"Angyalt tolláról, embert barátjáról."- Hogy mi? - nézett rám Stephan úgy, mintha nem lennék normális.
- Jól hallottad! - ültem le az ágyamra. - Ma velem fogsz aludni.
Először a szemembe nézett, utána a bevetett ágyra, aztán újra rám. Az arcán az érzelmek egész skálája látható volt az örömtől egészen a zavarodottig.
- Meg akarsz erőszakolni? - pillantott rám furcsállva. - Eddig még nem láttam olyat, hogy egy ilyen gyönyörű lány önként fogad az ágyába egy fiút...
A bók megmelengette a szívemet, amitől mosolyogni kezdtem.
- Még ha akarnál, akkor sem tudnál nekem ártani - nevettem fel. - Meg amúgy sem szoktam aludni. De emberként neked szükséged van rá.
- Nem... alszol? - nézett rám furcsálló tekintettel. - Hogy érted ezt?
- Úgy, ahogy mondom. Nincsen szükségem alvásra, így nem teszem. Viszont a te szobádban pedig nem szeretnék őrt állni egész éjjel, így az én ágyamban alszol. Ahol szem előtt vagy - fejtettem ki neki.
A srác arcát elöntötte a pír, ahogy a gondolatai másfelé jártak. Tartva tőlem a távolságot a szekrényemnél állt meg. Én huncutul csillogó szemekkel vontam fel a szemöldököm. Felálltam az ágyról és Stephan elé álltam.
- Mindig ennyire bátortalan vagy egy lány társaságában? - néztem rá, csípőre tett kézzel. - Vagy csak ennyire visszataszító vagyok attól, hogy tollaim vannak? Nem foglak álmodban megölni, sem megenni. Csak tekints rám úgy, mint eddig. Egy kis plusszal - a kezemet közben a vállára tettem. - Rendben?
- De...
- Szerinted én akartam ilyen lenni?! Egy szörnyeteg, aki az emberek érzelmein élősködik? Hát nem! - fakadtam ki teljesen. - Csak annyit tettem, hogy meghaltam! Angyal lettem, fogalmam sincs, milyen okokból! Aztán egyetlen egy emberrel könyörületes akartam lenni és bumm, már lent is vagyok a földön, koromsötét szárnyakkal, gonosznak titulálva!
Remegtem az érzelmeim intenzitásától. A fiú aggódva nézett rám, majd a karjaiba vett. Szorosan magához ölelte reszkető testemet. Sírni nem tudtam, de bár bírtam volna! Szörnyű, amikor nem tudjuk kiadni magunkból az érzéseinket.
- Shh... - szuszogta a fülembe. - Nem vagy szörnyeteg...
- Pedig annak tartasz - suttogtam.
- Ez még mindig te vagy. Csak egy kis plusszal - az idézése megmosolyogtatott. - És lefogadom, hogy az életedben jó voltál.
- ... szőke voltam... - mondtam merengve.
- Tessék? - egy kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.
- Amíg éltem... nem fekete volt a hajam... hanem szőke...
- Oké... Úgy tűnik, csak én nem értem azt, hogy ez most hogy jön ide, de mindegy - pislogott Stephan. - Én elmegyek és megfürdök.
- Akkor itt alszol? - rebegtettem a pilláimat.
- Igen, ha ennyire szeretnéd! - nevetett fel. - Csak hagyd abba ezt a nézést!
- Rendben! - húzódtam el tőle, ő pedig elment a saját szobájába, hogy fürdéshez előkészüljön.
Mióta akarom ennyire, hogy egy srác az ágyamban aludjon? Hát... jó kérdés! Én is bementem a saját fürdőmbe és kiengedtem a szárnyaimat. Szegénykéim már nagyon porosak és mocskosak voltak. Egy szivacsot fogtam és nyomtam rá egy adag sampont. Fogalmam sincs, hogyan kell szárnyat tisztítani, mivel a mennyben tiszták maradtak. Legalább egy fél óráig sikálta a tollaimat. Mikor végre kiléptem a zuhany alól, alig bírtam megmozdítani a szárnyaimat. A tollaim megfogták a nagyja vizet és nehezek lettek a szárnyaim, mintha két ólomdarab lett volna a hátamon.
A hajammal együtt a szárnyamat is szárítottam a hajszárítóval, ami elég vicces látvány lehetett. A két drágaságom bizsergett a meleg levegőtől, amit befújattam a tollak alá. Amikor már legalább fel tudtam őket emelni, felöltöztem. A szárnyaimat annyira húztam vissza, hogy engedelmesen simuljanak a hátamhoz. Úgy vettem magamra egy rongyosabb pólót és egy nadrágot. Elégedetten kiléptem a fürdőszobából és észrevettem valamit. Egy fekete toll hevert a lábaim előtt.
Az ujjaim közé csippentettem és megforgattam.
- Ez az én tollam... - suttogtam magam elé kábultan.
Tudtommal a madarak sem hullatják a tollukat. Legalábbis a nagy fedőtollakat nem. De viszont nekem csak a szárnyaim tövénél vannak pihetollak. Az ujjaim között pedig egy hatalmas, hollószerű fedőtoll volt. Ami az enyém.
- Ilyeneket találtam én is - szólt egy hang, amitől ijedtemben majdnem szívbajt kaptam.
Aztán ledermedtem. Van több is? Ijesztő arccal a srác felé fordultam.
- Találtál többet is? - nevettem fel idegesen. - Pont ilyeneket?
- Igen... - kicsit megrettent az arckifejezésemtől.
Úgy reagáltam, mintha a hajam hullott volna. Mondjuk, angyalok esetében a toll is majdnem ugyanezt a szerepet tölti be.
Áthozta a szobájából a tollakat, amiket ő talált. Semmi kétség. Az enyémek voltak. Magamba roskadva görnyedtem föléjük. Ha tudtam volna sírni, zokogtam volna.
- Aludj nyugodtan, én megleszek... - mondtam Stephan nyugtatgatásaira.
A kezeimben tartottam a tollaimat. Mikor végre le tudtam venni róluk a szememet, letettem őket a szekrényem aljába egy zacskóba.
A srác befeküdt az ágyamba és forgolódott egy darabig. Én ezt tűrtem is, de egy bizonyos ponton megelégeltem. Mi baja lehet? Az ágyra ültem és a srác vállára tettem a kezem. Ő összerezzent, mivel nekem háttal volt.
- Félsz tőlem, hogy nem tudsz elaludni? - cirógattam meg a bőrét.
- ... - a hallgatása sok mindent elárult.
Megfordult és bűnbánóan a szemembe nézett.
- Ne vágj ilyen képet - mosolyodtam el.
Ő is kissé felengedett. Csak akkor vettem észre, hogy a felsőteste meztelen. Még szép, csajszi! Ilyen jó testet vétek lenne eltakarni... Sziszegte Zafíra. Ezúttal csendben egyetértettem a jelképemmel.
Szó nélkül befeküdtem mellé, szemben vele. A pulzusa megugrott, a bőre pedig felforrósodott. De döbbent fejjel figyelt. Fekve levetettem a pólómat, így csak melltartó és persze nadrág volt rajtam. Jól van, na! A pólót nem akartam szétszaggatni a szárnyaimmal. Kinyitottam a szárnyaimat, így kissé lelógtak az ágyról.
Amit jó rólunk tudni az az, hogy mi angyalok nagyon féltjük a szárnyunkat. Nem érhet hozzá akárki, akinek kedve szottyan. Nagyon bizalmas gesztus, ha engedjük valakinek, hogy hozzányúljanak a mi legféltettebb kincsünkhöz.
Átkaroltam Stephan derekát és közelebb húzódtam hozzá. A takaró már így is fel volt húzva a derekunkig. A mellkasunk összeért és a lábunk sem volt éppen távol egymástól. A szárnyammal betakartam magunkat. A srác kissé meglepődött, de hagyta, hogy a másik szárnyamat alácsúsztassam, hogy a szárnyaim alul-felül összeérjenek a hátánál.
Az ő keze is a csípőmre csúszott, ahogy helyezkedtünk.
- Miyako... - törte meg a békés csendet.
- Igen? - dünnyögtem a sziklakemény mellkasába.
- Nem félted tőlem a szárnyaidat? - kérdezte.
Egy pillanatig haboztam a válasszal. Mikor azonban kimondtam, tudtam, hogy igaz.
- Nem. Mivel már te sem félted tőlem az életedet - adtam rá furfangos választ.
Pár perc múlva elaludt. Megcirógattam az arcát, álmában pedig elmosolyodott. Vajon mit láthatott álmában, hogy ennyire boldog volt? Hát... nem kellett sokat várnom a válaszra.
- Miyako... - dünnyögte csukott szemmel.
Álmodott. Méghozzá velem. És nem rémálma volt, mivel mosolygott. A szívem megtelt melegséggel. Azzal a fajtával, amit eddig nem nagyon éreztem. Szeretet és béke árasztott el.
- Vigyázni fogok rád... - suttogtam és megsimogattam a karját.
Nyugodt és békés voltam, földi életemben talán először. Hogy miért? Mert magam mellett tudhattam őt, biztonságban. Hiszen mit kívánhattam volna még? Volt végre valaki, akiben egészen megbízhattam. Aki tudta a legnagyobb titkomat. Akinek elmondhattam mindent, ami a szívemet megülte egy évszázad alatt. Még akkor eldöntöttem, hogy ő legalább olyan fontos, mint a szárnyaim, amikkel betakartam. És vigyázni fogok rá, bármi történjék is. Ahogy ezen kattogott az agyam, a szárnyaim elernyedtek. Teljesen rásimultak a srác meleg és emberi testére. A kezeimet pedig védelmezően rákulcsoltam a derekára. Milyen ironikus... Ha egy évszázaddal később születek, minden normális lehetne. Ő védhetne meg mindentől, ő takargathatna most engem. De nem így volt. És nem is így lesz.
Miközben filozofáltam, elöntött a boldogság. A hétköznapi gondokon való gondolkodás kellems elfoglaltságnak bizonyult. Az ágyra pedig még egy árván maradt toll hullt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése