"Ha egy emberről meg tudsz valami fontosat, másképp tekintesz majd a világra."- Semmit se szólj erről a húgodnak! - fenyegettem meg, ahogy bementünk az én szobámba.
- Miért szólnék? - vonta meg a vállát. - Nyugi, nem kotyogom el senkinek.
- Reméltem is! - mosolyogtam rá megkönnyebbülten. - Na, gyere, ma velem alszol!
Hogy mi történt, amiért az ágyamba hívtam? Az, hogy garantálni szeretném a biztonságát. Nehogy valamilyen bukott angyal beszánkázzon hozzá és megölje egy laza csukló mozdulattal.
Pár órával korábban
Miután elláttuk Stephan sebét, elengedtem. Felálltam a háta mögül, ő pedig eldőlt ültében. Azt hiszem, sok volt neki a mai éjszaka. Visszahúztam a szárnyaimat, de csak úgy, hogy szépen a csupasz hátamhoz simulhassanak a selymes, fekete tollak.
- Remélem, hogy tudod, mit is vállaltál! - mondta Rix és a vállamra tette a kezét.
Viszont mindketten a srác fekvő teste felé néztünk, ahogy megpróbált feltápászkodni. Don és Paul az Istenért se segítettek volna neki. Így a csapat csak nézte a sárban fetrengő srácot.
- Nem fog zűrt okozni. Ha jönnek a főnökök, elrejtem valahová. Bárhová - suttogtam magam elé.
- Ez a te felelősséged, nem a miénk. Ha bármi - itt Rix nyomatékosan a szemembe nézett. - Ismétlem bármi galiba van, nem tartjuk érted a hátunkat. Ezt a fura aurájú fiút te fogadtad el.
- Fura aurájú? - kérdeztem vissza, mert nem igazán értettem.
- Semmi különös - vágta rá Krin a hátam mögül.
Ijedtemben majdnem elszaladtam. Úgy rám hozta a frászt, hogy a szívem a torkomban dobogott. Higgyétek el, nem szeretnétek ezzel a lánnyal, éjnek idején összefutni egy sötét sikátorban. De még egy erdő sáv mellett sem.
- Jobb lenne, ha mielőbb hazajutnátok - fűzte hozzá Dova. - Biztosan követik.
- Mi ez a többesszám? - emeltem meg a szemöldökömet.
- Nem kockáztathatunk, hogy követ-e vagy nem - szólalt meg Rix. - Te is hazamész az újdonsült hímeddel.
- Ő nem a... - kezdtem, de félbeszakítottak.
- Takarítsuk el a hullákat, mielőtt rájuk akadnak - mondta Paul.
- Gyerünk, minél gyorsabb a munka, annál jobb! - rendelkezett Tina. - Rix, hogy csináljuk?
Rix végignézett a bagázson, egészen az újra álló Stephanig. Látszott az arcán, hogy összeállt benne egy terv és egy lista.
- Dova hazakíséri Miyakot és a fiút. A többiek itt maradnak velem - intett, hogy indulhatunk.
Csalódottan fújtattam egyet, majd Dovához léptem. Ketten felnyaláboltuk Stephant, Dova pedig a srác arcához hajolt. Vagyis pontosabban a füléhez.
- Ugye nincsen tériszonyod, szépfiú? - Stephan csak lassan és remegve ingatta a fejét.
- Repülünk vele? - néztem nagy szemekkel a lányra.
- Persze, azt gondoltad, hogy majd szépen a sikátorok közt, gyalog manőverezünk?
Bólintottam, hogy igaza van. Tényleg nagy hülyeség lett volna. Így szétnyitottam az eddig pihenő szárnyaimat és Stephan egyik karját átvetettem a vállamon. Dova ugyanígy tett.
- Aztán óvatosan! - mondta Don vigyorogva, utána felszálltunk.
A lány és én annyira közel maradtunk egymáshoz, hogy nem a saját szárnyunkat használtuk, hanem mindkettőnkét, mint valami hatalmas hollószerű szárnyat. Először kicsit nehezen ment, főleg, hogy Stephan folyamatosan a fülembe lihegett. De végül hamar belejöttünk ebbe a közös manőverezésbe. Stephan testét stabilan tartottuk magunk között, ő mégis remegett. Talán azért, mert a felhők felett szálltunk? Lehetséges.
Hirtelen lefelé vettük az irányt. Stephan tüdejéből kipréselődött a levegő, amit a sípoló hangja hozott a tudomásomra. Ő nem bírja annyira a légnyomás változást, mint mi. Gyorsan ismét vízszintesbe váltottunk, ahogy az utcába berepültünk. Egyenesen a küszöbre érkeztünk, Dova pedig egy intéssel nyugtázta Stephan kapkodó lélegzetvételeit.
- Vigyázz rá, Miyako. Az emberek törékenyek - valami olyasmi csillant meg a lány szemében, amit könnynek hihettem volna.
De mielőtt bármire is rákérdezhettem volna, már ott sem volt. Stephan súlya pedig egyenesen rám nehezedett.
- Ha elájulsz, felpofozlak! - morogtam neki.
Behúztam a szárnyaimat, ezúttal a bőröm alá.
- Nem fogok... - öklendezett egy kicsit. - Azt hiszem, kifordult a gyomrom...
- Nyugi, csak úgy érzed - mosolyodtam el halványan.
Átöleltem a derekát és betámogattam a lakásba. Szerencsére a szülők már valahol máshol voltak. Liza szobájából pedig tompa zene szűrődött ki. Bezártam a bejárati ajtót, a srácot pedig leültettem az egyik székre. Feltettem egy fazék tejet, hogy igazi házi kakaót csinálhassak. Még a huszadik század elején aligha ismerték ezt az italt, mégis megtanultam, hogyan kell készíteni. Hogyan? Mikor angyalként dolgoztam és volt pár üres percem, az Angyaltükörhöz mentem leskelődni egy kicsit. Az emberek kultúrája olyan gyorsan változik, hol jó, hol rossz irányba.
De a kakaó egész egyszerűen a legcsodásabb dolgok közé tartozott. Miután begyújtottam a gáztűzhelyt, a védencem felé fordultam. Ő konkrétan az asztalra támaszkodott és csak bámult maga elé.
- Jobban vagy már? - térdeltem le, hogy a szemünk egyforma magasságban lehessen.
- Igen. Csak kiakadtam - bólintott fáradtan. - Végül is csak egy szárnyas akármi vagy olyan pisztollyal, ami elevenen széttépi az embert, nem? - mondta iróniával a hangjában.
- A fajtámat bukott angyalnak hívják, nem "szárnyas akárminek" - mutattam idéző jelet az ujjaimmal.
- Te gonosz vagy? - bámult rám tányér nagyságú szemekkel.
- Csak odafent néha nem látják át teljesen a dolgokat - pillantottam fel egy pillanatra a plafonra.
- Létezik a mennyország? - a szemei még jobban kikerekedtek.
- Igen, nemcsak mítosz - bólintottam elmerengve.
- És milyen?
- Neked azt még nem kell megtudnod... - fordultam felé. - De angyalok is léteznek. Én is valaha az voltam. A szárnyaim nem mindig voltak ilyen feketék. Igazi csillogóan hófehérek voltak. Sosem piszkolódtak be, akármit csináltam - elmosolyodtam az emlékekre.
- Akkor hogy lettél fekete? - egy kicsit furán néztem rá. Nem igazán értettem. - Vagyis a szárnyaid, nem te...- helyesbítette.
- Leestem. Elkövettem valamit amit nem lett volna szabad - néztem rá.
Ő immár egyenesen ült a széken, csak a könyökével támaszkodott az asztalra. Elmélyült a tekintetünk, belefeledkeztünk egymás szemeibe. Milyen szépek voltak... Azonban nem telt el sok idő, egy kellemetlen hang zavarta meg a szemezésünket. A tej rottyant egyet. Gyorsan mentem és beletettem a fazékba, amit kell. Végül elzártam a gázt, mikor a kakaó elkészült. Kiöntöttem két bögrébe valamennyit és az egyik poharat Stephan elé tettem.
Beleivott az övébe és nagy szemekkel bámult rám.
- Olyan, mint ahogy a tíz évvel ezelőtt elhunyt nagymamám csinálta... - merengett el. - De ez egy régi technika... Hány éves vagy?
- Mondták már, hogy nem illik egy nőnek a kora után érdeklődni?
- Nem - válaszolt könnyedén.
- Kár - vágtam vissza. - Mert nem fogom elárulni.
- Egyszer úgyis el fogod mondani!
- Az változtatna akármin is? - nevettem fel. - Én már ilyen maradok.
- Szóval nem öregedsz?
- Jól látod - bólintottam.
- Egy vén szipirtyó vagy, mi? Egy aszalt szilva bőrű kis nénike lennél, ha ember lennél! - mutatott rám vigyorogva. Nem, már rég halott lennék...
- Ne akarj többet tudni - ingattam a fejem. - Minél kevesebbet tudsz, annál jobb.
- De miért?
- Ha tudsz valamit és akár csak ha gyanúsan tüsszentesz a jelenlétemben, elkapnak és megölnek. Szigorúak a törvények a természetfeletti világban, én pedig éppen most hoztalak be egy kiskapun... - néztem rá komoly tekintettel.
- Jól van, na! - emelte fel védekezően a kezét. - Egyébként miért neveztek a hímednek? - az arcára felkúszott egy elégedett vigyor.
- Ezt jó lenne tudni... - néztem rá egyre forróbb arccal.
Ő megfogta a székem támláját és szorosan a övé mellé húzta vele a székemet. De annyira, hogy a csípőnk összeért, majdnem az orrunk is. A pirulásom elmélyült, a számat pedig beharaptam, hogy eltereljem a figyelmemet arról, hogy egy baromi dögös srác engem vizslatott olyan tekintettel, mintha ott helyben felfalna. Ahogy beharaptam a számat, a tekintete az említett testrészre vándorolt. Az ujjai rásimultak a derekamra, én pedig gyorsabban szedtem a levegőt. Az arcunk és az ajkaink vészesen közeledtek egymáshoz.
- Úúúúúúúú.... - hallottuk a lépcső felől és egyszerre fordultunk arra.
Liza állt ott és teli szájjal vigyorgott.
- Úgy tudtam! - emelte győzelmi mámorban magasba a kezeit.
Mi elhúzódtunk egymástól és felnevettünk. Utána együtt kakaóztunk és felmentünk az emeletre. Liza elment fürödni, Stephan pedig követett a szobámba, mondván "van még pár megbeszélnivalónk".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése