37. fejezet: TE vagy a királynőm!

"Mi a három fajtája a nőnemű párnak? Tenyészkanca, kirakatfeleség és lelki társ. Te melyiket szeretnéd?"

- Mit kell tennem, hogy fejlődhessem? - kérdeztem a pokol urát, aki úgy körözött körülöttem, akár egy áldozatát becserkésző ragadozó.
- A démonvér képlékeny, de főleg makacs. Csak akkor fejlődik, ha ő úgy akarja, nem amikor a gazdatest készen áll rá. Tegnap új szintet értél el, így a következő is nemsoká várható lesz - a szemeit rajtam nyugtatta, de éreztem, hogy a reakciómat lesi.
Az oldalamon a két pisztolyom nyugodott. Körbelestem az edzőteremben, éreztem a bőrömön, hogy figyelnek. Ilyenkor a tarkómon lévő pihéim az égnek merednek, mintha megcsapott volna az áram. Lucifer mindent figyelő szeme azonban mégsem vált ki ennyi reakciót belőlem. Valaki más is figyelt, az ösztöneim pedig visítoztak, hogy az a valaki erősebb, mint én.
- Ki van még itt rajtunk kívül? - vetettem oda Lucifernek, aki az elmúlt négy napban szorgosan tanított mindenféle trükkre.
- Egyedül vagyunk - kihallottam a vigyorgást a hangjából.
Ez már elég indokot szolgáltatott volna, hogy ne higgyek neki.
- Hazudsz. Érzem - mondtam teljesen higgadtan.
Ütemesen ütődött egymásnak két tenyér. A hatalmas terem üvegfalai visszhangoztak a zajtól, amit egy bizonyos férfii gerjesztett. Ozen ugrott le az egyik oldalgerendáról, akár egy veszélyes puma. Világos szemei szinte izzottak a félhomályban, a fehér fogsora pedig csak úgy villogott.
- Nem sokan kapták még füllentésen Lucifert - mosolygott rám az állítólagos apám. - Anyád is mindig megérezte a hazugságot.
- És tőled mit örökölhettem? - kérdeztem gúnyosan.
- Ezt a hangsúlyt biztosan - nézett rajtam végig Ozen. - Na meg a vadállatias ösztönöket.
- Hálás vagyok, köszönöm, hogy DNS-t adtál nekem - pukedliztem, miközben szarkasztikus hangsúllyal beszéltem.
- Tuti, hogy a te lányod! - nevetett fel Lucifer. - Már csak az anyját kéne erről meggyőznöd.
A fülemet megcsapta egy sivító hang. Önkéntelenül is a hang irányába fordultam, ami az ablak kinyitott szárnya felől hangzott. A kezem lendült és egy valami a kinyújtott ujjaim közé repült. A démonreflexek működésbe léptek a testemben. A szemeim elé emeltem a kis szerkezetet, ami nem volt nagyobb egy darázsnál. Pittyegése sértette a fülemet, ahogy a stroboszkópként villogó kis vörös fény egyre jobban villogott. Ozen tágra nyílt szemekkel kapta ki a kezemből a kis akármit és vissza kidobta az ablakon.
- Feküdj! - üvöltötte és lerántott maga mellé.
A következő másodpercben hatalmas robbanás és pár éles visítás rázta meg a termet. A gerendák megnyikordultak a fejünk felett, amitől kinyitottam összeszorított szemeimet és karon ragadtam a két férfit. Felpattantam és sprinteltem az omladozó falak és az üvegszilánkok között. A két démon alig bírt velem lépést tartani, ahogy a főbejárathoz igyekeztem. Viszont ahogy nekicsapódtam a hatalmas ajtónak, bezárva találtam.
- Be van zárva! - visítottam szinte hisztérikusan.
Rángattam a kilincset, megpróbáltam kifeszíteni az ajtót a kereteiből, de nem ment. Túl masszív volt az ajtó ahhoz, hogy ilyen törékeny teremtés meg tudja mozdítani, mint én. De a két démonférfi sem tudta megmozdítani, ami már egy kicsit aggasztott. Ha a pokol ura nem képes egy egyszerű ajtót kitépni a helyéből, akkor az az ajtó nem szokványos. A hatodik érzékem azt súgta, hogy az ajtót bűbáj fedte. És sajna meg kellett tapasztalnom, hogy a megérzésem helyesnek bizonyult. Egy kéz nehezedett a vállamra, egy női kar pedig a derekamra fonódott.
- Az uram közelít - mondta egyszerűen a nő, akiben ráismertem Krinre. - Sajnálom.
- De mi.... - kérdeztem volna, de az ujjai megnyomtak egy pontot a nyakamon, amitől elvesztettem az eszméletemet.

***

- Megegyeztünk, Sátán! Te pedig nem tartottad a határidőt! - hatolt az elmémbe egy jéghideg hang.
- Tévedsz, öreg barátom! Én a kedves szolgálólányoddal egyeztem meg - ellenkezett egy másik férfi hangja. - Ő pedig sokkal... hogy is mondjam... udvariasabb volt, mint az ura!
- Elkerülhetetlen volt, hogy szétrobbantsam az edzőtermedet.
- Ugyan miért? Hidd el, egy egyszerű kopogásra is felfigyeltem volna! - morgott még mindig az a hang, akit Luciferének hittem. - De neeeeeeem, neked egyből egy élesített zsebbombát kellett bedobnod hozzám!
- Blablabla - gúnyolódott a másik hang. - Úgy beszélsz, mintha a pénz számítana neked bármit is!
- A pénz nem is, de az alattvalóim igen! Veled ellentétben - vágta rá Lucifer.
- A két tesztoszteronfasírt most már lehiggadhat! - hasított be a beszélgetésbe egy harmadik, ezúttal női hang. Akaratlanul is mosoly kúszott fel az arcomra Tina hangját hallva. - Ugyanis Miyako felébredt.
Mivel lelepleztek, így félénk mosoly kíséretében nyitottam ki a szemeimet. Lucifer gyengéden megsimogatta az arcomat, mint ahogy az elmúlt napokban annyiszor tette. Egy kéz azonban durván ellökte ismerős ujjait az arcomtól. Összehúzott szemmel meredtem a másik oldalra, azaz a durva kéz tulajdonosára. Egy csuklyás férfi hajtotta végre a birtokló mozdulatot. Nem láttam az arcát normálisan, mivel túlságosan elvonta a figyelmemet az a nyolc (!!!) kockás has, ami szemmagasságba került velem. Egy kicsit lentebb pillantottam és alacsony szabású csípőfarmert vettem észre, ami kitűnően emelte ki a kihívó V vonalat. Szálkás és erős izmok néztek velem farkasszemet, ahogy egyre fentebb legeltettem a szemeimet. A csávó felsőteste tökéletes volt. Túlságosan is tökéletes. Egy ujjatlan köpenyt viselt, ami leginkább a bokszolók köntösére emlékeztetett, csak az ujja le volt tépve. A fekete csuklya annyira az arcába volt húzva, hogy csak a kemény, egyenes vonalú száját engedte látni.
Bennem egy csomó kérdés fogalmazódott meg, de csak a legostobább tudta elhagyni a zsibbadó számat.
- Miért vagy félmeztelen? - a kérdésemre mindenki elnémult.
Először a csuklyásra néztek, majd rám, majd egymásra. Az egész csapatom ott volt, kiegészítve az anyámmal, Luciferrel, apámmal és a csuklyással. Én pedig vízszintesen feküdten egy sík felületen, amit leginkább egy asztalhoz tudtam hasonlítani. Aztán kirobbant belőlük a nevetés, de úgy, mintha az évszázad poénját mondtam volna el az imént.
- Csajszi, ez olyan, mintha azt kérdeznéd Lucifertől, hogy miért van démonokkal körülvéve - kacagott fel még jobban Tina. - Ez neki előírás. Mint ahogy az is, hogy ilyen bántóan dögös legyen.
A kapucnis egy címlapra illő Colgate-mosolyt villantott Tinára, amihez mély, férfias nevetés társult. De egy valami nem stimmelt. Beleszimatoltam a levegőbe és egy olyan illatot éreztem, ami túlságosan is ismerős volt. Mint a szabad szélnek, olyan illata volt a férfinek. Ez az illat nagyon is nyugtató volt, de én megijedtem tőle. A halálomkor is ezt az aromát éreztem utoljára. Kikerekedett szemmel húztam össze magamat magzatpózba, a szárnyaimat pedig védelmi burok gyanánt magam köré húztam.
A szám kiszáradt, ahogy felületesen és gyorsan lélegeztem.
- Te vagy az... - motyogtam.
- Igen, kedvesem.... sajnálom, hogy annak idején így kellett, hogy megismerj... - suttogta a csuklyás, akinek erős ujjai megindultak a tollaim felé.
A tollaim tiltakozásul felborzolódtak, ahogy még összébb húztam magamat. Féltem tőle, az érintésétől. Tudtam, hogy ő lakozott mindvégig Stephan álcája mögött. Vele laktam, vele csókolóztam szenvedélyesen. Mégis... hiányzott a halandóság a tartásából, a testéből, a személyiségéből és a stílusából. Hamisítatlan halhatatlan volt, végtelen korlátokkal, emberfeletti szépséggel és toronymagas ingerküszöbbel. Olyan volt, mint én. Nem, ez a megállapítás téves. Sokkal több volt, mint ami én valaha is lehettem volna. Ő volt a Halál. Ennek pedig én soha nem érhettem a nyomába, akárhány évszázadot is megéltem. És megijedtem ettől az ördögien csinos férfitől, aki sokkal többet látott, érzett és tett, mint én.
- Egyszer már megérintettél, én pedig ebben a testben ragadtam - szakadt ki belőlem, mire szomorúan leejtette a felém nyújtott kezét. - Mit vársz tőlem? Hogy ujjongva a nyakadba ugrok, mint valami hűséges kurva, akin kedvedet töltheted, mikor nem éppen elveszed mások lelkét?
Egy szempillantás alatt megragadta a nyakamat és kényszerített, hogy az arcára nézzek. Másik kezével lesöpörte a fejéről a csuklyát és egy ismerős szempár nézett vissza rám. Stephan szemei voltak, mégis... túlvilági fény ragyogott belőle, amit nem lehetett félreérteni.
- Nem szeretem, mikor így beszélsz magadról - mondta fagyosan, amit még a csontjaimban is éreztem. - Nem vagy kurva. Csodálatos, érett nő vagy, akit királynőmnek választottam. Egy cseppel sem kevesebb.
- De nem is több, ugye? Csak egy nő, akit választottál - a szám magától mozgott, a démonvér beszélt belőlem, aki fel akarta dühíteni az előttem álló ősi teremtményt. - Emlékszel még? Ha én egy vén, összeaszalódott nyanya vagyok a valóságban, akkor te mi? Egy őskövület?
- Hagyd abba, Miyako - préselte össze a száját.
- Rántsd elő a kaszádat, Kaszás! Mutasd meg, mi rejtőzik a modellizomzat mögött! - ebben a pillanatban jöttem rá, hogy a testem nagyon, de NAGYON meg akart halni.
- Nem fogom megmutatni - hangzott a szájából a düh legkisebb jele nélkül.
De a szeme mást üzent. Vihar előtti csend. A szorítása gyengült a nyakamon, az arca felvette a hideg közöny álarcát.
- Válaszd Krint, úgyis ő az Aranyangyal. A Halál arkangyala. A te arkangyalod - köptem gúnyos arckifejezéssel. - Összeköthetnéd a kellemeset a hasznossal. Nem ez lenne a legjobb mindenkinek?
Krin lépett elő, mire az ura hátrébb lépett. Csak most láttam, hogy mennyi hasonlóság volt köztük. Konkrétan Krin volt az urának tökéletes megfelelője, csak nőben. Egyik pillanatban még ezen forgott az agyam, a másikban pedig már a szoba túlvégének csapódtam olyan erővel, hogy a testem krátert vájt a mögöttem lévő falba. Egy erőtlen nyögéssel hanyatlottam a földre a gravitáció ellenállhatatlan vonzásának engedve. Éreztem, hogy a fejbőröm felhasadt és éreztem a 4 porrá zúzott csigolyát a gerincoszlopomban.
- Hazudtál, Lucifer... - nevetett a szám.
Pont most villant be, amikor Krint az ő hírnökeként emlegette. Ez nagyon nagy hazugság volt a részéről. Felemeltem a fejemet és a jobb kézfejemmel letöröltem a számból előbuggyanó vércseppeket. De vigyorogtam. Fogalmam sincs, miért.
- Melyik alkalomra gondolsz? - vigyorodott el a vörös hajú férfi kihívóan.
- Kristana sosem tartozott ide - kacagtam fel hisztérikusan. - Ahogy ő sem! - mutattam a Halálra, aki még mindig közönyösen figyelt. - Én viszont igen.
- Miyako, ne csináld! - mondta Dova ijedten. - Nem tudod, ez mihez vezethet!
- Bízz bennem - motyogtam magam elé, majd felálltam.
Mellettem közvetlenül egy ablak volt. Karmaim megnagyobbodtak, kiélesedtek. Homlokomból két szarv csúcsosodott ki. A két csontból lévő kinövés megcsavarodott, így a fejem felett 20-30 centivel ért véget. A bennem élő démon átvette az irányítást. Most először engedtem át a vonzásnak. A szárnyaimon a toll megkeményedett, a hegyük olyan éles volt, mint megannyi penge.
- Miyako, kérlek, ne engedj a démonnak! - csak most látszott a Halál arcán némi kétségbeesés. - Szorítsd vissza!
- Mi a valódi neved, Halál? - kérdeztem eltorzult hangon és vicsorogva.
Előttem termett és két kezével közrefogta az arcomat. Gyengéden megcirógatta a bőrömet, amitől mosolyognom kellett. Meleg lehelete a számhoz közel volt, de nem löktem el magamtól. Ő ezt bátorításnak vette és egyik kezével magához húzott a derekamnál fogva.
- Tehror vagyok - suttogta és a szája szinte félénken ért az enyémhez.
Karmaimmal kihasítottam magam mellett az üveget, de nem húzódtam el. Visszacsókoltam, ő pedig bátrabban használta ellenem a nyelvét. A szívem fájdalmasan megdobbant, de a szám belemosolygott a csókba. Mikor elvált tőlem, én játékosan beharaptam az alsó ajkát.
- Akkor, Tehror, most figyelj rám jól... - búgtam érzékien. - Bekaphatod!
A döbbenetét kihasználva könyökkel bevágtam a meggyengített ablakot és egy hátast ugrottam, egyenesen a mélységbe. Végrehajtottam egy dugóhúzó mozdulatot, és kecsesen felfelé ívelő pályát vettem fel. Még hátranézve láttam a halált, ahogy majdhogynem utánam veti magát. Csak Krin visszafogta, így nyertem egy kis időt, ami pont elég volt egy kisebb kapu megnyitására az emberi világba.