28. fejezet: Démoni játszótárs

"Nincs rosszabb egy kanos démonnál..."

Nagyon sok időt töltöttünk együtt Stephannal és Lizával. Amikor nagyon sokat mondok, arra gondolok, hogy egymás seggében voltunk minden áldott percben. Stephan odaszokott az ágyamba és mindig úgy aludt el, hogy ott voltam mellette. Szinte felháborodott, ha nem voltam ott. De egy nagyobb gond is felütötte a fejét: a szárnyaim KOPASZODTAK! Komolyan, úgy néztem ki, mint valami tyúk, akit a levesbe szántak. Még éppen hogy el tudtam rendezni úgy, hogy ne látsszon ki alóla az a hártyaszerű anyag, amitől olyan denevéres benyomást keltett. A zacskóban lévő tollak pedig egyre csak gyűltek...
- Hogy hova mész? - nézett rám Stephan.
- Dol-goz-ni - tagoltam le neki újra. - Bukottnak lenni nem móka és kacagás. Fenn kell tartanom magamat, nehogy a főnökség megorroljon rám.
Éppen egy eléggé rövid, ezüst csőruhát próbáltam magamhoz a tükörben, kitárt szárnyakkal. Azt latolgattam, hogyha valami balul sülne el, ki tudnám-e nyitni még időben a szárnyaimat. Stephan pedig az ágyamról figyelte minden mozdulatomat.
- És én nem me... - kezdte volna, de megráztam a fejem.
- Nem! - tettem tiltó mozdulatot a kezemmel. - Nem akarom, hogy a közelemben légy, mikor botrányt kavarok. Te szépen itthon maradsz a húgoddal, terv szerint.
- De látszik, hogy nem vagy jól! - tiltakozott, közben a szárnyaimra mutatott. - Legalábbis szerintem nem normális, ha csak úgy széthagyod a tollaidat!
- És szerinted mi segítene, hmm? - fordultam vele szembe. - Talán ágynyugalom és forró leves? Meleg borogatás és gondoskodás?
- Például - vágta rá gondolkodás nélkül.
Kifújtam a levegőt a lehető leghangosabban. Utáltam Stephannal vitázni, pedig ez az utóbbi időben elég gyakran előfordult. Odasétáltam és letérdeltem elé, így egy kicsit fel kellett, hogy nézzek rá.
- Figyelj, vigyázok magamra - a combjaira tettem a kezeimet, amitől ő felszisszent. - Miért csinálod ezt, akárhányszor hozzád érek?
Igen, ahányszor hozzáértem, Stephan szisszent egyet. Fájdalmasan. Már leteremtettem ezért, hogy miért játszik kazánt a közelemben. Nem kaptam rá választ.
- Csak kérlek, vedd el onnan a kezedet - kérte úgy, hogy nem nézett rám.
Az arca szinte kigyulladt. Mindig ez volt. Ugyanez a reakció. Ugyanez a mondat. És már megint összeszorított térdek, amit nem igazán értek. Ilyenkor pisilnie kell vagy mi? Vagy mást rejteget a farmerjában?
- Miért? - kacér mosollyal ránézek, miközben fentebb kutatok az ujjaimmal. - Talán zavar?
Hebegett-habogott összevissza. Én viszont továbbra is csak néztem rá, a kezem pedig ingeresen simogatni kezdte a meglepően kemény és izmos combot. A másik kezemmel enyhén az álla alá nyúltam és szembefordítottam magammal. Nem akart a szemeimbe nézni. De miért?
- Mondd a szemeimbe, ha zavar - közelebb fészkeltem magam hozzá, majdnem befurakodtam a combjai közé.
Az arca mélyebb árnyalatú vörösre váltott. Olyan cuki volt, ahogy zavarba jött. Két kézzel támaszkodtam rá a lábaira, az arcomat pedig a hasába fúrtam.
- Tudod, hogy mit kedvelek benned? - kuncogtam. - Olyan kis ártatlan vagy.
- Ártatlan? - hangzott a döbbent hang.
- Igen. Téged még nem nagyon vezettek bele a rossz dolgokba. Hidd el, érzem rajtad a hófehér és ártatlan tisztaságot... - suttogtam a hasába, az orrommal pedig fentebb toltam a pólóját. - Téged még nem csábított senki... ugye?
- Nem tudom... - dadogta.
Szeretnéd, hogy én csábítsalak? Erre gondoltam akkor. De nem tudtam, mit válaszolt volna. Helyette felálltam és visszamentem a ruhához. Egyetlen szó nélkül. A srác még mindig döbbenten nézett maga elé. Én a megfelelő ruhával a kezemben a fürdőbe vonultam, hogy átvegyem.

"Stephan szemszöge"
Éreztem a forró leheletét a hasamon. Valahogy azt kívántam, bárcsak lentebb érezném ugyanazt a melegséget, ami az ajkai közül áradt. Teljesen zavarba hozott ez a hirtelen témaváltás.
Miután felállt, üresnek és hidegnek éreztem magamat. Egy szó nélkül bement a fürdőbe, két hatalmas szárnyával. Azok a szárnyak Miyako legbecsesebb kincsei. Én mégis minden este rajtuk aludtam el. Ez jelent valamit, nem?
Már nem voltam annyira kiakadva, mint az elején. Ő nem tehet arról, hogy ilyen lett. Miyakot csupán sodorták az események, nem szólhatott bele. Legtöbbször teljesen normális emberként viselkedett. Ha egy kicsit magába fordulós, elgondolkodó lányt normálisnak lehet nevezni a mai világban. Amikor csak simán Miyako volt, nem valami bukott angyalok egyike, gyakran eljátszadoztam egy gondolattal. Ha normális lenne, egy pár lehetnénk? Tettem fel magamnak a kérdést, újra meg újra. De mindig belém hasított a felismerés: már nem lehet normális. Nem lehet ugyanaz, mint angyalsága előtt volt. Alkalmazkodnia és vegyülnie kell, méghozzá a saját fajtársai közé.
Ott megtalálhatja a párját, egy izmos angyalfiút, aki a világ legszerencsésebb emberének mondhatja majd magát. Csak nyűg vagyok Miyako nyakán, olyan, mint egy nagy teher. Soha nem akartam bevallani neki, hogy teljes szívemből belezúgtam. Hogy mellette akartam ébredni minden reggel és vele akartam az ágyban lenni egész éjszaka.
Ez a megbizonyosodás méginkább megszilárdult bennem, mikor az előbb ecsetelte, hogy olyan ártatlan vagyok. Érződött a hangján, hogy engem nem akart elcsábítani. Mégis... tudtán kívül sikerült neki. De bárcsak komolyan próbálkozott volna!
- Stephan! - jött be félénken a szobájába. - Hogy nézek ki?
A szívem egy pillanatra megállt, amikor megláttam. A combját éppen takarta, a dekoltázsa pedig sejtelmesen szabadon hagyott egy kis részt. Ahogy lépkedett, ritmusra mozogtak a telt idomai, a külsejét egy modell is megirigyelhette volna. Én pedig még jobban összezártam a lábaimat, mert ha lehetséges, a farkam még jobban a farmernek feszült. Igen, ezért csináltam úgy, mintha mindjárt összepisilném magamat. Bár valami nagyon könnyen a nadrágomban landolhatott, de az nem a vizelet volt.
- Dögös vagy - nyögtem ki nagy nehezen, szerencsére mindenféle sóhaj nélkül.
- Tényleg? - és körbefordult.
Nekem pedig végem volt. Ahogy megláttam a formás fenekét, úgy éreztem magamat, mint egy kiéheztetett vadállat, ami előtt egy szaftos húst lóbáltak.
- Igen, túlságosan is... - a hangon rekedt volt és eltorzult.
Aztán olyan történt, amire még nem volt példa. Legalábbis nálam. A tudatom egyszerűen elborult, tudatában voltam a cselekedeteimnek, de mintha más tett volna mindent. Olyan basznivaló, nem gondolod? Csakis arra vágyik, amihez nincs merszed... Viszont most itt van egy falatnyi ruhában és kóstolgat téged. Teszteli, hogy meddig mehet el büntetlenül. Ezt meg kell torolnod, Stephan... Méghozzá a lehető legélvezetesebb módon.... Súgta az agyamban egy kis hang.
Sajna egyet kellett vele értenem. De úgy tűnt, nem volt beleszólásom az eseményekbe. Ugyanis a testem felállt az ágyról és pár hosszú lépéssel megszűntette a távolságot köztem és Miyako között. Figyelmeztetni akartam, hogy ez nem én vagyok. Meg akartam mondani neki, hogy menjen minél hamarabb dolgozni, akármit akar csinálni. Viszont ezt csak én akartam. A másik tudat volt fölényben, ami akkor a testemet irányította.
- Mi a... - kezdte volna Miyako, mikor odaszorítottam testemmel a falhoz.
Benneragadt a mondat további része, mivel megcsókoltam. De úgy istenigazából. Vagyis nem én, hanem a testem. A lány a falhoz szorult, én pedig fölé magasodtam.Nem szakította meg a csókot, sőt! Úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. Édes, émelyítő, megbabonázó. Ez volt a csókja. A combjairól már nem is merek beszélni! Viszont az önállóvá vált testem tökéletesen értette. Ugyanis eredetileg az én kezeim megindultak a lány combján felfelé.
A testem elkábult, majd a földre rogyott. Csípő érzés terjedt szét bennem, amitől ismét ura voltam a testemnek. Miyako kezét látom meg, ami köré füstszerű, szikrázó anyag tekeredett. Lenéztem a combomra, ahol a farmer megpörkölődött.
- Démon, hagyd el ezt a testet. Mással szórakozz! - vicsorgott rám Miyako, mielőtt teljesen elvesztettem volna az eszméletemet.
- Még nem fejeztük be, cica! - röhögött fel a szám önkéntelenül. - A főnök figyel téged. Egyáltalán nem elégedett!
Aztán tényleg körülölelt a sötétség.

***

Arra ébredtem fel, hogy reggel van. Pedig este volt, mikor Miyako ruhát próbált. Ennyit voltam kiütve? Úgy éreztem magamat, mint a mosott rongy. Miyako ágyán feküdtem, alsógatyában.

- Hogyan...? - kezdtem volna, közben megpróbáltam felülni.

A combomba fájdalom hasított. Lenéztem az említett testrészre és egy furcsa, élénk színű kötést láttam meg rajta. Egy kicsit össze volt vérezve, de nem volt halálos mennyiség.

- Nocsak, felébredt a kis beteg? - szólalt meg egy könnyed hang az ágy mellől.

Összerezzentem és lassan a hang tulajdonosa felé fordítottam a fejemet.

27. fejezet: Tollak

"Angyalt tolláról, embert barátjáról."

- Hogy mi? - nézett rám Stephan úgy, mintha nem lennék normális.
- Jól hallottad! - ültem le az ágyamra. - Ma velem fogsz aludni.
Először a szemembe nézett, utána a bevetett ágyra, aztán újra rám. Az arcán az érzelmek egész skálája látható volt az örömtől egészen a zavarodottig.
- Meg akarsz erőszakolni? - pillantott rám furcsállva. - Eddig még nem láttam olyat, hogy egy ilyen gyönyörű lány önként fogad az ágyába egy fiút...
A bók megmelengette a szívemet, amitől mosolyogni kezdtem.
- Még ha akarnál, akkor sem tudnál nekem ártani - nevettem fel. - Meg amúgy sem szoktam aludni. De emberként neked szükséged van rá.
- Nem... alszol? - nézett rám furcsálló tekintettel. - Hogy érted ezt?
- Úgy, ahogy mondom. Nincsen szükségem alvásra, így nem teszem. Viszont a te szobádban pedig nem szeretnék őrt állni egész éjjel, így az én ágyamban alszol. Ahol szem előtt vagy - fejtettem ki neki.
A srác arcát elöntötte a pír, ahogy a gondolatai másfelé jártak. Tartva tőlem a távolságot a szekrényemnél állt meg. Én huncutul csillogó szemekkel vontam fel a szemöldököm. Felálltam az ágyról és Stephan elé álltam.
- Mindig ennyire bátortalan vagy egy lány társaságában? - néztem rá, csípőre tett kézzel. - Vagy csak ennyire visszataszító vagyok attól, hogy tollaim vannak? Nem foglak álmodban megölni, sem megenni. Csak tekints rám úgy, mint eddig. Egy kis plusszal - a kezemet közben a vállára tettem. - Rendben?
- De...
- Szerinted én akartam ilyen lenni?! Egy szörnyeteg, aki az emberek érzelmein élősködik? Hát nem! - fakadtam ki teljesen. - Csak annyit tettem, hogy meghaltam! Angyal lettem, fogalmam sincs, milyen okokból! Aztán egyetlen egy emberrel könyörületes akartam lenni és bumm, már lent is vagyok a földön, koromsötét szárnyakkal, gonosznak titulálva!
Remegtem az érzelmeim intenzitásától. A fiú aggódva nézett rám, majd a karjaiba vett. Szorosan magához ölelte reszkető testemet. Sírni nem tudtam, de bár bírtam volna! Szörnyű, amikor nem tudjuk kiadni magunkból az érzéseinket.
- Shh... - szuszogta a fülembe. - Nem vagy szörnyeteg...
- Pedig annak tartasz - suttogtam.
- Ez még mindig te vagy. Csak egy kis plusszal - az idézése megmosolyogtatott. - És lefogadom, hogy az életedben jó voltál.
- ... szőke voltam... - mondtam merengve.
- Tessék? - egy kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Amíg éltem... nem fekete volt a hajam... hanem szőke...
- Oké... Úgy tűnik, csak én nem értem azt, hogy ez most hogy jön ide, de mindegy - pislogott Stephan. - Én elmegyek és megfürdök.
- Akkor itt alszol? - rebegtettem a pilláimat.
- Igen, ha ennyire szeretnéd! - nevetett fel. - Csak hagyd abba ezt a nézést!
- Rendben! - húzódtam el tőle, ő pedig elment a saját szobájába, hogy fürdéshez előkészüljön.
Mióta akarom ennyire, hogy egy srác az ágyamban aludjon? Hát... jó kérdés! Én is bementem a saját fürdőmbe és kiengedtem a szárnyaimat. Szegénykéim már nagyon porosak és mocskosak voltak. Egy szivacsot fogtam és nyomtam rá egy adag sampont. Fogalmam sincs, hogyan kell szárnyat tisztítani, mivel a mennyben tiszták maradtak. Legalább egy fél óráig sikálta a tollaimat. Mikor végre kiléptem a zuhany alól, alig bírtam megmozdítani a szárnyaimat. A tollaim megfogták a nagyja vizet és nehezek lettek a szárnyaim, mintha két ólomdarab lett volna a hátamon.
A hajammal együtt a szárnyamat is szárítottam a hajszárítóval, ami elég vicces látvány lehetett. A két drágaságom bizsergett a meleg levegőtől, amit befújattam a tollak alá. Amikor már legalább fel tudtam őket emelni, felöltöztem. A szárnyaimat annyira húztam vissza, hogy engedelmesen simuljanak a hátamhoz. Úgy vettem magamra egy rongyosabb pólót és egy nadrágot. Elégedetten kiléptem a fürdőszobából és észrevettem valamit. Egy fekete toll hevert a lábaim előtt.
Az ujjaim közé csippentettem és megforgattam.
- Ez az én tollam... - suttogtam magam elé kábultan.
Tudtommal a madarak sem hullatják a tollukat. Legalábbis a nagy fedőtollakat nem. De viszont nekem csak a szárnyaim tövénél vannak pihetollak. Az ujjaim között pedig egy hatalmas, hollószerű fedőtoll volt. Ami az enyém.
- Ilyeneket találtam én is - szólt egy hang, amitől ijedtemben majdnem szívbajt kaptam.
Aztán ledermedtem. Van több is? Ijesztő arccal a srác felé fordultam.
- Találtál többet is? - nevettem fel idegesen. - Pont ilyeneket?
- Igen... - kicsit megrettent az arckifejezésemtől.
Úgy reagáltam, mintha a hajam hullott volna. Mondjuk, angyalok esetében a toll is majdnem ugyanezt a szerepet tölti be.
Áthozta a szobájából a tollakat, amiket ő talált. Semmi kétség. Az enyémek voltak. Magamba roskadva görnyedtem föléjük. Ha tudtam volna sírni, zokogtam volna.
- Aludj nyugodtan, én megleszek... - mondtam Stephan nyugtatgatásaira.
A kezeimben tartottam a tollaimat. Mikor végre le tudtam venni róluk a szememet, letettem őket a szekrényem aljába egy zacskóba.
A srác befeküdt az ágyamba és forgolódott egy darabig. Én ezt tűrtem is, de egy bizonyos ponton megelégeltem. Mi baja lehet? Az ágyra ültem és a srác vállára tettem a kezem. Ő összerezzent, mivel nekem háttal volt.
- Félsz tőlem, hogy nem tudsz elaludni? - cirógattam meg a bőrét.
- ... - a hallgatása sok mindent elárult.
Megfordult és bűnbánóan a szemembe nézett.
- Ne vágj ilyen képet - mosolyodtam el.
Ő is kissé felengedett. Csak akkor vettem észre, hogy a felsőteste meztelen. Még szép, csajszi! Ilyen jó testet vétek lenne eltakarni... Sziszegte Zafíra. Ezúttal csendben egyetértettem a jelképemmel.
Szó nélkül befeküdtem mellé, szemben vele. A pulzusa megugrott, a bőre pedig felforrósodott. De döbbent fejjel figyelt. Fekve levetettem a pólómat, így csak melltartó és persze nadrág volt rajtam. Jól van, na! A pólót nem akartam szétszaggatni a szárnyaimmal. Kinyitottam a szárnyaimat, így kissé lelógtak az ágyról.
Amit jó rólunk tudni az az, hogy mi angyalok nagyon féltjük a szárnyunkat. Nem érhet hozzá akárki, akinek kedve szottyan. Nagyon bizalmas gesztus, ha engedjük valakinek, hogy hozzányúljanak a mi legféltettebb kincsünkhöz.
Átkaroltam Stephan derekát és közelebb húzódtam hozzá. A takaró már így is fel volt húzva a derekunkig. A mellkasunk összeért és a lábunk sem volt éppen távol egymástól. A szárnyammal betakartam magunkat. A srác kissé meglepődött, de hagyta, hogy a másik szárnyamat alácsúsztassam, hogy a szárnyaim alul-felül összeérjenek a hátánál.
Az ő keze is a csípőmre csúszott, ahogy helyezkedtünk.
- Miyako... - törte meg a békés csendet.
- Igen? - dünnyögtem a sziklakemény mellkasába.
- Nem félted tőlem a szárnyaidat? - kérdezte.
Egy pillanatig haboztam a válasszal. Mikor azonban kimondtam, tudtam, hogy igaz.
- Nem. Mivel már te sem félted tőlem az életedet - adtam rá furfangos választ.
Pár perc múlva elaludt. Megcirógattam az arcát, álmában pedig elmosolyodott. Vajon mit láthatott álmában, hogy ennyire boldog volt? Hát... nem kellett sokat várnom a válaszra.
- Miyako... - dünnyögte csukott szemmel.
Álmodott. Méghozzá velem. És nem rémálma volt, mivel mosolygott. A szívem megtelt melegséggel. Azzal a fajtával, amit eddig nem nagyon éreztem. Szeretet és béke árasztott el.
- Vigyázni fogok rád... - suttogtam és megsimogattam a karját.
Nyugodt és békés voltam, földi életemben talán először. Hogy miért? Mert magam mellett tudhattam őt, biztonságban. Hiszen mit kívánhattam volna még? Volt végre valaki, akiben egészen megbízhattam. Aki tudta a legnagyobb titkomat. Akinek elmondhattam mindent, ami a szívemet megülte egy évszázad alatt. Még akkor eldöntöttem, hogy ő legalább olyan fontos, mint a szárnyaim, amikkel betakartam. És vigyázni fogok rá, bármi történjék is. Ahogy ezen kattogott az agyam, a szárnyaim elernyedtek. Teljesen rásimultak a srác meleg és emberi testére. A kezeimet pedig védelmezően rákulcsoltam a derekára. Milyen ironikus... Ha egy évszázaddal később születek, minden normális lehetne. Ő védhetne meg mindentől, ő takargathatna most engem. De nem így volt. És nem is így lesz.
Miközben filozofáltam, elöntött a boldogság. A hétköznapi gondokon való gondolkodás kellems elfoglaltságnak bizonyult. Az ágyra pedig még egy árván maradt toll hullt...

26. fejezet: Én, a védelmező

"Ha egy emberről meg tudsz valami fontosat, másképp tekintesz majd a világra."

- Semmit se szólj erről a húgodnak! - fenyegettem meg, ahogy bementünk az én szobámba.
- Miért szólnék? - vonta meg a vállát. - Nyugi, nem kotyogom el senkinek.
- Reméltem is! - mosolyogtam rá megkönnyebbülten. - Na, gyere, ma velem alszol!
Hogy mi történt, amiért az ágyamba hívtam? Az, hogy garantálni szeretném a biztonságát. Nehogy valamilyen bukott angyal beszánkázzon hozzá és megölje egy laza csukló mozdulattal.

Pár órával korábban
Miután elláttuk Stephan sebét, elengedtem. Felálltam a háta mögül, ő pedig eldőlt ültében. Azt hiszem, sok volt neki a mai éjszaka. Visszahúztam a szárnyaimat, de csak úgy, hogy szépen a csupasz hátamhoz simulhassanak a selymes, fekete tollak.
- Remélem, hogy tudod, mit is vállaltál! - mondta Rix és a vállamra tette a kezét.
Viszont mindketten a srác fekvő teste felé néztünk, ahogy megpróbált feltápászkodni. Don és Paul az Istenért se segítettek volna neki. Így a csapat csak nézte a sárban fetrengő srácot.
- Nem fog zűrt okozni. Ha jönnek a főnökök, elrejtem valahová. Bárhová - suttogtam magam elé.
- Ez a te felelősséged, nem a miénk. Ha bármi - itt Rix nyomatékosan a szemembe nézett. - Ismétlem bármi galiba van, nem tartjuk érted a hátunkat. Ezt a fura aurájú fiút te fogadtad el.
- Fura aurájú? - kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem.
- Semmi különös - vágta rá Krin a hátam mögül.
Ijedtemben majdnem elszaladtam. Úgy rám hozta a frászt, hogy a szívem a torkomban dobogott. Higgyétek el, nem szeretnétek ezzel a lánnyal, éjnek idején összefutni egy sötét sikátorban. De még egy erdő sáv mellett sem.
- Jobb lenne, ha mielőbb hazajutnátok - fűzte hozzá Dova. - Biztosan követik.
- Mi ez a többesszám? - emeltem meg a szemöldökömet.
- Nem kockáztathatunk, hogy követ-e vagy nem - szólalt meg Rix. - Te is hazamész az újdonsült hímeddel.
- Ő nem a... - kezdtem, de félbeszakítottak.
- Takarítsuk el a hullákat, mielőtt rájuk akadnak - mondta Paul.
- Gyerünk, minél gyorsabb a munka, annál jobb! - rendelkezett Tina. - Rix, hogy csináljuk?
Rix végignézett a bagázson, egészen az újra álló Stephanig. Látszott az arcán, hogy összeállt benne egy terv és egy lista.
- Dova hazakíséri Miyakot és a fiút. A többiek itt maradnak velem - intett, hogy indulhatunk.
Csalódottan fújtattam egyet, majd Dovához léptem. Ketten felnyaláboltuk Stephant, Dova pedig a srác arcához hajolt. Vagyis pontosabban a füléhez.
- Ugye nincsen tériszonyod, szépfiú? - Stephan csak lassan és remegve ingatta a fejét.
- Repülünk vele? - néztem nagy szemekkel a lányra.
- Persze, azt gondoltad, hogy majd szépen a sikátorok közt, gyalog manőverezünk?
Bólintottam, hogy igaza van. Tényleg nagy hülyeség lett volna. Így szétnyitottam az eddig pihenő szárnyaimat és Stephan egyik karját átvetettem a vállamon. Dova ugyanígy tett.
- Aztán óvatosan! - mondta Don vigyorogva, utána felszálltunk.
A lány és én annyira közel maradtunk egymáshoz, hogy nem a saját szárnyunkat használtuk, hanem mindkettőnkét, mint valami hatalmas hollószerű szárnyat. Először kicsit nehezen ment, főleg, hogy Stephan folyamatosan a fülembe lihegett. De végül hamar belejöttünk ebbe a közös manőverezésbe. Stephan testét stabilan tartottuk magunk között, ő mégis remegett. Talán azért, mert a felhők felett szálltunk? Lehetséges.
Hirtelen lefelé vettük az irányt. Stephan tüdejéből kipréselődött a levegő, amit a sípoló hangja hozott a tudomásomra. Ő nem bírja annyira a légnyomás változást, mint mi. Gyorsan ismét vízszintesbe váltottunk, ahogy az utcába berepültünk. Egyenesen a küszöbre érkeztünk, Dova pedig egy intéssel nyugtázta Stephan kapkodó lélegzetvételeit.
- Vigyázz rá, Miyako. Az emberek törékenyek - valami olyasmi csillant meg a lány szemében, amit könnynek hihettem volna.
De mielőtt bármire is rákérdezhettem volna, már ott sem volt. Stephan súlya pedig egyenesen rám nehezedett.
- Ha elájulsz, felpofozlak! - morogtam neki.
Behúztam a szárnyaimat, ezúttal a bőröm alá.
- Nem fogok... - öklendezett egy kicsit. - Azt hiszem, kifordult a gyomrom...
- Nyugi, csak úgy érzed - mosolyodtam el halványan.
Átöleltem a derekát és betámogattam a lakásba. Szerencsére a szülők már valahol máshol voltak. Liza szobájából pedig tompa zene szűrődött ki. Bezártam a bejárati ajtót, a srácot pedig leültettem az egyik székre. Feltettem egy fazék tejet, hogy igazi házi kakaót csinálhassak. Még a huszadik század elején aligha ismerték ezt az italt, mégis megtanultam, hogyan kell készíteni. Hogyan? Mikor angyalként dolgoztam és volt pár üres percem, az Angyaltükörhöz mentem leskelődni egy kicsit. Az emberek kultúrája olyan gyorsan változik, hol jó, hol rossz irányba.
De a kakaó egész egyszerűen a legcsodásabb dolgok közé tartozott. Miután begyújtottam a gáztűzhelyt, a védencem felé fordultam. Ő konkrétan az asztalra támaszkodott és csak bámult maga elé.
- Jobban vagy már? - térdeltem le, hogy a szemünk egyforma magasságban lehessen.
- Igen. Csak kiakadtam - bólintott fáradtan. - Végül is csak egy szárnyas akármi vagy olyan pisztollyal, ami elevenen széttépi az embert, nem? - mondta iróniával a hangjában.
- A fajtámat bukott angyalnak hívják, nem "szárnyas akárminek" - mutattam idéző jelet az ujjaimmal.
- Te gonosz vagy? - bámult rám tányér nagyságú szemekkel.
- Csak odafent néha nem látják át teljesen a dolgokat - pillantottam fel egy pillanatra a plafonra.
- Létezik a mennyország? - a szemei még jobban kikerekedtek.
- Igen, nemcsak mítosz - bólintottam elmerengve.
- És milyen?
- Neked azt még nem kell megtudnod... - fordultam felé. - De angyalok is léteznek. Én is valaha az voltam. A szárnyaim nem mindig voltak ilyen feketék. Igazi csillogóan hófehérek voltak. Sosem piszkolódtak be, akármit csináltam - elmosolyodtam az emlékekre.
- Akkor hogy lettél fekete? - egy kicsit furán néztem rá. Nem igazán értettem. - Vagyis a szárnyaid, nem te...- helyesbítette.
- Leestem. Elkövettem valamit amit nem lett volna szabad - néztem rá.
Ő immár egyenesen ült a széken, csak a könyökével támaszkodott az asztalra. Elmélyült a tekintetünk, belefeledkeztünk egymás szemeibe. Milyen szépek voltak... Azonban nem telt el sok idő, egy kellemetlen hang zavarta meg a szemezésünket. A tej rottyant egyet. Gyorsan mentem és beletettem a fazékba, amit kell. Végül elzártam a gázt, mikor a kakaó elkészült. Kiöntöttem két bögrébe valamennyit és az egyik poharat Stephan elé tettem.
Beleivott az övébe és nagy szemekkel bámult rám.
- Olyan, mint ahogy a tíz évvel ezelőtt elhunyt nagymamám csinálta... - merengett el. - De ez egy régi technika... Hány éves vagy?
- Mondták már, hogy nem illik egy nőnek a kora után érdeklődni?
- Nem - válaszolt könnyedén.
- Kár - vágtam vissza. - Mert nem fogom elárulni.
- Egyszer úgyis el fogod mondani!
- Az változtatna akármin is? - nevettem fel. - Én már ilyen maradok.
- Szóval nem öregedsz?
- Jól látod - bólintottam.
- Egy vén szipirtyó vagy, mi? Egy aszalt szilva bőrű kis nénike lennél, ha ember lennél! - mutatott rám vigyorogva. Nem, már rég halott lennék...
- Ne akarj többet tudni - ingattam a fejem. - Minél kevesebbet tudsz, annál jobb.
- De miért?
- Ha tudsz valamit és akár csak ha gyanúsan tüsszentesz a jelenlétemben, elkapnak és megölnek. Szigorúak a törvények a természetfeletti világban, én pedig éppen most hoztalak be egy kiskapun... - néztem rá komoly tekintettel.
- Jól van, na! - emelte fel védekezően a kezét. - Egyébként miért neveztek a hímednek? - az arcára felkúszott egy elégedett vigyor.
- Ezt jó lenne tudni... - néztem rá egyre forróbb arccal.
Ő megfogta a székem támláját és szorosan a övé mellé húzta vele a székemet. De annyira, hogy a csípőnk összeért, majdnem az orrunk is. A pirulásom elmélyült, a számat pedig beharaptam, hogy eltereljem a figyelmemet arról, hogy egy baromi dögös srác engem vizslatott olyan tekintettel, mintha ott helyben felfalna. Ahogy beharaptam a számat, a tekintete az említett testrészre vándorolt. Az ujjai rásimultak a derekamra, én pedig gyorsabban szedtem a levegőt. Az arcunk és az ajkaink vészesen közeledtek egymáshoz.
- Úúúúúúúú.... - hallottuk a lépcső felől és egyszerre fordultunk arra.
Liza állt ott és teli szájjal vigyorgott.
- Úgy tudtam! - emelte győzelmi mámorban magasba a kezeit.
Mi elhúzódtunk egymástól és felnevettünk. Utána együtt kakaóztunk és felmentünk az emeletre. Liza elment fürödni, Stephan pedig követett a szobámba, mondván "van még pár megbeszélnivalónk".

25. fejezet: Titkok és lepleik

"Az élet mindenkinek tartogat meglepetéseket!"

Konkrétan bezuhantam az ablakomon.
- A landolásomon még csiszolnom kell! - nyöszörögtem, miközben dörzsöltem a fenekemet.
Igen, csak én lehetek olyan szerencsés, hogy a fenekemre esem. Nehezen feltápászkodtam, mikor Liza rontott be az ajtómon. A haja kész szénaboglya volt, a szemei tányér nagyságúra tágultak. Egy ijedt őzre emlékeztetett.
- Miyako, hol voltál? - rohant oda hozzám.
Meglepett ez a hirtelen aggódás, mikor alig szóltak hozzám pár szót. Felcsúsztattam az egyik szemöldökömet.
- Az egyik barátnőmmel - válaszoltam.
- Tényleg? - lelkesült be Liza. - Ki az? A mi sulinkba jár? Ismerem?
- Nem hiszem, hogy ismernéd - mosolyodtam el.
Olyan aranyos volt, ahogy kíváncsiskodott. Akár egy kislány, akinek új játék van kilátásban. Ilyenkor bántam legjobban, hogy nem vagyok ember. Nem lehetek őszinte azokkal, akik fontosak nekem. És akkor éreztem először: ezek az emberek fontosak nekem, tehát meg kell védenem őket. Nem ruhákért. Nem pénzért. Nem szállásért. Csupán azért, hogy megadhassam nekik azt, ami nekem nem adatott meg: hosszú és boldog életet szerelemmel, sikerekkel és öregkorral.
Aztán a halál megkönnyebbülésével. Higgyétek el, más a menny, ha vendég vagy ott, vagy ha ott dolgozol. Csak annyit mondok, hogy a vendégnek sokkal kellemesebb.
- Akkor majd egyszer összejöhetnénk így, hárman! - csacsogott tovább Liza.
Bele sem mertem gondolni, hogy Tináék mit csinálnának az ártatlan Lizával. A végén még rossz útra terelnék. Neked is az lenne a dolgod! Súgta valami az agyam mélyén. Ez nem Zafíra volt.
- Majd, talán egyszer - veregettem meg a vállát.
- Ja, egyébként a bátyám égre-földre téged keres! - amikor ezt meghallottam, majdnem hátraestem.
Hogy mi?! Stephan... Keres? De miért? Mi oka lehet rá, hogy engem akar látni?
- Hol van? - ragadtam meg Liza vállait, amitől enyhén szólva megijedt. - Mondd, hogy nem ment el egyedül!
- Csak a városba ment... - kezdte.
- Jézusom! Csak az ilyen alkalomra várnak - motyogtam. - Szólj Martinnak... azaz apádnak, hogy Stephan után megyek! Te pedig itt maradsz!
- De...
- Semmi kifogás!
A tekintetemben vagy a kisugárzásomban lehetett valami, mivel nem ellenkezett tovább. Újból felvettem a dzsekimet és eltettem az ikerpisztolyaimat. Mindenre fel kell készülnöm! Ha kell, újból kilövök egy tölgyfát a helyéről.
Letrappoltam a lépcsőn és feltéptem a bejárati ajtót. Ilyen idegi állapotban nem ajánlatos levegőben utazni. De mi van, ha későn érek oda? Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha baja esne! Már akár félholtan is heverhet egy árokban! Vagy, ami még rosszabb, épp most hal meg. Azt pedig nem engedem! Én könnyen távoztam annak idején az élők sorából, őt nem engedem! Az ő életére jobban akarok vigyázni, mint hajdan a sajátomra.
A sötét égbolton alig látszottak a csillagok. A sok felhő, illetve a füst eltakarta őket. A hold is alig látszott. A szél simogatóan fújdogált, szinte kellemesen. Viszont körülöttem vibrált a levegő. Dühösen csörtettem a park irányába, mikor sutyorgást hallottam. A sikátorokból mintha szemek tucatjai figyeltek volna. Erősen emlékeztetett arra a 7 évre, amikor az utcán éltem. Hányszor néztek szajhának! Hányszor akartak idegen férfiak azért fizetni, hogy nekik adjam az erényemet. Párat átvertem, azoknak a pénzéből vettem a pisztolyokat és bele a töltényeket. Ha bárki ilyen ajánlatot mert tenni, a szemei közé szegeztem a pisztolycsöveket.
A szép emlékek... Egy árnyat láttam mozdulni a fák sűrűjében, amik a parkot szegélyezték. Aztán ordítás rázta meg az éjszaka csendjét. Én pedig futásnak eredtem a hang irányába.
- Mit akarnak? Kik maguk? - hangzott az erőtlen hang.
A fiú hang erősen ismerős volt. Stephan. Elbújtam pár bokor mögé, úgy figyeltem az eseményeket.
- Ssshhh... Nyugalom... - nyugtatták.
Jól sejtettem. Tényleg Stephan volt az. A földön terült el és fogta a lábát fájdalmas arccal. Négy alak állta körbe, vérvörös szemekkel. Krin róluk is mesélt kártyázás közben. Ők azok, akiket megfosztottak a jelüktől és egyik rendbe sem tartoznak. Csak a gyilkolásból és a kínzásból táplálkoznak. Férgek. Az egyik Stephan nyakára tette a kezét, a srác nem tudott védekezni a szorítás ellen. Én pedig itt vesztettem el az önuralmamat. Nem érdekelt, ki lát, ki nem.
- El a mancsokkal, söpredék! - vicsorogtam a rájuk, ahogy kiugrottam a bokorból.
- Nyugi, cicababa, mindjárt te is sorra kerülsz! - legyintett az egyik, valószínűleg a vezér.
Hátra sem pillantottak, hogy megnézzék, kivel húztak ujjat. A vezér még mindig feltartotta az egyik kezét. Én összeillesztettem a fegyvereimet. Céloztam és lőttem.
Az energianyaláb pillanatnyi fényességet hozott a sötétségbe. Aztán üvöltés hangzott fel, méghozzá a vezér szájából. Végignéztem a karján. A felkarján dagadtak az izmok, ahogy a fájdalom végighasított a testén. Már jó ideje lehet bukott, mégis sok volt neki ez az érzés. Aztán az alkarján már vér csöpögött. Méghozzá olyan kátrányfekete, hogy gyanítom, már jó ideje nem tartozik egy rendhez sem. Már aligha megalvadt a vére. Az alkarja felétől meg már nincsen semmi. Azt a pisztolylövés vitte le.
Elégedetten fújtam meg a természetfeletti fegyverem csövét. Így mutogass, haver! Vérben forgó szemekkel felém fordult.
- Ezért megfizetsz, ribanc! - hörögte.
Elengedte Stephan nyakát, de a fiú szinte transzba esve nézett rám. Hát akkor hadd nézzen akció közben! Sziszegte Zafíra. Igaza volt. Több memóriakitörlést úgysem tudnék alkalmazni rajta, csak úgy, ha elvesztené a teljes emlékezetét. Azt pedig nem akartam. Szóval akkor tudja meg az igazságot.
Bukott stílusban.
A megcsonkított vezér dühödten futott felém, miközben én ráérősen levetettem a kabátot. Most hát nélküli felsőt vettem fel. Megéreztem a szél cirógatását a hátamon. A szárnyaim kikívánkoztak a friss levegőre. Én pedig örömmel engedtem nekik.
- Gyere csak! - hergeltem a már így is habzó szájú vezért.
- Megkínozlak, szajha! - hörögte.
A szárnyaim kibújtak, Zafíra pedig lejött a karomról. Ő is felvette emberi alakját. Karmaival már szántotta a földet, ahogy a többi 3 felé vette az irányt. Ráérősen csaptam egyet a szárnyaimmal, majd még egyet. Közben magam elé tartottam a pisztolyt, majd lőttem. A vezér testét fokozatosan szagatták szét a belécsapodó energianyalábok. Beleürítettem a természetfeletti táramat. Nem ólommal pumpáltam tele, hanem sistergő és szikrázó energiával. Pont alattam terült el, látszólag halottan.
Zafíra kiáltására kaptam fel a fejem. Két vörösszemű szorította a nyakát, a harmadik már ismét Stephan nyakát szorongatta. Egy gyors lövéssel levittem a Stephant szorongatónak a fejét.
Mire célba vettem Zafíra "őreit" is, már törték volna el a jelképem nyakát.Túlságosan remegett a kezem. Nem tudtam célozni. Az energiám is egyre csökkent. Zafíra nem halhat meg! Nem engedem!
Aztán egy arany csillogás izzott fel az éjszakában.
- Krin? - suttogtam magam elé.
Az egyik csávónak hirtelen szétrobbant a feje. A másikat egy hatalmas bárddal fejezték le. Már csak a hullák maradtak. Zafíra remegve ismét kígyóvá alakult. Én landoltam a puha fűbe, Zafíra pedig egyből menedéket keresett a karomon. Amint felpillantottam, elképedtem.
Az egész banda ott volt. Paul, Don, Tina, Rix, Dova és Krin is ott volt. Körbeálltak engem.
- Vadászni jöttél? És minket nem is hívtál? - vágott Tina sértődött fejet.
Dova a véres bárdját mustrálta és elkezdte tisztogatni.
- Ezek öregek voltak. Csoda, hogy szét tudtad lyukasztani legalább az egyiket - mutatott a hullára a lábamnál.
A többiek is lenéztek a csontig pusztult hullára. Rix elismerően füttyentett egyet.
- Így kell egy kitaszítottból pecsenyét csinálni! - röhögött fel Don.
Aztán mindannyian Stephanra néztek. A srác nem ájult el, éppen ellenkezőleg. Nagyon is éberen figyelt minket a zöld szemeivel. A sokk tünetei tisztán felismerhetőek voltak rajta. A lábából patakokban dőlt a vér, de ő észre sem vette. Csak a kis csapatunkat nézte, egyre jobban elsápadt.
- És mi legyen a halndóval, Rix? - kérdezte Tina.
- Mi lenne? Egy jó kis emléktörlés! - vágta rá.
Mielőtt megszólalhattam volna, Krin szólalt fel.
- Olyan lyukacsos az elméje, akár egy szita. Nem bírna ki még egyet amnézia nélkül - mondta halkan Krin.
- Krin... Kimondtál 2 összefüggő mondatot... - ámult el Dova.
A lány csak komoran bólintott. Úgy látszik, ismét némaságba burkolózik. Mielőtt akár pislanthattam volna, Tina ott termett Stephan mellett.
- Ne bántsd! - kiáltottam fel, ahogy feléjük szaladtam.
- Látott mindent! A főnökség kinyír minket, ha a halandók tudomást szereznek rólunk - mondta Tina, miközben a srác ádámcsutkája felé nyúlt.
- Miyako, felelősséget vállalsz érte? - nézett rám Rix.
- Igen! - helyeseltem. - Ha bármit kikotyog, én leszek a hibás!
- Te tudod! - sziszegte Tina és eleresztette a döbbent srácot.
Én egyből Stephanhoz rohantam, a hátamból még mindig kiálltak a szárnyaim. Az ülő srác végig engem követett a szemével. Mikor odaértem elé, tartotta a távolságot. Az arcából fokozatosan eltűnt a vér. Elvérzik, ha nem csinálok valamit!
Remegő kézzel kezdtem el rátekerni a lábára a dzsekimet.
- Ne bénázz már annyit! - csattant fel Paul már-már idegesen.
A két méter magas szőke srác odalépett hozzánk. Stephan megpróbált elhúzódni tőle, de Paul megragadta.
- Fogd le a hímedet, hogy ne ficánkoljon! - szólt hozzám, miközben erősen fogta a védencem lábát.
A... hímemnek nevezte? Ezért még meglakol, de abban a helyzetben inkább szó nélkül engedelmeskedtem. Jössz te még az én utcámba!
Megragadtam Stephan felsőtestét és szinte satuba szorítottam. A csapattársam kezéből fény tört elő, narancssárgás, füstszerű fény. Rátette a hatalmas tenyerét Stephan bokájára, a fény pedig szinte belefolyt a sebekbe. A karomban vergődő srác felüvöltött, én pedig az öklömmel kipeckeltem a száját. Már csak az hiányozna, hogy rendőrök jöjjenek!
- Harapj rá nyugodtan! - súgtam a kezeim alatt vonagló srácnak.
Megdermedt és próbált hátrasandítani hozzám. Abbahagyta az ordibálást. Paul fénye viszont még mindig dolgozott a bőre alatt. Hallottam, ahogy a lábában újra összeálltak az izomrostok és helyreroppant a bokája. Viszont ő nem ordított, hanem... engem nézett. Vagy legalábbis próbált.
Így tudta meg rólam Stephan az igazat. Azon az éjszakán. Amikor majdnem mindketten meghaltunk. Őt az elvérzés fenyegette, engem pedig az idegösszeroppanás. Mégis... azon a napon mindketten megváltoztunk, más lett a kapcsolatunk. Most, hogy nyíltan is felelősséget vállaltam az ő tetteiért is.