42. fejezet: Vérörökség

"A társadalom kitaszítottjai testvérek. Nem az anyaméhben köttetett egyezségük, hanem az égben, a vérben, s a sorsukban."

"Zafíra szemszöge" 
Mikor éppen be akartam lépni a rozoga ajtón, kezemben egy kancsó vízzel, megtorpantam. Éreztem a vér illatát. Bentről, a házból. Egy mélyebbet szippantottam a fémes illatú levegőből.
Miyako vére volt. Kezemben a kancsóval, lábamon bakanccsal berúgtam az ajtót. Szálltak a szilánkok, ahogy becsörtettem ebbe a fatákolmányba.
- Hát itt vagy, szolga - suttogta egy teljesen feketébe öltözött tündér.
Sötéten csillogó hártyás szárnyai furák voltak. A szemei körül azonban maszk volt, ami úgy takarta el a fél arcát, mintha fekete indák lettek volna. Higanyszínű szemei azonban tökéletesen tisztán csillogtak a félhomályban. Áradt belőle a a bizonyos fenyegető erő.
Én viszont nem hallgattam erre a baljóslatú érzésre a gyomromban.
- Nem szolga - helyesbítettem gúnyosan - , hanem jelkép!
- A lényeg az, hogyha nem érek ide időben, az úrnőd még mindig szenvedne - állt félre az útból, a vállára pedig egy holló szállt.
Nem, varjú! Nem... ez valami varázsmadár volt. De az eszmecserét önmagammal fel kellett függesztenem, mert ott volt Miyako vérbe fagyott teste. A mellkasa nem emelkedett és süllyedt. A szemei csukva voltak, örök álomra készen. Kezei még mindig karmokhoz hasonlóan volt hajlítva, mintha valamit meg akart volna fogni.
- Te megölted?! - zokogtam hangosan.
A szívem fájt. Sajgott a lelkem úrnőmért. Egyvalami azonban nem stimmelt. A tündér pedig mosolyogva nyugtázta, hogy észrevettem ezt a bibit. Ha Miyako meghalt volna, én is rövid időn (pár másodpercen) belül elhaláloztam volna, hogy követhessem úrnőmet a Túlvilágra, és mellette lehessek, mikor kihirdetik számára az ítéletet. Én azonban még mindig éltem.
Ez pedig azt jelentette, hogy Miyako is él.
- Álmot hoztam folyton éber szemére - magyarázta meg a tündér. - A bukottaknak nincsen szükségük alvásra, mégis néha rájuk férne. Túlságosan görcsösek!
- Ki vagy te? - néztem rá hitetlenkedve.
- Shadow vagyok, egyetlen a fajomból - mondta büszke mosollyal az arcán.
Vártam még, hogy kinyilatkoztassa, milyen fajnak oly büszke utolsó tagja. De ez nem történt meg.
- És mi a fajod? - emeltem meg enyhén a szemöldököm.
- Tündér-vámpír félvér vagyok - pukedlizett. - Szolgálatodra!
Meghökkentem. Nem kicsit.
- De... hogyan? - kérdeztem rá óvatosan.
- Érdekes történet, ha akarod, elmesélem - kacsintott rám.
Miyakora néztem, akiről kiderült, hogy csupán az igazak álmát alussza. Így vállat vonva néztem erre az érdekes félvérre, aki éppen felajánlotta, hogy elmeséli roppant izgalmasnak ígérkező eredettörténetét.
- Hallgatlak - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Anyám igazi szépség volt. Gyönyörű, okos, de a velejéig gonosz. A boszorkányüldözés idején gyilkolt, egész falukat irtott ki. Mikor átment a tündérek felségterületére, ők ezt megelégelték. A tanács, élén a jóságos Izare királynővel kivégzési parancsot adott ki ellene. Itt jött a képbe apám, ugyanis ő volt messze földön a legjobb fejvadász - mesélte, ami tényleg kezdett érdekelni. Leültünk Miyako vérbe fagyott teste mellé, mintha mi sem lenne természetesebb. Azért megnyugtatásképpen (főleg magamnak), simogatni kezdtem a haját. - Az összes fejvadász elbukott anyám puszta nézésétől. A vérivástól olyan gyönyörű volt, hogy a görög Heléna csúnya Betti volt hozzá képest. Apa azonban nem adta fel. Üldözte a vértől már félőrült anyámat. A tündérek erdeit keresztül-kasul felkutatta utána. Egy porig égett falu maradványai közt talált rá az egykor büszke vámpírra, aki éppen egy megégett csonkból próbálta kiszívni az éltető nedűt, ami elméjét a végső, sötét verembe taszította. A tündérharcos megsajnálta a koromtól piszkos ábrázatú, ködös tekintetű, magában nyögdécselő anyámat. A tanács tudta nélkül egy barlangba vitte, hogy ápolhassa. Anya kigyógyult az őrületből, de sajna a gonoszságból nem. Apám viszont fülig szerelmes lett - izgatottan vártam a végkifejletet. Shadow lehajtotta a fejét, mintha éppen ott lenne és elszégyellné magát a szülei helyett is. Tekintetében elfeledett események hada tükröződött. - Abban a barlangban fogantam. És ott halt meg az édesapám is, mielőtt megszülettem volna. Állítólag anyám megbánta, hogy örökre elhallgattatta a férfit. Talán viszontszerette. Amikor róla mesélt nekem kiskoromban, mindig mosolyogva beszélt, ez pedig nem volt gyakori. 10 éves koromban elhagyott. Azóta a törvényen kívüliekkel élek, hiszen a tündérek már a szárnyaim miatt is kiközösítenének - intett az említett testrésze felé. - Meg amúgy is, az egyik leggonoszabb vámpír nevelt fel. Egyetlen igazi barátom Vod, aki egyben az informátorom is - simogatta meg a fekete madarat, ami a vállán nyugodott.
A madár hozzátörleszkedett cirógató ujjaihoz.
Alig bírtam szóhoz jutni. Wow, na ez aztán eredettörténet!
- És miért segítesz nekünk? - nyögtem ki nehezen.
- Felismertem magamat bennetek. Magányosak vagytok, aránylag védtelenek és a saját kasztotok a másik oldalon áll. Ismerős helyzet. Viszont nagyobb erő lakozik bennetek, mint képzelnétek. Látom, hidd el! - mosolyodott el biztatóan.
- És te hogy oldottad meg ezt a problémát? - néztem rá kíváncsi tekintettel.
- Az örökségemmel - válaszolta. - Anya gonosz volt, de piszkosul erős is. Én pedig ezt örököltem. Bárkit képes vagyok befolyásolni, illetve a testét puszta tekintettel képes vagyok irányítani. Ez történt Miyakoval is. A testét arra kényszerítettem, hogy aludjon.
- De ez nem tesz kárt benne?
- Dehogy! Még gyorsabban is fog regenerálódni - legyintett Shadow.
- Akkor jó! - nyugodtam meg. - És miért lett Shadow a neved?
- Anyám szerint kiskoromban olyan voltam, akár az árnyék. Bárkit követni tudtam - vont vállat eltűnődve. - Végül rajtam maradt a név.
- Miért, mi az igazi neved?
- Nem emlékszem - válaszolt. - Mindenki kölyöknek hívott, de utána inkább maradtam a Shadownál.
Tűnődve elmosolyodott, aztán felállt. Vod felrepült a válláról, egyenesen az ablakpárkányon keresve helyet magának. Csupán tiszteletből én is felálltam, és fejet hajtottam.
- Köszönjük, akármi is volt az okod - préseltem ki magamból.
- Szívesen tettem - indult meg az ajtó felé. Titokzatosan görbült a szája széle, majd intett a madarának, hogy indulnak. - Valaki mindjárt itt lesz. Intézd el, hogy Miyako beszélhessen ezzel az illetővel!
- De mégis ki...? - nyögtem, de eltűnt.
Újra alvó úrnőmre néztem. Gyengéden visszafektettem a priccsre, majd nekiláttam feltakarítani a vért. Sikáltam a fekete foltot a padlón, aminek kísérteties illata volt. Mint a... szél, olyasmi illata volt. Az nem Tehror illata?
A békés arcú lányra néztem, majd óvatosan megszimatoltam. Árasztotta magából ezt a különös illatot, mintha minimum együtt hált volna a Halállal. Minden pórusába beleégett, akár a jel, ami úgy virított rajta, mint egy feltűnő billog. Mikor végeztem a takarítással, elkezdtem levetkőztetni Miyakot, hogy átköthessem a sebeit. Még mindig csúnyák voltak, de már elkezdtek összeforrni. A csonk még mindig kiállt a jobb oldali sebből. Óvatosan megérintettem és megpróbáltam enyhe nyomást gyakorolni rá. Az úrnőm teste megrándult, majd ijedten kipattant a szeme.
- Hol vagyok? Milyen évet írunk? KI VAGYOK ÉN?! Hol van a pónim....? - nyöszörögte, miközben felsegítettem.
Én csak nevettem a motyogásán.
- Póni? - kérdeztem vissza, mire ő zavarában elpirult.
- Ööö.... pónit mondtam? Mónit értettem!
- Így sincsen semmi értelme! - jelentettem ki nevetve.
- De akkor sem lovagoltam pónin egy szivárvány alatt, de nem ám! És nem is beszélgettem vele! - szögezte le.
- Hát persze, hogy nem! - hagytam rá, miközben segítettem neki a hátára fordulni.
Nagyon sziszegett, de nem ordított fel. Én ezt javulásként éltem meg, szóval gondolatban vállon veregettem magamat az ápolói képességeimért.
- Mi történt? A Túlvilágon voltam?
- Nem, csak aludtál - ő erre felém kapta a fejét.
- Én nem vagyok képes arra, hogy aludjak! - állította. - Ez fizikai képtelenség!
- Pedig Shadow elaltatott - bólogattam hevesen.
- Shadow... - motyogta. - Tényleg, ő dúdolt nekem!
- Akár egy csecsemőnek - forgattam meg a szemeimet.
- Hé! - legyintette meg a felkaromat, ami neki jobban fájt, mint nekem.
- Óvatosan, virágszál - nevetgéltem folyamatosan.
Egész nap elvoltunk így. Gondoskodtam Miyakoról, akinek egy rossz szava sem volt a felszolgálással kapcsolatban. Én pedig boldogan teljesítettem a kéréseit. Viszont azt is tudtam, hogy hamarosan tovább kell állnunk. Ezek nem jó körülmények egy sérült angyalnak, ha bukott az illető, ha nem. Gondterhelten sóhajtottam, ahogy tettem-vettem a piciny konyhában.
Már este volt. Kint sötétség honolt, de nem volt világítás. Egy gyertyát kellett meggyújtanunk, én pedig azt letettem Miyako mellé és leültem.
- Reméljük, hogy itt nem hideg az éjszaka - motyogta, inkább magának, mint nekem.
- Biztosan nem - válaszoltam neki.
- Tévedtek, vihar közelít - hangzott egy ismeretlen hang, amitől összerezzentem.
A hátam mögül szólt a hang. Miyako arcán azonban felragyogott egy mosoly, amiből tudtam, hogy nem fog minket bántani az illető. Tömény férfiillat csapott meg, amitől összerázkódott a belsőm.
- Lucifer, gyere, ölelj már meg! - nevetett fel Miyako, ahogy a két karját nyújtotta, mint egy újszülött.
Ahogy a férfi megkerült engem, hogy úrnőm kérésének eleget tegyen, elállt a lélegzetem. Lucifer ördögien jóképű volt, ezt még így, hüllővérrel is megállapítottam. Az alvilág ura megszorongatta a barátnőmet, mint egy régi szerető. Erről ki kell faggatnom Miyakot! Ez az ölelés olyan bensőséges volt, hogy én hatódtam meg. Végül Lucifer huncutul csillogó szemekkel egy csókot nyomott barátnőm arcára.
- Lucifer, ő itt a jelképem, Zafíra - mutatott rám Miyako. - Félig kígyó, így nagyon hajlékony!
Perverzül húzogatta a szemöldökét, mire én kék pikkelyezésem ellenére a hajam tövéig elpirultam. Megdörzsöltem az egyik ujjammal a halántékomat, így a hajam látni engedte a pikkelyezést az arcom szegélyénél.
- Valóban? - mért végig Lucifer lassan, mintha egy sütit kéne megvennie.
Félve bólogattam, mire elmosolyodott. Hosszú mutatóujja átvette az én ujjaim helyét és lágyan simogatni kezdte a pikkelyeimet. Váratlan forróság tört rám, a favágó ruha hirtelen túl meleg lett. Éreztem, hogy a testemet fedő pikkelyek kinyílnak, hogy jobban tudjak párologtatni.
- Nem sokan érnek hozzád, igaz? - kérdezte Lucifer mosolyogva, miközben még határozottabban dörzsölte a halántékomat.
- Nem - ráztam a fejemet.
- Nagy hiba - villantotta ki fogait maga az ördög.
Egész kezével simogatta az arcomat borító pikkelyeket, ezzel az őrületbe kergetve engem. Még sosem kerített ilyen intenzív érzés a hatalmába. Érintése egyszerre volt lágy és tűzforró. Amúgy is ontotta magából a hőt, így egy hóvihart is átvészelnénk a közelében.
Meleg érzés költözött a gyomromba, ahogy belenéztem a vörös szemekbe. Úgy izzottak, akár két parázs, a fogai csak úgy villogtak a gyertyafényben. Maga a Sátán, én mégsem féltem tőle. A szemei mélyén valami furcsa csillant, mintha... a magány lett volna.
Nekem a vérörökségem a hidegvérűség, akkor mégis úgy éreztem, lángolni tudnék ezért a férfiért.