40. fejezet: Csalók

"Kibírom-e a Halál súgását, ha cserébe megtarthatom a szárnyaimat teljes erejükben? Vagy feláldozom a kék ég szabadságát, hogy Ő soha többé ne tudjon megkörnyékezni?"

Egy nagyot nyeltem. Ez nagyon nem volt jó. Ha leműtik a szárnyaimat, nagy az esélye, hogy soha többé nem nő vissza.  Hogy miért? A mennyben gyerekjáték szárnyakat növeszteni, mert ott vigyáznak az ilyenkor legyengült angyalokra. Viszont itt, a Földön a meggyengült angyalok még egy embernél is erőtlenebbek. A démonok pedig azonnal széttépik ezeket a meggyengült lényeket. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ez a procedúra akár évtizedekbe is kerülhet.
- Egy pikkely a jelképemről és egy toll a szárnyamról - sziszegtem feléjük. - Ezt az árat mondták nekem!
- Igen, de a te testeden különleges hitvesi pecsét van - vetett ellent a kék.
Úgy tűnt, ő az orvos a tanácsban. Ezért minden haragomat rá vetítettem ki, mintha ő tehetne erről az egészről.
- És?! Szerinted erről én tehetek?! - robbant ki belőlem a tiszteletlen felszólalás. - A Halál megjelölt engem az én akaratom ellenére!
- Az még nem tűnt fel, hogy mindenkit az akarata ellenére bélyegez meg? - vetette közbe a zöld.
Nem tudtam ellenérvet mondani neki. Mérgesen beharaptam a számat, amíg meg nem éreztem a vérem fémes ízét.
- És mit kezdenének egy bukott szárnyaival? - hoztam fel egy másik kérdésemet is.
A vezér kettőt tapsolt tökéletesen manikűrözött körmű kezeivel és a körülöttünk lévő sötétségbe fények villantak. Egy teremben voltunk, köröskörül üvegvitrinekkel. Bennük... szárnyakkal. Voltak ott tündér, angyal, démon és fúria szárnyak is, mint megannyi trófea, úgy sorakoztak. Aztán belém hasított a felismerés. Újra a vezérükre néztem, akinek a nyakában nem volt semmi. Ahogy a többieknek sem. Pedig a tündér tanács tagjainak ott kellett volna lennie annak a bizonyos fejedelmi nyakláncnak a nyakukban. De a zöld tündérnek egy kicsit lentebb csúszott a köpenye, mint kellett volna. A kulcscsontján valami fekete tekergett. Aztán rájöttem, hogy mit láttam.
Vannak olyan tündérek, akik törvényen kívüliek. Ezek a tündérek szektákba, gyülekezetekbe tömörültek. Feketepiaci árusítással és szervkereskedelemmel foglalkoztak leginkább, amit a tündérek törvényei elfogadhatatlannak tituláltak. És kitaláljátok, hogy a szervkereskedelemben mik a nagyon keresettek? Pontosan, a szárnyak. Csillagászati összegekért árulják őket, mégis minden darabot megvesznek. Hogy miért? Egy elf nagyon menő tud lenni démonszárnyakkal. Egy tündér is simán beültettethet magának egy komolyabb angyalszárnyat a saját kis hártyás rémsége helyett.
Egy másik igazság: a tündérek a testet szentnek tartják, így nem is kerül rá soha, semmilyen tetoválás. Kivéve a törvényen kívülieket. A zöld tündér kulcscsontján pedig egy tetoválás virított.

Lesápadva hátrálni kezdtem, mire a szivárványszínű vezér egyet intett az ujjaival. Két férfi megragadott, így akárhogy tekergőztem, nem tudtam kiszabadulni. Félelemtől elkerekedett szemekkel néztem körbe, most már más-más szemszögből nézve a tündéreket. Csak Shadow tűnt ugyanolyannak. A többiek arcán hátborzongató mosoly terpeszkedett, ami megmondom őszintén, majdhogynem a szart is kiijesztette belőlem.
- Vajon mennyit kínálnak a Halál hitvesének szárnyáért? - harsogta valamelyikük.
- És még csak meg sem tudja menteni a cafkáját! - röhögött egy másik.
- Nézzetek rá! Milyen szánalmas! - mutattak rám, ahogy megpróbáltam valamelyik alakomat átvenni.
Valamilyen varázslattal blokkoltak. A férfiak szorosan tartottak, majd belém szúrtak valamit. Én elszántan küzdöttem, de az kevésnek bizonyult. A tündérek csak röhögtek, ahogy elcipeltek onnan. Poharakkal koccintottak az új jövedelemre, amit a szárnyaim jelentettek nekik. Shadow pedig csak sajnálkozva nézett rám.  A sajnálata őszintének tűnt. Bár ez lehet, hogy csak a bivalyerős gyógyszernek volt a hatása. Ezt láttam utoljára, mielőtt teljesen kába lettem volna a nyugtatótól.

Egy kis idő múlva
Feküdtem. Pucéran. Méghozzá hason és valami fűrészelésre emlékeztető hangot hallottam magam mögül. De túl kába voltam. Azonban emberi hangokat is hallottam, de a hangok csak egy bizonyos idő után álltak össze értelmes szavakká a jelenlegi kásás agyi állapotomban.
- Hé, ez felébredt! - megbökték a hátam közepét, mintha csak egy tárgy lennék, amit ellenőriztek, hogy tényleg megmozdult-e.
- Adj neki még a cuccból! - szólt egy másik kemény hang, mire ismét szúrást éreztem az egyik gerinccsigolyámban.
Egy fehér műtőszoba bontakozott ki előttem és egy véres férfikéz, amint egy szikéért nyúlt az előttem lévő tálcáról.
Aztán ismét se kép, se hang.

Pár nyugtatóval később
Ordítva ébredtem. Mintha lángok nyaldosták volna testemet. Kivert a hideg veríték és még a hányinger is rám tört a nagymértékű fájdalom hatására. A hátam fájt a legjobban, bár a csontjaim is ropogtak és kattogtak.
- MIYAKO! - óbégatott valaki.
Felnéztem a földről és körültekintettem. Most zöldet és barnát láttam mindenhol. Rájöttem, hogy a számban avar volt és az erdőben feküdtem. A látásom még mindig tompa volt, így csak az ötméteres körzetemben láttam. A többit homály fedte. A hátamból induló fájdalom azonban mindent feledtetett velem, még azt is, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
Aztán valaki a karjaiba vett. Kék pikkelyeiből megállapítottam, hogy Zafíra tartott a karjaiban, akár egy kisgyereket. A mindent elsöprő kíntól legszívesebben sírva bújtam volna oda hozzá. De azért maradt még valami a büszkeségnek nevezett valamimből. Bár itt feküdtem pucéran, egy hideg erdőben, avarral a számban.
- Zafíra... - motyogtam, ahogy felnéztem könnytől csillogó szemeire.
- Miyako... minden rendben lesz - ahogy ezt kimondta, ömlött a szeméből a könny. - Ne ijedj meg... a szárnyaid...
- Mi történt velük? - tudtam a választ.
De azt hittem, hogy csupán álmodtam az egészet. Viszont a jelképem arcából ítélve tudtam, hogy ez egy nagyon is valóságos álom volt. Hátranyúltam, hogy megtapogathassam a hátamat. A szárnyaim nélkül csupasz voltam. Kiszolgáltatott. A hátamon csupán két vértől vöröslő csík és az azokból kiálló durva csonkok emlékeztetett a szárnyaimra. Először esett meg velem, de könnytelenül, keservesen zokogni kezdtem.

"Tehror szemszöge"
Így látni a kedvesemet kínszenvedés volt. És még oda sem tudtam menni hozzá. Még mindig abban az elátkozott erdőben volt, ráadásul azoknak a szélhámosoknak a varázslata alatt állt. Számoltam a perceket, amíg lejárt a mágia. Ahogy az első szabad másodpercben fölé tornyosultam a pucér Miyakonak, bosszúvágy fogott el. A látszólag békés és tehetetlen lány háta ronda volt, sebészi beavatkozásról árulkodott. Ez még rosszabb, mintha kitépték volna a szárnyait. Megalázóbb.

A kezeim ökölbe szorultak, ahogy végignéztem hitvesem testén. Begyógyítani nem tudtam a sebeit, de akkor szívesen megtettem volna ezt érte. El akartam feledtetni vele ezt a kegyetlen bánásmódot. Ő nem ezt érdemelte. Leguggoltam hozzá és végigsimítottam a két hegen. Az mintha az érintésemre csak még jobban szétnyílt volna, így gyorsan elkaptam onnan az ujjaimat.
Odahajoltam a füléhez és gyengéden belesuttogtam.
- Megbosszulom a szárnyaidat, drága - susogtam. - De először segítek neked újakat növeszteni. Várni foglak Los Angelesben - végül egy puszit nyomtam a füle mögé, majd felegyenesedtem.
Tudtam, hogy el fog jönni hozzám. Én viszont eltűntem, mielőtt Zafíra itt talált volna. Még a végén azt hinné, hogy én tettem ezt az úrnőjével. Azonban még figyeltem, ahogy Miyako szárazon zokogva ébredt fel és Zafíránál keresett vigaszt. Én akartam akkor átölelni, én akartam akkor megnyugtatni! Elnyomtam magamban ey halk káromkodást, ahogy láttam, ahogy a szárnyatlan angyal talpra kecmergett. Az arca még mindig fájdalmas grimaszba torzult. Bele akartam ütni valamibe. Pusztítani és rombolni akartam, ahogy láttam kedvesemet szenvedni.
Nem értettem, hogy miért ment el ezekhez a csalókhoz. Ilyen hevesen akart tőlem megszabadulni? Így utált azért, mert előre megírtam sorsának könyvét? Ilyen szenvedélyesen ragaszkodott halandó életéhez, hogy képes lett volna a legaljasabb varázslattal elűzni maga mellől?
Ennyire gonosz lett volna a tettem?
Tudtam, hogy ez szemétség volt tőlem. De beleszerettem a lelkébe. A lelke fénye olyan hevesen és szenvedélyesen égett, hogy magamnak akartam. Mivel az én lelkem csak a hideget és az ürességet érezte. Apám azt mondta, hogy kerítsek egy olyan nőt, mint én magam. Ő biztosan megérthetne engem. Én viszont nem akartam ezt a döntésemet elbaltázni, mivel ez egy örökkévalóságra szól. Nem akartam egy besavanyodott lelket, aki megért. Olyan társat akartam magamnak, aki felhevíti jéggel borított bensőmet és életet lehel belém.
Miyakoban találtam meg ezt a szintű élni akarást. Amikor ránéztem a lányra, a testemet átjárta egy különös érzés... az emberek ezt hívhatják reménynek. Reményt éreztem arra, hogy egyszer rám fog ilyen őszintén mosolyogni Miyako, mint ahogy a jelképére. Abban reménykedtem, hogy egyszer úgy fog átölelni, mintha én lennék halhatatlan létének értelme.
Azt akartam... hogy szeressenek. Ne a hatalmamért. Ne a státuszomért. Magamért. Ne azért ismerjen meg, mert én arra köteleztem, hanem mert ő maga is kíváncsi rám. Olyan életet akartam, mint egy normális embernek! Akit szerető család vár otthon. Miyakot akartam egy fészekaljnyi csemetével a szoknyája körül. Jól van, Miyakot nem nagyon tudom elképzelni szoknyában, de ez mellékes. Akkor őt és a gyerekeinket, ahogy az anyjuktól éppen harcolni tanulnak. És tudni, hogy van hova hazatérnem. Egy helyet szerettem volna, ahol nem rettegnek tőlem. Ahol nem egy mumus vagyok, akivel csak riogatják a gyerekeket.
A csontvázkoponyám és a kaszám már régen a múlté. Mégis rettegnek tőlem. Mindenki, nemcsak a halandók. Én voltam az örök hibás. A gyászoló családtagok engem átkoznak. A halhatatlanok még csak a közelembe sem mernek jönni, ha tárgyalni akarnak velem!
Miyakoban azonban megláttam azt a bizonyos bátorságot, mikor velem szembenézett. Már az első alkalommal is, amikor az angyalok közé vittem. Akkor is dacolni próbált velem. Heves volt. Fiatal. Tele volt álmokkal és reményekkel, amiért még élni akart. Én azonban még csupán apám utasításait követtem, ő pedig rajta volt a listán. Már akkor is felfigyeltem rá. És amikor a kijelölésre került a sor, egyértelmű volt, hogy őt válasszam.
Így, amikor Zafíra és Miyako elindult az erdőn keresztül, hogy egy erdei kunyhót kifosszanak ruhák után, a kedvesem után néztem. Erősen összeszorított fogakkal haladt, de nem adta fel. Akár a szél, gyengéden megöleltem, enyhítve ezzel fájdalmát. Én, a Halál, gondoskodni akartam róla. Dédelgetni, akár egy törött szárnyú kismadarat. Ugyanakkor szeretni akartam, ahogyan ő azt megérdemelné, ennyi csapás után. De már idejét sem tudtam, mikor éreztem bárki iránt bármit is. Érte ezt is újratanulom. Mert ha talán megajándékoz szerelmével, a szívem nem lenne magányos többé. És ha egyszer Miyako az enyém lesz, még a széltől is óvni fogom, akárhogy tiltakozik is. Mert ő az enyém és legszívesebben elzárnám egy saját szobába, hogy csak én gyönyörködhessem benne. Csak én akartam sütkérezni mosolya fényében, amivel mintha megmelengette volna halhatatlan szívemet. A szeretetére éheztem, akár egy rosszcsont kölyök a szüleiére. Kötődni akartam hozzá, lélekben és testileg egyaránt. Én akartam lenni neki az egyetlen. Az a bizonyos IGAZI, ami a lányok életében csak egy van. Azt akartam, hogy a feleségem és a gyermekeim anyja legyen. Hogy a társam legyen jóban, rosszban, az örökléten át.
Magam mögött akartam tudni a magányos évezredek emlékét és új élményeket akartam a társam oldalán. Többé nem szerettem volna érezni a magányt. Azt a keserűséget, amit ez az érzés vonzott magával.
Jégszívem mintha dobbant volna egyet. Ezért pedig Miyakora villantottam egy meleg mosolyt, ami mintha a gyomromból indult volna.
Végleg elszálltam tőlük és egyenesen L.A.-be mentem. Még volt rengeteg dolog, amit el kellett intéznem hitvesem fogadására.