67. fejezet: Toborzás

- Hölgyem, jól van? - kérdezték a járókelők, ahogy kiszállítottam a maradék gyógynövényt is.
- Igen, semmi baj. Minden rendben - mondogattam mosolyogva.
Azonban csak kábultan bólogattam a kérdéseikre, miközben az elmém szorgosan gyártotta az elméleteket. A logikám kifújt, így hasznosabbnak tűnt az álom részleteit próbálni magamban felidézni. A benne szereplő embereket, személyeket. A történteket. Azonban az a gond lépett fel, hogy már csak háromnegyedére emlékeztem az álomnak, és ami részletek megmaradtak, azok is homályosak voltak. A lábam magától vitt egyik helyről a másikra már-már megszokásból, az agyam közben pedig maxon pörgött.
Mihez kezdjek? Keressem a többi embert is az álmomból, mielőtt teljesen eltűnnének az emlékek? Vagy tényleg csak behallucináltam az egészet?
- FÉLRE AZ ÚTBÓL! - kiáltotta egy hírvivő az utca túloldalán, amitől ösztönösen megtorpantam és hegyeztem a füleimet. - A HADNAGY ÉRKEZIK!
Ezen meghökkentem, hiszen ilyen fontos emberek nem szokták betenni a drága cipőbe bújtatott lábukat egy ilyen kis, lepukkant faluba.
Miért jön ide a hadnagy? A közlegények is tudnak toborozni!
Ahogy ezt a hírt az idősödő ember kimondta, lovak patáját véltem hallani a távolból. Gyorsan felugrottam a járdára, nehogy a lovak patája alatt végezzem. Jól is tettem, mivel pár pillanat múlva 5 életerős csatamén vágtatott el mellettem. Csupa erős állat, az orrukból felszálló gőz meglátszott a levegőben. Éjfekete sörényük lobogott a metsző szélben. Gyönyörűek voltak, ahogy a lovasaik is. A fegyvereik csillogtak a napfényben, az egyenruhájuk pedig szinte ordítóan előkelő volt. Csupa fehér kelme, kemény ingvállak és aranyló gombok.
Gondolom, nem a toborzásra sietnek ennyire...
Az 5 fekete lovon nyaktörő sebességgel száguldó lovasok profik voltak. Frontvonalbéliek. Azonban egy nő is volt köztük, aki vezette a sort. Nagyon ismerős volt nekem ez a bátor kiállás, ahogy az elevenkedő lóval bánt és vakmerően felállt a nyeregben is. Kikerekedett szemekkel szemléltem meg a lovas menet többi tagját is. A hadnagy ment középen, körülötte a tisztek úgy hajtottak, mint az őrültek. Nagyon emlékeztettek valakikre.
- A Halál Pengéje! - hallottam meg a suttogást az oldalam felől.
Egy idősödő férfipáros súgott össze. Óvatosan közelebb araszoltam hozzájuk, hogy hallhassam a mondanivalójukat. Hegyeztem a füleimet, de a szemeimet nem vettem le a távolodó lovasokról, akik már a főutca végén jártak.
- Ő volt az? Nem hiszem el! Azt mondják, még sebesülést sem szerzett soha a csatatéren... - hallottam a választ.
- Ha szerzett is, piszok gyorsan meggyógyult! Azt mondják, sebezhetetlen! - mondta egy harmadik.
A férfiak dicshimnuszt zengtek erről az emberről. Ki lehet ez? Még sosem hallottam róla! Persze annyit én is tudok, hogy ő az új hadnagy, mivel az előző meghalt egy eltévedt golyó következtében. Egyre kíváncsibban mendegéltem tovább, azonban nemcsak férfiakból állt az utca népe. A hölgyek díszes legyezőik mögött súgtak össze. Ők viszont egészen másképp reagáltak az osztag látványára.
- El kéne küldenem a lányomat a toborzásra! - mormogta az egyik lady, miközben legyezte magát.
A szobalány elkerekedő szemekkel méregette munkaadóját.
- Mégis miért, asszonyom? - hüledezett. - Kemény terepre akarja küldeni a kisasszonyt?
- Azt suttogják, hogy a hadnagy soha nem kezdett nővel. Nincsen sem felesége, sem szeretője! De sebaj, az én kislányom biztosan elcsavarná a fejét!
Micsoda hozományleső! A szemeimet forgatva lépkedtem el a páros mellett. Ahogy bekanyarodtam a főutcára, hatalmas tömeg körvonalai bontakoztak ki a városháza előtt. Meresztgettem a szemeimet, azonban nem láttam, mi is történt.
A lovasok? Khm... Mit is kérdezek! Hiszen biztosan ők azok. Más nem keltene ekkora figyelmet. Mérgemben fújtatva tértem haza. Nem tudom, hogy miért is voltam dühös. Egyet viszont tudtam - nem sokszor voltam indulatos, de amikor igen, akkor nem ajánlott az utamba kerülni. Hogy lenyugtassam magamat, kezembe vettem egy husángot és felszedtem a szőnyegemet. Kiterítettem a szőnyeget a kinti szárítókötélre és izomból püfölni kezdtem. Az anyag porzott, én pedig csak füstölögtem.
- De miért vagyok dühös...? - morogtam magamban.
Közben pedig átváltottam harcos módra. Ritmikusan ütöttem a szőnyeget, elmélyülve a saját mozdulataimba és gondolataimba. Mikor fogást váltottam, egy elegáns fordítással az 'ellenfelem' mögé kerültem és ott ütöttem tovább.
Minden egyes ütéssel tovább marcangolt az önutálat, de a mérgem csillapodott. Meg kell mentenem apát! Nem bírná a hadsereget. Öreg már ő ehhez...
- ...ako! Miyako! - szólított valaki a nevemen, én pedig megpördülve a személy torkához szegeztem a husángot.
Az édesapám volt az. Meghökkent a tekintetemtől, illetve a támadó tartásomtól. Én elzsibbadt végtagokkal engedtem, hogy a fadarab kicsússzon az ujjaim közül. Ha kard lett volna nálam, megöltem volna!
- Sajnálom, atyám - hajtottam le a fejemet alázatosan.
- Lányom, tudom, hogy feszült vagy - kezdte lassan, mélyen zengő hangján. - A toborzás miatt, ugye?
Én csak gyengén és kábultan bólintottam egyet. A kezem ökölbe szorult, ahogy ránéztem a cserzett arcra. Ő nem való a harctérre. Ha kell, én magam megyek helyette!
Én magam...? Megvilágosodtam. Tudtam, mit kell tennem.
- Apa, minden családból minimum egy felnőttnek kell csatlakoznia, ugye? - néztem a férfire, aki meghökkent.
- Igen - bólintott önkéntelenül is.
Belekapaszkodtam a felsője elejébe és mélyen a szemébe néztem. Szemei tágra nyíltak ettől a közvetlenségtől. Soha nem értem hozzá, csak ha ő kérte. Mindig tiszteltem és szerettem az édesapámat, de most a becsületébe fogok gázolni, méghozzá az ő érdekében. Jobb esetben is hűvös lesz ezután a kapcsolatunk.
- Atyám... engedje meg, hogy elmenjek a toborzásra! - böktem ki nehezen, ami a mellkasomat nyomta. - Kérem!
Ő megfogta a vállaimat, mintha jó erősen meg akarna rázni.
- Miyako, ezt nem engedhetem! - szólt a mennydörgésszerű hang. - Nem fogom kockáztatni, hogy meghalj!
Nem olyan szörnyű érzés az, mint hiszitek. Szomorú tekintettel néztem rá, ahogy eszembe jutott a saját temetésem. Apa zokogott. Anyám elájult. A falusiak összetörtek lelkileg. Nem akartam látni ezt a képet, még ha csak álom is volt.
- Apa, nem fognak kiküldeni a frontra! - ellenkeztem vele életemben először. - Rosszabb esetben is a mosókonyhába leszek száműzve!
- És ha lebombázzák a tábort?! - kelt ki magából az én türelmes apám. A szemeimbe bámult, mintha meg akarna bizonyosodni valamiről. Például arról, hogy bolond vagyok-e. - Mióta beteg voltál, megváltoztál. Mintha... nem is az én lányom lennél.
A szívem ebben a pillanatban hasadt meg az édesapám üres tekintetétől. Az elmém meglepett, ugyanis már a nyelvemen volt, hogy soha nem is voltam az.
Meghökkenve léptem hátra az apámtól. Miért akartam ezt mondani neki? Hiszen ő az édesapám! Mégis... Úgy érzem, mintha más lánya lennék.
- Holnap elmegyek a toborzásra - néztem rá hidegen. - Te pedig itt maradsz a feleségeddel.
Óriási szemtelenség volt ez tőlem. Megsértem az apámat és ráadásul még le is tegezem! Ha bárki más látta volna ezt a jelenetet, én lennék a falu feketebáránya. Tudtam, hogy tiszteletlen voltam. Apám tekintete elsötétült, ahogy rám nézett. Mindig így nézett rám a távolból. Eddig aligha tudtam az okát. Csupán sejtettem azt, amiért tárgyként tekintett rám. Végre lekerült az álarcunk. Imádtam az apámat, viszont tudtam... éreztem... hogy ő nem az. Mindig volt benne egy távolságtartás, ami fájt az önérzetemnek. Gondoskodott rólam és szeretett, nem arról van szó. Megetetett és ruházott. Semmi panaszom nem lehetett. De a tekintete... elárult mindent.
- Ha elmész... - nyitotta a száját, én pedig kicsinek éreztem magamat. Jelentéktelennek - nem is kell visszajönnöd.
Nem is fogok. Legszívesebben ezt mondtam volna. Helyette azonban felkaptam a földön heverő husángot és még egy hatalmasat sóztam vele a szőnyegre. Ezzel véget vetettem a beszélgetésnek.

"Eközben egy másik időben..."
- Biztos vagy benne? - kérdezte egy zaklatott férfihang.
A másik személy a szobában megfogta és megszorította a vállát. Támogatta és szolgálta testvérét, ahogy eddig legidősebb testvérüket is. Megvetően ráncolta a homlokát, ahogy ez eszébe jutott. Legfiatalabbként miért ő szolgálja ki testvérei kéréseit? Bár ő megtett értem mindent...
- Teljesen - felelte, miután kijutott gondolatai labirintusából. - Szolgálatodra bocsátom.
A másik férfi kényszeredetten felnevetett. Fél kézzel beletúrt sötét hajába, ami csak még elgyötörtebbé tette megjelenését.
- Nem a féltestvérünkről van szó? - kérdezte halkan. - Mégis úgy beszélsz róla, mint egy szolgáról.
Ti is sokáig úgy bántatok velem. Nem... a szüleink bántak úgy velem, mintha életem végéig titeket kéne szolgálnom.
- Csak az apánk közös - mondta legyintve, szemeiben ígéret csillogott. - Született pusztító!
A másik kényszeredett mosolya valódivá változott a burkolt célzás hallatán. Az apjukra ez volt a legjellemzőbb tulajdonság.
- Ha már fele olyan rossz, mint az apánk, akkor a nagynénénknek és az illúziójának befellegzett - vigyorgott, hosszú idő után először.
- Ó, hidd el, szinte már jobban élvezi ezt csinálni, mint az apánk - tetőzte ezt az öccse. - És mostanában úgyis unatkozik...
- Akkor azonnal kapcsolatba is lépek vele - állt fel a karosszékből, ahol olyan nyugtalanul ült.
Végre mozgásba indultak a dolgok. A személy, akit utánaküldenek, garantáltan visszahozza a testvérek becses kincsét. Az idősebb testvér ujjaiból enyhe fény szivárgott ki, ahogy megérintett a szobában egy tükröt. Ahogy a fény hozzáért, beleszivárgott a visszatükröződő anyagba, a tükör felszíne pedig fodrozódni kezdett, akár a víz. A tükör felszíne lassacskán megváltozott. Már nem a férfi arcát mutatta, hanem egy meglepően tiszta, japán stílusú szobát.
- Ilyen helyen lakik a Pusztulás Istene? - lepődött meg a férfi, aki a hívást kezdeményezte.
A lakásban azonban volt valaki. Az egyik árnyékos sarokban egy kivehető férfialak állt, aki érdeklődve jött közelebb.
- Hmmm... - hümmögött a tükör túloldalán lévő árny. - Rég nem hívott már senki. Ki vagy, és mit akarsz tőlem?
Rideg hang, dermesztő tekintet. Még a tükrön keresztül is érezni lehetett az ősi energiát, ami átitatta a testvérek minden pórusát. Az ismeretlen féltestvér összekötötte japán stílusú ruhájának az övét, majd a hosszú haját tűzte el a szeme elől.

A szemei felemások voltak. A hívást kezdeményező fél felismerte apjának pillantását. Neki is szürke szemei vannak, amik olyanok, akár a kopár hegyvidék jéghideg sziklái. Kétségtelen, hogy az apjára ütött a féltestvérük.
Azonban a felemás szem nemcsak ezt jelenti. Az istenek általában tökéletes lények, kétségkívül szépséggel és ésszel megáldva. Így a szemek is egyformák szoktak lenni, de rajta látszott, hogy ő más. Kóboristen.
- Ha így nézel rám, még elpirulok - folytatta a kóbor. - Mit akarsz? Látom a drágalátos bátyámat a háttérben, szóval gondolom, hogy ő ajánlott engem.
Ezt mind unott hangon közölte.
- A tárgyra térek - szedte rendbe az arcvonásait a legidősebb. - El kéne pusztítanod valamit.
A hosszú hajú érdeklődő tekintettel letérdelt a tükör elé, hogy a hívó fél szemébe nézhessen. Bár a tükör két oldalán voltak, érezte, hogy kötelék feszül közöttük. Az apai vér, huh?
- És mégis mit? - kérdezte. - Nehogy valami unalmas munkát sózz rám!
- Egy titán illúziójáról van szó - folytatta a legidősebb.
A kóbor szeme felragyogott ezt hallva. A kemény pillantás szinte kikristályosodott, az arca pedig gonosz grimaszba rándult.
- Egy titán? - kérdezett vissza lassan. - Hallgatlak!