43. fejezet: Lehetőség

Nos, szólok hozzátok pár szót. A megjegyzéseknek ismét híja van, újra csak a törzshozzászóló, Nicole segíti a munkámat. Hova lettetek? Ne etessetek azzal, hogy sok a suliban az anyag, mert nem veszem be. Ha én, iskolaváltás ellenére, az új környezet ellenére hozom nektek becsületesen a részeket (jobb később, mint soha), akkor elvárom tőletek, hogy írjatok valamit. Tudjátok, milyen rossz látni azt nap mint nap, hogy senkit nem érdekel a történet? Ennyire lusták vagytok írni egy-két sort?
Gondolkozzatok el ezen és lent, a megjegyzés szekcióban várom ezzel kapcsolatban a véleményeteket. Pedig már gondolkoztam azon is, hogy elkezdek videózni... Viszont nem tudom, hogy hogyan lenne működőképes, ha még itt, "intim" keretek között sem tudtok hozzászólni.
Ettől függetlenül mosolyogva hoztam nektek a következő részt, jó szórakozást!

"Kitárnád szárnyad az ég felé,
De nincsen kapaszkodó
Bizalmad kell vetned belé,
Ki oly bizakodó"

"Tehror szemszöge" 
Két hét. Ennyi időbe telt, míg megéreztem Miyakot a területemen. Újra rohamosan nőtt az ereje, így nem volt nehéz észrevenni. Erre az érzésre pedig még rásegít eléggé feltűnő barátnőjére az oldalán, aki minden emberre rásziszegett, aki elhaladt mellettük. Nem hibáztattam, én is ezt tettem volna. Los Angeles még nem készült fel két ilyen személyre, mint Miyako és Zafíra. Sugárzott belőlük az a titokzatosság és tudás, ami befészkeli magát a férfiak fejébe és nem megy ki onnan többé. Amikor valaki utánuk fütyült, legszívesebben a pokol tornácára repítettem volna a lelkét, abban a minutumban.
- Miért nem mész egyszerűen oda? - kérdezte tőlem Krin, ahogy az egyik épület tetejéről figyeltük a párost.
Az arkangyal kitárt szárnyakkal, büszke tartással állt mellettem. Tetoválásai világítottak hófehér arcbőrén, amik az én rendem tevékenységét hirdették. Én azonban csak a páromat néztem. Kíváncsi kislányként nyújtogatta a nyakát, favágó gúnyája durván elütött a többi ember ruhájától. Mindent megnézett és mindennek megadta a kellő figyelmet.
- Elszaladna tőlem - fordultam beosztottam felé. - Ezért kell ez a sunyi megoldás.
- Ez már a zaklatás kategóriába csúszik - halvány mosoly derengett fel az arcán, ami amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment.
- Ha kell, örökké zaklatom - vontam vállat, mintha mit sem számítana.
Pedig számított. Sokat. Minél hamarabb el akartam kezdeni a közös életünket. Mindenféle zűr és bonyodalom nélkül. Anélkül, hogy elmenekülne előlem.
- Ez csak rajtad áll, mester - hajolt meg kecsesen, majd felröppent.
Pár pillanat múlva elnyelte őt a felhős ég. Én pedig visszafordítottam tekintetem a lányra. Ha a közelébe szeretnék jutni, Zafírán kell először túljutnom. Ez pedig elég ütős védelmi rendszer. Zafíra fejlett érzékszervekkel és különösen nagy ellenségességgel (főleg velem szemben) van felszerelve ahhoz, hogy ne jussak egykönnyen úrnője közelébe.
A szárnyatlan angyalom arca egyszerre volt közömbösség és merő fájdalom. Legszívesebben azonnal lemészároltam volna azokat a nyamvadt tündéreket, akik ezt tették vele. De sajna nem tudok a közelükbe jutni. Legalábbis még.
Az ilyen tündérek minden évtizedben egyszer leeresztik a védőpajzsukat egy egész órára. Eddig nem foglalkoztam velük, de majd most megkapják tőlem a kellő figyelmet. Úgy éreztem magam, mint akkor, Egyiptomban. Amikor elvittem az elsőszülött gyermekeket. Igazából az nem isteni közbeavatkozás volt, hanem valaki csupán megjátszani akarta a jóságos teremtőt. A méreg az ivóvízkészletben pedig elég eredeti megoldás volt. A vicces az, hogy az a bizonyos ember a saját csapdájába esett bele.
Az emberi önzőség határtalan. Ahogy az emberi ostobaság is. Az évszázadok alatt elég sokszor láttam már ennek a példáját. Ragyogó szemeimet a felettem elterülő felhőkre szegeztem. A felhők mögött úszó narancssárga árnyalatok naplementéről árulkodtak. Tudtam, hogy este kell őket meglepnem, hogy egyáltalán esélyem legyen ellenük.
Akkor kellett lecsapnom, amikor megszálltak éjszakára egy sikátorban. Elborzadtam, ahogy megláttam a kedvesem arcát, miközben egy kupac szemét tetején feküdt. Zafíra a karján volt, kígyójának szeme csukva. Most kellett lépnem, hiszen olyan kevés volt az idő. Miyako mintha... aludt volna. Varázslatot érzékeltem rajta. Egy tündér megajándékozta az álommal. Ezért viszont hálás lehetek annak a hártyás szárnyú boszorkánynak.
Karjaimba vettem a békés lányt, akin éreztem, hogy jócskán lefogyott. Súlya alig volt érzékelhető, így gyorsan tudtam vele haladni. Azonban az utcán így nem mehettem végig vele. Hosszú idő után újra ki kellett bontanom a szárnyaimat. Levetettem talpig érő kabátomat és kibújtattam a legocsmányabb szárnyat, amit valaha teremtett az ég. Csontokból és gusztustalan, nyálkás bőrből állt. Viszont szállítási célra tökéletesen megfelelt.
- Nemsoká biztonságban leszel - motyogtam a lány nyakába, ahogy fogást váltottam rajta, miközben egy épület legszélén megálltam, kitárt szárnyakkal. - Ígérem.
Aztán ugrottam.

"Miyako szemszöge"
Meleg volt és puha. Hason feküdtem, a bőröm pedig az eddigi legfinomabb anyaggal érintkezett, amit valaha éreztem. Csukott szemmel felsóhajtottam a gyönyörtől, amit az érintkezés okozott. Ennek hatására mellkasom kitágult, a hátizmom pedig megfeszült. Ez már nem volt annyira jó érzés.
- Zafíra... - szólítottam a jelképemet remegő hangon. - ZAFÍRA!
Nem tudom felvenni az emberi alakomat! Valami blokkol. Miyako, mi a fasz van odakint?! Hol vagyunk?!
- Miyako, nyugodj meg - hangzott egy mély, bársonyos hang a hátam mögül.
Egy nedves és puha anyag ért hozzá a hátamon lévő sebhez, ami tompította a fájdalmat. Szelíden, már-már szeretetteljesen körbetörölgette a csúnya hegeket. A szemeim könnybe lábadtak a hirtelen ingerektől.
- Ki vagy te? - suttogtam magam elé.
- Bánt, hogy nem ismered a hangomat - simult egy kéz a vállamra, majd lassan és óvatosan átfordított a hátamra.
Először összerándultam, de utána már kényelmesnek volt mondható. Inkább a rólam gondoskodó személy kiléte keltette bennem a borzongást. Maga a Halál mosolygott rám, ami olyan szelíd kifejezést adott markáns, már-már ősi arcéleinek, hogy mosolyognom kellett tőle. Most más volt az arcberendezése. Hogy is mondjam... halhatatlanabb volt. A szemei azonban elárulták őt, na meg az illata. Úgy tűnt, a frizurája hosszabb lett és a haja pedig még feketébb. Tépett tincsei az álláig értek, és éppen olyan volt, mintha éppen az ágyból kelt volna ki. Lehetett volna kifinomult üzletember, de akár huligán is. Igen, emlékszem, régen nekem azt mondogatták, hogy ilyen haja csak a huligánoknak, tolvajoknak és gyilkosoknak van. Állítólag a bűnözők mindig szép emberek, hogy az áldozatok ne féljenek tőlük. Én mindig is dögösnek találtam ezt a frizurát, de most láttam csak igazán, hogy milyen igazuk volt az öregeknek. Pólója látni engedte felsőtestének körvonalait, ami még mindig szoborszerű szépségről árulkodott.
Csak még szebb lett, mióta utoljára láttam.
- Talán az a baj, hogy eddig csak a fejemben kommunikáltál velem - húztam el a számat gúnyosan.
- Akkor ezentúl mindig beszélni fogok hozzád, nehogy elfelejts - simogatta meg a karomat, de én elrántottam és próbáltam felülni.
- Hol vagyok? - próbáltam végre a problémámra koncentrálni Tehror felsőteste helyett.
Segített nekem felülni, mielőtt válaszolt volna. Meleg lehelete perzselte a bőrömet, ahogy a karjaiba vett, hogy kényelmesen helyezkedhessem. Belebizseregtem, ahogy nagy dózisban kaptam a vad szél illatából, ami hűséges árnyékként követte mindenhova.
- Nálam - hangzott az egyszavas felelet a nyakamba, ahogy visszatett az ágyra, most már számomra kényelmes pózban.
- És az pontosan hol van? - remegett a hangom.
Szemei az enyémbe mélyedtek. Tekintetében jóformán csak a ragyogás kapott helyett, ami árasztotta magából a felsőbbrendűség érzését. Pupillája összeszűkült, ahogy a koncentrációja az ökölbe szorított kezemre vándorolt, ami ráadásul reszketett.
- Miért félsz tőlem? - váltott bizalmas hangnemre, ahogy ujjaival lágyan kibontotta az öklömet. - Téged soha nem bántanálak.
- Pedig már megtetted, hát nem emlékszel? - emlékeztettem az egy évszázaddal ezelőtt történekre.
- Sajnálom, hogy örök életet ajándékoztam neked - mondta pimasz hangnemben az arcomba. - Sajnálom, hogy megtapasztalhattad azt, amiről minden halandó csak álmodik. Én csak jót akartam neked. A lelkednek...
- Sosem lehetett családom, mint egy korombeli, normális lánynak - vágtam közbe, ő pedig elhallgatott. - Mindig nagy családot akartam 3-4 gyerekkel és szerető férjjel. És mit kaptam? - nevetnem kellett kínomban, ahogy Tehrorra mutattam. - Meddő méhet, egy önjelölt férjet és az örökkévalóságot, hogy valamit kezdjek a lócitrommal, amit a sorstól kaptam. Én csak egy egyszerű parasztlány szerettem volna maradni. Negyven-ötven évig élni, aztán békében meghalni, hogy tudjam: van valami a világon, amit hátrahagytam. De neked ebbe is bele kellett szólnod!
Tudtam, hogy önző voltam. Szkeptikus. Utólag belátom, hogy igaza volt. Mindenben. Ő viszont csak mosolygott akkor is, mintha éppen nem őt gyanúsítottam volna meg az életem tönkretételével.
- Igen, bele kellett - ingatta a fejét hitetlenkedve. - Mert a sors nem ezt az egyszerű életet szánta neked. A lelked megszólított, szépségem. Én pedig csak feleltem a hívásra.
- Miféle hívásról hablatyolsz itt?! - fortyantam fel.
Tehror közelebb hajolt, ami már a magánszférámon jócskán belül esett. A jelenléte körbeölelt, akár egy fojtogató takaró. Én pedig el akartam merülni ebben az érzésben. Magamat is megdöbbentettem ezzel a cérnavékony gondolatszállal.
- Tudtam, hogy különleges vagy - felelt. - Az életerőd irigylésre méltó. A lelked úgy ragyogott, akár egy jelzőfény az éjszakában. Magamnak akartalak...
- Mert a te lelked sötét - fejeztem be helyette.
Ő kelletlenül bólintott. Az arca pedig egy merő érzelemmassza volt. Ő is világos akart lenni. Ragyogni akart, méghozzá hangtalanul könyörgött nekem, hogy segítsek neki.
- Alkut ajánlok, drága - húzódott hátrébb. Mielőtt tiltakozhattam volna a becenév ellen, már folytatta is a mondandóját. - Segítek neked felépülni. Itt maradhatsz nálam, amíg a szárnyaid újra kinőnek, utána újra megtanítalak repülni.
Ez kihagyhatatlan lehetőség, ezt ő is tudta. Ez az ajánlat idő-és energiaigényes. Gyanakodva húztam össze a szemeimet. A Halál védelme alatt nem vagyok célpont. A démonok, tündérek, még a boszorkánymesterek is békén hagynak, ha megfelelő pártfogóm van. Erre pedig keresve sem lehetne jobb személyt találni. A rám eső rész biztosan hatalmas összeg, ilyen szívesség ellenében.
- És mit kérsz cserébe? - döntöttem oldalt a fejemet.
- Taníts meg szeretni - hangzott a furcsa felelet.
- Szeretni? - értetlenkedtem.
- Igen - simította meg lágyan az arcomat. - Nyugodtan mondhatsz nemet. Elengedlek és soha többé nem látsz.
- Ha levadásznak, hamarabb találkozunk, mint hinnéd - tátogtam felé.
- Akkor maradj és nem kell félned - kunkorodott felfelé a szája sarka. - Még tőlem sem. Nem érek hozzád egy ujjal sem, csak ha te kéred.
- Milyen magabiztos valaki - ütöttem a karjába.
- Jól van, Miyako, hagylak pihenni - mosolyodott el óvatosan.
Felállt az ágyról, a szemeim pedig akaratlanul is a fenekére siklottak. Ahogy számítottam rá, kőkemény és formás volt a jól szabott farmer alatt. Zavartan megráztam a fejemet, mert nem szoktam ilyen perverz fantáziákat kergetni. Tehror öblös nevetése hangzott a szobán túlról.
Belemászott a fejedbe ez a kis manipulatív dög! Dohogott Zafíra a fejemben, mint egy hisztis kislány. Azt viszont el kell ismerni, hogy tényleg jó tompora van. Legszívesebben belemarkolnék, hogy megnézzem, tényleg olyan kemény-e, mint amilyennek látszik! Zafíra a előbb még gyűlölted! Tudom, de egy ilyen formás férfit nem lehet sokáig gyűlölni!
Én is pont ezt gondoltam.