69. fejezet: Aki másnak vermet ás...

- Konyhai alkalmazott, huh? - kérdezte Zoren, ahogy a nyakkendőjét megmarkoltam. A szemeim kikerekedtek, a kezeim pedig úgy lesiklottak a ruhájáról, mintha megégetett volna. Hallott mindent, amit a másik szobában beszéltünk! - Mindent hallottam. Sejtettem, hogy rád erőltette. Lucián... olyan dolgokat is lát az emberekben, amiket más nem.
Hátráltam pár lépést. Annyira hasonlított az állati ösztönökkel rendelkező apámra. Az álombéli apámra...
- Ozen... - suttogtam erőtlenül. - Vagyis Zoren. Hol vannak a feljegyzések?
Elkezdett rázkódni a válla. Aztán ezt a példát követte a teste is. Nevetett. Méghozzá rajtam. Velőtrázó hahotázásba kezdett, én pedig égtem a szégyentől. A lábamat kezdtem bámulni, nem is mertem a vadul hahotázó férfire pillantani. Türelmesen vártam, hogy vége legyen a rohamának, de ahogy újból rám nézett, ismét elkapta a nevetés újult erővel.
- Rég hallottam ezt a nevet... - mondta, miután folytak a könnyei a jókedvtől.
- Milyen nevet? - értetlenkedtem.
- Ozennek hívtál az előbb - segített ki gúnyosan a kihallgatott. - Emlékszem, a húgom hívott így még kiskorában.
Nem értettem, miért mondja el ezt nekem. Csak néztem a férfire, aki le volt kötözve, fél szeme volt meg csak és mégis annyival erősebbnek tűnt nálam, mint egy oroszlán az egérnél. Képtelenségnek tartottam azt, hogy én irányítsam a társalgást.
Mit is tett Lucián?
Lámpával világított a szemembe.
Felolvasta az adataimat.
Megdicsért.
Homályos utalásokat tett.
Hirtelen gesztusokkal reagált.
Tudtam, hogy ezek fontosak lehetnek. Ő irányította a beszélgetésünket egész végig, így nem meglepő, hogy az ő módszerét akartam használni. Mi is volt valójában a lámpa? A világítás túl fényes volt és egyenesen a retinámba irányította. Hirtelen inger érte a szemeimet, így a testem nem tudott megfelelően reagálni, mivel a hiba helyreállításával foglalatoskodott éppen.
Mivel nem volt lámpám, sem semmilyen meglepő ingerrel szolgáló tárgyam, ezért szétnyitottam a tenyeremet. Pár pontos gyorsasági számítás után úgy döntöttem, hogy jobb lesz minél nagyobb felületet lefednie a kezemnek, ezért az ujjaimat is szétnyitottam.
Lendültem és minden izmomat megfeszítve lekevertem egy akkorát a kihallgatottnak, hogy megbillent a székkel.
- Ááá, ez mi a franc volt?! - sziszegte dühösen. A szája sarkában gyülekezett a vér, amit egy elegáns nyalintással eltüntetett. - Te most megütöttél?!
A pupillája kitágult, ahogy engem keresett a tekintetével. Azonban tudtam, hogy most mást lát. Visszavetkőztem az álombéli állapotomba, ahol mindig volt valami a hátam mögött. Zafíra jelenléte mintha még mindig a csontjaimban lett volna. Erősnek éreztem magam, ahogy a férfi rángatózó szemekkel a hátam mögé bámult.
- Zoren, századoshelyettes, kémkedéssel vádolják. Titulusa áruló - kezdtem megnyugtatóan lassan hangon. - Van egy kishúga. Egy pici lány... Mi is a neve? - sziszegtem.
Éreztem, ahogy ismét visszaárad belém a természetfeletti lények magabiztossága. Kezdtem rájönni, honnan jön ez az érzés. Amikor tudod, hogy van valamid, ami rejtve van az ellenség elől és ez a valami az ő vesztét okozhatja. Üdítő érzés.
Azonban mintha nem is hallotta volna. Mereven a hátam mögötti ajtót nézte.

"Zoren (Ozen) szemszöge"
A lány körül megváltozott a levegő. Szinte sistergett a visszafojtott energiától, ami belengte a szobát. A dús, szőke haj és a kék szemek nem voltak számomra ismerősek, azonban szinte biztos, hogy már láttam ezt a tekintetet ezelőtt.
Menekülj! Ezt dobolta a vérem a fülemben, ezt éreztem a végtagjaimban, ahogy a szívem minden csepp adrenalint belepumpált az izmaimba. Mindezt a meneküléshez.
Rég nem dobolt már így a szívem. Ahogy a hideg szemeivel méregetett, mintha be akarna kebelezni. A háta mögött pedig mintha árnyak gyülekeztek volna. A fehér fény természetesen vetett árnyékot, azonban az ő árnyéka a saját testénél jóval nagyobb volt. Szinte mintha... egy őrangyal lett volna, éjfekete aurával. Nem tudom, hogy mi volt az, de mintha egyenesen rám bámult volna.
Tedd, amit mond!
Az árnyék lassan kezdte belepni a lányt. A haját sötétebbre festette, a szemei azonban továbbra is ékkőként ragyogtak az arcán. Koponyája erős csontozatú, arccsontja nőiesen magas, az ajkai dühösen összeszorítva. Nem is sejtheti, hogy az a fekete valami éppen... magához öleli? magába olvasztja?

Ez a valami nem ember. A lány sem az, akit védelmez. Honnan veszem, hogy védelmezi?
Óvón áll a háta mögött. Úgy karolja át, hogy ne lehessen hozzáférni. Egyértelműen védi. Ki ez a lány? Nem... mi ő?
- Szépen elmondod, hogy hol vannak a feljegyzések - közölte a lány nyugodt hangon. - Különben...
Erre az árnyról visszanéztem a piciny lányra, aki úgy mosolygott, mint maga a sátán. Nem tudtam eldönteni, melyiktől féljek jobban.
- Különben? - visszakérdeztem nemtörődöm hangon.
- Jó kérdés - mosolyodott el még jobban, ami vérszomjassá tette az arckifejezését.
A lüktető vérszomj, ami a csata előtt úszik a levegőben... Ez volt az a levegő. Szinte éreztem az orromban a saját félelmem orrfacsaró bűzét. Az árny is mintha elmosolyodott volna. Ő is érzi, hogy félek. Nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól.
Az árny mögötte nagyobbra duzzadt, ahogy a lány szemében egyre jobban fellángolt az akarat és az öntudat.
- Te is tudod, hogy ott van, ugye? - robbant ki belőlem, a lány pedig meglepetten egyet hátralépett.
Egyenesen az alak testbe lépett, de az is szinkronban mozgott gazdájával, így csak egy másodpercig olvadtak össze.
- Mégis kicsoda? - kérdezett vissza tudatlanul.
- Az árny - meredtem az említett személyre. - Ott van!
Azonban az árny kezdett elszivárogni, ahogy egyre jobban pislogtam a jobb látás reményében. Nem tudtam eldönteni, hogy mit láttam. Tényleg csak a fény játszott volna a velem szemközti falon a lány árnyékával? Valami nem stimmel a fejemmel!
A lány forgolódott, hátha megpillanthatja ő is, amit én. Azonban tudtam, hogy bizonyára egy újabb hallucinációról van szó. Csak az lehet. Régóta nem jutottam már hozzá a gyógynövény csomagomhoz. Lehet, hogy ismét összeszedtem valami furcsa elmezavart, mint a legutóbb. Azonban ahogy a lány forgolódott, megdermedt. Az ajtó felé állt arccal. Mintha... lelassult volna. Mintha lefagyott volna az idő.
Az árny ismét villódzni kezdett, de ezúttal előttem. Tisztán kivehetőek voltak a férfi körvonalai, amik a sötétségben húzódtak, mintha egy egészen más dimenzióban lett volna.

Áttetsző ujját a szája elé tartotta, mintha azt akarná jelezni, hogy maradjak csendben. Aztán pedig elhúzta a hüvelykujját a torka előtt. Tisztán átjött az üzenet. Ha elárulsz, kicsinállak!
Biztosan tudtam, hogy ő nem az elmém szülötte, ugyanis azokat a démonokat mindig legyőztem. De ő... Vele nem tudnék megbirkózni.
Az árny eltűnt, a lány pedig végre valahára felém nézett.
- Elég volt? - kérdezte, és most pedig rajtam volt a sor, hogy lefagyjak.
- M-micsoda? - öntudatlanul is remegett a hangom.
- Ha megfélemlítesz, megfélemlítelek. Ha bántasz, bántalak. Ha vermet ásol nekem, én magam löklek bele és hántollak el benne - szólt túlvilági hangon, ahogy a szemei ragyogtak.
Az árny a lábainál hevert. Imádta úrnőjét, mint egy istent.
- A Halál Pengéjének házában vannak a feljegyzések - böktem ki.
A nő közelebb jött, és ahogy a székemhez közeledett, mintha egyre hatalmasabb lett volna. Végül megragadta a nyakkendőmet, így kénytelen voltam a szemeibe nézni.
- Ki az a Halál Pengéje? - sziszegte valamiért nagyon dühösen.
- Az új parancsnok - nyögtem ki levegőhiánnyal küszködve. - Rendezni fog egy bált. Bejuthatsz...
A keze lendült, én pedig hirtelen szikrázó csillagokat láttam. Elkábultam. A látóterem széle elkezdett sötétedni. Végül beszippantott a jól ismert sötétség.