31. fejezet: Alku

"Mi lehetne a legnemesebb és a legkielégítőbb ár a Szabadságért cserébe?"

A szívem a torkomban dobogott, ahogy a férfi megfogta gyengéden a kezemet.
- Lucifer vagyok, örvendek - szorította meg enyhén a kezemet. - És maga, gyönyörű hölgy?
- Miyako - nyögtem ki a nevemet.
- Az Éj gyermeke... - mosolyodott el újra. - Apádat akár Éjnek is nevezhetjük.
Most már nem éreztem a cirógatását, csak egy szó dörömbölt a fülemben. Apa. Apa. Apa. Lucifer ismeri az apámat? A valódi apámat? Már az sem érdekelt, hogy maga az ördög simogatta a kezemet, csupán apámra tudtam gondolni. Enyhén csalódottságot éreztem azért, mert nem az az apám, akiről eddig ezt hittem. Viszont alkalmam nyílt megismerni a valódi és egyetlen apámat.
- Hol van? Életben van? Láthatom? - kérdeztem, immár teljesen energikusan. - Apám itt van?
- Igen, itt - bólintott Lucifer. - Az apád az egyik legkiválóbb hadvezérem.
Felcsillant a szemem és próbáltam elképzelni, hogy hogyan nézhet ki. Kivont karddal, zászlóval a kezében, esetleg egy ágyú mögül vagy fehér lónak a hátán... Izgatott lettem.
Egy pillanatig valami elöntött. Boldogság? Biztosan nem. Inkább a remény vibrálását éreztem a csontjaimban. Jó érzés volt.
De aztán... anyámat vezették be láncra verve és véresen, ruhájától megfosztva. Alig 3 lépésnyire volt tőlem, így tisztán láttam a zúzódásokat és a vágásokat. A jeges rémület kúszott fel a gerincemen, hogy aztán a tarkómon bizseregjen tovább. A remény tovaszállt. Ha tudtam volna sírni, már régen zokogtam volna. De így csak álltam, földbe gyökerezett lábbal és néztem, ahogy anyámat szinte ledobják a földre.
- Mit tettetek az anyámmal?! - kiabáltam, mielőtt felfoghattam volna a látványt.
Ha bilincs volt-e rajtam, nem éreztem. De a Sátán utamat állta, mielőtt bármerre mozdulhattam volna. Az előbb még sármos arca gonosz vigyorba torzult. De ez is jól állt neki, ezt kelletlenül el kellett ismernem.
- Hiszen magadra hagyott, nemde? - kérdezte, ezzel a kérdéssel pedig az elevenembe vágott.
Felélénkültek az emlékképek, amiket Krin mutatott nekem. Nem akart elengedni, a levél legalábbis ezt bizonyítja. Aztán a temetésem... Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egyformán emlékszik a nevelőszülőkhöz adására és a temetésére is...
Bár aki úgy emlékszik, mint én, azt őszintén sajnálom.
- Igen... - hezitáltam.
- Miért rohannál most hozzá, mikor ő sem rohant hozzád régen? - lépett közelebb hozzám és a vigyor eltűnt.
Mágia. Csak az lehetett. Ugyanis Lucifer szemében vigasztaló fény villant. Egy pillanatra, így lehet, hogy csak beképzeltem. Ugyanis valamit már megtanultam: az emberek csak azt látják és hallják, amit látni, illetve hallani szeretnének. Ez viszont cseppet sem változtatott semmin. Kitéptem magamat a szorításából és undorodva néztem rá.
- Azért... - kezdtem, miközben egyet léptem hátra, majd még egyet - mert ő távolról is szeretett. Éreztem, hogy ott van velem. Láthattam is, ahogyan megválik tőlem, hogy nekem jobb jövőt biztosíthasson, mint ami neki megadatott! - üvöltöttem.
A csend szinte csilingelt. A Sátán arcán nem jelent meg döbbenet. Sem vigyor, sem gúny, de még egy csepp sértődöttség sem. A hideg számítás arcát öltötte magára, mint valami farsangi maszkot. Be kell valljam, ez minden arcánál félelmetesebb tud lenni.
- A hírnököm megmutatta neked az erejét... - súgta nekem kifejezéstelen hangon. - Az Aranyangyalba hatalmas akaraterő szorult, nemde? Azt hiszi, hogy megmenekülhet a posztjától, viszont amerre csak jár, a Halál úgy jár a nyomában, mint a gazdája után a pórázon tartott, sétáltatott kiskutya.
- Krin? - néztem a férfi arcára hitetlenkedve. - Krinről beszél?
Nem tudtam, mit akar ezzel. Krin és... Halál... kiskutya? Nem tudom, hogy csak a világok közötti utazás babrálta-e meg a vezérlésemet vagy csak ilyen rossz vagyok logikai fejtörőkből.
- Milyen aranyos kis becenév! - nevetett fel hátravetett fejjel. - Ugye nem tudod, hogy valójában kicsoda?
- Semmit nem tudok róla - válaszoltam halkan.
Ez volt a teljes igazság. Krint anélkül tiszteltem, hogy bármit elmondott volna magáról. Még csak azt sem tudtam, hogy mi az igazi neve! De tudjátok mit? Anélkül is lehet valakit tisztelni, hogy ismernéd az igazi valóját.
Éreztem a belőle áradó erőt és felsőbbrendűséget. Ellenkezés, lázadozás és egy szó nélkül meghajoltam a felettem álló lány előtt, persze csak képletesen.
- Nem véletlen - vette a két keze közé a kezemet maga az ördög. - Kristana, a Halál arkangyala, nem bízott meg soha senkiben.
Lefagytam. A fejem zúgott, a fülem pedig csengett. A felsőbbrendűség... Ez a hír úgy hasított keresztül rajtam, mint egy vonat. Arkangyal? Mármint az az arkangyal? Ránéztem a pár lépéssel mellettem lévő, eszméletlen Krinre. Egy tisztavérű lenne, aki arra van kárhoztatva, hogy parancsoljon nekünk? Vagyis nem nekünk, hanem a Halálnak?
Kitéptem a kezemet Lucifer kezei közül és megpróbáltam eltaszítani az útból, hogy a fájdalmakkal küzdő anyámhoz mehessek. Krin tud magára vigyázni, hiszen arkangyal! Csalódott voltam. Nekem jobban megnyílt, mint másoknak, de ezt elhallgatta előlem. Inkább anyámra fordítottam minden figyelmemet, Krint teljesen kizárva a fejemből.
Bár a Pokol Ura nem mozdult egy tapodtat sem, én rendületlenül próbáltam kicselezni. De ő mindig egy lépéssel előttem járt.
- Mi az ára? - kérdeztem zaklatottan, mikor két démonőr közrefogott.
- Tessék? - kérdezte Lucifer csúfondáros mosollyal.
- Mi anyám szabadságának az ára? - feleltem újra. - Bármit megadok! Mindenemet odaadom, amim csak van! A lelkem a tiéd, csak anyám legyen szabad és ép!
Anyám felemelte a fejét a padlóról és halványan rázta a fejét.
- Ne tedd! - suttogta gyötrelmes hangon. - Nem érek annyit... - szeméből egy könnycsepp gördült végig az arcán, mire a padlóra cseppent, rózsaszínné vált az arcán lévő vértől. - Én eleget éltem... Most rajtad a sor...
- Anya... - annyira sírni akartam. De nem ment. A szorítás a mellkasomba egyre nagyobb és nagyobb lett. A padlóra rogytam, hogy anyával egy szintben lehessek. Lucifer mondott valamit, amitől az őrök elengedtek. Úgy csúsztam oda anyához, mint egy megvert kutya. - Szabadok leszünk...  - rebegtem neki. - Egy család lehetünk...
- Ne add neki a lelkedet, kincsem - suttogja elhaló hangon. - Ne kövesd el azt a hibát, mint én!
Azzal az öntudatlanság mély vermébe zuhant. Én pedig felette gyászolok halkan. Hogy mit? Magam sem tudom. Anyámat? Magamat? A normális család lehetőségét? Talán mindezt egyszerre.
- Az ördög nem jár alku nélkül - szóltam a felettem tornyosuló férfihez anélkül, hogy ránéznék. - Mi az ár? Mi az ára annak, hogy anyám szabad lehessen?
- Neked mennyit ér az ő szabadsága? - a kérdésére impozáns szemeibe néztem, ami csillogott.
- Bármennyit - vágtam rá és felálltam öntudatlan anyám mellől. Újra az ördög szemébe néztem, amiben gondolatok örvénylettek. - Bármit megadok neked.
Lucifer szemében olyan csillogás uralkodott el, amilyet még életemben nem láttam. Igazi üzletember örömét fedeztem fel a tekintetében. Kihívóan felemelte az egyik szemöldökét, mintha azt kérdezte volna: Bármit?
Én csak komoly arckifejezéssel válaszoltam neki.
Vajon Lucifer mire gondolt, mikor meglátta a beleegyezésemet? Fogalmam sincs.
Egyet viszont tudok: semmi jóra.