72. fejezet: A vér kötelez

Írói megjegyzés
Köszönöm, hogy vagytok nekem, de tényleg. Na meg sajnálom, hogy alkotói magányba vonultam hosszú időre (ismét). Annyira aranyosak vagytok, hogy az valami hihetetlen. Imádom, hogy ennyire imádjátok amik (a néha egészen mélyre süllyedő) képzeletemből pattannak ki. Tudjátok, a környezetem nem igazán szereti az elrugaszkodott gondolataimat és a képtelen elméleteimet, részben ezért is kezdtem el blogolni. Úgy tűnik, hogy annak idején jól döntöttem, hogy az internet ezen ágába fektessem a tehetségemet.
Nem is húzom az időt, jöjjön Miyako első küldetése!
Írói megjegyzés vége

- Ne bámészkodj! - dörrent rám Christian, ahogy az orromat az üveghez nyomva néztem ki a szokatlan birtokra.
Fényben fürdött a kocsibejáró, amin már több lakáj is ajtókat nyitogatott a vendégeknek, illetve az általuk hozott ajándékokat vitt be a házba. Ügyes hangyarajként mozogtak együtt ezek a fekete pantallós egyének, akik ügyessége vitathatatlan volt. Már szinte az emberi szemnek lehetetlen volt követni ügyintézésüket. Mindegyik mosolyogva közlekedett, ami még megnyerőbbé tette az egész összképet, ami már így sem volt semmi. Gyönyörű helyszín, gazdag vendégek és még vidám szolgák is? Képtelenségnek tűnt, de ez volt a helyzet.
Azonban már lélegzetelállító volt maga a birtok ezen tényezők nélkül is. Hatalmas ház, ami most az emberek tengerében még nagyobbnak tűnt. A kertben mintha centire pontosan vágták volna le a füvet, a virágágyások pedig szinte ragyogtak a hangulatos fényben.
- Csodálatos... - lihegtem az ablakra, rá sem hederítve a férfi helytelenítő ciccegésére.
- Legalább tegyél úgy, mintha előkelő lennél! - morogta a nem létező bajsza alatt, amíg én továbbra is nézelődtem.
Faarccal néztem a sok embert, aki mind azért jött, hogy szórakozzon. Névtelen, arctalan személyek voltak a számomra, akiknek léte nem sokat ért. Nevetgéltek, hangosan cseverésztek, utasítgatták a személyzetet. Összességében otthon érezték magukat. Én valahogy nem tudtam sehol sem ennyire elkényelmesedve érezni magamat. Talán a neveltetésem az oka. Valamiért Tehror jutott ismét az eszembe. Már az arca körvonalait sem tudtam felidézni, de a mellkasomba így is egy meleg valami költözött, ahogy rágondoltam.
Ahogy pislogtam egyet, az idő mintha lelassult volna. A kinti táj hirtelen nagyon hasonlított Tehror rezidenciájára. Hideg kő, sötét ég és sejtelmes fények. Akárcsak az uruk. Kikerekedett szemekkel néztem a változásokat. A tömeg lelkek sokasága lett, amik a kastély körül ólálkodtak mindig. A lakájok sora csuklyás biztonsági őrök lettek, akik őrizték az ajtókat. Hátrahőköltem a látványtól, majd Christianre kaptam a tekintetemet. Ő engem nézett átható tekintettel. Arany és szürke szeme ragyogott, egy kard feküdt az ölében. Japán stílusú kimonóba volt felöltözve, sehol sem volt már a nyugati öltöny, amit a testvére erőltetett rá.
- Kiviszlek innen - olvastam le a néma szavakat a szájáról.
Nem mondta ki őket hangosan, de ezek a szavak a szívemig hatoltak. Nem álom volt... nem álom volt! Annyira megkönnyebbültem, hogy majdnem elkezdtem sírni.
Mielőtt azonban akárcsak reagálhattam volna, a lassulás véget ért. Egy pislogás után minden visszaállt. Mintha valaki gyorsan kicserélt volna egy hátteret. Ismét nyugati öltöny, ismét lakájok és ismét vendégek. Újra ugyanaz a kép fogadott, mint amit megcsodáltam. Valahogy már nem találtam olyan ismeretlennek. A hatalmas birtokra már tudtam otthonként tekinteni. Így amikor kiszálltunk a lovaskocsiból, rámosolyogtam az inasra, aki elkérte a kabátomat.
- Üdvözlöm, Miss... - üdvözölt ragyogó mosollyal, karján a kabátkámmal.
Fura volt, de még ő is ismerősnek tetszett.
- Lady - javította ki mogorván a partnerem, ahogy kiugrott a kocsiból. A lakáj csak tágra nyílt szemekkel nézte a hosszú hajú férfit. - Lady Stroyer. Én pedig Lord Stroyer vagyok.
Meg sem tudtam szólalni, amikor szótlanul a derekamra tette a kezét és magához húzott. Színjáték, csupán az volt. Tudtam, hogy az volt, de mégis fülig vörösödtem és hebegni kezdtem, mint valami félkegyelmű.
- Értem - az inas könnyebben túltette magát ezen, mint én. - Kérem, kövessenek!
- Hogyne! - vette fel 'Lord Stroyer' is az álarcát, miszerint szórakozni jött. - Pár pillanatra azonban egyedül hagyna a feleségemmel?
- Persze, uram - hajolt meg enyhén a szolga. - Két perc múlva újra felkeresem önöket!
- Remek! - mondta Christian, majd az inas számára láthatatlanul karon ragadott.
A külvilág számára kecsesen suhantunk végig a gyönyörű gyepen egy kisebb kert felé, a valóságban azonban a férfi keze majdnem nyomott hagyott a karomon, ahogy vonszolt. Ahogy a kertecske árnyékosabb részre értünk, Christian lendületből odaperdített egy fa törzsének, ami a legnagyobb volt ezen a helyen.
Ide már csak foszlányokban értek el a fények, hatalmas árnyékokat vetítve a tájra és ránk. A férfi arcára is sejtelmes éleket festett a sok árnyék. Furcsa, de úgy éreztem, mintha ő valójában ide tartozna, az árnyak közé. A sötétségbe. Csillagsátor felettünk, gyep alattunk, virágok körülöttünk. Ezt akár kompromittáló jelenetnek is fel lehetett volna fogni, ha nem ismertük volna egymást. A tömeg közel volt, csupán pár lépésre, mégis annyira távol tetszett az egész bál. Mintha egy külön világba léptünk volna.
Christian belehajolt az arcomba, ahogy mélyrehatóan fürkészett.
- Senkire nem mosolyogsz, fennhordod az orrod és minden szavamra ugrasz. Most férj és feleség vagyunk, akik kényszerből házasodtak össze, mert a családjaik úgy akarták. Ebben a szerepben a tulajdonom vagy, tehát viselkedj is úgy - vázolta fel röviden a helyzetet.
Dühös ráncokba szaladt a szemöldököm. A társam ezt nem tudta mire vélni, ezért amikor ki akartam térni előle, a karjával visszatartott.
- Mi bajod? - szegezte nekem a kérdést bármiféle teketóriázás nélkül.
Mosolygott. Ez azonban veszélyes arcmimika volt, ugyanis láttam rajta, hogy mindjárt robban. A félelem elborította minden porcikámat, mert mintha egy villanást láttam volna a szemében. Mintha egy kard szegeződött volna fenyegetően a torkomnak. Az érzéshez illően egy hatalmasat nyeltem, majd a megbénult végtagjaim remegésének közepette kibukott a számon az igazság.
- Miért nem lehetünk szerelemből házasodottak? - kérdeztem reszkető hangon.
Mindig is szerelemből akartam házasodni. Belegondolni, hogy valakivel kényszerből vagyok együtt... elviselhetetlen, még ha színjáték is.
A férfi arckifejezése egy picit meglágyult. Gyengéd mosollyal megcirógatta az arcélemet, amin elkerekedett a szemem.
- Azért, mert akkor a szerepem megkövetelné, hogy bizonyítsam az irántad viseltetett imádatomat a nagyközönség előtt - doromboló hangja végigsöpört rajtam. Nem tudom, hogy miért, de ettől a hangnemtől úgy éreztem magamat, akár egy préda. - Apró, forró érintések, romantikus sugdolózás, minden alkalommal hozzád kellene simulnom, ahányszor lehetőségem van rá, illetve valószínű, hogy meg is kellene csókolnom téged - tagolta lassan.
A szívem fájt, ahogy csak sorolta a szerelmespárok szokásait. Nem is olyan régen én is ilyeneket csináltam a kedvesemmel. Hol lehetsz ebben a világban, Tehror? Az egész mellkasom lüktetett, ahogy elképzeltem, hogy mással csinálok ilyen dolgokat.
- Inkább ne - vágtam rá. - Kényszerházasság. A tulajdonod vagyok. Értem - mondtam keményen, ahogy kibújtam a karja alól.
- Hm, sejtettem, hogy ez lesz a válaszod - visszatért gunyoros önmagához. - Menjünk!
Igyekeztem eleget tenni az elvárásainak, emelt fővel jártam és nem álltam szóba senkivel. Ahogy áthaladtunk az udvaron egészen a bálteremig, a társam tökéletes nemesi álcát erőltetett magára. Olyan volt, mint egy született agglegény, akit végül igába hajtottak. Ideális kép, mi? Én ezért próbáltam az a tipikus gazdag, unatkozó kisasszony lenni, akinek van ideje ilyen rendezvényekre eljárni. Próbáltam nem mosolyogni, még akkor sem, amikor az egyik nő leöntötte magát egy pohár vérvörös itallal, miközben fehér ruha volt rajta. Vagy amikor egy gazdag pasi majdnem megfulladt a sok habcsóktól. Vagy amikor... na mindegy, ezt lehet a végtelenségig ragozni. A lényeg az, hogy végig faarcot mutattam, amíg átvonultunk a termen is, ami a fogadásnak adott helyet.
Legalábbis átvonultunk volna, ha egy lakáj nem állja el az utunkat.
- Elnézést kérek, Milord - a fiatal férfi egy ragyogó mosoly kíséretében egy borítékot nyújtott át a 'férjemnek' lehajtott fejjel. - Ezt a Nagyságos Úr magának küldte.
Nagyságos Úr? Ti is érzitek ezt a szagot? Hogy is hívták ezt... pillanat... mindjárt megvan... talán ego? Lehetséges. Azonban szinte biztos vagyok benne. Christian egy gyors mozdulattal kikapta a szolga kezéből az említett tárgyat, majd elkezdte bontogatni. Közben az inas elpárolgott.
- Mi az, drágám? - szóltam hozzá puhán, ahogy a szerepem megkívánta.
- A hadnagy az irodájába hívatott minket - tátogott, akár egy ponty. Azonban szóra nyitva a száját már mást mondott. - Csak egy üzleti ügy. Nem tartozik rád.
- Értem - feleltem engedelmesen. - Egy tánc azonban előtte még belefér, nem?
Elcsúsztak a fegyvereim a ruhám alatt és meg kellett igazítanom őket. Ezt a női szalonban ugye nem nagyon tehettem meg. Nem nagyon tudtam táncolni, így teljesen Christianre kellett bíznom magamat, de így is megérte, ugyanis a kés tokjának a szíja vészesen meglazult.
- Minek? - suttogta, ahogy karon ragadott.
- Elcsúsztak a fegyvereim. Meg kéne igazítanod őket - válaszoltam ingerülten.
A szemei rám villantak, ahogy a keze a karomról a derekamra csúszott. Kitapintotta a késeim övét, illetve a pisztolyt, amit kaptam alapvető felszerelésként.
- Tehát azt mondod, hogy nyúljak be a ruhád alá a táncparketten? - súgta nyegle hangon a fülembe, én pedig megrázkódtam. - Szerintem te ezt nem gondoltad végig.
- Csak csináld! Az övem 4 lépés múlva enged, a tok a combomon pedig lépések kérdése, hogy mikor szánkázik le a bokámig - sziszegtem. - Nem bírja ki addig, amíg felérünk a hadnagyhoz.
Christian egy gyors fejmozdulattal felmérte körülöttünk a terepet. A tok szíja engedett, így még jobban összeszorítottam a combjaimat.
- A lépcsőig kibírja? - intett a fejével a cselédlépcsőhöz vezető ajtóra, amit tőlünk egy fél teremnyi ember választott el.
- Talán - mértem fel a távolságot. - Nem tenném rá a nyakamat.
Ő egy bólintással tudomásul vette, majd a keze a hátam aljára tapadva kormányzott finoman a tömegben. Kíméletlenül törtetett előre, nem kímélve az utunkba kerülő vendégeket. A nők olvadozva engedtek neki utat, azonban a férfiak mintha mindig elénk állták volna. Mielőtt azonban elértük volna a cselédlépcsőt, az ajtó előtt egy kísértetiesen ismerős alak állt.

Christian nyomásának ellenállva megtorpantam és a férfire bámultam. Ő is rám nézett, a pillantása pedig mellkason ütött. Szokatlanul fehér bőre és világos haja ellenére ontotta magából azt az ellenséges aurát, amit csupán a sötétség szóval tudtam definiálni. Ezen nincs mit ragozni. Ontotta magából a pusztulás leheletét. Önkéntelenül is a kezeire néztem, amiket fehér kesztyűk takartak, ránézésre drága anyagból és kiváló szabással.
Mit keres itt egy titán? Ez a gondolat úgy robbant az agyamba, akár egy ágyúgolyó. Ő melyik is? 
- Meglep, hogy itt látom - szólalt meg Christian mögöttem -, apám.
- Engem nem kevésbé, fiam - úgy nézett ránk, mintha ez egy teljesen szokványos szituáció lenne.
A tekintete végigsöpört rajtam és megállt ott, ahol a fia keze a derekamra simult. Érdeklődve megemelte a szemöldökét és kérdően pillantott a hosszú hajúra.
- Felenged minket? Dolgunk van - ragadta magához a szót a partnerem.
- Hidd el, megtenném, de nem ez a feladatom - kényelmesen és hidegen ejtette ki a szavakat, ahogy egy pohár italt magához vett.
Az ajkaim elnyíltak, ahogy a szemeim akaratlanul is keresni kezdték a férfi megbízóját. Tudtam, éreztem, hogy egy teremben van velünk.
- Akkor mi a feladata? - tette fel Christian a kérdést, ami mindenkit érdekelt.
- Egyszerű, mindjárt ismertetem is - mutatta, hogy várjunk egy pillanatot, amíg kiissza a poharát.
Nagy kortyokban nyelte a jófajta skót whiskeyt, majd egy elégedett sóhajjal letette egy arra járó pincér tálcájára a kiüresedett poharat. Eltávolodott a faltól és közelebb lépett hozzánk, aminek hatására én a legszívesebben elhátráltam volna, azonban Christian visszatartott.
- Nem engedhetem, hogy találkozzanak - villant veszélyes fény a férfi szemében.
- Kik? - kérdeztem értetlenül.
- Ön és a hadnagy odafent - felelt készségesen a kérdésemre, ahogy komótosan még közelebb jött. - A terv tehát a következő: Christian kiviszi önt a kertbe, onnan az erdőbe és magára hagyja. A sötétségben pedig nem fog tudni ide visszatalálni, kisasszony.
Összepréselve a számat pillantottam a partneremre.
- Christian nem tenne ilyet! - tagoltam le a férfinek.
- Apám, ne tegye ezt - szinte egyszerre mondta az előző mondatommal.
Meglepődve perdültem meg a tengelyem körül. A partnerem mintha... nem lett volna ura a saját testének. Remegett, verejtékezett és lesápadt.
- A vér kötelez, fiam - mintha a fehér hajú szavai kegyelemdöfésként érték volna az eddig annyira magabiztos Christiant.
A szorítása erősödött a karomon, ahogy elkezdett elvonszolni a cselédlépcsőtől a... kertbe vezető ajtó felé.
- Mit csinálsz?! Eressz el! Nem erre kell mennünk! - kezdtem el hadakozni vele, de semmi haszna.
Sokkal erősebb nálam.
- Sajnálom, Miyako - sziszegte összeszorított fogakkal, mintha fájdalmai lennének. - Ő az apám. Neki engedelmeskedem...