39. fejezet: Őstündérek

"Ha a Halál völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy!"

Lágy hangok hoztak vissza abból az öntudatlan állapotból, amit meditálás közben szoktam elérni. Egy madár csiripelt a barlangtól nem messze egy kidőlt fán. A napsugarak megcsillantak természetellenes tollazatán, amely olyan fekete volt, mint az éjszakai égbolt. Szemei drágakőként ragyogtak rám, ahogy belezendített énekébe.
Azonban a füttykoncertet megszakította egy váratlan szisszenés magam mellett. Zafíra figyelmeztető hangjára összerezzentem. Pár pillanat múlva a madár elrepült, a helyére viszont Nola és Tria lépett. Nola büszkén felszegte a fejét vadállat alakjában.
- Gyertek, fogadnak titeket! - intett Tria.
- Tényleg? Az őskövületeknek van ránk idejük? - fintorgott Zafíra.
- Hé, ezek az "őskövületek" - mutatott idézőjelet Nola - menthetik meg az úrnődet!
Zafíra pofákat vágott, amíg kivánszorogtunk a barlangból. Tria szabályosan kirántott minket, majd szépen előrement, hogy mutassa az utat. Nola maradt hátul sereghajtónak, amin méltatlankodott egy sort, de a végén megbékélt a sorsával, miszerint mindig mögöttünk kell haladnia.
Az erdő még rémisztőbb volt nappal. A húsevő növények, az ok nélkül mozgolódó indák és a több méteres fák, illetve a velem egyforma magas lágyszárú növények valahogy ijesztőnek hatottak. Mi csak meneteltünk ezen a hatalmas területen mocsáron és réten keresztül, de utunk főleg a fák között vezetett. Közben a gondolataimba merültem, szinte már akaratlanul is.
Összegezzük az eddig velem történteket, oké? Mármint azt, ami eddig, az életemben történt velem. 17 éves lányként meghaltam, majd a mennybe kerültem, méghozzá angyali szolgálat céljából. Oké, ez eddig tiszta. Utána megsajnáltam magának a Halálnak a gazdatestét, akit le akart mészárolni az egyik angyaltársam, egy Végrehajtó, akit Lilithnek hívtak. Én önként elhagytam azért a fiúért az álomba illő békét és fényt, csak azért, hogy megmenthessem az életét. Egy élet, miközben egy nap több ezren halnak meg világszerte. Így bukott lettem, a hajam fekete lett, a szemeim fehérek, ami akár kontaktlencsének is beillene. Emellett kaptam két visszahúzható, hollófekete szárnyat, ami nagyon menő és elég erős, hogy akár a felhők fölé is felvigyen. A karomon kígyótetoválás termett, akinek én adtam a Zafíra nevet, miután megmutatta, hogy él és virul. 7 évig az utcán éltem, egy szál ikerpisztoly volt minden vagyonom, egészen addig, amíg meg nem támadtam Martint, aki csupán véletlenségből a kisfiú apja, Stephané, a Halálé. Elkezdtem testőrként dolgozni, megtaláltam a Viperák rendjében a csapatomat és boldogan melóztam, mert kiderült, hogyha nem teszek eleget rossz bukott angyal természetemnek, elkezdek vedleni. Bizony, mire erre rájöttem, már majdhogynem volt egy párnányi fekete tollam, ami felett minden este sírhatnékom támadt. De térjünk vissza a csapathoz. Paul, Don, Rix, Dova, Tina és Krin, aki a Halál arkangyala. Ezt persze ügyesen eltitkolta mindenki elől, vészjósló aurája ellenére mégis ő lett a legfőbb bizalmasom a csapatban. Ő tanított meg mindenre, amit tudok. Aztán Stephan rájött, hogy mi vagyok (mintha nem tudta volna már előre!), így közelebb került hozzám, mint bárki. Megengedtem neki, hogy a szárnyaimon aludjon, ami az angyaloknál már-már a szerető pozícióját jelenti. Pár nap múlva maga a Sátán raboltatott el engem, Krint és Dovát. Krin, akit a pokolban Aranyangyalként emlegetnek, már többször is megszökött a tüzes kripták egyikéből. Valószínű, hogy őt azért fogták el. Dova a szemeimben ártatlan, de a démonok megkínozták a katakombákban. Hallottam a halált kérlelő sikolyait, mikor én Luciferrel gyakoroltam újdonsült képességeimet. Lucifer elvette a szüzességemet, erre is Tehror kérte meg, mivel utána kiderült, hogy a Halállal nem közösülhet szűz büntetlenül. Sajátosan és csendesen bosszultam meg önjelölt férjecském terveit, ugyanis többször is a pokol urának ölelésében és ágyában kerestem menedéket azalatt a pár nap alatt. Lucifer pedig örömmel töltötte rajtam kedvét, elégítette ki kíváncsiságomat és vágyamat. Aztán betoppant Tehror, alias a Halál, én pedig amint magamhoz tértem, megszöktem. Most pedig egy erdőben vagyok, ahol éppen találkozni készülök a mágikus világ egyik legnagyobb és legerősebb vezetői tanácsával.
Megdörzsöltem a homlokomat, ahogy számon vettem mindent. Öntudatlanul is összehasonlítottam magamban Tehror csókját és Lucifer csodás ajkait, amivel nemegyszer kényeztetett. Beleborzongtam mindkettőnek az emlékébe.
Rám gondolsz, gyönyörűm?
Az elmémet átitatta a vad szél illata. Megtorpantam, de Nola morogva lökött át egy nagyobb gyökéren, amiben majdnem elestem.
- Szállj ki a fejemből! - motyogtam, óvatosan körbepillantva.
Először győzd meg erről magadat, azután próbálkozz velem.
Fogcsikorgatva vettem tudomásul, hogy sajna igaza volt. Megnyugtatott a jelenléte a fejemben, de végtelenül bosszantott is. Ahogy ide-oda kapkodtam a tekintetemet a fákon, megláttam egy sötét árnyat. Az egyik legnagyobb tölgy mögött állt és egyenesen rám nézett. Éreztem magamon vizsgálódó tekintetét, mivel a csuklya eltakarta fél arcát és a szemeit, így csupán a száját láttam. A szája vad mosolyra húzódott, az ujjaival pedig észrevétlen hívó mozdulatot tett. A szívem hatalmasat dobbant, ahogy néztem ezt az elemi lényt.
Érzem a vágyadat, az elméd utánam kiált. Ez hízelgő!
- Hazudsz! - vakkantottam, amivel a többiek furcsálló tekintetét kivívtam.
Nem az a dolgom. Kegyetlenül őszintének ismernek. Így megvallom, hogy miközben meditáltál, figyeltelek.
- Te beteg vagy! - hüledeztem halkabban.
Te vagy kegyetlenül szép, amikor békés vagy.
A hangja akár dorombolásnak is beillett volna. Szépen beszélt, bókolt nekem, ami csupán ritkán adatott meg egy hozzám hasonló teremtménynek. Rátapintott a gyengémre, ezért csak még jobban rühelltem.
- Ne próbálj puhítani! - morogtam halkan, akcentusosan.
Ő csak folytatta a mondókáját, mintha meg sem szólaltam volna.
Viszont amikor ilyen vad vagy, legszívesebben letepernélek, úgy tennélek magamévá, akár az állatok, sárban és mocsokban, anyaszült meztelenül. Nem érdekelne, hogy ki nézne minket.
Újból a fa mögötti árnyat vettem szemügyre, ami egy szemtelen mosollyal elsuhant. Ő volt az. Nyeltem egyet a szavai miatt, amiknek a hatására nem szabadott volna felizgulnom. A méhem mégis görcsbe rándult, miközben olyan végtag befogadására készült, amihez olyan távol voltam, amennyire csak lehetett.
Mielőtt a szél illata végleg eltűnt volna, beburkolta az egész testemet, mintha valaki egy gyengéd ölelésbe vont volna. Mikor aztán eltűnt ennek a furcsa beszélgetésnek az egyetlen bizonyítéka is, hiányérzetem támadt.
- Egy kurva vagyok! - mondtam a kelleténél kicsit hangosabban.
- Hagyd abba a magadban beszélést, mert ez már nem normális! - szólt hátra Tria idegesen.
Egy mohás szikla előtt álltunk meg, amire Tria rátette a tenyerét. A moha lassan visszahúzódott, a szikla belseje pedig kinyílt. Egy lépcső vezetett lefelé, ahol szentjánosbogarak szolgáltatták a fényt a sötétségben. Akaratlanul is nyeltem egyet, mert félelmemben kiszáradt a torkom. Tria bejelentette a nevemet, a rangomat és a fajomat, amire nem nagyon emlékszem, hogy mikor adtam meg. Rémülten egy lépést hátráltam, amikor kész szélvihar támadt a kicsiny lépcső körül. Ennek ellenére a szélvihar csak erősödött, én pedig hanyatt estem a váratlan, természetfeletti erőtől. Tiltakozásom sikításba fulladt, amikor egy láthatatlan kéz berántott a sötétségbe.
Zafíra rémülten utánam kapott, de a szikla lezárult köztem és a kicsiny társaság között. Én pedig csak bucskáztam le a lépcsőn, aminek a végében szakadék várt. A vákuum leszívott a mély, nagyon sötét szakadékba, amiből még a szárnyaim is képtelenek lettek volna felvinni. Szédülten fedeztem fel a fénykört, aminek a közepébe egy másodperccel később becsapódtam.
- Béke és fény reád, gyermek! - hangzott egy kórus.
Hát nem éppen éreztem magamat békésnek és fényesnek, de ha ők mondják... Felnéztem a köpenyes fazonokra, akik körbeállták a fénykört, benne pedig engem. Öten voltak. Hártyaszárnyakkal, a szivárvány minden színében sziporkázva. Kivéve egyetlen tündért. Neki nem voltak szárnyai. A csuklyája teljesen az arcába volt húzva, de még a többiekhez képest is hátrébb állt egy leheletnyivel.
- Mit szeretnél, gyermek? - kérdezte a vörös szárnyú tündér, aki közvetlenül velem szemben állt.
- Megszabadulni a Halál pecsétjétől - nyögtem ki nehezen. - Úgy tudom, hogy önök képesek eltávolítani a Halál nyomát!
- Úgy fénylesz, akár egy jelzőtűz - húzta el a száját fitymálva az élénkzöld szárnyú egyén. - Meg fogsz halni még a segítségünk ellenére is.
A tündérek hördülve léptek el tőlem, mintha leprás lettem volna. Lemondtak rólam. Ez kimondhatatlanul rosszul esett. Hiszen ők az őstündérek! Segíteniük kellett volna! Ez a kötelességük. Hátat fordítottak nekem, kivéve a szárnyatlan tündért. Ő a csuklya alól méregetett engem, majd közelebb lépett hozzám. Csupán egy lépést, de a keze az enyémért nyúlt. A többiek megtorpantak és csak néztek bennünket. Éreztem a tekintetüket, mivel nekik is járt a köpenyükhöz egy fél arcot eltakaró kapucni is.
A szárnyatlan tündér fekete karmaival elkapta a csuklómat, amitől kiserkent a vérem, közvetlenül az ütőérből. A vérem az ujjai köré gyűlt, szabályos kis cseppekben, akár egy engedelmes méhraj. A vér kis tüskék alakját vette fel, amik támadólag a tündér arca felé szegeződött. A vörös nedű pillanatok alatt megfeketedett és a vad szél illatát hordozta magában.
- Érzitek ezt? - hallatott a csuklya alól elővillanó fekete ajak cuppogó hangot. - Nem fog meghalni. A vére nem hagyja. Ez pedig egyvalamit jelent.
- Ő a hitves - motyogta egy kék tündér, akin tisztán látszott, hogy lefehéredett.
- És ellenáll - tette hozzá Ms. Fekete Rúzs. - Ilyet még nem láttam.
- Igen, mert nem jutottak el idáig - gúnyolódott a zöldike. - Mindet kivégezte, aki nem ismerte el urának!
- De ő életben van. Egészségesebb és életerősebb, mint valaha. És érzitek? Ő egy hibrid, aki természetesen fogant. Félvér... - suttogta sötéten a tündér, aki még mindig a kezemet fogta.
- Akárcsak te, nővérem - hangzott a méltóságteljes felelet a többiek mögül.
A szivárványszárnyú főtündér is előkerült, ahogy a többiek szétnyíltak előtte. Fényűző trónján ült, mily megdöbbentő, köpenyben. De én behatóan tanulmányoztam a sötét színekbe burkolózó tündért, akinek a köpenye alatt megrebbent szörnyű titka. A tündérek mindegyikének világos, élénk színekbe öltöztetett szárnya van. Elgondolkodtatok, hogy miért? Hát én megmondom. A tündérek pozitív energiát árasztanak magukból a színeknek megfelelően, ez a feladatuk. Azonban Ms. Feketének nemcsak a szája pompázott a kátrány árnyalatában. A tündér kezébe fogta a kezemet és megrázta.
- Shadow vagyok, az egyetlen példánya fajomnak - mutatkozott be, a köpeny pedig lecsúszott róla.
Elém tárult egy mesebeli szépség, maszkkal a szemei körül. Szárnyait kitárta, ami szinte átláthatatlan üvegfalat képzett mögötte. A tündérek hátrahőköltek ettől a nyílt gesztustól és mindenki elfoglalta a trón körüli székét. Shadow is elhelyezkedett, de társaival ellentétben laza testtel. A térdére legnagyobb meglepetésemre egy madár szállt. Méghozzá az a madár, ami nekem énekelt reggel.

- Látom, már megismerkedtél Vod madárkámmal - nézett rám sokat sejtetően Shadow. - Sokat csicsereg rólad. Meg egy mögötted loholó árnyról, aki sugdos a füledbe...
Egy nagyot nyeltem, amikor a többi tündér egyszerre tette szabaddá az arcát a csuklyától. A színes királynő csendre intette a szolgákat, akiket eddig észre sem vettem.
- Segítünk neked - mondta minden kertelés nélkül. - De...
Mikor egy darabig nem fojtatta, az agyamban valószínűleg elpattant az ér idegességemben.
- De?
- Nem ingyen - vágta rá a zöld hamiskás mosollyal körítve.
A hideg kirázott fogkivillantó mosolyától.
- Mindenem odaadom - közöltem remegő, bizonytalan hangon. - Mit kértek?
A tündérek összenéztek, Shadow pedig felhördült. Egy döntés, ami nélküle született meg, mert ő más volt, mint a többiek. A karjaimat összefontam a melleim előtt, mintegy védekezésként. Érezem, hogy a válaszuk nem fog tetszeni. És így utólag mennyire igazam volt!
- A szárnyaidat - nézett vissza rám a kék sajnálkozó mosollyal.