64. fejezet: 'Nászajándék'

Sziasztok, drága olvasóim! Van pár dolog, amiről említést kell tennem.
Az első dolog az, hogy készültem nektek egy ajándékkal iskolakezdés alkalmából. Mint tudjátok, nemrég váltottam iskolát, így tudom, hogy ez általában nehéz. Aki nyolcadikból ballag vagy csak új környezetbe kerül szeptember elsejétől, az most ideges lehet. Ezért döntöttem úgy, hogy idekötözöm magamat a gép elé és a kedvetekre teszek egy kicsit.
Ez a nyugtató jutott az eszembe, így bejelentem, hogy ezen a héten próbálom betartani a napi két rész ígéretet, amit nyugodtan verjetek le rajtam.
A másik, hogy nemsoká ennek a történetnek is a végére érek. Ne búsuljatok, még van pár dolog, amin Miyakonak keresztül kell mennie, mielőtt elérhetné a Happy ever after endinget. Ezzel kapcsolatban csak annyit, hogy sok változáson mentem át ezen a nyáron, szereztem új tapasztalatokat és azt szeretném megszavaztatni, hogy érdekelne-e titeket egy olyan blog (az én vezetésemmel, természetesen), amin bemutatom ezeket az újdonságokat. Gondolok itt kézműves dolgokra, új diétás receptekre, esetleg véleménykifejtésemet is kérhetitek valamivel kapcsolatban, például animék, filmek, sorozatok.
Ezt szeretném, ha jeleznétek vissza a megjegyzés dobozkában, hogy mi legyen. Mindenkire számítok ám! Tudjátok, hogy imádlak titeket.
Puszi, Aislynn

A torkomban az alma aromája felerősödött, ahogy kimondta a 'nászajándék' szót. Elkezdtem fuldokolni, akár egy partra vetett hal. Tehror egyből felém fordult és elkezdte ütögetni a hátamat, hátha feljön az a valami, ami torkomba dagadt.
- Drága unokaöcsém - kezdte Gaela, miközben a levegőhiánytól szenvedve kezdett vibrálni a kép a szemeim előtt - ugye nem bánod, ha négyszemközt szeretnék veled beszélni?
A srác újból a nagynénjére nézett, akinek jól kivehető mosolya volt. A látásom beszűkült, ahogy nem tudtam lélegezni. Próbáltam Tehrorra vagy a titánra fókuszálni, de nem ment. Egyre sötétebb lett a kép.
- Mit tettél vele?! - kiabált a párom, ahogy a karjaiban tartott.
- Én? Ugyan semmit - a hangja egyre halkult, mintha egyre messzebb került volna az alagútba. Azonban az utolsó szavak, amiket hallottam... - Te voltál az.
Aztán már nem kapcsolódtam a valósághoz.
Legalábbis az hiszem.
A fejem akár egy léggömb is lehetne, túl könnyűvé vált a nyakamon. Azonban ahogy odanyúltam volna, nem tudtam megmozdítani a karjaimat. Erőlködtem. Minden akaratomat összeszedve próbáltam harcolni a belém maró sötétség ellen, ami minden irányból körülvett. Nem lehetek ilyen gyenge. Ilyen védtelen. Mintha lebegtem volna a vízben. Nem kaptam levegőt, de nem is volt szükségem rá. Nem volt meleg, de nem is fáztam. Próbáltam dobálni magamat, de semmi haszna nem volt. Ám ahogy próbáltam megmozdulni, mintha valami... engedett volna. Átjutottam valamin. A többi kötelék is meglazult, ahogy mocorogtam.
De aztán kinyitottam a szemeimet. Meglepően éles volt a kép,ami elém tárult. Fény árasztotta el az érzékeimet, ami egy... ablakon áradt befelé.
Várjunk. Tehror szobájában nincsen ablak.
Gyenge végtagokkal felültem a meglepően kemény ágyon. Egy zsák, amibe szalmát tömtek.
Egy leheletvékony takaró takart el engem. A fejem fájt, ahogy fél kezemet használva eltakartam a szemeimet, mert bántotta őket a fény. A kezem meglepően... puha volt. De hiszen tőrökkel és kardokkal gyakoroltam! Nem is... megtapogatva az ujjaimat, tele volt bőrkeményedéssel. Azonban ezek nem gyógyultak meg a gyors regenerációm ellenére sem.
Mikor a szemem hozzászokott a fényhez, körülnéztem magam körül. Egy kis asztal, rajta egy tál mosdóvízzel. Egy ósdi szekrény. Fafalak. Egy tükör, illetve az ágy. Lenéztem magamra és egy régi hálóing volt rajtam, ami a talpamig ért. Világosbarna anyaga viseltes volt már, mintha évekig azt használtam volna. Puha és szöszös felülete arról árulkodott, hogy már számtalan alkalommal kimosták.
Óvatosan a talpamat a döngölt padlóra helyeztem. Emlékszem erre a helyre. Erre a padlóra és a tükrömre... az asztalom... felett...
A tükrömre? Az ÉN asztalomra?
Lefagytam. A szemhéjam nem mozdult a sokkos felismeréstől. Úgy éreztem magamat, mint egy újszülött őzike. Ahogy lábra álltam, meg-megbicsaklott a térdem. Azonban ez sem állított meg. Nem törődve a testemen végigcikázó fájdalommal a tükörhöz rohantam. Hitetlenkedve megtapogattam az arcomat, ami olyan ismerős volt, most mégis olyan idegen.

A kék szem, a napszítta, sötétszőke haj... A fiatal pirospozsgás az arcomon... Olyan, emberi. Ez én vagyok! Az eredeti én! Még az angyallá válásom előtt.
- Nem haltam meg...? - a hangom meglepően rekedtes és vékony volt.
Nem haltam meg, nem váltam angyallá, nem buktam el és nem találkoztam Tehrorral. Semmi nem történt meg! Álom lett volna az egész? A kezeim ökölbe szorultak. Nem akartam elhinni, hogy az egész csak egy álom volt. Nem lehetett az! NEM! A padlóra rogytam. A lábaim nem tudtak megtartani. Mi folyik itt?! Miért vagyok itt?! Két kézzel belemarkoltam a hajamba és elkezdtem tépni. A kezeimben csak szőke hajszálak maradtak. Szőke... Szőke... Nem fekete... Nem olyan, mint a holló szárnya...
Szerettem a fekete hajamat. Ahogy a szőkét is. Azonban ez a világos haj nem illett már hozzám. Nem éreztem magam önmagamnak. A szívem majdnem meghasadt. Tehror arca rémlett fel előttem, miközben tartott, ahogy fuldokoltam. Az arca olyan tisztán megmaradt, akár egy gyönyörű kristály. Az erős arcél. Kemény vonások. Méregzöld szemek. Hollófekete, félhosszú, tépett haj, ami csak a bűnözőknek van és ami meglágyította a szívemet a puhaságával. Az uram. A vőlegényem! Ahogy kipislogtam az ujjaim közül, könnyek folytak a tenyerembe. A saját könnyeim. Halkan zokogtam, ahogy egy nőhöz illik. Már rég nem láttam a saját könnyeimet. A szám sarkába is patakzott ez a folyadék, ami sokáig nem volt velem. Sós... És olyan üres...
- Édesem! - gyors léptek hangzottak az ajtómból, majd trappolás az irányomba. - Mi a baj? Rosszul vagy? Túl sok volt a munka?
Egy cserzett, bőrkeményedésekkel teli, mégis meleg és nőies kéz nyúlt értem. Gyengéden megsimogatta a fejemet, majd elvette a kezemet a szemem elől. Rég nem láttam már ezt a kedves mosolyt. Ezt a suhogó szoknyát, aminek a kötényében most is krumplik voltak.  Ahogy megláttam ezt a személyt, még jobban elkezdtem zokogni. Anya...
- A-ah-ahnyaaaaa - úgy vetődtem a karjaiba, mintha újra kisgyerek lettem volna.
Az orromat a nyakába temettem és szorosan átöleltem a vállait. A krumplik nyomták ugyan a lábaimat, de ez most nem érdekelt. Anya mindig biztos támasz volt. Mindig ott volt nekem.
Ő pedig most is csak ölelt, mintha mindent tudna. Otthonillata van...
- Sshh, kincsem - suttogta a fülembe, ahogy felállt velem - semmi baj, minden rendben van.
Semmi nincsen rendben!
Anya haja rövid volt és barna. A nap már kiszívta neki, így szinte szőke volt. Szarkalábak keretezték a szemét, mert mindig mosolygott. Kedves és telt arca vigasztalóan hatott rám. Ha ránéztem, el tudtam hinni, hogy minden rendben van. Ez nem igaz... Szemei most is hunyorítottak, ahogy mindig. Anya szeme mindig rossz volt. Nincsen pénzünk orvosolni ezt...
Súlyos léptek törték meg a szipogásom puha zaját. Tudtam, ismertem ezeket a lépteket. Elnéztem az ajtó felé, ahol megláttam egy hatalmas kezet. A jobb tenyerén egy hatalmas vágás éktelenkedett, ami örökre ott marad behegedve. A robusztus alaknak le kellett hajtania a fejét, hogy be tudjon jönni az én pici szobámba. Ahogy belépett, kitöltötte a teret. Szőke haj, kedves fekete szemek. Kemény testalkat, munkától megedzett izmok és naptól cserzett arc. Enyhe borosta keretezte az apám arcélét, de még az is szőke volt.
- Mi történt? - kérdezte a bársonyos, mégis idő által megviselt hang.
Olyan puhán szólt. Máskor mindig keményen szólt hozzám, mint generális a katonához. Parancsokat kaptam tőle. Én pedig mindig teljesítettem, akármi történt. A hangja mindig a kedvének és a szituációnak megfelelően változott. Hozzám mindig kemény volt. Most azonban ettől a lágy hangtól a szívem köré meleg telepedett, ahogy ránéztem.
- Apa.... - szipogtam, a könnyeim pedig újra megindultak. - Annyira hiányoztatok!
Újra úgy zokogtam, akár egy kisgyerek.
- Miről beszélsz, kölyök? - ráncolta a szemöldökét. - El sem hagytunk soha.
Igaza volt. Nem történt semmi. Csak egy álom. De hogy lehetett ennyire valóságos?
- Megnyugodtál, Miyako? - simogatta meg az arcomat anya.
Szipogva bólogattam, ahogy letöröltem a maradék könnyeimet is. A szívem nehéz volt. Megszakadt. Remegő kezeimet belemártottam a mosdóvízbe, majd elkezdtem mosakodni. A szüleim magamra hagytak a szobámban. Olyan idegen volt. Túl világos.
- Édesem, majd jövünk! Rendezd el a ház környékét, amíg a földben dolgozunk! - szólt be anya már kintről.
- Igenis! - jöttek a megszokott szavak a számra, ahogy elhúztam a függönyt, hogy utánuk kiabálhassak és integethessek. - Áldás kísérjen utatokon!
Ők mosolyogva intettek vissza nekem, majd lassan eltűntek a nyári napfelkeltében. Automatikusan mentem oda a szekrényemhez és kinyitottam. Barna és szürke mindenhol... Eszembe jutott a bőrcsizma, ami rajtam volt. A kelmék, amiket Tehror szerzett be nekem. A csodás napok, amiket együtt éltünk át. Lehetetlen, hogy ez csak egy álom lett volna! Megráztam a fejemet, hogy ne sírjak.
- Ez nem ennek az ideje - suttogtam magam elé, ahogy kivettem egy magas nyakú, talpig érő ruhát.
Összetűztem a hajamat egy hevenyészett kontyba, ami az otthoni teendők elvégzéséhez pont jó volt. Főznöm és mosnom kellett. Ügyködnöm a ház körüli konyhakertben. Gyógyszereket vinni a faluba. Ellátni az állatokat.
Elmosolyodtam a sok feladaton. Hosszú lesz a mai nap.
És mégsem lesz hosszabb az összes többinél. Gyorsan felöltöztem és felkaptam a mosnivalót. Ahogy a fonott kosárral baktattam a víz felé, belenéztem a napfelkeltébe. Gyönyörű. Milyen rég nem láttam már? Valahogy nem is hiányzott. Hát persze, hogy nem. Tehror volt az én Napom. A szél feltámadt körülöttem. Mintha vigasztalni próbált volna. Annyira jól esett. Mintha itt lett volna mellettem.
Tehror...
Liza...
Lucifer és Ryshia...
Shadow és Vod...
Még Moira és Daer is, a francba!
Hiányoztok!
Ez a felemás érzés megkeserítette a szám belsejét. Örülök, hogy újra láthattam a szüleimet, de... mintha már nem ide tartoznék.
- Rég nem láttalak, Miyako kisasszony! - köszönt rám egy kedves és ismerős hang, miközben bámultam ki a fejemből. - Nagyon hosszú ideig voltál influenzás. Azt hittük, már túl sem éled!
Hátranéztem a hang tulajdonosára, aki nagyon ismerős volt nekem. A fiú, aki a csípőmig ért, aranyosan vigyorgott. A 10 éves Alexander. Úgy nézett ki, mint egy kis nemes. A modora kissé csípős volt, de jól forgatta a szavakat. Ő is földművesek gyermeke, akárcsak én.

- Nagyon csinosan kiöltöztél! - kaptam le a fejéről a kalapot, ahogy letettem a kosarat.
- Hé, add vissza! - ahogy el akarta tőlem venni, elrántottam tőle és a magasba tartottam.
- Hova mész ilyen öltözetben? - mosolyogtam rá kedvesen. Ő elvörösödve felfújta az arcát. - Ha nem válaszolsz, nem adom ám vissza!
Látszott rajta a vívódás, hogy elmondja-e vagy sem. Végül csak kibökte, hogy mi bántotta.
- A közeli városba megyek - a lábával köröket rajzolt a homokba zavarában. - A bátyám ma jön haza a katonaságból. Gondoltam... kimegyek és üdvözlöm...
Készséggel visszaadtam neki a sapkát. Ő gyorsan elvette és a fejébe csapta, nehogy még egyszer sikerüljön elvennem tőle.
- Rosszban vagy a testvéreddel? - kérdeztem aggódva, mivel látszott, hogy feszengett.
- Amikor elment... Azt mondtam neki... hogy direkt hagy el bennünket - mondta halkan. A szemében csillogott a könny, ahogy felnézett rám. - De én nem gondoltam komolyan! Tényleg nem! Csak nem akartam, hogy elmenjen...
- Shhh, Alexander - simogattam meg a fiúcska vállát. - Semmi baj. Szerintem már el is feledkezett róla.
- Nem - ingatta a fejét. - Bátyó nem felejt el ilyesmit!
- Honnan veszed ezt? - legyintettem elnézően és mosolyogva. - Hidd el, nem haragszik rád. Sok minden történik a csatatéren. Biztosan nem mérgelődik ilyesmin.
Alexander szeméből kicsordult a könnycsepp.
- Biztos vagy benne? - szipogott imádnivalóan. - Biztos, hogy nem haragszik rám?
- Hogy haragudhatna rád? - töröltem le gyengéden a könnyeit.
Hirtelen megragadta a szoknyámat. Úgy kapaszkodott bele, mintha csak az tartaná a földön. Megölelte a csípőmet és beledünnyögött a ruhaanyagba.
- Eljössz velem? - alig hallottam, amit mondott. - A városba, hogy üdvözöljük bátyót? Kérlek, gyere velem! Nem merek, ha te nem jössz!
Megesett rajta a szívem. A meghasadt lelkem darabkái lassan kezdtek újra eggyé válni, ennek a fiúcskának köszönhetően. Egy álom ennyire összetört? Elmosolyodtam, ahogy lehámoztam magamról a gyermeket.
- Ha segítesz és hamar végzek, akkor elkísérlek - cirógattam meg az arcát. - De csak akkor!
Alexander arca felragyogott, ahogy felkapta a mosnivalókkal teli kosarat. Szaladt a vizesvödörhöz, én pedig jót mosolyogtam. Ez az én világom, ahova én tartozom. Nem voltam én angyal, sem démon. Sem a Halál arája.
A szél belesüvített a fülembe, én pedig megdermedtem. Végigfutott a gerincem mentén a hideg, mivel szavakat véltem hallani a szélben.
Biztos vagy benne, kara?
- Miyako, fázol? - kiabált nekem Alexander.
- Dehogy! - nevettem zavartan. - Csak kicsit megszédültem!
...És meg is bolondultam.