"Az élet mindenkinek tartogat meglepetéseket!"Konkrétan bezuhantam az ablakomon.
- A landolásomon még csiszolnom kell! - nyöszörögtem, miközben dörzsöltem a fenekemet.
Igen, csak én lehetek olyan szerencsés, hogy a fenekemre esem. Nehezen feltápászkodtam, mikor Liza rontott be az ajtómon. A haja kész szénaboglya volt, a szemei tányér nagyságúra tágultak. Egy ijedt őzre emlékeztetett.
- Miyako, hol voltál? - rohant oda hozzám.
Meglepett ez a hirtelen aggódás, mikor alig szóltak hozzám pár szót. Felcsúsztattam az egyik szemöldökömet.
- Az egyik barátnőmmel - válaszoltam.
- Tényleg? - lelkesült be Liza. - Ki az? A mi sulinkba jár? Ismerem?
- Nem hiszem, hogy ismernéd - mosolyodtam el.
Olyan aranyos volt, ahogy kíváncsiskodott. Akár egy kislány, akinek új játék van kilátásban. Ilyenkor bántam legjobban, hogy nem vagyok ember. Nem lehetek őszinte azokkal, akik fontosak nekem. És akkor éreztem először: ezek az emberek fontosak nekem, tehát meg kell védenem őket. Nem ruhákért. Nem pénzért. Nem szállásért. Csupán azért, hogy megadhassam nekik azt, ami nekem nem adatott meg: hosszú és boldog életet szerelemmel, sikerekkel és öregkorral.
Aztán a halál megkönnyebbülésével. Higgyétek el, más a menny, ha vendég vagy ott, vagy ha ott dolgozol. Csak annyit mondok, hogy a vendégnek sokkal kellemesebb.
- Akkor majd egyszer összejöhetnénk így, hárman! - csacsogott tovább Liza.
Bele sem mertem gondolni, hogy Tináék mit csinálnának az ártatlan Lizával. A végén még rossz útra terelnék. Neked is az lenne a dolgod! Súgta valami az agyam mélyén. Ez nem Zafíra volt.
- Majd, talán egyszer - veregettem meg a vállát.
- Ja, egyébként a bátyám égre-földre téged keres! - amikor ezt meghallottam, majdnem hátraestem.
Hogy mi?! Stephan... Keres? De miért? Mi oka lehet rá, hogy engem akar látni?
- Hol van? - ragadtam meg Liza vállait, amitől enyhén szólva megijedt. - Mondd, hogy nem ment el egyedül!
- Csak a városba ment... - kezdte.
- Jézusom! Csak az ilyen alkalomra várnak - motyogtam. - Szólj Martinnak... azaz apádnak, hogy Stephan után megyek! Te pedig itt maradsz!
- De...
- Semmi kifogás!
A tekintetemben vagy a kisugárzásomban lehetett valami, mivel nem ellenkezett tovább. Újból felvettem a dzsekimet és eltettem az ikerpisztolyaimat. Mindenre fel kell készülnöm! Ha kell, újból kilövök egy tölgyfát a helyéről.
Letrappoltam a lépcsőn és feltéptem a bejárati ajtót. Ilyen idegi állapotban nem ajánlatos levegőben utazni. De mi van, ha későn érek oda? Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha baja esne! Már akár félholtan is heverhet egy árokban! Vagy, ami még rosszabb, épp most hal meg. Azt pedig nem engedem! Én könnyen távoztam annak idején az élők sorából, őt nem engedem! Az ő életére jobban akarok vigyázni, mint hajdan a sajátomra.
A sötét égbolton alig látszottak a csillagok. A sok felhő, illetve a füst eltakarta őket. A hold is alig látszott. A szél simogatóan fújdogált, szinte kellemesen. Viszont körülöttem vibrált a levegő. Dühösen csörtettem a park irányába, mikor sutyorgást hallottam. A sikátorokból mintha szemek tucatjai figyeltek volna. Erősen emlékeztetett arra a 7 évre, amikor az utcán éltem. Hányszor néztek szajhának! Hányszor akartak idegen férfiak azért fizetni, hogy nekik adjam az erényemet. Párat átvertem, azoknak a pénzéből vettem a pisztolyokat és bele a töltényeket. Ha bárki ilyen ajánlatot mert tenni, a szemei közé szegeztem a pisztolycsöveket.
A szép emlékek... Egy árnyat láttam mozdulni a fák sűrűjében, amik a parkot szegélyezték. Aztán ordítás rázta meg az éjszaka csendjét. Én pedig futásnak eredtem a hang irányába.
- Mit akarnak? Kik maguk? - hangzott az erőtlen hang.
A fiú hang erősen ismerős volt. Stephan. Elbújtam pár bokor mögé, úgy figyeltem az eseményeket.
- Ssshhh... Nyugalom... - nyugtatták.
Jól sejtettem. Tényleg Stephan volt az. A földön terült el és fogta a lábát fájdalmas arccal. Négy alak állta körbe, vérvörös szemekkel. Krin róluk is mesélt kártyázás közben. Ők azok, akiket megfosztottak a jelüktől és egyik rendbe sem tartoznak. Csak a gyilkolásból és a kínzásból táplálkoznak. Férgek. Az egyik Stephan nyakára tette a kezét, a srác nem tudott védekezni a szorítás ellen. Én pedig itt vesztettem el az önuralmamat. Nem érdekelt, ki lát, ki nem.
- El a mancsokkal, söpredék! - vicsorogtam a rájuk, ahogy kiugrottam a bokorból.
- Nyugi, cicababa, mindjárt te is sorra kerülsz! - legyintett az egyik, valószínűleg a vezér.
Hátra sem pillantottak, hogy megnézzék, kivel húztak ujjat. A vezér még mindig feltartotta az egyik kezét. Én összeillesztettem a fegyvereimet. Céloztam és lőttem.
Az energianyaláb pillanatnyi fényességet hozott a sötétségbe. Aztán üvöltés hangzott fel, méghozzá a vezér szájából. Végignéztem a karján. A felkarján dagadtak az izmok, ahogy a fájdalom végighasított a testén. Már jó ideje lehet bukott, mégis sok volt neki ez az érzés. Aztán az alkarján már vér csöpögött. Méghozzá olyan kátrányfekete, hogy gyanítom, már jó ideje nem tartozik egy rendhez sem. Már aligha megalvadt a vére. Az alkarja felétől meg már nincsen semmi. Azt a pisztolylövés vitte le.
Elégedetten fújtam meg a természetfeletti fegyverem csövét. Így mutogass, haver! Vérben forgó szemekkel felém fordult.
- Ezért megfizetsz, ribanc! - hörögte.
Elengedte Stephan nyakát, de a fiú szinte transzba esve nézett rám. Hát akkor hadd nézzen akció közben! Sziszegte Zafíra. Igaza volt. Több memóriakitörlést úgysem tudnék alkalmazni rajta, csak úgy, ha elvesztené a teljes emlékezetét. Azt pedig nem akartam. Szóval akkor tudja meg az igazságot.
Bukott stílusban.
A megcsonkított vezér dühödten futott felém, miközben én ráérősen levetettem a kabátot. Most hát nélküli felsőt vettem fel. Megéreztem a szél cirógatását a hátamon. A szárnyaim kikívánkoztak a friss levegőre. Én pedig örömmel engedtem nekik.
- Gyere csak! - hergeltem a már így is habzó szájú vezért.
- Megkínozlak, szajha! - hörögte.
A szárnyaim kibújtak, Zafíra pedig lejött a karomról. Ő is felvette emberi alakját. Karmaival már szántotta a földet, ahogy a többi 3 felé vette az irányt. Ráérősen csaptam egyet a szárnyaimmal, majd még egyet. Közben magam elé tartottam a pisztolyt, majd lőttem. A vezér testét fokozatosan szagatták szét a belécsapodó energianyalábok. Beleürítettem a természetfeletti táramat. Nem ólommal pumpáltam tele, hanem sistergő és szikrázó energiával. Pont alattam terült el, látszólag halottan.
Zafíra kiáltására kaptam fel a fejem. Két vörösszemű szorította a nyakát, a harmadik már ismét Stephan nyakát szorongatta. Egy gyors lövéssel levittem a Stephant szorongatónak a fejét.
Mire célba vettem Zafíra "őreit" is, már törték volna el a jelképem nyakát.Túlságosan remegett a kezem. Nem tudtam célozni. Az energiám is egyre csökkent. Zafíra nem halhat meg! Nem engedem!
Aztán egy arany csillogás izzott fel az éjszakában.
- Krin? - suttogtam magam elé.
Az egyik csávónak hirtelen szétrobbant a feje. A másikat egy hatalmas bárddal fejezték le. Már csak a hullák maradtak. Zafíra remegve ismét kígyóvá alakult. Én landoltam a puha fűbe, Zafíra pedig egyből menedéket keresett a karomon. Amint felpillantottam, elképedtem.
Az egész banda ott volt. Paul, Don, Tina, Rix, Dova és Krin is ott volt. Körbeálltak engem.
- Vadászni jöttél? És minket nem is hívtál? - vágott Tina sértődött fejet.
Dova a véres bárdját mustrálta és elkezdte tisztogatni.
- Ezek öregek voltak. Csoda, hogy szét tudtad lyukasztani legalább az egyiket - mutatott a hullára a lábamnál.
A többiek is lenéztek a csontig pusztult hullára. Rix elismerően füttyentett egyet.
- Így kell egy kitaszítottból pecsenyét csinálni! - röhögött fel Don.
Aztán mindannyian Stephanra néztek. A srác nem ájult el, éppen ellenkezőleg. Nagyon is éberen figyelt minket a zöld szemeivel. A sokk tünetei tisztán felismerhetőek voltak rajta. A lábából patakokban dőlt a vér, de ő észre sem vette. Csak a kis csapatunkat nézte, egyre jobban elsápadt.
- És mi legyen a halndóval, Rix? - kérdezte Tina.
- Mi lenne? Egy jó kis emléktörlés! - vágta rá.
Mielőtt megszólalhattam volna, Krin szólalt fel.
- Olyan lyukacsos az elméje, akár egy szita. Nem bírna ki még egyet amnézia nélkül - mondta halkan Krin.
- Krin... Kimondtál 2 összefüggő mondatot... - ámult el Dova.
A lány csak komoran bólintott. Úgy látszik, ismét némaságba burkolózik. Mielőtt akár pislanthattam volna, Tina ott termett Stephan mellett.
- Ne bántsd! - kiáltottam fel, ahogy feléjük szaladtam.
- Látott mindent! A főnökség kinyír minket, ha a halandók tudomást szereznek rólunk - mondta Tina, miközben a srác ádámcsutkája felé nyúlt.
- Miyako, felelősséget vállalsz érte? - nézett rám Rix.
- Igen! - helyeseltem. - Ha bármit kikotyog, én leszek a hibás!
- Te tudod! - sziszegte Tina és eleresztette a döbbent srácot.
Én egyből Stephanhoz rohantam, a hátamból még mindig kiálltak a szárnyaim. Az ülő srác végig engem követett a szemével. Mikor odaértem elé, tartotta a távolságot. Az arcából fokozatosan eltűnt a vér. Elvérzik, ha nem csinálok valamit!
Remegő kézzel kezdtem el rátekerni a lábára a dzsekimet.
- Ne bénázz már annyit! - csattant fel Paul már-már idegesen.
A két méter magas szőke srác odalépett hozzánk. Stephan megpróbált elhúzódni tőle, de Paul megragadta.
- Fogd le a hímedet, hogy ne ficánkoljon! - szólt hozzám, miközben erősen fogta a védencem lábát.
A... hímemnek nevezte? Ezért még meglakol, de abban a helyzetben inkább szó nélkül engedelmeskedtem. Jössz te még az én utcámba!
Megragadtam Stephan felsőtestét és szinte satuba szorítottam. A csapattársam kezéből fény tört elő, narancssárgás, füstszerű fény. Rátette a hatalmas tenyerét Stephan bokájára, a fény pedig szinte belefolyt a sebekbe. A karomban vergődő srác felüvöltött, én pedig az öklömmel kipeckeltem a száját. Már csak az hiányozna, hogy rendőrök jöjjenek!
- Harapj rá nyugodtan! - súgtam a kezeim alatt vonagló srácnak.
Megdermedt és próbált hátrasandítani hozzám. Abbahagyta az ordibálást. Paul fénye viszont még mindig dolgozott a bőre alatt. Hallottam, ahogy a lábában újra összeálltak az izomrostok és helyreroppant a bokája. Viszont ő nem ordított, hanem... engem nézett. Vagy legalábbis próbált.
Így tudta meg rólam Stephan az igazat. Azon az éjszakán. Amikor majdnem mindketten meghaltunk. Őt az elvérzés fenyegette, engem pedig az idegösszeroppanás. Mégis... azon a napon mindketten megváltoztunk, más lett a kapcsolatunk. Most, hogy nyíltan is felelősséget vállaltam az ő tetteiért is.
Hol van a folytim???
VálaszTörlés