31. fejezet: Alku

"Mi lehetne a legnemesebb és a legkielégítőbb ár a Szabadságért cserébe?"

A szívem a torkomban dobogott, ahogy a férfi megfogta gyengéden a kezemet.
- Lucifer vagyok, örvendek - szorította meg enyhén a kezemet. - És maga, gyönyörű hölgy?
- Miyako - nyögtem ki a nevemet.
- Az Éj gyermeke... - mosolyodott el újra. - Apádat akár Éjnek is nevezhetjük.
Most már nem éreztem a cirógatását, csak egy szó dörömbölt a fülemben. Apa. Apa. Apa. Lucifer ismeri az apámat? A valódi apámat? Már az sem érdekelt, hogy maga az ördög simogatta a kezemet, csupán apámra tudtam gondolni. Enyhén csalódottságot éreztem azért, mert nem az az apám, akiről eddig ezt hittem. Viszont alkalmam nyílt megismerni a valódi és egyetlen apámat.
- Hol van? Életben van? Láthatom? - kérdeztem, immár teljesen energikusan. - Apám itt van?
- Igen, itt - bólintott Lucifer. - Az apád az egyik legkiválóbb hadvezérem.
Felcsillant a szemem és próbáltam elképzelni, hogy hogyan nézhet ki. Kivont karddal, zászlóval a kezében, esetleg egy ágyú mögül vagy fehér lónak a hátán... Izgatott lettem.
Egy pillanatig valami elöntött. Boldogság? Biztosan nem. Inkább a remény vibrálását éreztem a csontjaimban. Jó érzés volt.
De aztán... anyámat vezették be láncra verve és véresen, ruhájától megfosztva. Alig 3 lépésnyire volt tőlem, így tisztán láttam a zúzódásokat és a vágásokat. A jeges rémület kúszott fel a gerincemen, hogy aztán a tarkómon bizseregjen tovább. A remény tovaszállt. Ha tudtam volna sírni, már régen zokogtam volna. De így csak álltam, földbe gyökerezett lábbal és néztem, ahogy anyámat szinte ledobják a földre.
- Mit tettetek az anyámmal?! - kiabáltam, mielőtt felfoghattam volna a látványt.
Ha bilincs volt-e rajtam, nem éreztem. De a Sátán utamat állta, mielőtt bármerre mozdulhattam volna. Az előbb még sármos arca gonosz vigyorba torzult. De ez is jól állt neki, ezt kelletlenül el kellett ismernem.
- Hiszen magadra hagyott, nemde? - kérdezte, ezzel a kérdéssel pedig az elevenembe vágott.
Felélénkültek az emlékképek, amiket Krin mutatott nekem. Nem akart elengedni, a levél legalábbis ezt bizonyítja. Aztán a temetésem... Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egyformán emlékszik a nevelőszülőkhöz adására és a temetésére is...
Bár aki úgy emlékszik, mint én, azt őszintén sajnálom.
- Igen... - hezitáltam.
- Miért rohannál most hozzá, mikor ő sem rohant hozzád régen? - lépett közelebb hozzám és a vigyor eltűnt.
Mágia. Csak az lehetett. Ugyanis Lucifer szemében vigasztaló fény villant. Egy pillanatra, így lehet, hogy csak beképzeltem. Ugyanis valamit már megtanultam: az emberek csak azt látják és hallják, amit látni, illetve hallani szeretnének. Ez viszont cseppet sem változtatott semmin. Kitéptem magamat a szorításából és undorodva néztem rá.
- Azért... - kezdtem, miközben egyet léptem hátra, majd még egyet - mert ő távolról is szeretett. Éreztem, hogy ott van velem. Láthattam is, ahogyan megválik tőlem, hogy nekem jobb jövőt biztosíthasson, mint ami neki megadatott! - üvöltöttem.
A csend szinte csilingelt. A Sátán arcán nem jelent meg döbbenet. Sem vigyor, sem gúny, de még egy csepp sértődöttség sem. A hideg számítás arcát öltötte magára, mint valami farsangi maszkot. Be kell valljam, ez minden arcánál félelmetesebb tud lenni.
- A hírnököm megmutatta neked az erejét... - súgta nekem kifejezéstelen hangon. - Az Aranyangyalba hatalmas akaraterő szorult, nemde? Azt hiszi, hogy megmenekülhet a posztjától, viszont amerre csak jár, a Halál úgy jár a nyomában, mint a gazdája után a pórázon tartott, sétáltatott kiskutya.
- Krin? - néztem a férfi arcára hitetlenkedve. - Krinről beszél?
Nem tudtam, mit akar ezzel. Krin és... Halál... kiskutya? Nem tudom, hogy csak a világok közötti utazás babrálta-e meg a vezérlésemet vagy csak ilyen rossz vagyok logikai fejtörőkből.
- Milyen aranyos kis becenév! - nevetett fel hátravetett fejjel. - Ugye nem tudod, hogy valójában kicsoda?
- Semmit nem tudok róla - válaszoltam halkan.
Ez volt a teljes igazság. Krint anélkül tiszteltem, hogy bármit elmondott volna magáról. Még csak azt sem tudtam, hogy mi az igazi neve! De tudjátok mit? Anélkül is lehet valakit tisztelni, hogy ismernéd az igazi valóját.
Éreztem a belőle áradó erőt és felsőbbrendűséget. Ellenkezés, lázadozás és egy szó nélkül meghajoltam a felettem álló lány előtt, persze csak képletesen.
- Nem véletlen - vette a két keze közé a kezemet maga az ördög. - Kristana, a Halál arkangyala, nem bízott meg soha senkiben.
Lefagytam. A fejem zúgott, a fülem pedig csengett. A felsőbbrendűség... Ez a hír úgy hasított keresztül rajtam, mint egy vonat. Arkangyal? Mármint az az arkangyal? Ránéztem a pár lépéssel mellettem lévő, eszméletlen Krinre. Egy tisztavérű lenne, aki arra van kárhoztatva, hogy parancsoljon nekünk? Vagyis nem nekünk, hanem a Halálnak?
Kitéptem a kezemet Lucifer kezei közül és megpróbáltam eltaszítani az útból, hogy a fájdalmakkal küzdő anyámhoz mehessek. Krin tud magára vigyázni, hiszen arkangyal! Csalódott voltam. Nekem jobban megnyílt, mint másoknak, de ezt elhallgatta előlem. Inkább anyámra fordítottam minden figyelmemet, Krint teljesen kizárva a fejemből.
Bár a Pokol Ura nem mozdult egy tapodtat sem, én rendületlenül próbáltam kicselezni. De ő mindig egy lépéssel előttem járt.
- Mi az ára? - kérdeztem zaklatottan, mikor két démonőr közrefogott.
- Tessék? - kérdezte Lucifer csúfondáros mosollyal.
- Mi anyám szabadságának az ára? - feleltem újra. - Bármit megadok! Mindenemet odaadom, amim csak van! A lelkem a tiéd, csak anyám legyen szabad és ép!
Anyám felemelte a fejét a padlóról és halványan rázta a fejét.
- Ne tedd! - suttogta gyötrelmes hangon. - Nem érek annyit... - szeméből egy könnycsepp gördült végig az arcán, mire a padlóra cseppent, rózsaszínné vált az arcán lévő vértől. - Én eleget éltem... Most rajtad a sor...
- Anya... - annyira sírni akartam. De nem ment. A szorítás a mellkasomba egyre nagyobb és nagyobb lett. A padlóra rogytam, hogy anyával egy szintben lehessek. Lucifer mondott valamit, amitől az őrök elengedtek. Úgy csúsztam oda anyához, mint egy megvert kutya. - Szabadok leszünk...  - rebegtem neki. - Egy család lehetünk...
- Ne add neki a lelkedet, kincsem - suttogja elhaló hangon. - Ne kövesd el azt a hibát, mint én!
Azzal az öntudatlanság mély vermébe zuhant. Én pedig felette gyászolok halkan. Hogy mit? Magam sem tudom. Anyámat? Magamat? A normális család lehetőségét? Talán mindezt egyszerre.
- Az ördög nem jár alku nélkül - szóltam a felettem tornyosuló férfihez anélkül, hogy ránéznék. - Mi az ár? Mi az ára annak, hogy anyám szabad lehessen?
- Neked mennyit ér az ő szabadsága? - a kérdésére impozáns szemeibe néztem, ami csillogott.
- Bármennyit - vágtam rá és felálltam öntudatlan anyám mellől. Újra az ördög szemébe néztem, amiben gondolatok örvénylettek. - Bármit megadok neked.
Lucifer szemében olyan csillogás uralkodott el, amilyet még életemben nem láttam. Igazi üzletember örömét fedeztem fel a tekintetében. Kihívóan felemelte az egyik szemöldökét, mintha azt kérdezte volna: Bármit?
Én csak komoly arckifejezéssel válaszoltam neki.
Vajon Lucifer mire gondolt, mikor meglátta a beleegyezésemet? Fogalmam sincs.
Egyet viszont tudok: semmi jóra.

30. fejezet: A pokol legfényesebb tömlöce

"Ő állt ott. Az, aki hatalmával birodalmakat rombolt le és épített újjá. Az Éjszaka Ura, kinek rettegik a nevét a mennyországban és azon túl is. Jól gondolod, ő az... Lucifer..."

- Krin, gyerünk! Kelj fel! - ráztam a vérző fejű társamat, miközben azok a démoni lények körbeálltak minket. - Nehogy most add fel, gyerünk!
- Asszonyom, megszöktek! - hallottam mögülem az egyik démonfajzat hangját. - Kövessük őket?
Nem láttam, hogy kihez beszélt. Viszont amikor Krin ébredezni kezdett, felrángattak mellőle. Kitártam a szárnyaimat és varjú módjára csapkodtam vele. És akkor megpillantottam azt, akinek szólt az asszonyom megszólítás. Nem hittem a szemeimnek. Ő az... Akit Krin megmutatott nekem. Ráadásul éjfekete szárnyakkal magasodott fölém, mint valami fejedelem. Abbahagytam a csapkodást, hagytam, hogy két oldalról közrefogjanak. Én pedig csak bámultam a nőre, aki száz év alatt egy percet sem öregedett. A vörös hajú nő, aki a temetésemen leghátul sírt. Akinek a koszorút adtam. Aki elhagyott babakoromban.
Ő volt az. Az anyám...
- Hagyd őket! - válaszolt a démonnak. - Megvan az, amiért jöttünk.
Hideg hangja a húsomba hasított, akár egy penge. Ott álltam előtte, de rám sem nézett. Pillanatok alatt rájöttem, hogy most nem lenne megfelelő az idő a nagy anya-lánya találkozásra. Inkább csendben maradtam, mialatt Krint felsegítették a földről.
- Értettem! - hajolt meg a démon.
Eliszkolt anyám közeléből. A szívem legmélyebb bugyrába büszkeség költözött. Anyám olyan személy, akitől még az alvilág népe is retteg! Ezt nem sokan mondhatják el magukról! Krint mellém állították, majd éles fájdalom hasított a szárnyamba. A hátam és a szárnyam csatlakozásánál belém szúrtak egy fecskendőt.
- Ne érjetek a szárnyamhoz, pokolfajzatok... - mondta olyan hidegen és fenyegetően Krin, hogy leheletnyivel arrébb húzódtam tőle.
Tudtam, hogy nem rám irányul a haragja, mégis megrémültem. Olyan szinten kirázott a hideg, hogy úgy éreztem, mintha a húsom ráfagyott volna a csontjaimra. De azok nem is foglalkoztak vele. Krin mintái felragyogtak, majd felszisszent. Viszont a szérumot beadó személy felordított a fájdalomtól. Valami meleg és nedves csapódott rám, először azt hittem, hogy csak a Krin fejéből jövő vér az. De nem az volt. Ugyanis a még mindig ordító démonnak valami igencsak lekapta a kezét. Ránéztem a 2 méter magas lányra, aki elnehezült szempillák alól figyelte a világot. Nagy csattanás hallatszott, ösztönösen a hang irányába fordultam. Dova... Őt is elkapták. Félájult állapotban egy démonnal hadakozott, aki a karjaiban hozta ki a lányok mosdójából.
A szárnyaim elzsibbadtak, végül nem is éreztem őket. Enyhe surrogással értek a földhöz, mivel nem tudtam megtartani a súlyukat. Dova is kapott a szerből, őt a másik oldalamon állították meg.
- Mit akarsz tőlünk, Ős? - Krin szinte köpte a szavakat.
Ős? Mármint a rangbeli Ős? Azt hittem, lehidalok ott helyben. A nő felénk fordult negédes mosollyal. Viszont nem a szívéből jött, ettől pedig végigfutott rajtam egy rosszféle borzongás.
- Én csak begyűjtöttelek titeket - vont vállat.
- Elárultad a fajtádat azzal, hogy Luciferrel szövetkeztél! - mordult fel Dova. - Hát semmi sem szent neked?!
A nő kifejezéstelen arccal ránk nézett, majd nevetőráncok gyűltek a szeme körül. Végül kirobbant belőle a nevetés, de úgy, hogy szinte fuldokolt. Csilingelő nevetése betöltötte a teret és az időt körülöttem. Azt kívántam, bárcsak mellette lehettem volna gyerekkoromban. A valódi anyámmal. Viszont elkezdett motoszkálni bennem egy érzés. Vajon ki lehetett az apám? Miért nincs itt? Vajon ő is olyan, mint anya? Vagy jobb? Vagy már rég meghalt? Kérdések egész tömege úgy futott rajtam keresztül, akár egy kamion.
- Mi természetünknél fogva Lucifer felé húzunk - szólalt meg az anyám. - Én csak engedtem az unszolásnak. Vigyük őket! - mondta hidegen.
- Mit kapsz ezért? - szólaltam meg halkan.
Halk hangom ellenére az Ős egyből rám nézett metsző tekintetével. De tudtam, hogy nem fog bántani. Ha pedig mégis... Akkor nekem befellegzett. Méghozzá nagyon csúnyán.
- Így nem ölnek meg - mondta kíméletlenül. - A ti épségeteket pedig nem tudom garantálni!
Azzal elsötétült előttünk minden, ahogy a körülöttünk lévő démonok számunkra ismeretlen nyelven kezdtek kántálni. Arra még tisztán emlékeztem, hogy egy örvény tépte a hajamat és immár élettelen szárnyaimat. De én csak behunytam a feketeséget látó szemeimet és engedtem a zuhanásnak.  Ennek az ismerős, körbeölelő sötétségnek, amelynek egyszer már megadtam magamat, méghozzá 100 évvel ezelőtt, egy több mázsás gerenda alatt.

***

- Eredj, bukott! - egy ütést éreztem a hátamon.
A szemem kinyílt, ahogy megtántorodtam. Szárnyaknak ütköztem, az enyémekhez hasonló, fekete szárnyaknak.
- Végre öntudatodnál vagy! - morgott a szárnyak gazdája. - Ideje volt már!
- Dova? - kérdeztem kábultan. - Te vagy az?
- Nem, a Télapó! Persze, hogy én vagyok az! - zörgette meg a bokabilincseket.
Meneteltünk. A szárnyaim (amik még mindig nem működtek) erős szíjjal a mellkasomhoz és a hátamhoz volt erősítve. A lábaimon láncok csörögtek, ami össze volt kötve a többi rab láncaival. A kezeim a hátam mögé voltak kötve. Ahogy kitisztult a látásom, próbáltam felmérni a környezetünket. Hát, nem sokra mentem. A meztelen talpam forró köveken vitt végig, minden kő egy újabb sebet okozott a bőrömön. A kátrányfekete kövek között vérvörösen izzó láva tekergőzött, akár megannyi kígyó. Fölöttünk az ég a narancssárga és a vörös árnyalatai között mozgott, semmilyen égitest nem volt látható, ahogy felhők sem. Olyan, mintha az egészet csupán ráfestették volna egy üres vászonra, de festék már nem maradt annyi, hogy életet is vigyenek a festménybe. Kifejezetten kirázott tőle a hideg, ami ellentmondott az ezen a földön uralkodó klímának. A hőség tikkasztó, a környezet sivár és száraz. Házak nem voltak, csupán a föld, az ég és az ott köröző dögkeselyű-szerű valamik. Mert azok tuti, hogy nem madarak voltak.
Hatan voltunk rabok: mi 3-an és még 3 ismeretlen lény, valamilyen démonok. Egyik ocsmányabb volt, mint a másik.

Bolond, ki földre rogyván     fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként     mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul,     mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok,     maradni úgyse mer.

(Radnóti Miklós: Erőltetett menet - részlet)

Ez a vers nagyon illett erre a helyzetre, a mögöttem lévő démonok ezt motyogták. A sor elején Krin sétált, utána Dova, én és a 3 démon. A rabdémonok pedig ezeket a sorokat mormolták, mint valami imát. A sor elején és végén 2-2 nagydarab fogdmeg démon kísért minket. Bőrruhákat viseltek és mindannyiuknál ostor, illetve a láncok végei voltak. 

A csuklómon meleg folyadék csorgott végig, az orromba kúszott a semmivel össze nem téveszthető vasas illat, a vér illata. A kezeimet és a bokámat kidörzsölte a bilincs. A bőröm pedig nem tudott összeforrni. A lábaim összegabalyodtak a fáradtságtól. A láncokba belecsavarodtam, én pedig kidőltem a sorból. A mögöttem lévő démon is velem esett. Úgy éreztem magamat, mintha csak külső szemlélője lennék az eseményeknek. A számból vér serkent, ahogy a durva kőre zuhantam.

- Álljatok fel, mihasznák! - csattant az ostor, fröccsent a vér.

A viperámat egy ostorcsapás szántotta végig. A vörös csíkból hurka lett. A mögöttem lévő démon felállt és felsegített. Az izmaim zsibbadtak, a csontjaim szinte kocsonyák voltak. Az ostorcsapás helye határozottan fájt. A képességeimet semlegesítették. A szérum, amit beadtak, az tehette ezt velem.

- Mindjárt ott vagyunk! - súgta oda nekem Dova.

- Honnan tudod? - csupán hörgésnek tűnt a felrepedt szám miatt, de Dova értette a kérdést.

- Krin mondta - magyarázta meg.

- Tiszta rejtély ez a lány - morogtam magamban.

- Ő állítólag már párszor megjárta a Poklot - suttogta nekem Dova, de a démonok ismét felemelték az ostorokat, csapásra készen.

Mi elhallgattunk és kisvártatva tényleg megjelent egy építmény a horizonton. Minél közelebb kerültünk hozzá, annál rosszabb előérzetem lett. Végül is, a Pokol Urához mentünk. A hatalmas építményt több méteres fal védte. Csontokból és végtagokból épült fel. Egyszerre volt lélegzetelállító és gyomorforgató.

 

- Lucifer már vár titeket! - szólt az őrző démon.

A hatalmas csontkapu kitárult előttünk. Lávakövek, vér és letépett végtagok... Erre számítottam. Viszont ami valójában fogadott, az ledöbbentett. Fényűző udvartartás, háremhölgyek, harcos férfiak és mosolygó szolgálók, akik kedves arccal szolgáltak fel frissítőket és finom falatokat. Elszégyelltem magamat, ahogy a ruhájukra néztem, aztán az én szakadt, alig takaró rémségemre. Minden szem ránk szegeződött. Vörös tekintetek MINDENHOL! Azt hittem, hanyatt dobom magam!

- Ne nézz a szemükbe! - súgta egy hang a fülembe, amitől megremegtem.

- Tanácsot fogadjak el egy démontól? - válaszoltam hidegen, ugyanis az a démon adta a tanácsot, aki felsegített a sorban.

Szárnyas rémség volt, egészen emberi arccal és testtel.

- Ha a mi világunkban akarsz boldogulni, muszáj lesz! - hajolt közelebb hozzám.

Csak akkor vettem észre, hogy a démont tetőtől talpig mocsok és vér borította. Egyébként egészen helyes arca lenne.

- Ne mássz bele a személyes terembe, oké? - fordultam hátra, hogy szembenézzek vele.

- Ahogy akarod, kisasszony! - hajolt meg gúnyosan.

- És mégis miért akarsz nekem segíteni? Hiszen bűnöző vagy, nem? - néztem rá gyanakvóan, mire a szája szegletében egy különös mosoly húzódott.

- Ugye nem tudod, hogy miért kerülünk fogságba itt, a Pokolban? - villantotta rám a mosolyát.

- Gondolom én, bűnözés miatt... - vontam meg bizonytalanul a vállamat.

A mosolya kiszélesedett, már a hideg futkározott a hátamon. A fülemnél éreztem a válaszát, pedig egy centivel sem jött közelebb.

- Könyörületes voltam, azért hoztak ide - suttogta.

- Kö-kö-könyörületest mondtál? - dadogtam összevissza.

Ha itt, a pokolban azért csuknak le, mert könyörületes vagy, fogalmam sincs, mit művelnének egy exangyallal (történetesen velem), de nem számítottam semmi jóra.

- Igen - válaszolt. - Minket, démonokat a jóságért megbüntetnek. Viszont nem sok bukottat szoktak idehozni, úgyhogy nem tudom, hogy mi lesz a sorsod.

- Ez biztató... - motyogtam magamban, miközben egyre bentebb meneteltünk, az udvar szíve, a palota felé.

Ahogy egyre mélyebbre merültünk az udvar belseje felé, a mulatozó nép eltűnt. Fojtogató vérszag vette át a helyüket, a gyomrom rossz értelemben bizsergett, a hátam pedig egyre jobban fájt élettelen szárnyaim súlya miatt. Ránk rakodott az út pora, a bőrünk megperzselődött az éghajlat miatt, kiszáradtunk és éhesek voltunk. Szóval minden bajunk volt.

Végre elértük a főkaput, ami egyenesen a trónterembe vezetett minket. Az őrző mély meghajlással nyitott nekünk ajtót úgy, mintha minimum főnemesek lennénk, nem láncra vert rabok.

Ott ült, a fekete márványból készült trónon. A Sötétség Fejedelme. A fal mögötte vérvörös domborművektől volt művészien baljóslatú, az aranyozott szélű szőnyegről sütött az elegancia. Mindenhova néztem, csak rá nem. A falakat a terem két oldalán vastag brokát- és bársonyfüggönyök ékesítették. Rögtön a függönyök előtt asztalok sorakoztak az ajtótól egészen a trónig. Az asztalok mögött nem ült senki, amit furcsálltam. Viszont a keskeny szőnyeg a terem közepén futott, két oldalán szolgálók hajbókoltak. Sikerült egynek a fekete csuklyája alá lesnem, de megrettentem. A kántáló férfinek nem volt szeme. A szeme helyén csupán fekete füst tekergett.

Újra a trón felé pillantottam. Annak a talapzatát vettem jobban szemügyre, nehogy gazdájára kelljen néznem. Éreztem azt az állatias, gyilkoló, sötét ösztönt, amit magából ontott. A bilincsek csörgése elnyomta a meghitt kántálást a csuklyások részéről. Lábaimról és kezeimről lehullottak a bilincsek, majd megszólalt egy hang. Egy hang, ami már olyan sok embert ítélt kárhozatra, csábított bűnre és ültetett gondolatokat a gyanútlan agyakba.

- Álljatok elém, hadd lássalak titeket! - szólt a hang.

A tanácsos démon (most már így hívom) enyhén meglökött a hátamnál, én pedig előre tántorodtam. Nem mertem felnézni. De azt pontosan láttam, ahogy leszállt a trónjáról és felénk lépkedett. Mezítláb van! Hasított az elmémbe a gondolat. Miért van egy nagyúr mezítláb? Nem emeltem fel a fejem, inkább kitartóan hallgatóztam.

- Az Aranyangyal! - egy-két taps hasított a levegőbe. - Üdv újra a palotámban, Kristana!

Kristana...?

- Krin vagyok, Lucifer. Akárhogy hívsz, soha nem fogom újra felvenni azt az átkos nevet! - válaszolt Krin.

Az Aranyangyal találó név rá....

- Régen így hívtak, nemde? - nevetett fel az a bűnnel teli hang. - Ez a név, Kristana, örökre benned marad. A lényed részét fogják képezni... örökre.

- Semmit nem tudsz rólam, démonok atyja - kezdte Krin. - Így nem parancsolhatsz nekem, ebből az aranykalitkából, amit te a palotádnak nevezel. Akárhogy is kezeled ezt a lakhelyet, tudd: ez a Pokol legfényesebb tömlöce. Amiben te magad vagy a rab - ördögi hangon suttogta. - Én már megízleltem a szabadságot, többször is kiszabadultam már innen. Nem tarthatsz vissza. Sem most... sem soha! - a végét már üvöltötte.

A monológ meglepett. A monológ tartalma meglepett. A hangerő meglepett. De főleg ez: KRIN KONKRÉTAN LEÜVÖLTÖTTE AZ ALVILÁG URÁT! Na mi ez, ha nem bátorság?!

Csattant egy kéz, Lucifer pedig eggyel arrébb lépett. Dova következett. Ő csendben maradt.

- Uraim, vigyétek! - intett két izmosabb démonnak, akik nagy nehézségek árán, de elrángatták Dovát. 

A lány kapálózott, ordibált.

- Miyako, ne hajts fejet neki!!! - kiáltott még egy utolsót, mielőtt kiértek a hatalmas ajtón és az bezárult mögöttük.

A csupasz lábak mozdultak. Egy lépés... majd még egy... a harmadik lépéssel már előttem volt. A belőle áradó hő már-már elviselhetetlen volt. Csak a szőnyeget bámultam, nem mertem felnézni. Egy kéz úszott be a képbe, ahogy az állam alá nyúlt gyengéden és felemelte erőtlen fejemet.

Kócos, vörös haj. Parázsló, zavarba ejtően vérvörös szemek, a szivárványhártyája körül fekete gyűrűvel. Markáns arcvonások, férfiasan erős arc. Akár egy görög szobor is lehetett volna. Nem volt sem szarva, sem démonfarka. Szálkás felsőteste csupasz volt, az izmok szinte táncoltak a bőre alatt. Egy fekete és bő nadrág volt rajta, ami úgy ölelte körbe, akár a füst. Mintha folyékony márványt látna az ember, ami a füst légies lebegésével van megáldva.

Abban a pillanatban el kellett ismernem, hogy az Alvilág Ura a leggyönyörűbb férfi volt, akit valaha láttam. Ahogy a szája mosolyra húzódott, megdobbant a szívem.

29. fejezet: Ébredés

"Ha a szükség megkívánja, sok mindent másképp csinálunk..."

"Stephan szemszöge"
Lassan oldalra fordítottam a fejemet. Egy lány ült ott, szőke hajzuhataggal és zöld szemekkel. Neki is volt egy viperatetoválás a karján. De nem tudtam attól a ténytől elszakadni, hogy az alkarján tátongott egy jókora seb. A húsa szinte kilógott a bőre alól, de ő mégsem tulajdonított ennek akkora jelentőséget, hogy foglalkozzon is vele. Én bezzeg egyből pánikolni kezdtem volna, ha nem tette volna rá a kezét az arcomra.
- Ha pánikolsz, el fogsz vérezni - jelentette ki.
Dallamos hangja volt, akár egy angyalnak. De valahogyan a vérző sebe elrontotta az összhatást.
- Ki vagy te? Hol van Miyako? - zúdítottam rá a kérdéseimet.
- Rix vagyok, szolgálatodra - biccentett egyet köszönésképp. - És fogalmam sincs, hol van Miyako.
A karján tátngó sérülés a szemem láttára kezdett el gyógyulni. A vérzés elállt, az inak összeforrtak. A bőr elkezdett összeforradni. Szóval ő is bukott angyal, ahogy a testőrünk is.
- Pedig veletek ment az este, nem? - kérdeztem rá és inkább a lány arcára fókuszáltam.
- Jól tudod, ember - az ember szót szinte köpte. - Az este folyamán 3 emberemet elvesztettem, köztük Miyakot.
A testem megdermedt. Elvesztett 3 embert? Úgy tűnt, ő a vezér. A szemében bánatos csillogás volt, amire nem számítottam egy halhatatlantól. Az ujjait ropogtatta, ahogy felállt. Az ágy mellé sétált, a kezét pedig a homlokomra tette.
- Furcsa az aurád - jelentette ki. - Egy emberéhez képest.
- Mi történt az este? - leráztam magamról a kezét.
Ő egy bánatos sóhaj kíséretében letelepedett újra az ágy melletti székre. Hátradőlt és lehunyta a szemét. Hirtelen azt hittem, hogy aludni akar, már nyúltam volna érte, hogy felrázzam. De nem, utólag kiderült, hogy relaxált. Így könnyebben el tudta mondani a történteket. Elkezdte a mesét, én pedig feszült figyelemmel hallgattam.

"Rix szemszöge - a buli estéje"
A bárpultnál ültem, mikor valaki a vállamra tette a kezét. Azt hittem, hogy ismét valami részeg disznó, így mérgesen összehúzott szemekkel hátrafordultam. De legnagyobb meglepetésemre Miyako állt ott. Felmértem tetőtől talpig, nem volt kifogásom az öltézékével kapcsolatban.
- Üdv, Miyako! - mosolyogtam rá. - A ruhád tökéletes. A düh, ugye?
Külső szemlélőnek ez a beszélgetés nagyon is értelmetlen volt, de Miyako csak bólintott egyet. Mi értettük, hogy miről van szó. A fejemmel Krin felé intettem, aki éppen a pókerasztalnál a lapokat bűvölte. Hozzá osztottam be Miyakot, ugyanis legidősebb csapattagunk tanította meg az alapokra. És ahogy őt ismerem, biztosan pókerezni is megtanította. A lány megértette, amit üzentem neki.
Miyako egy mosoly kíséretében rendelt egy martinit és a pókerezőkhöz ment. Hogy hol is volt ez a buli? Egy nightclub épületében, amit erre az estére egy gazdag hapsi kibérelt. Magánrendezvénynek indult,de valójában a kidobóemberek minden dögös csajt beengedtek. Csupán azt furcsálltam, hogy ennyi erővel Miyakot akár ölben is behozhatták volna. Ő nagyon emberi. És ez kifejezetten látszik rajta.
- Szia, cica, táncolunk? - szólított meg egy hang.
- Inkább a többi lánynak csapd a szelet, Don - vetettem oda anélkül, hogy egyáltalán megfordultam volna. Bárhol felismerem az embereim hangját. - Elvégre ez a dolgod.
- És neked pontosan mi is a dolgod, Rix? - ült le mellém egy bárszékre.
Rendelt egy felest és úgy fordult hozzám. Azon az estén a küldetés kedvéért kihívóan öltöztem fel. Vörös top, ami nem takarja a hasamat és egy fehér, farmer rövidnadrág. A hajamat kiengedve hagytam, a szemeimet pedig szemhéjtussal kiemeltem.
- Irigység - húztam el a számat.
Nekem valamiért ez a vonalam a legfejlettebb. Már friss angyalként is öntudatlanul tápláltam ezt az ágat. És így, hogy van egy kiemelkedő "szakterületem", kaptam egy csapatot is.
A kijelentésemre Don felvonta az egyik szemöldökét és kacéran elmosolyodott. Mondanom sem kell, az övé a bujaság. Ez a mosoly már hány lány vesztét okozhatta! Inkább bele sem gondoltam.
- Akkor nem látom akadályát, hogy táncoljunk egyet, főnök - rántott fel engem is.
- Hé! - kaptam ki a karomat a kezéből. - Ugyan miért?
Don közelebb jött hozzám, a testünk majdnem összeért. Csinált már ilyet máskor is, így tudtam, hogy valamit mondani akar. Így a kezemet rátettem a vállára és a fejemet a nyakhajlatába fúrtam, mintha szerelmes pár lennénk. A fülem viszont szabadon volt, így kiválóan hallottam Don szavait.
- Az emberek irigyek lesznek rád, amiért téged viszlek táncba és nem őket - fejtette ki suttogva. - Meg a környéken észrevettem pár démont, akik erre jöttek. Be kell dobnunk magunkat.
- Hol láttad őket? - dünnyögtem a nyakába.
- A parknál jártak, mikor fentről észrevettem őket.
Fél kezemet a hátára csúsztattam, hogy megnézzem, kiszakadt-e az inge. Szerencsére nem , mert az már nagyon feltűnő lenne. Főleg a lányok körében...
- Nyugi, levetettem az inget és úgy repültem - súgta a fülembe és éreztem, ahogy mosolyog.
- Félmeztelenül? - kuncogtam egy kicsit. - Remélem, nem vett észre egy tinilány sem.
- Hidd el, örülnének egy olyan világvégének, ahol félmeztelen angyalok röpködnek.
- Valószínűleg igazad van - emeltem fel a fejemet és a szemeibe néztem. - Gyere, táncoljunk!
Egy ellenállhatatlan mosolyt villantva kísért a táncparkettre. Hát mit ne mondjak... Őrülten jó táncos. És szinte éreztem, ahogy felnyársalnak az irigy pillantások. Meg pár lány engem figyelmen kívül hagyva hozzádörgölőzött Donhoz, ami meg csupán az ő erejét növelte.
Megláttam a démont. De amit a legjobban furcsálltam, egy másik bukott angyal volt vele. A rangbeli különbség köztünk és a másik bukott között hatalmas volt. Egy Ős. Az egyetlen, amiből ezt meg tudtam állapítani, hogy ilyen vörös sörénye nem nő mindenkinek. Ahogy a haja meglibbent, por szállt fel. Angyalpor volt ez, amit csak a rangidősök tudtak termelni. Az embereket bűnre csábítja az íze, vagy akár csak a jelenléte a bőrön.
Ha egy ilyen rangú bukott megjelenik, az soha nem jelent jót. A tömeg felajzott lett az angyalpor hatására. Kitört a bűnös káosz. Még több démon jelent meg a tömegben, felénk vették az irányt. Megmarkoltam Don ingét és jeleztem neki. Én kifelé indultam a tömegből, ő pedig ment és Pault szedte össze. Én Tinát és Dovát kerestem. A zöld melíros barátnőm meg is lett.
- Nem láttad Dovát? - motyogtam neki.
- Pár perce begyűjtötték a mosdóból - nyelt egy nagyot. - A démonok mindent elleptek. A tetőre kell mennünk.
- A többiek nélkül nem megyek! - súgtam vissza ingerülten. - Láttad az Őst?
- Igen. Ő parancsol a démonoknak. Valakit keresnek közülünk - adta le Tina az infót. - Krin vagy Miyako. Esetleg mindkettő.
- De Dova miért?
- Fogalmam sincs - rázta a fejét.
- Én megyek és begyűjtöm a csajokat - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.
- A tetőn fogunk várni titeket a fiúkkal - bólintott és levált tőlem.
Átverekedtem magamat egészen a pókerasztalig, ahol éppen Krin behúzott az egyik démonnak. Az emberek annyira tobzódtak az élvezetekben, hogy észre sem vettek semmit. Konkrétan egy atombombát is robbanthattunk volna mellettük, ők azt sem vették volna észre. Miyako tökön rúgott egy férfit, aki a fájdalomtól összegörnyedt.
Beverekedtem magam közéjük és próbáltam távol tartani tőlük a démonharcosokat. Ütöttem, vágtam őket, de nagyon ment nekik a regeneráció. Az Őst nem láttam sehol, ez pedig nagyon rossz jel. Bármit művelhet, amíg nem látjuk. 3 méteres körzetben minden démont kirúgdaltunk a közelünkből. Krin egy fájdalmas nyögés kíséretében buborékot vont körénk.
- Menjünk! - mondtam nekik.
Krin ment hátul, ő tartotta az arany csillogású védőburkot. Miyako haladt középen, vagyis inkább Krinnel egyvonalban, ő bíztatta a legidősebb angyalt közülünk. Én pedig a burok szélén mentem. A karommal kinyúltam egy késért, de ez nem járt sikerrel. A karomba egyből belehasított egy démon, így egyből visszarántottam a karomat. Egy nagy vágás éktelenkedett rajta, dőlt belőle a vér. Démonkard. Még mázli, hogy nem a karomat vitte le, azt nem bírná helyrehozni a testem. Már a lépcsőnél tartottunk, mikor Miyako sikított egyet.
- NE! - üvöltötte.
Visszanéztem, de bár ne néztem volna. Az Ős volt. Krin fejéből pedig egy konyhakés állt ki, markolatig belenyomva. Miyako előkapta a fegyverét és tüzelt. Megsorozott egy Őst! A burok pedig elvékonyodott, majd összetört. Odaszaladtam a földön vergődő Krinhez és kirántottam a konyhakést a fejéből. A koponyája teljesen összeroncsolódott, de már gyógyulásnak indult. Csupán egy nomális késről volt szó, így túléli.
A derekamat valaki átkarolta, majd elrántott tőlük. Paul volt az. A vállára vetett és úgy verekedte magát keresztül a démonokon. Én visítva és könnyezve kapálóztam, de hasztalanul. Nem ment vissza. A földön fekvő Krint és a mellette térdelő Miyakot elnyelte a tömeg. A démonok körbefogták őket. Nem láttam már őket.
Paul bevágta a vasajtót, ahogy felértünk az épület legmagasabb erkélyére. Tina és Don egy acélrúddal kitámasztották, hogy nyerjünk egy kis időt. Ránéztem arra a helyre, ahol a korlátnak kellett volna lennie. Szóval innen szedték az acélrudat!
- Vissza kell mennünk értük! - csapkodtam a szőke fiú hátát.
- Nem! - vágta rá Paul, Don és Tina. - Mi is odavesznénk.
- Ők is csapattagok! - vágtam a fejükhöz.
- Rix, te vagy a kapitányunk. Kapitány nélkül pedig nincs csapat sem - érvelt Tina. - Kiszabadítjuk őket.
- De most menjünk! - morogta Don és Paul letett, hogy kinyithassam a szárnyaimat.
Az acélajtóra néztem. Akkor fogadtam meg, hogy ha törik, ha szakad, megmentem őket. Kitártam a szárnyaimat és éppen akkor ugrottam le (én ugrottam utoljára), mikor a démonok feltépték az ajtót. Gyorsan csapkodtam a szárnyaimmal, nehogy lelőjenek.
- A francba, meglógtak! - hallottam még.
Áldom a fekete szárnyakat, mert kitűnően be tudunk velük olvadni az éjszakai égbolt feketeségébe. Beértem a csapat maradék tagját.
- Kutassatok át mindent! - kezdtem osztani a parancsokat. - A fő kérdés: miért rabolhatták el őket a démonok?
- Igenis! - azzal zuhanórepülésbe kezdtünk.

"Stephan szemszöge - Rix meséje után"
- ... és ezért vagyunk itt. Okokat keresünk, hogy miért kellhetett a démonoknak és az Ősnek - fejezte be a mesét.
Én teljesen lesokkolódtam, mire a történet végére ért.
- És engem miért láttatok el? - nyögtem ki végül.
- Mert akár te is lehetsz az egyik ok. Fontos vagy Miyakónak, így könnyen lehet, hogy elárult neked valamit, ami fontos lehet - válaszolt hidegen Rix. - Szóval most mindent elmesélsz, amit csak tudsz róla.

28. fejezet: Démoni játszótárs

"Nincs rosszabb egy kanos démonnál..."

Nagyon sok időt töltöttünk együtt Stephannal és Lizával. Amikor nagyon sokat mondok, arra gondolok, hogy egymás seggében voltunk minden áldott percben. Stephan odaszokott az ágyamba és mindig úgy aludt el, hogy ott voltam mellette. Szinte felháborodott, ha nem voltam ott. De egy nagyobb gond is felütötte a fejét: a szárnyaim KOPASZODTAK! Komolyan, úgy néztem ki, mint valami tyúk, akit a levesbe szántak. Még éppen hogy el tudtam rendezni úgy, hogy ne látsszon ki alóla az a hártyaszerű anyag, amitől olyan denevéres benyomást keltett. A zacskóban lévő tollak pedig egyre csak gyűltek...
- Hogy hova mész? - nézett rám Stephan.
- Dol-goz-ni - tagoltam le neki újra. - Bukottnak lenni nem móka és kacagás. Fenn kell tartanom magamat, nehogy a főnökség megorroljon rám.
Éppen egy eléggé rövid, ezüst csőruhát próbáltam magamhoz a tükörben, kitárt szárnyakkal. Azt latolgattam, hogyha valami balul sülne el, ki tudnám-e nyitni még időben a szárnyaimat. Stephan pedig az ágyamról figyelte minden mozdulatomat.
- És én nem me... - kezdte volna, de megráztam a fejem.
- Nem! - tettem tiltó mozdulatot a kezemmel. - Nem akarom, hogy a közelemben légy, mikor botrányt kavarok. Te szépen itthon maradsz a húgoddal, terv szerint.
- De látszik, hogy nem vagy jól! - tiltakozott, közben a szárnyaimra mutatott. - Legalábbis szerintem nem normális, ha csak úgy széthagyod a tollaidat!
- És szerinted mi segítene, hmm? - fordultam vele szembe. - Talán ágynyugalom és forró leves? Meleg borogatás és gondoskodás?
- Például - vágta rá gondolkodás nélkül.
Kifújtam a levegőt a lehető leghangosabban. Utáltam Stephannal vitázni, pedig ez az utóbbi időben elég gyakran előfordult. Odasétáltam és letérdeltem elé, így egy kicsit fel kellett, hogy nézzek rá.
- Figyelj, vigyázok magamra - a combjaira tettem a kezeimet, amitől ő felszisszent. - Miért csinálod ezt, akárhányszor hozzád érek?
Igen, ahányszor hozzáértem, Stephan szisszent egyet. Fájdalmasan. Már leteremtettem ezért, hogy miért játszik kazánt a közelemben. Nem kaptam rá választ.
- Csak kérlek, vedd el onnan a kezedet - kérte úgy, hogy nem nézett rám.
Az arca szinte kigyulladt. Mindig ez volt. Ugyanez a reakció. Ugyanez a mondat. És már megint összeszorított térdek, amit nem igazán értek. Ilyenkor pisilnie kell vagy mi? Vagy mást rejteget a farmerjában?
- Miért? - kacér mosollyal ránézek, miközben fentebb kutatok az ujjaimmal. - Talán zavar?
Hebegett-habogott összevissza. Én viszont továbbra is csak néztem rá, a kezem pedig ingeresen simogatni kezdte a meglepően kemény és izmos combot. A másik kezemmel enyhén az álla alá nyúltam és szembefordítottam magammal. Nem akart a szemeimbe nézni. De miért?
- Mondd a szemeimbe, ha zavar - közelebb fészkeltem magam hozzá, majdnem befurakodtam a combjai közé.
Az arca mélyebb árnyalatú vörösre váltott. Olyan cuki volt, ahogy zavarba jött. Két kézzel támaszkodtam rá a lábaira, az arcomat pedig a hasába fúrtam.
- Tudod, hogy mit kedvelek benned? - kuncogtam. - Olyan kis ártatlan vagy.
- Ártatlan? - hangzott a döbbent hang.
- Igen. Téged még nem nagyon vezettek bele a rossz dolgokba. Hidd el, érzem rajtad a hófehér és ártatlan tisztaságot... - suttogtam a hasába, az orrommal pedig fentebb toltam a pólóját. - Téged még nem csábított senki... ugye?
- Nem tudom... - dadogta.
Szeretnéd, hogy én csábítsalak? Erre gondoltam akkor. De nem tudtam, mit válaszolt volna. Helyette felálltam és visszamentem a ruhához. Egyetlen szó nélkül. A srác még mindig döbbenten nézett maga elé. Én a megfelelő ruhával a kezemben a fürdőbe vonultam, hogy átvegyem.

"Stephan szemszöge"
Éreztem a forró leheletét a hasamon. Valahogy azt kívántam, bárcsak lentebb érezném ugyanazt a melegséget, ami az ajkai közül áradt. Teljesen zavarba hozott ez a hirtelen témaváltás.
Miután felállt, üresnek és hidegnek éreztem magamat. Egy szó nélkül bement a fürdőbe, két hatalmas szárnyával. Azok a szárnyak Miyako legbecsesebb kincsei. Én mégis minden este rajtuk aludtam el. Ez jelent valamit, nem?
Már nem voltam annyira kiakadva, mint az elején. Ő nem tehet arról, hogy ilyen lett. Miyakot csupán sodorták az események, nem szólhatott bele. Legtöbbször teljesen normális emberként viselkedett. Ha egy kicsit magába fordulós, elgondolkodó lányt normálisnak lehet nevezni a mai világban. Amikor csak simán Miyako volt, nem valami bukott angyalok egyike, gyakran eljátszadoztam egy gondolattal. Ha normális lenne, egy pár lehetnénk? Tettem fel magamnak a kérdést, újra meg újra. De mindig belém hasított a felismerés: már nem lehet normális. Nem lehet ugyanaz, mint angyalsága előtt volt. Alkalmazkodnia és vegyülnie kell, méghozzá a saját fajtársai közé.
Ott megtalálhatja a párját, egy izmos angyalfiút, aki a világ legszerencsésebb emberének mondhatja majd magát. Csak nyűg vagyok Miyako nyakán, olyan, mint egy nagy teher. Soha nem akartam bevallani neki, hogy teljes szívemből belezúgtam. Hogy mellette akartam ébredni minden reggel és vele akartam az ágyban lenni egész éjszaka.
Ez a megbizonyosodás méginkább megszilárdult bennem, mikor az előbb ecsetelte, hogy olyan ártatlan vagyok. Érződött a hangján, hogy engem nem akart elcsábítani. Mégis... tudtán kívül sikerült neki. De bárcsak komolyan próbálkozott volna!
- Stephan! - jött be félénken a szobájába. - Hogy nézek ki?
A szívem egy pillanatra megállt, amikor megláttam. A combját éppen takarta, a dekoltázsa pedig sejtelmesen szabadon hagyott egy kis részt. Ahogy lépkedett, ritmusra mozogtak a telt idomai, a külsejét egy modell is megirigyelhette volna. Én pedig még jobban összezártam a lábaimat, mert ha lehetséges, a farkam még jobban a farmernek feszült. Igen, ezért csináltam úgy, mintha mindjárt összepisilném magamat. Bár valami nagyon könnyen a nadrágomban landolhatott, de az nem a vizelet volt.
- Dögös vagy - nyögtem ki nagy nehezen, szerencsére mindenféle sóhaj nélkül.
- Tényleg? - és körbefordult.
Nekem pedig végem volt. Ahogy megláttam a formás fenekét, úgy éreztem magamat, mint egy kiéheztetett vadállat, ami előtt egy szaftos húst lóbáltak.
- Igen, túlságosan is... - a hangon rekedt volt és eltorzult.
Aztán olyan történt, amire még nem volt példa. Legalábbis nálam. A tudatom egyszerűen elborult, tudatában voltam a cselekedeteimnek, de mintha más tett volna mindent. Olyan basznivaló, nem gondolod? Csakis arra vágyik, amihez nincs merszed... Viszont most itt van egy falatnyi ruhában és kóstolgat téged. Teszteli, hogy meddig mehet el büntetlenül. Ezt meg kell torolnod, Stephan... Méghozzá a lehető legélvezetesebb módon.... Súgta az agyamban egy kis hang.
Sajna egyet kellett vele értenem. De úgy tűnt, nem volt beleszólásom az eseményekbe. Ugyanis a testem felállt az ágyról és pár hosszú lépéssel megszűntette a távolságot köztem és Miyako között. Figyelmeztetni akartam, hogy ez nem én vagyok. Meg akartam mondani neki, hogy menjen minél hamarabb dolgozni, akármit akar csinálni. Viszont ezt csak én akartam. A másik tudat volt fölényben, ami akkor a testemet irányította.
- Mi a... - kezdte volna Miyako, mikor odaszorítottam testemmel a falhoz.
Benneragadt a mondat további része, mivel megcsókoltam. De úgy istenigazából. Vagyis nem én, hanem a testem. A lány a falhoz szorult, én pedig fölé magasodtam.Nem szakította meg a csókot, sőt! Úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. Édes, émelyítő, megbabonázó. Ez volt a csókja. A combjairól már nem is merek beszélni! Viszont az önállóvá vált testem tökéletesen értette. Ugyanis eredetileg az én kezeim megindultak a lány combján felfelé.
A testem elkábult, majd a földre rogyott. Csípő érzés terjedt szét bennem, amitől ismét ura voltam a testemnek. Miyako kezét látom meg, ami köré füstszerű, szikrázó anyag tekeredett. Lenéztem a combomra, ahol a farmer megpörkölődött.
- Démon, hagyd el ezt a testet. Mással szórakozz! - vicsorgott rám Miyako, mielőtt teljesen elvesztettem volna az eszméletemet.
- Még nem fejeztük be, cica! - röhögött fel a szám önkéntelenül. - A főnök figyel téged. Egyáltalán nem elégedett!
Aztán tényleg körülölelt a sötétség.

***

Arra ébredtem fel, hogy reggel van. Pedig este volt, mikor Miyako ruhát próbált. Ennyit voltam kiütve? Úgy éreztem magamat, mint a mosott rongy. Miyako ágyán feküdtem, alsógatyában.

- Hogyan...? - kezdtem volna, közben megpróbáltam felülni.

A combomba fájdalom hasított. Lenéztem az említett testrészre és egy furcsa, élénk színű kötést láttam meg rajta. Egy kicsit össze volt vérezve, de nem volt halálos mennyiség.

- Nocsak, felébredt a kis beteg? - szólalt meg egy könnyed hang az ágy mellől.

Összerezzentem és lassan a hang tulajdonosa felé fordítottam a fejemet.