73. fejezet: Telik az idő!

"A Halál haragjába a Föld is beleremeg."

"Tehror szemszöge"
A lépteim visszhangoztak a szobában a puha szőnyeg ellenére is. Néztem a két alakot, akik mozdulatlanul feküdtek a hitvesi ágyunkon. Már 3 órája, hogy az öcsénk is becsatlakozott az illúzióba az arám mellé. A speciális varázslatának köszönhetően beszivárgott az illúzióba, amit Miyako tudatalattija teremtett meg. Önállóan mozog az álomban, azonban mivel ő nem Miyako tudatalattijának kivetülése, ezért nemsokára lejár az ideje. Miyako halálsápadtan feküdt a férfi mellett, mozdulatlanul, akár egy hulla. Néha meg kellett simítanom a még mindig kitárt szárnyait, hogy elhiggyem, csak alszik. A bukott angyaloknak tűzforróak a szárnyaik, ha viszont eltávoznak, csupán élettelen, hideg tollkupac lenne.
Azonban a menyasszonyom szárnyai még mindig annyi hőt termeltek, akár egy cserépkazán.
- Ki mondta, hogy beleavatkozhatsz?! - hallottam egy felháborodott, meglepően vékony hangot, ami valahonnan a konyha felől jött.
Felkaptam a fejemet és szinte fizikai fájdalommal távolodtam el Miyakotól. A szárnya ismét az ágyat nyomta a karjai mellett, fűtve a testét. Futólag rápillantottam Isaiahra, aki közel sem tűnt annyira halottnak, mint a nagynéném áldozata. Még volt egy egészséges mennyiségű szín az arcában, így nem aggódtam miatta.
Azonban mielőtt kimehettem volna a szobából a furcsa zajra, Isaiah megmozdult. Három órája először. Az arcszíne fokozatosan a picit sápadtból vörösbe ment át, mintha a torkára hurok szorult volna. Izzadt és nyögve próbált megfordulni. Miyako feje felé billentette a sajátját, mintha segíteni akart volna neki vagy figyelmeztetni, én pedig ismét odarohantam az előbbi helyemre. Mielőtt tudatosult volna bennem az iménti helyzet és a mozdulat jelentősége, egy vörös hajú, vak kislány rohant be a szobába. Moira ezen formája nem volt ismeretlen a számomra, de azért eléggé meglepett. Hozzá tartozhatott a hang, amit az imént hallottam.
Mögötte pedig az apám jött, ramaty állapotban, de gonosz mosollyal az arcán.
- Mit csináltál, Daer?! - mutatott a kislány Isaiah izzadó ábrázatára és cseppet sem békés arckifejezésére.
- Csak megtanítottam neki, hol a helye - válaszolt hidegen a férfi, bámulva a vak kislányra.
A vörös tünemény megérezvén, hogy nézik, a titán felé fordult opálos fényű szemeivel. Könnyek csillogtak azokban a szemekben.
- Engedd, hogy Miyako visszatérjen a fiadhoz - rebegte az édesanyám, én pedig nem értettem semmit. - Ha egyszer betéved az erdőbe, nem fog tudni visszatalálni!
- Nem is méltó egy istenséghez, ha nem képes visszatalálni - nézett felsőbbrendűen a kislányra. - Ezt te is felfoghatnád. Tudod, hogy mi történt velünk. Ha mi nem lehettünk boldogok, ők miért legyenek azok?!
Erre a közel sem annyira kecses szárnyaim kibomlottak és a férfit a falhoz szegezték. A nyálkás csont és hártya undorító cuppanó hangot hallatva kapaszkodott bele apám halandó testének a húsába. A testem ösztönösen mozdult, ahogy meghallottam a mondatát. El akar választani az arádtól. Vedd el mindenét, ahogy ő is tervezte veled! Az ösztöneim üvöltöttek, ahogy a titán szemeibe néztem.
- Utolsó kívánság? - kérdeztem reszelős hangon.
Szinte nem is voltam tudatában az előttem levő személy kilétének. Vakon támadtam rá, akár egy tudatlan halandó. Azonban ahogy az ujjai a bőrömbe mélyedtek, rájöttem, mekkora hibát vétettem. Egy pillanat alatt a szemközti falba csapódtam. Csillagokat láttam az ütés erejétől, ami a mellkasomon ért.
- Nem tudsz megölni - nevetett kárörvendően, ahogy leporolta a felsőjét. - Isaiah pedig nem képes nekem ellentmondani. Csupán egy kóboristen.
Úgy ejtette ki a kóboristen szót, mintha egy féregről beszélne. Valódi kékvérűként apám megvetette a félvéreket. Moira lépett oda a párjához és a kislányból egy kecses királynő lett. Moira igazi alakja méltóságteljes és tiszteletreméltó volt. Külsejéhez méltatlanul pedig ököllel akkorát vágott az őspár másik tagjának az arcába, hogy Daer a konyhában landolt.
- Fiam, én ellátom apád baját. Nyerek neked időt. Lépj kapcsolatba a bátyáddal! - vett nagy levegőt a titán. - Szorít az idő. Ha siettek, még megmenthetitek Miyakot!
Kábultan bólintottam, a nő pedig eltűnt a férfi által ütött lyukban. Isaiah nyöszörgött, Miyako arca pedig falfehér volt. A hang térített vissza a valóságba. Kézzel beletúrtam a félhosszú, fekete hajamba, zöld szemeimet pedig a szoba falain jártattam, hátha meglátok egy tükröt vagy bármilyen fényesebb felületet. Akkor tudatosult bennem teljes mértékben, hogy a hálószobám olyan szinten csak fekete színű, hogy a fénynek nincs min még megcsillannia sem, nemhogy visszatükröződni. Felpattantam a földről és sorra nyitogattam a fiókokat, majd a ruhásszekrényt. Szerencsére a ruhásszekrényben találtam egy antik tükröt. Viharvert és pókhálós volt már. A por fekete csíkot hagyott a pólómon, ahogy próbáltam kicsit tisztábbra törölni a felszínét.
Mikor már láttam benne a saját arcomat, az ujjaim elkezdtek fényleni, ahogy a tükör felszínét kezdtem simogatni. A vízszerű fodrozódás megjelent, a háttér pedig annyira fehér lett, hogy hunyorognom kellett a hirtelen fénytől, ami a tükörből áradt.
Totális ellentéte az én szobámnak.
- Jahve... - szóltam bele. - Ott vagy?
- Tudtam, hogy hívni fogsz, öcsi - szólt bele a komoly hang, de a gazdáját nem láttam. - Ne félj, Raphaellel úton vagyunk.
Még mindig kivert a víz a bátyám jövőbelátását illetően. Ő ezt örökölte az édesanyánktól. A fény halványulni kezdett, én pedig megijedtem, mert az egész tükör felszíne elkezdett szürkülni.
- Nyugodj meg, Tehror. Csupán beléptünk a dimenziódba, ezért látsz mindent szürkében - hangzott a megnyugtató hang a túloldalról. - Megmentjük a menyasszonyodat, semmi kétség.
- Repültök, ezért nem látlak titeket? - kérdeztem idegesen.
- Valami olyasmi - hangzott a bizonytalan válasz. Pár perces feszült csend után azonban ismét felhangzott a mély tenor. - Jó ilyennek hallani a hangod.
- Milyenre gondolsz?
- Aggódtam, hogy olyan leszel, mint a papa - mondta, miközben csatározás hangja szűrődött át a falon a konyhából. Emlegetett szamár. - A hangod viszont most... zaklatott. Szereted azt a nőt, akit az arádnak választottál, igaz?
A mellkasom sajgott, ahogy a páromra néztem, aki még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyon. Nem nagyon kellett agyalnom a válaszon.
- Az életnél is jobban - a hangom hitetlenkedve hangzott. - Fura, mi?
- Felettébb különös ezt hallani a Haláltól, valóban - helyeselt lassan. - De boldog vagyok. Érkezünk, most leteszem!
Ahogy ezt kimondta, a tükör elsötétült. Természetellenes csend telepedett a környezetre. Pár pillanat múlva azonban a szobám falán átlebegett először egy kéz. Még nekem is dermesztő jelenség volt. Főleg azért, mert utána egy pár fehér szárnyat láttam meg. Lilith emlékét ez visszahozta belém, a szárnyaimat pedig már-már ösztönösen szétnyitottam, csatára készen.
- Nyugodj meg, Tehror - szólt az angyal mögött haladó személy. - Nem ismered meg Raphaelt?
- Dehogynem - motyogtam, ahogy lentebb emeltem a kezemet. - Még mindig akkora, mint egy medve - az említett egy megvető horkantással rázta le magáról az út porát - és olyan mogorva is... És minek hoztad magaddal?
Jahve arca is feltűnt a testőre mögött. A bátyám azonban csupán sejtelmesen mosolygott, ahogy átnyújtotta az angyalnak a táskáját. Sokatmondóan biccentett az arkangyalnak, hogy ismertesse ittlétének okát.
- Raphael vagyok, a gyógyítás és az egészség arkangyala - mondta a morgós medve, ahogy kinyitotta a táskát, amiben... különböző növények voltak?
Őszintén nem igazán tudtam elképzelni őt gyógyítás közben.

Ő itt Raphael. Úgy néz ki, mintha fél kézzel bármikor meggyilkolhatna valakit kedvtelésből. És higgyétek el, ezt meg tudom állapítani ránézésre. A bátyám azonban megbízott benne.
Jahve szava pedig minden esetben, még számomra is szent és sérthetetlen volt.
Miközben Raphael a menyasszonyomat vette szemügyre, én a bátyámhoz fordultam.
- Nem hittem volna, hogy a segítségünkre sietsz - mondtam neki hirtelen.
Ő egy besértődött képet vágott, majd többszínű tincseit elsöpörte a szemei elől.
- Természetes, hogy segítek. Hisz egy család vagyunk - ezt egy olyan mosoly követte, amitől rossz előérzetem lett.
Az emberi hiedelmek tévedtek. Jahve nem a megtestesült jóság volt. Hanem a testet öltött igazságszolgáltatás, a bíróval, az esküdtekkel és magukkal az elítéltekkel. Mindig a megfelelő és legigazságosabb megoldást keresi mindenre. Ha lehet ezt mondani, ő a legijesztőbb hármunk közül.
A mennyország ura egyáltalán nem könyörületes veled, ha bűnösnek ítéltettél a szemében.

Jahve úgy néz ki, mint valami suhanc. Egyenetlen frizurája, szúrós tekintete és fejedelmi vonásai azonban annyira elütnek az emberi mítoszoktól, hogy tisztán látszik, nem jelent meg még senki előtt megtestesülve. Legalábbis az eredeti alakjában nem.
- Miért érzem úgy, hogy mögöttes szándékod van? - tettem fel a kérdést, ahogy a kék szemeibe néztem.
Szó nélkül átnézett az ágyra, ahol a menyasszonyom feküdt. Izzó tekintetében volt egy olyan ősi tudás, amit még a titánok sem mondhattak magukénak.
- Nagy gonddal készítettem el - motyogta maga elé. - Az ő lelkére különösen emlékszem. Különleges darab.
- Miyakora gondolsz? - Jahve válaszként csak bólintott. Egy mosollyal ismét felém fordult. - Tudod, minden lélekre emlékszem, amit valaha készítettem. Pedig volt egy pár. Az arád különleges.
- Miért? - kerekedett el a szemem, ahogy a fekvő lányra néztem, hátha most meglátom azt, amiről a bátyám beszélt.
- Ezt nemhogy neked kellene a legjobban tudnod, ha már a színem előtt kívánod összekötni halhatatlan élted az övével? - hangját irónia színezte.
A szégyen halovány szúrása hatolt a szívembe. Tudtam Miyakoról pár dolgot, de a lelkének születésének körülményeit nem sikerült megismernem.
Magabiztos, lelkiismeretes, gondoskodó, kissé arrogáns és néha nyafogós, de olyan imádnivalóan csinálja, hogy nem lehet rá megharagudni. Önfejű és büszke. Imádja a sütit. Nagy családot szeretne.
- Raphael, mi a diagnózis? - kérdezte a bátyám, elkerülvén a további kérdéseimet.
A hosszú hajú angyal fénylő szárnyait összecsukta. A bátyámnak nem volt szárnya, de mégis valahogy felsőbbrendűnek hatott az erőtől duzzadó arkangyalhoz képest. Raphael felénk fordult, ahogy a táskáját letette az ágy mellé.
- Titánillúzió. Az áldozat a saját tudatalattijában ragadt - közölte nyers hangon.
- Ezt már tudtuk - morogtam türelmetlenül, ahogy közelebb léptem a fehér szárnyúhoz.
- Többet nem tudok megállapítani - mondta fahangon. - Ne inzultáljon.
A tekintetem lecsúszott a kezeire, amik ökölbe szorítva pihentek a térdén. Állkapcsa szorosan összeszorítva, teste feszes, akár egy íj húrja. Mintha... undorodna valamitől. Miyakotól. Az én bukott angyalomtól.
Dühös lettem. Nagyon.
- Vizsgálja meg normálisan - közöltem halkan.
- Pardon? - kérdezett vissza hitetlenkedve. - Megvizsgáltam!
- Nem ért hozzá - közöltem vele a gyanúmat. - Ha megnézte volna rendesen és alaposan, testi kontaktust kellett volna létesítenie vele!
Raphael elfehéredett. A tekintete egy pillanatra mintha dühöt sugárzott volna.
- Azt mondja, hogy tapizzam le az aráját?! - fakadt ki, akár egy gyerek. - Nem vagyok rá képes... Ez a bukott... tisztátalan.
Jahve előre lépett, egyenesen a szolgájához. Az angyal félve nézett fel mesterére. A pillanat tört része alatt pedig a bátyám keze megalázóan gyengéden csattant az arcán. Az arkangyal pedig elvörösödött szégyenében.
- Ha nem érinted meg, egy másik bukottat kell - mondta a bátyám, Raphael pedig összerezzent. - A dolgod az, hogy enyhülést adj a betegeknek.
- Igen, az emberi lelkeknek.
- Ő is egykor az volt - érkezett a riposzt az én számból. - Azt mondod, hogy a faja miatt nem látod el?
Súlyos csend telepedett közénk. Végül a bátyám törte meg a csendet, miközben Isaiaht és Miyakot nézte. Isaiah egyre rosszabb színben volt.
- Ideje lenne felébreszteni, nem? - mutatott az öcsénkre. - Mi a jel?
Megegyeztünk egy jelben Isaiahval, mielőtt aludni ment. Persze a bátyám ezt a tudást is a mindent látó képességének köszönhette, én ugyanis nem árultam el neki. A jel egy ilyen procedúránál nagyon fontos. Ezzel a tudatalattija tudni fogja, hogy mikor kell befejezni az álombeli szereplést.
- Egy pofon a jobb orcán - válaszoltam, miközben még mindig az arkangyalt mustráltam.
Nem néztem oda, de hallottam a csattanást, a puffanást és a jajdulást. A hang alapján megpofozta a bátyám, ennek hatására felébredt, legurult az ágyról meglepettségében, majd feljajdult a föld érintésétől.
- Mi a f....?!! - kiáltott Isaiah, ahogy felpattant a földről. - Te meg ki...
A testvérünkhöz intézte a kérdést, azonban felemás szemei kikerekedtek a felismeréstől, mielőtt rákérdezhetett volna. Jahve barátságos arccal intett neki.
- Hali, öcsi - köszönt nagy mosollyal. - Vagyis félöcsi. Jahve vagyok, de csak Istenként ismernek. Te pedig Isaiah vagy, ugye?
Az öcsénk megzavarodott. Nagyon komolyan.
- T-t-t-t... - mutatott a legidősebbre közülünk.
Soha nem tudtuk meg, hogy mit akart kérdezni, mert fennakadtak a szemei és elájult. Sokkot kapva terült el az ágy mellett, ahonnan az imént tápászkodott fel.
- Elbűvölő - horkantott egyet a legidősebb, majd felém fordult, témát váltva.-  Krin még az arkangyalod, ugye? - kérdezte váratlanul Jahve, vigyorogva. Én csak bólintottam. Elégedett arcot vágott. - Hívd ide. Rég nem láttam már. És mérget vennék arra, hogy Raphael szívesen megismerkedne vele!