36. fejezet: Igaz

"A valóságot nem lehet látszattá formálni, a látszatot viszont lehet valósággá."

Az éjszaka közepén felkeltem az ágyból, mert már elgémberedett minden tagom. Csak most érzem igazán átoknak, hogy nem tudok se aludni, sem álmodni. Velem ellentétben viszont Lucifer úgy aludt, mint akit agyonütöttek. Mikor sikerült kikászálódnom a karja alól, gyorsan felálltam és kinyújtóztattam magamat. A szárnyaim majd szétfeszültek, ahogy kitártam őket, a testem pedig zsibbadt. Különös elégedettség fészkelte be magát a szívembe, ahogy az ágyban lévő férfire pillantottam.
Magamra vettem pár ruhát és csendesen kiosontam a lakosztályból. Nem voltam se éhes, se szomjas. Ezt furcsának találtam, különösen úgy, hogy most szexeltem hosszú életemben először. Ilyenkor általában éhesek az emberek, nem? Egy szál köntösömet szorosan megszorítottam, úgy lépdeltem a lávakövekkel kirakott padlón.
- Ahh, a kislány végre kijött! - szólalt meg mögülem egy csúfondáros hang.
Megpördültem a tengelyem körül és legnagyobb meglepetésemre Ryshiát láttam meg. Harci öltözete és démonfarka mindent elárult.
- Ryshia? - néztem rá összeráncolt szemöldökkel.
- Hát ki más, öreg barátnőm! - nevetett fel, miközben megölelt.
Teljesen megváltozott a kiállása, a kinézete, a szeme csillogása. Sokkal erősebb és magabiztosabb volt. És teljességgel úgy nézett ki, mint aki tudja is használni azt a hatalmas kardot, ami az oldalán függeszkedett. Büszkeség töltötte el a szívemet, ahogy a barátnőmre néztem.
- Végig egy harcos démon voltál és még csak meg sem említetted?! - vágtam sértődött arcot.
Ő vigyorogva feltartotta a két kezét védekezésként.
- Bocs, kém voltam, azt pedig nem akartam az orrodra kötni - kuncogott.
Ledermedtem a meglepetéstől, amit ez a hír okozott. Kém? Kémkedtek utánam? És én meg olyan béna voltam, hogy nem vettem észre semmit! Pedig így, utólag olyan nyilvánvaló minden! Megborzongtam a saját hülyeségem nagyságától, mire Ryshia már a térdét csapkodta nevetés közben. Jócskán értetlen fejem lehetett.
- Kinek kémkedtél?
Ő rám villantott egy amolyan "komolyan kérded?" pillantást, majd szépen megcsiklandozta az orromat a bolyhos végű démonfarkával.
- A démonok csak az uruknak kémkednek, akinek a hálószobájából éppen most jöttél ki - egészítette ki lassan. - Tényleg, mesélj! Milyen volt?
- Mármint micsoda milyen volt? - vörösödtem fülig hirtelen.
Ryshia megpróbálta visszafojtani a nevetését, miközben a hátam mögé pillantgatott. A kezével betapasztotta a száját, miközben a legnagyobb meglepetésemre letérdelt.
- Örömmel tölt el, hogy láthatom, Uram - motyogta Ryshia egy kis kuncogással körítve. - Remélem, jól telt az estéje.
Ezt a viselkedést nem tudtam mire vélni. Így lassan körbefordultam és majdnem hanyatt vágódtam a mögöttem álló férfitől. Félmeztelenül, alacsony szabású, fekete farmerben igazán harapnivaló volt, ezt még én is elismertem. Meredező, vörös haja és álmosságtól homályos, izzó szemei olyan gyermeki benyomást keltettek, hogy kedvem lett volna összevissza puszilgatni. Kitaláljátok, hogy ki volt ő? Természetesen Lucifer, akinek a hasa még mindig olyan szépen tagolt, akár egy sörrekesz.
- Eddig kitűnően telt, köszönöm - kúszott fel egy gonosz kis mosoly a szája szegletébe, miközben intett a barátnőmnek, hogy felállhat. - Az már csak a partneremen múlik, hogy milyen lesz az este többi része.
Oldalról rám pillantott és már nem volt olyan homályos a tekintete. Sőt, kifejezetten éles volt, akár egy ragadozónak, aki kiszemelte az áldozatát. A nézésére szinte felforrt a vérem, a bőröm és a melleim érzékenyek lettek.
- Magának úgysem tudnak nemet mondani! - hízelgett Ryshia, amin szinte nevetnem kellett, de magamban átkoztam magamat, mert tudtam, hogy van igazságtartalma ennek a bóknak.
- Miyako már többször is megtette - pillantott le rám, ahogy ráfűzte az egyik karját a derekamra és közelebb rántott magához.
A szívem felugrott a torkomba és ott dobogott tovább. Aztán a lüktetés átterjedt az egész testemre, ahogy egyre jobban elmerültem a Sátán felsőtestének csodálatában.
- Tanítsa engedelmességre - mondta démoni barátnőm perverz hangsúllyal.
Na erre felkaptam a fejemet a csodás izmok figyeléséből, de késő volt. Zavartan mosolyodtam el.
- Lehet, hogy az lesz - miközben mondta, kissé mélyebb tónusú lett a hangja.
A testem reagált a hangjára, a szárnyaim kissé kitárultak, mert kezdett melegem lenni.
- Ryshia, ne adj neki ötleteket! - pirultam el a mellkasomig, ami tuti, hogy nem természetes.
- További kellemes estét, Uram! - tisztelgett mosolyogva. - Csáó, csajszi! Sok szerencsét! - adott egy pacsit, majd egyszerűen köddé vált.
Lányos zavaromban figyeltem a barátnőm hűlt helyét. A testem minden sejtje tisztában volt azzal, hogy ketten vagyunk. Ismét. Lucifer hátulról karolt át és egy kis szippantással beletemetkezett a nyakamba. Ez megszagol! Jézusom! És az volt ebben a legrémisztőbb, hogy beindultam ettől a vadállatias gesztustól.
- Mmmm... - morgott a nyakamba. - Miért keltél fel mellőlem?
A testem berezonált a hangra, erre a gyengéd suttogásra. Elöntött a forróság a leheletétől.
- Elgémberedtem - hebegtem elpirulva. - Csak felkeltem egy kicsit kinyújtóztatni magamat.
- Tudok segíteni a nyújtásban, ha akarod... - csábított, miközben belecsókolt a nyakamba, majd a fülemmel kezdett játszani.
Valahogy tudtam, hogy milyen nyújtásra gondolt.

"Stephan szemszöge"
- Lucifer jól bánik vele? - kérdeztem feszülten a démont.
Mélybarna szeme dühösen villant, ahogy a bütykei elfehéredtek a korlát szorítása közben. Nyolc emelet magasan voltunk, egy irodaház tetején. A démon a korláton ült, bolyhos farka szépen rátekeredett a fémrúdra, ami elválasztotta a zuhanástól. Én vele szemben az egyik üvegnek támaszkodtam, így pont láttam, ahogy Miyako csapattársai a démon mögött köröznek.
- Az uram nem állat, hogy széttépje a kedvesedet. Tejbe-vajba füröszti, akár egy királynőt - mondta, miközben végig tartotta a szemkontaktust.
- Mert királynő is! - csaptam a mellettem lévő kiszögellésre, ami szétrepedt pusztán az érintésemtől. - Az én királynőm!
Erre a démon gurgulázó nevetést hallatott.
- Ugyan már, Stephan. Hogy is választottad ki? Mert én emlékszem rá - vágott gondolkozó arcot a démon.
- Ryshia, ne csináld... - figyelmeztettem csendesen.
- Emlékszel még az apád kritériumaira, Stephan? Legyen jószívű, gyönyörű, szűz, de ha nem találsz ilyet, mindenképpen félvér és halhatatlan legyen! - idézte fel kegyetlenül. - Találtál is egy szegény parasztlányt, akinek szerető nevelőszülei szeme láttára égetted testére a bélyegedet. És az a fa sem volt ott véletlenül, ugye? Eltervezett gyilkossággal indítottad el Miyakot az átváltozás útján, hogy egyszer majd a te ágyadat melegítse, engedelmes ölebedként! Sosem fogod őt úgy szeretni, ahogy megérdemelné. Mert már azelőtt eldöntötted, hogy a tiéd lesz, mielőtt egyáltalán tudta volna, hogy miféle szerzet is a halál! - ordított vörösödő fejjel Ryshia.
És elérte, hogy seggfejnek érezzem magamat.
- Szeretni fogom őt, jobban, mint bárkit! - üvöltöttem rá.
- Tényleg? - emelte meg enyhén a szemöldökét. - Itt nem az a kérdés, hogy szeretni fogod-e. Inkább az, hogy egyáltalán tudsz-e szeretni - vette halkabbra a hangját. - Az én uram tud, ezt te is nagyon jól tudod. És ő nemcsak tenyészkancának használná, hanem tényleg úgy bánna vele, mint egy királynővel. Megérdemelné a borzalmak után, amiket ráeresztettél.
Ezzel a démon köddé vált. Engem meg mintha gyomorszájon vágott volna. De miért fájt ennyire az igazság? Mert a démonnak igaza volt, méghozzá mindenben. Halandó élete végével minden lépését figyeltem, hogy egyszer keresztezhessem az útját. A kisfiú, aki látta Miyakot angyalból bukottá változni, még aznap meghalt. Legalábbis a lelke kihalt a testéből, én pedig elfoglaltam porhüvelyét a sajátomként. A legrátermettebb szolgálólányom pedig a kisfiú húgáét. Tökéletesen beleillettünk a szerepbe, ugyanis az emlékeket megtartottuk. Az eredeti gyerekekből idővel bűnözők lettek volna, tisztán láttam a jövőt. A kisfiú egy bankrablásban vesztette volna életét, a húga pedig prostituáltként, egy gyomorszúrás miatt vérzett volna el egy szemeteskonténer mögött. Martin és Jane pedig belehaltak volna a bánatba.
Miyako csapata leszállt előttem, libasorban. Engedelmességet fogadtak nekem, mikor megmondtam a vezetőjüknek, hogy rangban felettük állok. Láttam az arcukon, hogy féltek tőlem. Hiszen nem mindig találkozik össze akárki a Halállal, ahhoz túlságosan paranoiás vagyok. A Halál mindent el tud pusztítani, de a Halált nem pusztíthatja el senki. Ez íratlan szabály. Hogy apám hova tűnt? Ő egyszerűen lepasszolta nekem a hivatalát, már megunta kísérgetni a lelkeket a másvilágra. Megértem, unalmas tud lenni.
- Miyako jól van? - kérdezte félénken Rix.
- Igen, legalábbis ezt mondta a démon - mondtam kissé hunyorogva a napfényben.
Rix enyhén kinyitotta a szárnyait, hogy árnyékot tartson nekem.
- És mi lesz a következő lépés? - szólt közbe a colos Paul.
- Várunk még egy-két napot - intettem le őket. - Ha addigra Miyako nem kerül elő, megyünk a pokolba - morogtam, amitől a bukottak megijedtek.
- Igenis, uram! - vágta rá Rix, majd szárnyra kaptak és elrepültek.
A bukott angyalok mindig is híresek voltak a lopakodásukról. Nesztelenül suhantak az éjszakában és csak akkor vetted őket észre, ha úgy akarták. Ez a csapat pedig különlegesen kitartó, ami a csapatmunkát illeti. Rix, akár egy tyúkanyó, összetartja a többieket és ismeri is az embereit. Három emberét rabolták el a démonok aznap este. Miyako, Krin és Dova. A kedvesem, az Aranyangyal és egy torkosság specialista. Miyakot én kértem, hogy vigyék el, de a másik kettőre mi szükség volt?
- TE! - hallottam egy dühvel teli üvöltést a levegőből.
Felkaptam a fejemet és csak néztem az égboltra. Már hallucinálnék is? Ingatva a fejemet, újra elmerültem volna a gondolataimban. Csak ez éppen nem sikerült, ugyanis egy nagy és dühös valami belém csapódott. A tüdőmből kiszorult a levegő, a mögöttem lévő üveg betört. A lendülete meglepetésként ért, az irodaház épületébe beesve 4 üvegfalon repültem keresztül. Nyögve feltápászkodtam, ahogy kitisztult a fejem.
- Mi a...? - motyogtam magam elé, ahogy felpillantottam és nagyon dühös bukottal kerültem szemkontaktusba.
Vörös sörénye szinkronban volt dühtől vöröslő arcával, a szárnyaiban minták izzottak. Ismerősek voltak az arcvonásai, túlságosan is.
- Te vagy az a gazember, aki ráeresztette a Sátánt a lányomra! - toporzékolt a nő, nekem pedig elkerekedett a szemem.
Miyako anyja a fejemért jött. Vagy kiherélni. Mindkettő mocskosul fáj, attól még, hogy visszanőnek. Láttam az Ősön, hogy komolyan gondolja. Én pedig akkor, életemben először, félni kezdtem ettől a szikrázó szemű, felbosszantott bukott angyaltól.