41. fejezet: Szárnyatlan

"Földön járni az ég helyett,
Durva murva, mi támogat engem talpamon,
A szél helyébe lépett,
Mi szárnyaim alatt fújt régen."

- Gyere, el kell állítanunk a vérzést! - rohant Zafíra egy rét irányába, aminek a túlsó végében egy faházgyanús tákolmány állt.
Én csak hörögve a fájdalomtól tudtam csak vonszolni magamat. Az éles kín letompult, de a két csík a hátamon lüktetett. Még mindig pucér voltam, ennek ellenére hősiesen próbáltam követni a fürge kígyólányt. Magamban szitkozódva emelgettem a lábaimat, egyiket a másik után. És ekkor jutottak eszembe a mazochisták. Hogy a francba tudják élvezni ezt?!
Mire a rét közepéig elvonszoltam magamat, ő már visszatért a kunyhóból egy teli zsákkal, amiben domborodott a sok ruha. Vagy kinyírta a favágókat, vagy felcsapott tolvajnak. Sosem jöttem rá, hogy melyik volt, de akkor rádöbbentem, hogy akármelyik is, nagyon ügyesen csinálta.
- Hogy... vagy... ennyire... gyors... - fújtattam, miközben a fenekemre estem egy kisebb széllökéstől.
Régen igába hajtottam a szelet, most azonban mintha kiröhögtek volna a madarak. Nekik még volt szárnyuk. Nekem nem volt.
- Nekem nincsenek fájdalmaim - hadarta, mialatt egy inggel próbálta csillapítani a hátamon lecsordogáló vér mennyiségét.
Mikor végre sikerült normálisan körbetörölgetnie, illetve bekötöznie a sebeimet pár hatalmas ruhadarabbal, rám adott egy favágóinget és egy bő nadrágot. Ő ugyanilyen összeállítást vett fel, amit furcsállva figyeltem.
- Nem jössz vissza a karomra? - kérdeztem lihegve.
- Ne hagylak magadra ilyen állapotban! Tessék, egy öv! - nyomott a kezembe egy széles övet, amit segített a derekamon összecsatolni. - Tetoválásként aligha veszed hasznomat, de majd estére visszatérek a karodra, mert fogytán van nekem is az erőm.
- Köszönöm - motyogtam meghatottan és elkezdtünk kimenni az erdőből.
Csodálatos érzés volt az, hogy nem vagyok egyedül. Most értékeltem csak igazán a jelképem fontosságát. Nem is tudtam volna, hogy mihez kezdjek nélküle. Felhúztuk a bakancsokat, amiket Zafíra szerzett, majd követtünk egy remélhetőleg kifelé vezető ösvényt. A jelképem támasztott, nehogy bajom essen. A környezetváltozásokkal alig voltam tisztában, ugyanis a sugárzó fájdalom tompa lüktetése mindent elnyomott. Még sosem voltam igazi bulin, de úgy gondoltam, hogy ilyen lehet a másnaposság, méghozzá a legdurvább fajtából.
- Hova megyünk? - pillantottam Zafírára, aki éppen egy kiálló gyökérdarabon segített át.
- Ki az erdőből - vette számba a lehetőségeinket. - Hogy utána hova? Fogalmam sincs.
- Ahová az út visz - nyögtem. - Ezzel a sebbel képtelenség utazni.
- Szóval a terv az, hogy a legközelebbi utat követjük egy elhagyatott házig? - pillantott rám értetlenkedve.
- Reménykedjünk benne, hogy elhagyatott lesz - sziszegtem fenyegetően. - Csak jussunk ki ebből az istenverte erdőből! Utálom ezeket a varázslatosan sűrű fákat!
Zafíra elmosolyodott a morgolódásomon, ahogy bolyongtunk. Mindenütt csak fa, fa, cserje, bokor és meglepetésünkre még több fa! Ehhez képest egy labirintus gyerekjáték!
Aztán feltűnt valami furcsaság. Mintha... a gondolataim nem az enyéim lennének. Folyamatosan két bizonyos fára néztem, amik mintha boltívet írtak volna le a fejünk felett. Szinte mágikusan vonzottak. A lábaim oda akartak menni. Ez varázslat volt. Így csak azért is ellenálltam neki. Az agyam zúgott, ahogy próbáltam odafigyelni az eddig ismeretlen hangokra. A fejemben szavak ismétlődtek, mint valami mantra. A fájdalom azonban elmosta ezeknek a szavaknak a jelentését.
Végül átmentünk a boltív alatt, ami eddig vonzott. Egy pillanatra tisztán felhangzott a fejemben az a bizonyos két szó, amit eddig ismételgetett a fejemben lévő idegesítő hangocska.
Los Angeles
Az erdő hirtelen eltűnt, egy út kacskaringózott el mellettünk. Körülöttünk pusztaság és pár western filmből ismeretes gomolyag, amit művészien vitt a szél.
- Álcázó varázslat - suttogta a partnerem óvatosan, majd elmosolyodott. - Végre kijutottunk az erdőből! - ölelt meg Zafíra óvatosan örömében.
Én egy táblára figyeltem fel mellettünk. Kicsit arrébb bicegtem, hogy lássam a feliratot.

- Los Angeles?! - sikkantottam fel, mint egy hisztis liba. - Hogy a francba kerültünk ide?!
A legfurcsább az, hogy az agyam folyton ezt ismételgette. Lehet, hogy a nagy mértékű mágia miatt...? De minek is görcsölök egy varázserdőben történt, pici elmezavaron?
- Szerintem idő közben átmentünk egy portálon - mondta ki a véleményét Zafíra. - Gyere, kövessük az utat!
Egy nagy sóhajjal engedtem meg magamat Zafíra tanácsának. Éhes voltam és fáradt. Nem volt erőm vitázni. Már csak azt nem tudtam, hogy mihez fogunk kezdeni. Éhen halunk? Vagy a törvényen kívüliek találnak ránk előbb? Az rosszabb lenne, mint a halál. Őt legalább ismerem.
A bukott angyalok városa nem is volt annyira messze. Vagyis pontosabban az első ház nem volt annyira messze. Egy düledező fatákolmány volt az út szélén, még a csövesek sem laktak volna benne. Teteje is épphogy megállt a négy falon, az említett deszkagerendákon pedig ujjnyi lyukakon fújt be a szél. Az a kibaszott szél... Mindig Tehrort juttatta eszembe, és az ő nyugtató illatát! Ó, hogy baszódna meg ott, ahol most van!
Az ösztöneim pedig azt súgták, hogy nincs is annyira messze.
Zafíra rám nézett és ellentmondást nem tűrően berúgta a ház ajtaját. Lakat pattant, ajtó tárult, ház remegett. Villámló tekintettel nézett körül, majd óvatosan bekísért. Ott találtunk egy hálószobaféleséget, amiben volt egy tábori ágy és meleg takaró. Az önjelölt ápolónőm lefektetett az ágyra, méghozzá a leglehetetlenebb pózban, azaz kicsavarodva és hason. A számban legalább egy évnyi penészspóra gyűlt össze, mire rájött, hogy igaz, hogy halhatatlan vagyok, de így is könnyen megfulladhatok, az pedig valóban kellemetlen lenne.
- Várj, megoldom! - hadarta Zafíra, majd megkereste a legpuhább takarót (vagyis ami legjobban ki volt szöszösödve) és alám gyömöszölte. - Oké, most fordulj meg!
Nyögve és zihálva megfordultam. A hátamba belehasított egy olyan fájdalomhullám, amitől ordítottam egy hatalmasat. Egy madár károgott az ablakból a hirtelen hanghullámra. Oldalra kaptam a fejemet és azt hittem, káprázik a szemem.
Fekete, hollószerű teste nagyon is ismerős volt. Ha engem kérdeztek, túlságosan is ismerős. A csőre és mindent tudó szemei csak még jobban rásegítettek erre az érzésre. Mintha énekelt is volna pár akkordot. Akkor véglegesen és maradéktalanul felismertem, hogy kit is látok pontosan. Ez a madár Shadow kis kedvence, Vod volt. Okosan csillogó szemei mintha gúnyosan méregettek volna.
- Mondd meg úrnődnek, hogy büszke lehet magára - morogtam, egyenesen a madár szemébe. - A Halál hitvesének szárnyát magáénak tudhatja. Piszok mázlista.
Minden szavam csöpögött a gúnytól, a madár pedig felháborodott hangot hallatott, majd elrepült. Óvatosan engedtem el az izmaimat, nehogy újabb kínroham jöjjön. Szerencsére most csak egy enyhe kis hullám csapott át rajtam, így lehunytam a szemeimet, hogy relaxáljak egy kicsit. Jól jött volna egy kis alvás, de én nem ismertem azt a tevékenységet. Az agyam pedig egyfolytában pörgött.
- Elmegyek egy kis vízért - hallottam Zafíra hangját. - Nem megyek messzire, 10 perc és itt vagyok.
- Rendben - préseltem ki magamból.
Hallottam, ahogy nyikordult az ajtó, ami Zafíra eltűnését jelezte.
Hőhullám és fázás kezdte váltogatni egymást a testemben. Emberi betegség volt, amit felismertem. Megfázhattam, mert a homlokom tüzelt, viszont közben kivert a hideg veríték. Láz kínzott. Egy évszázada nem kellett betegségekkel és azok tüneteivel harcolnom. Szárnyatlan angyalként azonban gyengébb voltam az embereknél. Ez azt jelentette, hogy szörnyű kínokkal jár még egy egyszerű betegség is.
Az eltelt időt soknak éreztem. Túl soknak. Hol van Zafíra? És a víz?
Kipattant a szemem és homályban úszott a szoba. A fejem kóválygott, ahogy megpróbáltam felkelni. A világ forgott velem. Ilyen betegnek lenni?
- Zaf...Za...Zafíra... - nyögtem ki nehezen. - M...Meh...Merre....v..vhagyh?
A szám kiszáradt, hiába próbáltam megnyalni. Egyszerre volt meleg és hideg. A belső szerveim összerándultak, majd szárazon felköhögtem. A nyelőcsövem égett, ahogy egyre csak rázott a roham. A tenyeremen egy paca éktelenkedett. Nyál és vér keveréke.
Ez nem megfázás volt. Az operáció során elvághattak valamit, amit nem kellett volna. A számból dőlt a vér. A fülem zúgott, ott is kitapintottam egy kis nedvességet. Négykézláb szenvedtem, akár egy kutya. A hátkötésem átnedvesedett. A vérem, ami megvédene a túlvilágtól... kiszivárgott belőlem. A testem védtelen maradt.
A kezeim összecsuklottak, az arcom egy szintben volt a talajjal. Körülöttem egy konkrét paca terjedt szét egyre jobban. Ürességet éreztem és néma szívem gyenge dobbanásait. Hát ez lenne a vég?

Szíved dobban szüntelen

Ütemére táncol lelkem

De most megszűnik dobogni

Tán nincs miért élni?

Félvér vagy, mint én

Nővérek vagyunk ketten

Te vigyázol kincsemre

Én vigyázok éltedre

Állj fel hát, s vigadj

Lakomázz, mint egy király

Élvezkedj, mint egy kufár

Szeresd párod, akár a gerlepár

A szemem elé hártyaszerű szárnyak úsztak be. Méghozzá fekete színben. Egy kéz mutatóujja seperte ki a szememből a hajamat. Egy értelmes, madárszempár nézett velem szembe.

- Sajnálom, felség - suttogta egy hang. - Szárnyat nem adhatok, de enyhülést igen.

- Sha... - mondtam volna ki a nevét, de a világ megszűnt számomra létezni.

Egy fekete térben voltam. Egy furcsa, békés helyen, ahol a hátam sem fájt. Süket csend honolt ezen a helyen. Mozgattam a végtagjaimat, de mintha lebegtem volna. Vagy úsztam? Nem éreztem semmit. Ez a hely varázslatos volt. Mosolyt csalt az arcomra a felismerés, hogy semmi gondom nincs itt. A kezeimet vettem a szemem elé, de a sérüléseknek nyoma sem volt. A testem viszont szilárd volt, ahogy végigtapogattam magamat. Senki nem volt itt rajtam kívül. 

Egy erdő bontakozott ki előttem. Madarak fütyörésztek vidáman és hívogatóan. A füvet éreztem meztelen talpam alatt. Békés hely. Biztonságos. Vidám. Meleg. Teljesen valószerűtlen, már-már mesebeli. Ilyen lenne a Túlvilág? És hogyhogy nem találkoztam Tehrorral, hogy elvigye a lelkemet?