44. fejezet: Sebezhetőség

"Szívem dobban egyet, majd kettőt,

Lelkem repülni kél, akár egy levél,

A szél fordítja, terelgeti,

Célt is akkor ér, ha az engedi..."

Pihentem. Mikor felébredtem, mindig egy tálca várt az ágyamnál. Rendesen meg volt pakolva finomabbnál finomabb ételekkel, amiknek egyszerűen képtelenség volt ellenállni. Amikor megettem azt a töménytelen mennyiséget, meditáltam. Elmerültem a sötét tengerben, ami mindig megnyugtatott. Ezen a napon azonban még itt sem leltem békére. Hallgattam szívem egyenletes ritmusát, levegővételeim pihekönnyű zaját. Körülöttem néma csend volt. Képzeletemben egy mezőn jártam. Pontosan ott, ahol annyi évvel ezelőtt eltemettek. Néztem magamat, ahogy fekszem a földbe vetett koporsóban. Vonásaim homályosak, nehezen kivehetőek voltak. Körülöttem néma felvételként sírtak a falusiak. Ezúttal láttam őket.
Az angyalok ott köröztek mindenhol. A démonok pedig próbálták megakadályozni, hogy a testemből kiemeljék a fénylő lelkemet. Fehér szárnyak sziluettje látszott lassított felvételben, démonok szarvai csillantak meg, ahogy odadöftek egyik-másik angyalnak. Én csupán a szelet éreztem, amit gerjesztettek. Élettelen testem feletti csatának egy sötét alak vetett véget. Ő közvetlenül mellettem állt, egyenesen a sírgödörben. Fölém hajolt, köpenye félig betakart. Fogalmam sincs, mit tett a testemmel, de egy másodperccel később elhajolt az arcomtól. Mosolyogtam, még ott, betört fejjel is. A démonok visítva távoztak, a sötét alak pedig odaadta éteri testemet az angyaloknak.
Ahogy a kaporsómon csattant a fedél, a látomás véget ért.
- Zafíra, láttad ezt? - motyogtam behunyt szemmel, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam visszahozni a mesebeli mezőt.
Igen. Felidéztél egy sejtbeli emléket. Úgy jelentette ezt ki, mintha ezt magamtól is tudnom kellett volna.
- Egy mit?! - suttogtam.
Sejtbeli emlék. Azokban a pillanatokban állt le az agyad. Erre a pár másodpercre a tudatalattid parancsol. Lekerült az átlátszatlan üveg az érzékeidről, így kívülről tudtad érzékelni a saját testedet és a természetfeletti lényeket. Magyarázta türelmesen a hang a fejemben.
- Felébredt, úrnőm? - hallatszott valahonnan a külvilágból, így kinyitottam a szemeimet.
Egy szobalány nézett fel rám hatalmas szemeivel. Egy gyertya segítségével úgy pásztázta az arcomat, mintha értékes műkincs lennék.
- Te ki vagy? - húztam össze a szemeimet a gyertyafényben.
- A szobalányod, hívj 6-osnak - pukedlizett. - És magát hogyan szólíthatom?
- Miyako vagyok - nyújtottam a kezemet, hogy kezet foghassak vele, de ő megcsókolta a kezemet, mint a régi időkben. - Nyugodtan tegezz.
- Ahogy kívánod, Miyako - hunyta le szégyenlősen a szemét. - Nem leszek itt sokáig. Csak üdvözölni szerettem... vagyis szerettelek volna a birtokon a személyzet nevében.
- Személyzet? - visszhangoztam, ezzel egyszerre Zafíra kiáltott fel a fejemben. Birtok?!
- Igen. Én vagyok a főszobalány - bólintott büszkén. - Hagyom... Azaz hagylak aludni.
- Várj, várj! - marasztaltam. - Nem látom az arcod. Közelebb jönnél?
- Hogyne - rebegte, majd a saját arcához emelte a gyertyát, miközben egyet előrébb lépett.

Hátrahőköltem, ahogy a szellem arcát megláttam a sötétben. Hirtelen lélegzetvételemtől a gyertya lángja kihunyt, így ketten maradtunk a dermesztő sötét ölelésében. Csak most jutott el a tudatomig, hogy az ágy anyagától kezdve az ablakokat fedő függönyökön át a bútorokig minden fekete. De amikor azt mondom, hogy fekete, úgy értem fekete. Minden egyes porszem a legfeketébb árnyalatban játszott. Kivéve egy dolgot. Egy ezüstkeretű tükröt, ami szinte világított.
Összehúztam magamat a fekete selyemlepedőn.
- Valami baj van? - hangzott a szellem hangja.
- Hol van az urad? - ezúttal én dadogtam.
- Az edzőteremben. Éppen gyakorol - válaszolt készségesen. - Állhatok még valamiben a rendelkezésedre?
- Nem, köszönöm - intettem a fejemmel. - Elmehetsz.
- Örvendtem - válaszolta és léptei elhalkultak, ahogy elhagyta a szobát.
Szerintem csak miattam voltak léptei. A szellemek általában nem lépkednek, ugye?
Óvatosan talpra álltam és újból meggyújtottam az elfeledett gyertyát. Kitapogattam az ajtót, majd kiléptem rajta. Fekete, erezett márvány szegélyezte utamat. Ablakok nem voltak, olyan volt, mintha egy kriptából próbáltam volna kiutat találni. Az ütemes csattogásokat a folyosó végén hallottam meg. Ütéshangok és nyögések hatoltak a dobhártyámig, amik az egyik félreeső teremből jöttek.
Bokszolásnak tűnt első hallásra. Viszketett a tenyerem, ahogy arra gondoltam, hogy én is püfölhetnék egy zsákot. Valamiért nagyon üthetnékem volt, így magabiztosan belépkedtem az edzőteremként funkcionáló helyiségbe.
Azonban nem bokszolás folyt ott, hanem valami egészen más. Tehror háttal volt nekem és ugrókötelezett. A csattogás a talpai felől jött, ahogy egyre csak gyorsított a tempón. A kötelet már alig bírtam követni a tekintetemmel. Az izzadság patakokban folyt le a meztelen hátán, ahogy lábai úgy lökték fel minden egyes ugrásnál, akár egy tollpihét. A vádlija úgy ugrált, mintha képlékeny lenne, a szívem pedig erőset dobbant a dolgozó izom látványára.
Ő pedig azonnal abbahagyta a gyakorlatot. Az ugrókötél élettelenül esett a padlóra, ő pedig rám nézett. Szemei azonnal a mellkasomat kezdték fürkészni, mintha meghallotta volna a szívdobbanásomat. Utólag kiderült, hogy tényleg meghallotta. Ugyanis mielőtt akárcsak megmozdulhattam volna, a falhoz szorított.
Teste az enyémhez préselődött, a szívem pedig majd kiugrott a helyéből. Ő pedig csak állt és fogta a csuklómat.
- A szíved úgy ver, akár egy rémült kismadáré - mondta, fénylő szemét rajtam tartva.
- Gyors vagy - pihegtem. - Erős. Határozott... - fogalmam sincs, miért kezdtem el sorolni.
- Neked is ilyennek kellene lenned - suttogta. - Te is halhatatlan vagy.
- Én halhatatlan vagyok. Te viszont ősi - krákogtam.
Ő elmosolyodott és egy utolsó fújtatásra emlékeztető hang kíséretében elengedett.
- Jól látod - nevetgélt. - Legalább az ítélőképességed a helyén van!
Én csak pihegtem és meredten bámultam. Csuklóján egy karperecszerű tetoválás díszelgett, ami mintha élt volna. De kirázva engem a révületből, Tehror eszembe juttatta, hogy miért is jöttem ide.
- Egyébként miért is kerestél? - köhögött, de csak figyelemfelkeltés céljából.
- Csupán edzeni szeretnék - vontam vállat szégyenlősen.
- A sebeddel nem szabad - ingatta a fejét rosszallóan. - Még felszakad és bevérzik. Hacsak...
- Hacsak?
- Hacsak nem gyógytornára gondolsz, mert akkor lehet róla szó - mosolygott idegesítően.
- Gyógytorna?! - háborodtam fel. - És mégis kivel? Az egyik szellemszobalányoddal?
- 6-osra gondolsz? - forgatta a szemét. - Ő hasonlít legjobban emberre a személyzetemből. Azért küldtem őt, hogy ne rémülj halálra, amint felébredtél!
- Ez most szóvicc akart lenni? - néztem rá összehúzott szemekkel. - Figyelj, nekem edzenem kell, hogy a hátizmaim elbírják az új szárnyaimat. Ha nem tartom őket jó állapotban, nem leszek képes repülni.
- Nem fokozatosan fog kinőni?
- Dehogynem. De a legkisebb szárny is minimum 55 kg, ami ha megnézed, elég nagy súly!
- És amikor olyan kis pihe-puha? - mutatta a kezeivel, hogy milyen pici és puha szárnyakra gondolt.
- Az is csont és izom. És az is nyom vagy 20 kg-ot. A hátizmaim pedig már lustulnak el!
- Mert nem edzettél - találgatott iróniával teli hangon Tehror.
- Pontosan! - csaptam össze a két kezemet. - Szóval, melyik súlyt használhatom?
Lustán körbenézett az edzőkomplexumban, ami az ő szájíze szerint volt berendezve. Széttárta a kezeit és egy pillanatra elvarázsolt éteri szépsége. Hirtelen megértettem az öngyilkos tinilányokat. Én is szívesen felvágtam volna az ereimet, ha egy ilyen pasi csókját kaptam volna meg cserébe. Elfintorodtam a gondolatra, azonban el kellett ismernem, hogy igaz. Jól van, lehet hogy két pillanatra is elvarázsolt. Egészen addig, amíg tökéletesen zengő hangján meg nem szólalt maga a sötét csábítás.
- Semelyiket - törölte bele férfias kezeit a nadrágjába. - Engem kell használnod.
- Hogy mi van? - pislogtam kábultan.
- Használj engem - dorombolt, aminek a következtében mintha azt is hozzáhallottam volna, hogy vágyaid kielégítésére.
Köhögnöm kellett, hogy leplezzem a mellkasomon kialakuló pirulást.
- Hidd el, nekem bármi jó... - kezdtem védekezni.
- Akkor megkapod a legjobbat! - mutatott magára. - Hidd el, egy bokszzsáknál jobb harcpartner vagyok.
- Harcoljak... ellened? - mutattam rá bizonytalanul.
- Vagy hagyd ki az edzést. Nekem mindegy - vont vállat hanyagul, de mosolygott.
- Na abból nem eszel - helyezkedtem támadó állásba. - Gyere, szépfiú!
Elkezdett ugrálni, akár egy bokszoló, az ökleit pedig az arca elé tartotta, védekező állásban. Leutánoztam a tartását.
- Első lecke: ha utánozol számodra egy idegen támadóállást, csak pofára esés lehet a vége - mondta és előrelendült.
És szó szerint igaza volt. Ugyanis egyből leterített, arccal a padló felé. A hátamra nem nehezedett rá, mivel két kezével megtámaszkodott a fejem mellett. Azonban a többi testrésze... Keskeny csípője és annak minden tartozéka a fenekemhez feszült. Egy állati morgás tört fel a torkából és mozgolódni kezdett. Éreztem, hogy megpróbált felállni rólam, de nem nagyon sikerült neki. Combjai satuként feszültek, viszont abban a szerencsétlen helyzetben voltunk, hogy az ő lábai az enyémek között voltak.
- Ne... mozdulj! - sziszegte a fogai között.
És ezt a pillanatot választotta a derekam arra, hogy begörcsöljön. Így egy leheletnyit emeltem rajta, Tehror csípője pedig önkéntelenül is összeütközött a fenekemmel, párzó mozdulatot imitálva. Éreztem, hogy a gatyája sátornak is elmenne, ettől pedig felizgultam. Hatalmat éreztem, mámorító energialöketet, ami többet követelt. A testem középpontja felforrósodott és tudtam, hogy ezt a felettem támaszkodó férfi is tudta.
- Menekülj, asszony! - lihegett a fülembe.
Egy erős légáramlatot éreztem és ezt kihasználva kikúsztam a test alól. Nem tudtam, hogy mi elől kéne menekülnöm, de a hangja megijesztett. Elsprinteltem a kétszárnyú ajtóig, ami az edzőterem főbejárata volt. Visszanéztem a vállam felett és néztem, ahogy Tehror a földön feküdt. Nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot, de felemelte a fejét a padlóról és én hátrahőköltem. Egy vadállat szemei néztek vissza rám. A teste hullámzott a mély levegővételektől, amikkel próbálta kontrollálni magát. Meztelen felsőteste kezdett változni, a bőre megnyúlt, izmai kidagadtak. Ennek ellenére mégis gyengének tűnt. Azonban hiba volt ezt gondolnom.
Ugyanis kihasználva a pillanatnyi időt, amikor mozdulatlan voltam, utánam vetette magát. Ösztönlényként követte minden lépésemet, ahogy egy ragadozó a prédáját. Ősi mozdulatok ébredtek bennem, amik sejtbeli emlékekkel vegyültek. Még sosem voltam ilyen helyzetben, a testem azonban tudta, hogy mit kell tennie. Így határozottan megálltam a figyelmesen vizslató, önjelölt férjem tekintete előtt. Ő utánam kapott, de én elléptem egy-két lépést.
Ezt játszottuk egy darabig, ő viszont már kezdte unni.
- Mondtam, hogy menekülj - felkúszott arcára az a bizonyos mosoly, amit annyira szerettem benne. Kicsit gunyoros, kicsit vidám, de legfőképpen szexi. - Ezért meg kell büntesselek, angyalkám!
- Talán, ha elkapsz - incselkedtem vele, a szám szinte önmagától járt.
- Adok egérutat - feszült meg a teste az izgalmas hajsza gondolatára. - Sokáig akarom húzni és azt szeretném, ha készen állnál.
- Nem fogsz elkapni, nagyfiú - ingattam a fejemet, de az ajtó felé közelítettem.
- Azt még meglátjuk, kislány - nyalta meg incselkedően a száját, majd futópózba helyezkedett. - Három...
- Te még számolsz is?! - kérdeztem felháborodottan.
- Kettő...
Én pedig már ott sem voltam. Futásnak eredtem, de nevetése utánam úszott az enyhén állott levegőben. Legalább három folyosókereszteződésen átszaladtam, mire üvöltését hallottam. Elindult, a szívverésem pedig nem akart lecsillapodni. Adrenalin túltengésem is lehetett volna a mennyiségtől, ami a vérembe került. Én pedig egy pillanatra megálltam és felnéztem a kupolára, ami elterpeszkedett felettem. Vagyis inkább az azt keresztülszelő tartógerendákra figyeltem fel.
Másnak nem is volt nevezhető az az ördögi mosoly, ami végigterült az arcomon.

"Tehror szemszöge"
Mit képzel ez a nő?! Hova futott és miért nem menekült el előlem, amikor mondtam?! Csupán egy pillanatra ébredt fel bennem a szörny, akit a szép külső alá temettem oly sok évvel ezelőtt. Szerencsére még időben vissza tudtam zárni a börtönébe, mielőtt teljesen rávetem magam Miyakora és primitíven, ott, az edzőterem padlóján teszem magamévá.
Találd meg, büntesd meg, hajtsd be a jussod! 
Ezek a szavak dörömböltek a véremben, ahogy leendő menyasszonyom után eredtem. Teljességgel állati ösztönök uralták az elmémet, így csapot-papot otthagyva futottam utána. Mintha fekete haját láttam volna lebbenni itt-ott, de csak haladtam tovább. Képzelődtem, ahogy mindig, ha rá gondoltam.
- Arra futott - mutatott az egyik irányba egy szobalány, aki hatalmas ruhahalmot vitt éppen.
- Köszönöm - nyögtem oda neki és már futottam is a megfelelő irányba.
Egyenesen a házam előterébe értem. Hatalmas kupola fedte ezt a szobát, amit egy halhatatlan kézműves készített külön nekem. Azonban most pillantásra sem méltattam. Forgolódtam jobbra-balra, akár egy félnótás. Mi tagadás, úgy is éreztem magamat. Majdnem elnevettem magamat a bizarr helyzeten: úgy tűnt, én vagyok a vadász, Miyako pedig az igen ravasz préda.
- Ha egyszer elkaplak, felfallak - morogtam magam elé.
Lelki szemeim előtt kéretlenül is megjelent a kép, hogy én vagyok kedvesem takarója, ő pedig alattam nyög. Én pedig határtalan örömöt okozok neki azzal, hogy úgy bánok vele, akár egy királynővel. Az én királynőmmel.
Meghallottam egy messzi dobbanást, majd még egyet és még egyet. Felettem volt a forrása, én pedig elmosolyodtam. Mindig hallani fogom a szívverését. Ezúttal nem olyan volt a ritmusa, mikor velem nézett farkasszemet. Most bosszantóan nyugodt, kiegyensúlyozott, már-már pimasz dobbanások voltak ezek. Leguggoltam és lendületet véve felugrottam a fejem felett lévő gerendára. Két kézzel megkapaszkodtam, majd Miyako meglepődött sikkantását hallottam.
- Hogyan...? - hebegett.
- A szíved, drága - vigyorogtam bele hófehér íriszébe. - Élőn ver, akárcsak egy embernek.
Egymással szemben ültünk a gerendán. Mégis, mintha semmi furcsa nem lenne ebben a helyzetben. A tekintete fagyos volt, akár a jég. Mégis mosolygott, mert tudta, hogyha akarom, úgyis legyőzhetem ezt a hideget.
- És milyen a pulzusom, nagy úr? - kérdezte gúnyos hangon.
- Egészséges - felkúszott az én arcomra is egy kisebb mosoly. - De meg kell torolnom, amit tettél...
- Mit tettem én? - mutatott magára csodálkozva.
- Játszottál velem - fejeztem ki rosszallásomat. - Ez így nem lesz jó!
- Akkor hogy lenne a jó? - hajolt hozzám közelebb.
- A büntetésed minden nap egy csók - mutattam fel a mutatóujjamat.
- Bárkinek adhatom? - mosolygott imádnivalóan, a szavai hatására azonban belém mart a tömény féltékenység.
- Ezzel ne viccelődj - komorultam el, mert arra gondoltam, milyen lenne az, ha Miyako egy másik férfi karjaiban töltené az éjszakáit.
Ujjaim alatt a fa szilánkosra tört.
Csak a pecsét miatt vagyok féltékeny, legalábbis így nyugtattam magamat. Nem lehet ő a gyenge pontom! A csuklómon lévő mintával választottam magamnak feleséget, így a tetoválás a záloga annak, hogy jó társat választottam.
Azonban mellékhatásokról még nem hallottam.
Féltékenység?
Biztosan oda sorolható!
De ahogy azokba a kifejező szemekbe és nedvesen csillogó ajkakra esett pillantásom, tudtam, hogy elvesztem a lelkem. Ami soha nem is volt az enyém.
Ha lett volna lelkem, eladtam volna ezért a lányért.