68. fejezet: Egy valódi szörnyeteg

- Neve? - kérdezte a rideg hang az üvegablaknál.
A sorban álltam a polgármesteri hivatalban. Itt zajlott a toborzás. Meglepően sok lány tolongott itt, miszerint ők is 'harcolni akarnak'. Én nem vallottam ezt a nézetet, inkább azt mondtam, hogy én jelentkeztem kötelező felnőttként. Nem akartam, hogy apám is idejöjjön.
- Miyako Avens - diktáltam be artikuláltan.
A recepciós unott tekintettel mért végig, azonban a nevem hallatán abbahagyta a tollal való kopogást az asztallapon. Felismerés csillant a szemeiben. Tüzetesen felmért a szemeivel, mintha a testemről akart volna méretet venni. A kisasszony átnyúlt azon a pici nyíláson és megragadta a kezemet. Meglepettségemben nem tudtam semmit sem reagálni erre, pedig majdnem áthúzta már a vállamat is a lyukon.
- Ahh, itt is van! - kiáltott fel győzedelmesen. - A sebhely...
Egy erős mozdulattal kirántottam magamat a fogásból és a karomra néztem. A régi hegről beszélt, amit még akkor szereztem, amikor nem tudtam bánni a késsel. Ez a seb a csuklómtól majdnem a könyökömig húzódott.
- Mit akar ezzel?! - háborodtam fel teljesen.
- Önt már várják, kisasszony - állt fel a székéből a lány, anélkül, hogy figyelembe vette volna a kérdésemet. - Kérem, kövessen!
Csikorgatva a fogaimat és magamban füstölögve, de követtem. Kivezetett a tömegből, át egy másik helyiségbe, ahol éppen páran várakoztak. Azonban a lány csak ment tovább, mintha a többiek ott sem lennének. Égett az arcom ilyen arcátlanság láttán. Bocsánatokat mormogva vágtam be az emberek elé, akik rendesen meg is bámultak.
- Hova megyünk? - kérdeztem idegenvezetőmtől, miközben igyekeztem nem hozzáérni senkihez.
Az emberek dühösen morogtak nem pár szép szónak mondható kifejezést, azonban senki nem akart minket megállítani. Úgy tűnt, látták, hogy nem önszántamból tolakszom. A lány pedig csak feltartott fejjel ment a helyiség végében lévő ajtó felé. Nem tudtam reagálni. Mit jelentsen ez? Már várnak? Engem?
- A megbízóimhoz - mondta titokzatosan.
Tényleg? Pedig már azt hittem, elviszel fagyizni! Duzzogva figyeltem a meglepően karcsú és fürge alakot, ahogy gyengéden bekopogtatott az ajtón, majd amikor az egy ujjnyira kinyílt, halkan sutyorgott valakivel. Miközben az eszmecsere folyt, nagyot nyeltem. Gyorsan körbetekintettem a szobában, mielőtt újra az ajtóra vetődött volna a tekintetem. Egy világos fényű szempár vetődött rám az ajtó mögül. Rám bámult az illető. Egy hangosat nyeltem újra, ugyanis nem tudtam, mit kéne tennem. De mielőtt bármit is tehettem volna, a kutató tekintet újra a recepciósra rebbent.
- Behozhatod - csak ennyit mondott, ahogy intett haloványan a fejével. A lány, aki miatt ebbe a szituációba nyakig belemerültem, karon ragadott és behúzott az ajtón.
Már lassan kezdett fájni a karom a sok rángatástól. Egy sötét helyiségbe vezetett, majd az erőszakos ujjak lekulcsolódtak a csuklómról. Mintha teljesen egyedül lettem volna a szobában. A koromsötétbe hirtelen egy fénynyaláb nyilallt, ami bántotta a szememet.
- Miyako Avens, 17 éves, hajadon - olvasta valaki monoton hangon. - A seb a karodon egy konyhakéssel történt baleset miatt van. Szőke haj, kék szem, magasságod 175 centi - a sötét alak, aki mellől a fény jött, elvette a szemétől a papírt, amiről mindezeket leolvasta. A lámpa továbbra is a szemembe világított.
- Így igaz - dadogtam. - Én vagyok az.
- Tudjuk - a papírok repültek, ahogy elérték az asztalt. - Ahogy azt is, hogy a minap megöltél három férfit. Egynek belső vérzése, a másiknak behorpadt légcsöve okozta a halálát, a harmadik pedig belefulladt a saját vérébe - Lefagytam. Honnan tudják...? De hisz nem volt ott senki! - Meg kell mondanom...
A sötét alak csettintett, a recepciós lány pedig valahol a hátam mögött felkapcsolta a világítást. Egy hatalmas íróasztal előtt álltam, az asztal mögött pedig egy ördögi mosolyú férfi ült. Ujjaiból piramist formázott, úgy nézett rám. Szemei vörösbe hajlóak voltak, a haja pedig olyan, akár a holló szárnya. Fekete egyenruha simult hűségesen a testére, amiből meg tudtam mondani, még úgy is, hogy ült, hogy magasabb, mint én.
Csak bámult a szemeimbe. Mintha a lelkem legmélyére is belátott volna. Azonban tudtam, hogy nem szabad elfordítanom a tekintetemet. Mintha beismerném, hogy veszítettem ellene!
- Mit? - kérdeztem a túl hosszú drámai szünet miatt.
Ő azonban még mindig el volt mélyedve a szemeimben. Aztán az ördögi zárt mosolyból, ellenállhatatlan fogas vigyor lett. A szívem hevesebben kezdett verni a látványtól. Ismertem ezt a mosolyt.
- ... régóta keresünk ekkora tehetséget - fejezte be váratlanul a megkezdett mondatát. - Remélem, van kedved hozzá. Kár lenne veszni hagyni valami ilyesmit.
A szemeim kikerekedtek, ahogy hellyel kínált az asztal előtti szék formájában. Leültem a székbe, amit olyan kegyesen felajánlott.
- Éppen a toborzásra jöttem... - dadogtam zavartan.
- Remek! - elém tett pár nyomtatványt és egy fényűzően díszített tollat. - Csak tessék!
- Köszönöm... - motyogtam, ahogy nekikezdtem a nyomtatványok kitöltésének.
Ő azonban csak nézett. Bámult. Stírölt, amíg én írtam. Kezdett már zavaró lenni, amikor a harmadik lapnál tartottam.
- Tehetek valamit önért? - kérdeztem, felpillantva az adminisztrációból.
- Csak el akartam mondani, hogy lenyűgöztél - pofátlanul letegezett. - Három ütésből három embert! Ez nem semmi, még a hadseregben sem - a kezét a szája elé tette, így csak foszlányokat hallottam a mondanivalójából. - Mintha... láttam... kiképzés... Ozent...
Az ujjaim megdermedtek az Ozen néz hallatán. Az álmomban ki is volt ő? Az... apám, ugye?
- Tessék? - kérdeztem vissza a lehető legudvariasabban.
- Ó, semmi-semmi! - intett vigyorogva.
- Ha már mondott valamit, mondja a szemembe - néztem rá kitartóan.
Egy kicsit közelebb hajolt hozzám az illendőnél. Én a meglepettségtől hátrahőköltem.
- Először szólíts a nevemen - tette az álla alá az öklét. - Akkor elmondom, hogy mit mondtam.
- Én nem tudom az ön nevét - dadogtam zavaromban, ahogy a vörös szemekbe néztem.
Vörös? Kinek volt ennyire nyugtalanító szeme...?
- Szerintem pedig tudod - formálta lassan a szavakat, amit inkább a szájáról olvastam le, semmint hallottam. - Hívj a nevemen, Miyako...
Tudnom kéne a nevét? Logikusan ki kellett silabizálnom. Még soha nem találkoztam ezzel a démoni mosolyú emberrel... Várjunk... Démoni mosoly? Ami bárkit el tud bűvölni? Valami az eszembe jutott, de beharaptam a számat, nehogy kimondjam. Nem lehet, egyszerűen nem lehet...
A férfi csak nézett rám, de végül megkegyelmezett nekem. Nevetésszerű hangot hallatott, majd hátradőlt a székében.
- Lucián vagyok, százados - poénosan tisztelgett egyet. - Örvendek.

- Nem tudom, honnan kellett volna tudnom az ön nevét - pontosan tudom, honnan kellett volna tudnom. - Kérem, ne játszadozzon velem, - ahogy annak idején is tetted - Lucián! - Lucifer, a pokol ura!
Játékosan megborzongott, ahogy újból mustrálni kezdett.
- Imádom, ahogy kimondod a nevemet. Mintha tudnál valamit rólam, amit más nem tud... - rám kacsintott, majd elvette a kitöltött űrlapokat. Elkezdte áttanulmányozni a válaszaimat, amit az egyes helyekre kellett írnom. Az egyiknél elkerekedett a szeme. - Ezt komolyan gondoltad? Konyhai alkalmazottként szeretnél hozzájárulni a hadsereg sikeréhez? Ilyen képességekkel?
Helytelenítően ciccegett, miközben felállt a székéből. Jó volt a sejtésem, ugyanis fel kellett néznem rá, ahogy én is felálltam. Fogta a cikornyás tollat, amivel a tesztet kitöltöttem, majd a kötényem zsebébe csúsztatta.
- Mit csinál? - hátráltam két lépést.
- Ha meggondolnád magad - vetette oda, miközben odament az egyik ajtóhoz, ami ebből a szobából nyílt. - Követne, kisasszony?
Én csak bólintani tudtam. Ha meggondolnám magam? Kiszáradt a torkom, a térdeim pedig kocsonyássá váltak, ahogy követtem a férfit a másik szobába. Ott fehér fényben fürdött minden. A szemeimet dörgölve próbáltam hozzászokni a fényhez, azonban a tekintetem megakadt valamin, vagyis inkább valakin. A szoba közepén ült lekötözött végtagokkal és engem nézett. Vagyis ez nem helyes megállapítás. Luciánt (Lucifert) nézte nyílegyenesen.
- Mintha a helyettesemet láttam volna a kiképzés közben, Zorent... - suttogta. - Ezt mondtam akkor - Zoren, huh? Ennyire süket lennék? Én csak bólintottam egyet. - Bemutatom Zorent.
Egyet intett a lekötözött férfi felé.
- Egy újabb újonc? - nézett rám bevadulva a férfi. - Eddig nővel még nem próbálkozott, százados!

- A háttérsztori a következő: Zoren áruló, egy kém az ellenségtől, aki információt szállított, de elkaptuk. A feljegyzései viszont nincsenek meg. A dolgod az, hogy szedd ki belőle. Fél órát kapsz, nem többet! - mosolyodott el Lucián. - Sok sikert.
Azzal már ott sem volt. Én pedig lesokkolva álltam a veszedelmesnek tűnő férfi előtt. Ő csak bámult rám a nem-szemkötős szemével, ami elég ijesztő volt. Hirtelen előrelendült, én pedig hátrahőköltem, de elvesztettem az egyensúlyom és a fenekemre estem. A kihallgatandó fél erre csak megvetően elvigyorodott.
- Milyen gyenge... - morogta, ahogy megszívta a fogát. - Összetörhetlek, ugye tudod?
Itt ment fel bennem a pumpa. Grimaszba torzult az arcom és talpra ugrottam.
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! - fogtam meg a nyakkendőjét.