30. fejezet: A pokol legfényesebb tömlöce

"Ő állt ott. Az, aki hatalmával birodalmakat rombolt le és épített újjá. Az Éjszaka Ura, kinek rettegik a nevét a mennyországban és azon túl is. Jól gondolod, ő az... Lucifer..."

- Krin, gyerünk! Kelj fel! - ráztam a vérző fejű társamat, miközben azok a démoni lények körbeálltak minket. - Nehogy most add fel, gyerünk!
- Asszonyom, megszöktek! - hallottam mögülem az egyik démonfajzat hangját. - Kövessük őket?
Nem láttam, hogy kihez beszélt. Viszont amikor Krin ébredezni kezdett, felrángattak mellőle. Kitártam a szárnyaimat és varjú módjára csapkodtam vele. És akkor megpillantottam azt, akinek szólt az asszonyom megszólítás. Nem hittem a szemeimnek. Ő az... Akit Krin megmutatott nekem. Ráadásul éjfekete szárnyakkal magasodott fölém, mint valami fejedelem. Abbahagytam a csapkodást, hagytam, hogy két oldalról közrefogjanak. Én pedig csak bámultam a nőre, aki száz év alatt egy percet sem öregedett. A vörös hajú nő, aki a temetésemen leghátul sírt. Akinek a koszorút adtam. Aki elhagyott babakoromban.
Ő volt az. Az anyám...
- Hagyd őket! - válaszolt a démonnak. - Megvan az, amiért jöttünk.
Hideg hangja a húsomba hasított, akár egy penge. Ott álltam előtte, de rám sem nézett. Pillanatok alatt rájöttem, hogy most nem lenne megfelelő az idő a nagy anya-lánya találkozásra. Inkább csendben maradtam, mialatt Krint felsegítették a földről.
- Értettem! - hajolt meg a démon.
Eliszkolt anyám közeléből. A szívem legmélyebb bugyrába büszkeség költözött. Anyám olyan személy, akitől még az alvilág népe is retteg! Ezt nem sokan mondhatják el magukról! Krint mellém állították, majd éles fájdalom hasított a szárnyamba. A hátam és a szárnyam csatlakozásánál belém szúrtak egy fecskendőt.
- Ne érjetek a szárnyamhoz, pokolfajzatok... - mondta olyan hidegen és fenyegetően Krin, hogy leheletnyivel arrébb húzódtam tőle.
Tudtam, hogy nem rám irányul a haragja, mégis megrémültem. Olyan szinten kirázott a hideg, hogy úgy éreztem, mintha a húsom ráfagyott volna a csontjaimra. De azok nem is foglalkoztak vele. Krin mintái felragyogtak, majd felszisszent. Viszont a szérumot beadó személy felordított a fájdalomtól. Valami meleg és nedves csapódott rám, először azt hittem, hogy csak a Krin fejéből jövő vér az. De nem az volt. Ugyanis a még mindig ordító démonnak valami igencsak lekapta a kezét. Ránéztem a 2 méter magas lányra, aki elnehezült szempillák alól figyelte a világot. Nagy csattanás hallatszott, ösztönösen a hang irányába fordultam. Dova... Őt is elkapták. Félájult állapotban egy démonnal hadakozott, aki a karjaiban hozta ki a lányok mosdójából.
A szárnyaim elzsibbadtak, végül nem is éreztem őket. Enyhe surrogással értek a földhöz, mivel nem tudtam megtartani a súlyukat. Dova is kapott a szerből, őt a másik oldalamon állították meg.
- Mit akarsz tőlünk, Ős? - Krin szinte köpte a szavakat.
Ős? Mármint a rangbeli Ős? Azt hittem, lehidalok ott helyben. A nő felénk fordult negédes mosollyal. Viszont nem a szívéből jött, ettől pedig végigfutott rajtam egy rosszféle borzongás.
- Én csak begyűjtöttelek titeket - vont vállat.
- Elárultad a fajtádat azzal, hogy Luciferrel szövetkeztél! - mordult fel Dova. - Hát semmi sem szent neked?!
A nő kifejezéstelen arccal ránk nézett, majd nevetőráncok gyűltek a szeme körül. Végül kirobbant belőle a nevetés, de úgy, hogy szinte fuldokolt. Csilingelő nevetése betöltötte a teret és az időt körülöttem. Azt kívántam, bárcsak mellette lehettem volna gyerekkoromban. A valódi anyámmal. Viszont elkezdett motoszkálni bennem egy érzés. Vajon ki lehetett az apám? Miért nincs itt? Vajon ő is olyan, mint anya? Vagy jobb? Vagy már rég meghalt? Kérdések egész tömege úgy futott rajtam keresztül, akár egy kamion.
- Mi természetünknél fogva Lucifer felé húzunk - szólalt meg az anyám. - Én csak engedtem az unszolásnak. Vigyük őket! - mondta hidegen.
- Mit kapsz ezért? - szólaltam meg halkan.
Halk hangom ellenére az Ős egyből rám nézett metsző tekintetével. De tudtam, hogy nem fog bántani. Ha pedig mégis... Akkor nekem befellegzett. Méghozzá nagyon csúnyán.
- Így nem ölnek meg - mondta kíméletlenül. - A ti épségeteket pedig nem tudom garantálni!
Azzal elsötétült előttünk minden, ahogy a körülöttünk lévő démonok számunkra ismeretlen nyelven kezdtek kántálni. Arra még tisztán emlékeztem, hogy egy örvény tépte a hajamat és immár élettelen szárnyaimat. De én csak behunytam a feketeséget látó szemeimet és engedtem a zuhanásnak.  Ennek az ismerős, körbeölelő sötétségnek, amelynek egyszer már megadtam magamat, méghozzá 100 évvel ezelőtt, egy több mázsás gerenda alatt.

***

- Eredj, bukott! - egy ütést éreztem a hátamon.
A szemem kinyílt, ahogy megtántorodtam. Szárnyaknak ütköztem, az enyémekhez hasonló, fekete szárnyaknak.
- Végre öntudatodnál vagy! - morgott a szárnyak gazdája. - Ideje volt már!
- Dova? - kérdeztem kábultan. - Te vagy az?
- Nem, a Télapó! Persze, hogy én vagyok az! - zörgette meg a bokabilincseket.
Meneteltünk. A szárnyaim (amik még mindig nem működtek) erős szíjjal a mellkasomhoz és a hátamhoz volt erősítve. A lábaimon láncok csörögtek, ami össze volt kötve a többi rab láncaival. A kezeim a hátam mögé voltak kötve. Ahogy kitisztult a látásom, próbáltam felmérni a környezetünket. Hát, nem sokra mentem. A meztelen talpam forró köveken vitt végig, minden kő egy újabb sebet okozott a bőrömön. A kátrányfekete kövek között vérvörösen izzó láva tekergőzött, akár megannyi kígyó. Fölöttünk az ég a narancssárga és a vörös árnyalatai között mozgott, semmilyen égitest nem volt látható, ahogy felhők sem. Olyan, mintha az egészet csupán ráfestették volna egy üres vászonra, de festék már nem maradt annyi, hogy életet is vigyenek a festménybe. Kifejezetten kirázott tőle a hideg, ami ellentmondott az ezen a földön uralkodó klímának. A hőség tikkasztó, a környezet sivár és száraz. Házak nem voltak, csupán a föld, az ég és az ott köröző dögkeselyű-szerű valamik. Mert azok tuti, hogy nem madarak voltak.
Hatan voltunk rabok: mi 3-an és még 3 ismeretlen lény, valamilyen démonok. Egyik ocsmányabb volt, mint a másik.

Bolond, ki földre rogyván     fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként     mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul,     mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok,     maradni úgyse mer.

(Radnóti Miklós: Erőltetett menet - részlet)

Ez a vers nagyon illett erre a helyzetre, a mögöttem lévő démonok ezt motyogták. A sor elején Krin sétált, utána Dova, én és a 3 démon. A rabdémonok pedig ezeket a sorokat mormolták, mint valami imát. A sor elején és végén 2-2 nagydarab fogdmeg démon kísért minket. Bőrruhákat viseltek és mindannyiuknál ostor, illetve a láncok végei voltak. 

A csuklómon meleg folyadék csorgott végig, az orromba kúszott a semmivel össze nem téveszthető vasas illat, a vér illata. A kezeimet és a bokámat kidörzsölte a bilincs. A bőröm pedig nem tudott összeforrni. A lábaim összegabalyodtak a fáradtságtól. A láncokba belecsavarodtam, én pedig kidőltem a sorból. A mögöttem lévő démon is velem esett. Úgy éreztem magamat, mintha csak külső szemlélője lennék az eseményeknek. A számból vér serkent, ahogy a durva kőre zuhantam.

- Álljatok fel, mihasznák! - csattant az ostor, fröccsent a vér.

A viperámat egy ostorcsapás szántotta végig. A vörös csíkból hurka lett. A mögöttem lévő démon felállt és felsegített. Az izmaim zsibbadtak, a csontjaim szinte kocsonyák voltak. Az ostorcsapás helye határozottan fájt. A képességeimet semlegesítették. A szérum, amit beadtak, az tehette ezt velem.

- Mindjárt ott vagyunk! - súgta oda nekem Dova.

- Honnan tudod? - csupán hörgésnek tűnt a felrepedt szám miatt, de Dova értette a kérdést.

- Krin mondta - magyarázta meg.

- Tiszta rejtély ez a lány - morogtam magamban.

- Ő állítólag már párszor megjárta a Poklot - suttogta nekem Dova, de a démonok ismét felemelték az ostorokat, csapásra készen.

Mi elhallgattunk és kisvártatva tényleg megjelent egy építmény a horizonton. Minél közelebb kerültünk hozzá, annál rosszabb előérzetem lett. Végül is, a Pokol Urához mentünk. A hatalmas építményt több méteres fal védte. Csontokból és végtagokból épült fel. Egyszerre volt lélegzetelállító és gyomorforgató.

 

- Lucifer már vár titeket! - szólt az őrző démon.

A hatalmas csontkapu kitárult előttünk. Lávakövek, vér és letépett végtagok... Erre számítottam. Viszont ami valójában fogadott, az ledöbbentett. Fényűző udvartartás, háremhölgyek, harcos férfiak és mosolygó szolgálók, akik kedves arccal szolgáltak fel frissítőket és finom falatokat. Elszégyelltem magamat, ahogy a ruhájukra néztem, aztán az én szakadt, alig takaró rémségemre. Minden szem ránk szegeződött. Vörös tekintetek MINDENHOL! Azt hittem, hanyatt dobom magam!

- Ne nézz a szemükbe! - súgta egy hang a fülembe, amitől megremegtem.

- Tanácsot fogadjak el egy démontól? - válaszoltam hidegen, ugyanis az a démon adta a tanácsot, aki felsegített a sorban.

Szárnyas rémség volt, egészen emberi arccal és testtel.

- Ha a mi világunkban akarsz boldogulni, muszáj lesz! - hajolt közelebb hozzám.

Csak akkor vettem észre, hogy a démont tetőtől talpig mocsok és vér borította. Egyébként egészen helyes arca lenne.

- Ne mássz bele a személyes terembe, oké? - fordultam hátra, hogy szembenézzek vele.

- Ahogy akarod, kisasszony! - hajolt meg gúnyosan.

- És mégis miért akarsz nekem segíteni? Hiszen bűnöző vagy, nem? - néztem rá gyanakvóan, mire a szája szegletében egy különös mosoly húzódott.

- Ugye nem tudod, hogy miért kerülünk fogságba itt, a Pokolban? - villantotta rám a mosolyát.

- Gondolom én, bűnözés miatt... - vontam meg bizonytalanul a vállamat.

A mosolya kiszélesedett, már a hideg futkározott a hátamon. A fülemnél éreztem a válaszát, pedig egy centivel sem jött közelebb.

- Könyörületes voltam, azért hoztak ide - suttogta.

- Kö-kö-könyörületest mondtál? - dadogtam összevissza.

Ha itt, a pokolban azért csuknak le, mert könyörületes vagy, fogalmam sincs, mit művelnének egy exangyallal (történetesen velem), de nem számítottam semmi jóra.

- Igen - válaszolt. - Minket, démonokat a jóságért megbüntetnek. Viszont nem sok bukottat szoktak idehozni, úgyhogy nem tudom, hogy mi lesz a sorsod.

- Ez biztató... - motyogtam magamban, miközben egyre bentebb meneteltünk, az udvar szíve, a palota felé.

Ahogy egyre mélyebbre merültünk az udvar belseje felé, a mulatozó nép eltűnt. Fojtogató vérszag vette át a helyüket, a gyomrom rossz értelemben bizsergett, a hátam pedig egyre jobban fájt élettelen szárnyaim súlya miatt. Ránk rakodott az út pora, a bőrünk megperzselődött az éghajlat miatt, kiszáradtunk és éhesek voltunk. Szóval minden bajunk volt.

Végre elértük a főkaput, ami egyenesen a trónterembe vezetett minket. Az őrző mély meghajlással nyitott nekünk ajtót úgy, mintha minimum főnemesek lennénk, nem láncra vert rabok.

Ott ült, a fekete márványból készült trónon. A Sötétség Fejedelme. A fal mögötte vérvörös domborművektől volt művészien baljóslatú, az aranyozott szélű szőnyegről sütött az elegancia. Mindenhova néztem, csak rá nem. A falakat a terem két oldalán vastag brokát- és bársonyfüggönyök ékesítették. Rögtön a függönyök előtt asztalok sorakoztak az ajtótól egészen a trónig. Az asztalok mögött nem ült senki, amit furcsálltam. Viszont a keskeny szőnyeg a terem közepén futott, két oldalán szolgálók hajbókoltak. Sikerült egynek a fekete csuklyája alá lesnem, de megrettentem. A kántáló férfinek nem volt szeme. A szeme helyén csupán fekete füst tekergett.

Újra a trón felé pillantottam. Annak a talapzatát vettem jobban szemügyre, nehogy gazdájára kelljen néznem. Éreztem azt az állatias, gyilkoló, sötét ösztönt, amit magából ontott. A bilincsek csörgése elnyomta a meghitt kántálást a csuklyások részéről. Lábaimról és kezeimről lehullottak a bilincsek, majd megszólalt egy hang. Egy hang, ami már olyan sok embert ítélt kárhozatra, csábított bűnre és ültetett gondolatokat a gyanútlan agyakba.

- Álljatok elém, hadd lássalak titeket! - szólt a hang.

A tanácsos démon (most már így hívom) enyhén meglökött a hátamnál, én pedig előre tántorodtam. Nem mertem felnézni. De azt pontosan láttam, ahogy leszállt a trónjáról és felénk lépkedett. Mezítláb van! Hasított az elmémbe a gondolat. Miért van egy nagyúr mezítláb? Nem emeltem fel a fejem, inkább kitartóan hallgatóztam.

- Az Aranyangyal! - egy-két taps hasított a levegőbe. - Üdv újra a palotámban, Kristana!

Kristana...?

- Krin vagyok, Lucifer. Akárhogy hívsz, soha nem fogom újra felvenni azt az átkos nevet! - válaszolt Krin.

Az Aranyangyal találó név rá....

- Régen így hívtak, nemde? - nevetett fel az a bűnnel teli hang. - Ez a név, Kristana, örökre benned marad. A lényed részét fogják képezni... örökre.

- Semmit nem tudsz rólam, démonok atyja - kezdte Krin. - Így nem parancsolhatsz nekem, ebből az aranykalitkából, amit te a palotádnak nevezel. Akárhogy is kezeled ezt a lakhelyet, tudd: ez a Pokol legfényesebb tömlöce. Amiben te magad vagy a rab - ördögi hangon suttogta. - Én már megízleltem a szabadságot, többször is kiszabadultam már innen. Nem tarthatsz vissza. Sem most... sem soha! - a végét már üvöltötte.

A monológ meglepett. A monológ tartalma meglepett. A hangerő meglepett. De főleg ez: KRIN KONKRÉTAN LEÜVÖLTÖTTE AZ ALVILÁG URÁT! Na mi ez, ha nem bátorság?!

Csattant egy kéz, Lucifer pedig eggyel arrébb lépett. Dova következett. Ő csendben maradt.

- Uraim, vigyétek! - intett két izmosabb démonnak, akik nagy nehézségek árán, de elrángatták Dovát. 

A lány kapálózott, ordibált.

- Miyako, ne hajts fejet neki!!! - kiáltott még egy utolsót, mielőtt kiértek a hatalmas ajtón és az bezárult mögöttük.

A csupasz lábak mozdultak. Egy lépés... majd még egy... a harmadik lépéssel már előttem volt. A belőle áradó hő már-már elviselhetetlen volt. Csak a szőnyeget bámultam, nem mertem felnézni. Egy kéz úszott be a képbe, ahogy az állam alá nyúlt gyengéden és felemelte erőtlen fejemet.

Kócos, vörös haj. Parázsló, zavarba ejtően vérvörös szemek, a szivárványhártyája körül fekete gyűrűvel. Markáns arcvonások, férfiasan erős arc. Akár egy görög szobor is lehetett volna. Nem volt sem szarva, sem démonfarka. Szálkás felsőteste csupasz volt, az izmok szinte táncoltak a bőre alatt. Egy fekete és bő nadrág volt rajta, ami úgy ölelte körbe, akár a füst. Mintha folyékony márványt látna az ember, ami a füst légies lebegésével van megáldva.

Abban a pillanatban el kellett ismernem, hogy az Alvilág Ura a leggyönyörűbb férfi volt, akit valaha láttam. Ahogy a szája mosolyra húzódott, megdobbant a szívem.