38. fejezet: Vadmacska

"A Halál elől el lehet menekülni?"

"Tehror szemszöge"
- Engedj, Kristana! - mennydörögtem, miközben láttam, hogy Miyako átment egy kisebb kapun.
- Sajnálom, de ezt meg kell tagadnom - mondta higgadtan.
Csak ő volt erre képes. Olyan hideg és szívtelen volt, mint a halál maga. Mint én. A szorítása acélossá változott, ahogy megpróbáltam kiugrani leendő menyasszonyom után.
- Tudod te is, hogy a halál elől senki nem tud elszökni - mondta Miyako anyja, aki ráérősen birizgálta a tollait. - Főleg úgy, hogy megjelölted.
- Így van. A jeled úgy virított rajta, akár a jelzőtűz - folytatta Ozen, aki Lucifer mellett állt.
Az állkapcsom megfeszült, ahogy újra kinéztem a törött ablakon. Átvert. De nem tudtam rá haragudni, teljesen megértem. Én is így éreztem, mikor apám elhúzott egy szó nélkül. Azt is egy nappal utána tudtam meg, hogy én lettem az "aktív Halál". Úgy éreztem, hogy elárultak. Sosem akartam ebben a posztban tetszelegni, mint mindenki félelme. Még a halhatatlanok is félnek tőlem, mivel tudják, hogy az ő életük is egyszer véget érhet. Mégpedig az én kezem által.
Engem csupán egy dolog zavart Miyakoval kapcsolatban.
- Miért tört elő a démon énje? - szegeztem a kérdést Lucifernek. - Abban egyeztünk meg, hogy nem fejleszted fel ennyire!
- A vére érezte a kedvező környezetet - vont vállat. - Ez már évek óta növekedett benne. Akkor sem tudnám elfojtani, ha minden erőmet rákényszeríteném.
- Rendben - sóhajtottam. - Ilyen se volt még, hogy démonnal csókolóztam.
A lányok felvihogtak, a fiúk csak mosolyogtak rajtam. Lucifer beleöklözött a vállamba, én pedig ránéztem a vigyorgó Sátánra.
- Ismerd be, hogy jó volt! - röhögött, én pedig arrébb löktem poénból.
- Téged inkább nem csókollak meg, ha nem bánod! - szívóztam vele.
- Pedig már úgy vártam, nyuszó! - változtatta el a hangját, miközben megpróbált megölelni, ráadásul csücsörítve.
Megint ellöktem, azonban Tina megszólalt a betört ablaknál. Mindannyian odakaptuk a fejünket.
- A pokolban szokott vihar lenni? - pillantott félve Luciferre, aki ott termett Tina mellett.
- Nem - válaszolt egyszerűen, ahogy kinézett.
Lucifer felénk fordult és levedlette a férfi külsőt. Felvette a démonok közt "domináns" alakját, úgy nézett ránk. Szerintem még mindig röhejes volt, de inkább nem szóltam neki. Minek? Úgy sem fogja megváltoztatni a kinézetét.

Mondjuk én beszélek a köpenyes-csontvázas kombinációmmal... A lényeg az, hogy Lucifer kiugrott az ablakon, elsimítani a komplikációkat, Én pedig dörzsölni kezdtem a tarkómat. Miyako hova mehetett? Van egy tippem, de remélem, hogy nem oda ment. Szívtam a fogaimat a gondolatra, hogy visszagondoltam arra az erőszakos népre. Csak ők ismerték, hogyan lehet engem elűzni. Viszont ha ez kell, hogy Miyako az enyém legyen, vállalom a fájdalmakat, amik rám várnak. Hiszen őt választottam.

"Miyako szemszöge"
Csajszi, nem értelek el, azt hittem, még hülyébb lettél, mint amilyen egyébként vagy! De örülök neked, a Pokolban jártál? Ott leblokkolok!
Zafíra úgy hadart egész úton, mint akinek szájmenése van. Nem hibáztattam érte, ő is nagyon hiányzott.
Őrült vagyok, hogy ide merészkedtem. Újra. A falu helye, ahol nevelkedtem. A régi falu helyén most egy hatalmas erdő terpeszkedett, titkoktól nehéz ágakkal. Én viszont tudtam ennek az erdőnek a titkát. Ezért is jöttem ide. Itt ugyanis az őstündérek telepedtek le, akik elvileg ismerik a módszert, hogyan is lehet elűzni a Halált. Mégpedig véglegesen. Évekkel ezelőtt ugyanis felkerestem őket, de akkor nem voltak hajlandóak teljesíteni a kérésemet. Akkor nem örök életet akartam, hanem halandóvá válni. Ebben viszont hajthatatlanul nem akartak segíteni. Most ha az ellenkezőjét kívánom, lehet, hogy hajlandóak megtenni nekem ezt a szívességet.
Az erdő nyirkos levegője és a rátelepedő köd egyáltalán nem segítette a tájékozódásomat. Körbe-körbe bolyongtam, akár egy eltévedt kislány. Hát, mit ne mondjak, úgy is éreztem magamat. A talaj besüppedt a talpam alatt. Nem viseltem cipőt, mert azt megjegyeztem pár évvel ezelőttről, hogy ez az erdő a tündérek számára szent. És minden szent helyen meztelen talppal szabad csak átkelni. A sár már szinte második bőrként száradt rá a testemre, az ágak minduntalan arcon csaptak, a hajam pedig úgy nézett ki, mintha direkt elfeküdtem volna. A szarvaim még mindig büszkén ágaskodtak a fejemen, de most ez volt a lehető legszerencsétlenebb felállás, ugyanis úton-útfélen mindig beakadt valamibe. Még mázli, hogy nadrágban voltam, így gyorsan tudtam haladni. A szárnyaimat ismét be tudtam húzni, úgyhogy istenkirálycsászárnak éreztem magamat, mikor a bőröm alá siklottak a szárnyaim. Ennek ellenére köröztem, mint gólyafos a levegőben, de ez egy ködös, szürke estén, ráadásul egy varázserdőben nem újdonság.
Ekkor egy nyíl süvített el a fejem felett, pontosan a jobb szarvam mellett egy 4 milliméterrel. Mondanom sem kell, vagy 2 métert ugrottam ijedtemben. Aztán egyszerre 4 nyíl is érkezett, egy a vállamba fúródott, 2 a két karom alatt ment el, egy pedig a szemem között fúródott be. Émelyegve téptem ki a vállamból a nyílvesszőt. Majd megfogtam a fejemből kiállót is és próbáltam minél gyorsabban kirántani. Ugyanis a fej egy kényes terület, ha valamit belelőnek, a fejem hajlamos körbenőni azt. És egy kissé cinkes lenne, ha hátralévő életemben egy homlokomból kiálló nyíllal parádéznék. A fejem lüktetett, fájt, majd széthasadt, miközben húztam kifelé az akadályt. A látásom elhomályosodott, majd elszürkült, mikor már csak a hegye volt a fejemben. Az viszont migrént okozott, amikor egy rántással kiszabadítottam.
Fájdalmamban felordítottam, ahogy csak a tüdőm engedte. A fejemben több ér is elpattant, így a szemeim bevéreztek. A kezemet rajta tartottam a lyukon, amíg már elállt a vérzés.
- Te aztán nem vagy kispályás! - dicsért meg egy női hang. - Ez a nyíl még egy medvét is leterített volna.
Felnéztem a lányra, aki előttem megállt egy 10 méterrel.
- Miért kell itt nyilakkal lövöldözni?! Nem vagyok vadállat, akit megehettek! - akadtam ki, ő pedig csak elnézően nézett rám.

Az állata az oldalán rám morgott. Ő nyugtatóan megsimogatta a nagymacska fejét, amit dorombolva fogadott. A lyuk a koponyámon már majdnem teljesen begyógyult, így bátran néztem szembe a hegyes fülű hölgyeménnyel. Felismertem benne a sötét elfek vérvonalát, akik az őstündérek lakhelyét őrzik.
- Kit tisztelhetek benned, démon? - kérdezte hivatalos hangnemben.
- Miyako vagyok - mutatkoztam be akadozva.
- Én Tria vagyok, ő pedig a társam, Nola - mutatott először magára, majd a nagymacskára.
- A társad? - néztem összehúzott szemekkel a vadállatra.
A tigrisszerű akármi két lábra állt és elkezdett átalakulni. Az arca némileg már emberi volt, mikor megszólalt.
- Igen, talán baj? - kérdezte kissé még morgósan.
- Nem, dehogy - nevettem fel zavaromban, miközben a kígyótetoválásom a földre csusszant.
Zafíra is elkezdett testet ölteni. Mégis Nola végzett hamarabb és hidegen rám mosolygott. A macskafülei megmaradtak, amik enyhén néha meg-megrándultak, mintha folyamatosan hallgatózna.
- Ahhoz képest, hogy elképedtél a társ tényén, neked is van - mutatott rám Nola. - Neki mi a neve?

- Zafíra vagyok - sziszegte a jelképem, mikor emberi alakot öltött. - Te pedig lány vagy fiú vagy?
- Megmutassam, hogy mennyire fiú vagyok? - nevetett fel Nola.
- Olyan uniszex neved van, csak azért kérdem - emelte meg Zafíra a kezeit, védekezésként.
- És Miyako, hogyhogy van jelképed, mikor démon vagy? - vette át a szót Tria.
- Főállásban bukott angyal vagyok, viszont van bennem démonvér is, hála apámnak - világítottam rá.
- És mi gondja lehet egy ilyen teremtménynek, mint te? - Nola beleszimatolt a levegőbe, ahogy közelebb merészkedett hozzám.
Zafíra azonban ellökte tőlem a félig tigris fiút, majd a testével elém állt és védett. Nem tudtam, hogy mitől vagy kitől. Zafíra pikkelyei felborzolódtak, azt sem tudtam, hogy ez lehetséges!
- Menjünk innen, valami közeledik - suttogta Zafíra.
Nola fülei úgy jártak, mint a propellerek, de az arcáról ítélve nem hallott semmit. Ez pedig piszkosul bosszantotta.
- Gyertek - intett Tria a fejével, mi pedig követtük.
Egy barlangba kalauzolt minket, ami sötét és dohos levegője ellenére biztonságosnak tűnt. Tria összeszűkült szemmel nézett rám és a kígyómra. Nola pedig a háttérben duzzogott, mint egy óvodás. Gondoltam én, zavarta az, hogy egy kígyó hamarabb figyelmeztetett a veszélyre, mint ő.
- Szóval, mit akartok kérni az őstündérektől? - kezdte Tria a faggatózást.
- Le akarom koptatni a Halált - foglaltam össze röviden.
- Szóval halhatatlan létedre örök életet szeretnél? - nevetett fel Tria. - Ez a gyilkos logika kurva jó!
- Nem érted a problémámat - vágtam bele a kacajába. - Engem szó szerint a Halál üldöz. Ő ugyanis a királynőjének vagy minek választott, de én meg nem akarok leállni vele egy egész örökkévalóságon át, főleg úgy, hogy nem szeret.
- Te azt várod a Haláltól, hogy szeressen? - meresztett nagy szemeket az elf. - Magas elvárásaid vannak! De értem, hogy mi van. Nola!
- Igen? - nézett gazdájára unottan a még mindig duzzogó srác.
- Figyeld meg az auráját - parancsolta, Nolának pedig foszforeszkálni kezdett a szeme.
Gyönyörű izzású szemei azonban elkerekedtek a félelemtől. Vagy a döbbenettől, már nem tudom.
- A Halál jele rajta van - pihegte a macskafülű. - Nem egyszerűen rajta. Benne.
- És ezt kéne róla leszedni - motyogta Tria. - De ha a hitvese vagy, utánad fog jönni. Ha valakit megjelöl, azt követi a világ végére is. Még annál is tovább.
- Le tudják szedni az őstündérek? - vált reménykedővé a hangom.
- Nem biztos, de megpróbálhatják - válaszolta a sötét elf. - Viszont azt tudnod kell, hogy kellenek hozzá alapanyagok.
- Alapanyagok?
- Igen. Egy darab a szarvadból és egy-egy toll mindkét szárnyadról. Meg a kígyódról egy lehetőleg nagy pikkely - pillantott Zafírára Tria. - Mást nem mondhatok biztosra.
- Ez is már sok, köszönöm! - hálálkodtam.
- Akkor holnap reggel értetek jövünk és bejuttatunk titeket az őstündérekhez - állt fel Tria, majd kifutott a barlangból.
Nola is egy tigrisbukfenc kíséretében visszaváltozott és rohant a gazdája után, immár négy lábon.
- Szerinted tényleg visszajönnek értünk? - fordult hozzám Zafíra.
- Remélem, hogy nem hagynak itt meghalni! - fújtam ki a hajamat a szememből.
Próbáltam relaxálni, Zafíra pedig mellettem meditált. Lehunyva a szemem végiggondoltam a lehetőségeinket. A végeredmény: nem sok.
Aztán az éjszaka közepén Zafíra meglökött.
- Érzed ezt? - szimatolt a levegőbe.
- Igen - bólintottam, összehúzva magamat.
Ugyanis a szél aromája kúszott az orromba, amit túlságosan is jól ismertem. A lábaim előtt egy csomó homok volt, abba pedig egy láthatatlan kéz vésett betűket.

Áltasd csak magad, édes vadmacskám. A Halál elől nem lehet menekülni...