emlékeztetett valakire. Szőke, magas, gyönyörű szemekkel. Ránéztem a karjaira, a katonai kabátjának ujja alól kilátszott egy kötés. Aztán hirtelen a felettünk lévő villany pislákolt egyet. Egy pillanatra sötétséget láttam. Mintha... szárnyak lennének?
- Én és az öccse eljöttünk, hogy üdvözöljük magát és hazakísérjük - mosolyogtam kedvesen.
A csapat többi tagja vidáman hátba veregette Andrewt, majd elköszöntek tőle. Konkrétan a karjaim közé lökték, mint valami csomagot. A hatalmas ember elvörösödött és mormogott valami szitkot.
- Alexander is itt van? - kérdezte tőlem, ahogy átvágtunk a tömegen.
Vagyis a katona védett engem a tömeg áramlatával szemben. Én a háta mögött haladtam, ami akkora volt, akár egy fatörzs.
- Igen, az öccse ott várakozik - mutattam az ujjammal a szőke kisfiúra.
- Egy hölgyet küldött maga helyett egy csapat katona közé? - sziszegte. - Gyáva fiú!
- Megvédett volna engem, szóval ne beszéljen így róla! - ragadtam meg a behemót karját, aki visszanézett rám. - Megértette?!
A szemeimben látszódhatott valami, mert védekezően feltartotta a kezeit. Már láttam valahol ezt a mozdulatot... Itt valami nem stimmel.
- Elnézését kérem - odatartott nekem egy virágot. - Tényleg nem kellett volna így beszélnem a tulajdon édestestvéremről.
- Öhm... Köszönöm - mást nem tudtam mondani, ahogy elfogadtam a virágot.
Ahogy odaértünk Alexander közelébe, még egyszer Andrew hátrafordult hozzám.
- Mit is mondott, hogy hívják magát? - kérdezte egy félmosollyal.
- Miyako vagyok, a szomszédból - pukedliztem egyet. - Örvendek.
- Én is, Maya... - mondta lassan.
- Nincsen joga hozzá, hogy a nevem... - itt megálltam egy pillanatra.
Nincsen joga hozzá, hogy a nevem egyharmad részét leválassza.... PAUL? Paul, te vagy az?!
- Ohh, sajnálom! Tényleg nincsen jogom hozzá, hogy a nevét lerövidítsem - mondta gyorsan.
Ahogy odaértünk Alexanderhez, én kikapcsoltam.
Paul?
Itt?
Hogyan? Mikor?
Ahogy néztem az erős hátat, ahogy előttem haladt, minden mozdulata értelmet nyert. Ugyanazok a gesztusok és mozdulatok voltak neki is, mint a csapattársamnak. Minden egyezett.
- Paul... - motyogtam magam elé, ahogy sétáltunk.
Andrew enyhén hátrafordult és kíváncsian nézett rám.
- Hmm? - hümmögött hozzá. - Szeretne valamit?
- Nem - ingattam a fejemet furcsállva.
- Fura - vont vállat ugyanolyan lusta mozdulattal, ahogy Paul is tette. - Mintha nekem szólt volna...
Ő Paul. Biztos vagyok benne.
Mi folyik itt?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése