46. fejezet: Csupa bonyodalom

"Shadow szemszöge"
- Ne feledd, hogy te csak egy hitvány korcs vagy, akit szánalomból vettünk be! - vágták a fejemhez éppen, miközben békésen reszelgettem a körmeimet élesre.
Bepofátlanodott  lakrészemre és még neki áll feljebb? Fogalmam sem volt arról, mit követtem el már megint, de ehhez már hozzászoktam. Mindenért engem vontak felelősségre, akár hozzám tartozott az adott tennivaló, akár nem. Rá se hederítettem a szitokszavakra, amiket az arcomba kiabált a dühös tündérke.
Én csak intettem a kék tündértársamnak, hogy nyugodtan leállhat. Karmazsinvörös árnyalatban játszott a feje a dühtől, amiért merészeltem pont őt leinteni. Ellenben velem, neki szabadon volt az arca. Én viszont sosem vettem le az álarcomat, mert akkor megtudnák az egyik legnagyobb titkomat. A fajom csupán másodhegedűs volt ehhez képest. Ő dühében és felháborodásában megragadta a nyakamat és felhúzott a karosszékemből, ahol eddig üldögéltem.
- Mit akarsz még!? - sziszegtem oda neki. - Mindent megkaptatok, amit akartatok. Szálljatok le róluk!
Előzőleg ismertették a tervüket, miszerint a következő prédájuk egy démon lesz, akit a szarvától fognak megkopasztani. Erre pedig tökéletes alanynak találták Miyakot, akinek a szarva olyan páratlan, akár a természete.
- Csak nem a szívedhez nőtt a párocska? - nevetett fel gúnyosan és kegyetlenül csengő hangon a látszólag teljesen ártalmatlan tündér.
- A démoni oldala nincsen kifejlődve, a vőlegényén pedig nem tudnátok keresztüljutni - köptem az arcába. - Semmi értelme, öngyilkos küldetés!
A Halált sosem kellett félteni. Már így is veszélyben voltunk, mivel Miyako szárnyai nálunk pihentek egy üvegvitrinben. Csak idő kérdése volt, hogy a Halálnak mikor jut eszébe megfingatni bennünket, de ha egyszer eszébe jut, mi nem ússzuk meg élve, az bizonyos.
- A szarva akkor is kell nekünk! - szögezte le, miközben fél centiről nézett a szemembe, ami jóval túlmutatott a komfortzónámon.
- Neked pedig egy rágóra volna szükséged, de az élet kegyetlen - mondtam faarccal, holott még mindig próbálta kimasszírozni a nyakamból a szuszt.
Különlegesen kemény bőrömnek köszönhetően alig éreztem az ujjait. Vastag bőr volt az arcomon, ahogy a mondás tartja.
- Ne szemtelenkedj velem! - hüledezett még mindig vörös fejjel.
Olyan színe volt, mintha őt fojtogatnák.
- Eszemben sincs, én csak megállapítottam egy tényt - kezdtem én is a fogaimat csikorgatni. - Engedj el vagy megbánod!
- És ha nem?
- Nyakfetisiszta vagy? - értetlen tekintetét látva megmagyaráztam. - Gerjedsz arra, hogy fogdosd a nyakamat?
- Most meghalsz, ribanc! - a szemem előtt karikák kezdtek körvonalazódni, ahogy bevetette ellenem az emberfelettiek erejét.
Az oxigénem fogyott, a testem pedig túlélő üzemmódba kapcsolt. Fekete szárnyaim öntudatlanul kitárultak, szemfogaim pedig megnyúltak. Tudtam, hogy a szemeim izzottak, a körmeim pedig karmokká alakultak. Tíz ujjamat bevetettem, hogy lekaparjam magamról az elmebeteg kékséget. Karmaim a húsába mélyedtek, ő pedig elkapta rólam a kezét. Én fulladozva botladoztam hátrébb és nagy kortyokban nyeltem az éltető levegőt.
- Ne hidd, hogy a vámpírfogas trükköd mindig beválik - nézett rám ferde szemmel a tündér.
- Pedig most is bevált - mosolyodtam el szárazon.
- Torszülött - sziszegte oda, miközben a vállamba ütközve elhaladt mellettem, egyenesen ki a lakrészemből.
A madaram a vállamra szállt és csőrével megsimította az arcomat, mintha vigasztalni akart volna. Viszonoztam a cirógatást kis fején, majd újból a karosszékembe ültem. A csapat többet akart a bukottól. Nem elég, hogy a szárnyát is elvették, de már a szarvára is pályáznak? Soha nem hittem volna, hogy ezt teszem majd, de segítenem kellett a Halál menyasszonyának. Szimpatikus volt nekem a lány, magamra emlékeztetett.
A többi tündér a szomszédos szobában múlatta az időt, én pedig egy üzenetet írtam. Vod lágyan kapirgálta mellettem az íróasztalt, miközben a lehető legjobb fogalmazási készségemet igyekeztem bevetni. Morgolódtam és legalább egy tucatnyi levelet összegyűrtem, mire sikerült megfelelő hangneműnek ítélnem az irományomat. Nem akartam behízelgőset, de azért tiszteletlennek sem akartam látszani. A többiekkel ellentétben én tudtam, hogy a Halál egyszer eljön mindannyiunkért. Varázslat és bűbáj nem állhatja útját az erejének, akármennyire szeretnénk is ezt hinni.
Szépen összetekercseltem a levelet és a madárkám lábára kötöttem.
- Tessék, Vod - suttogtam neki, mire a madár szolgálatkészen kihúzta magát. - Vidd e irományt Földünk lágy ölébe, hol maga a pusztulás tanyázik - mondtam az ősi nyelvemen, amit még annak idején az anyám tanított meg nekem.
Vod szeme intelligensen csillant, megértette a parancsot. Megsimogattam a szárnya tollait, hogy elbúcsúzzak tőle. Madár létére hűséges barát, ami némelyik emberre nem mondható el.
- Hiányozni fogsz, madárkám - simogattam meg a hasát. - Siess és mielőbb térj vissza hozzám.
A madár nem habozott, az ablakhoz repült és egy elegáns csapással már messze járt. Én néztem a fák közötti fekete foltot, amíg el nem tűnt a messzeségben, Felálltam az asztaltól és kibaktattam az erődítményből, ahol laktam a többiekkel. Ők persze rám sem hederítettek, ahogy használva a hátsó ajtót kiléptem a szabadba. Egyedül akartam lenni a gondolataimmal, ami nem nagyon működik, ha olyanok vesznek körül, akiket utálsz. Szóval a természet lágy ölére akartam visszatérni, hátha a magas szintű páratartalom, ami itt uralkodott, meghozná a kérdéseimre a választ.
- Nem biztonságos idekint - szólt egy hang mögülem, mikor egy láposabb területre érkeztem.
Megpördültem a tengelyem körül és egy sötét elfet láttam, aki felém közelített túlméretezett macskájával. Őrzők voltak, bár eddig még egyet sem láttam a sétáim során. Akkor pedig egyenesen elém sétált büszke tartással, íjával a hátán.
- Ti vagytok itt a legfenyegetőbb tényezők - mutattam rá a nyilvánvaló tényre, amivel az erdő fenevadai is tisztában voltak. Sötét elfekkel nem jó ujjat húzni.
- De... - szólt volna a lány, de a macskája megszólalt.
- Hagyd, Tria - morogta. - Az elkényeztetett tündérek úgyis azt csinálnak, amit akarnak!
Én erre érdeklődve néztem vissza rájuk. Tetszett a társ vérmérséklete és felvágott nyelve, így barátságosabb ábrázatomat felöltve közelebb sétáltam a pároshoz.
- Mi a nevetek? - kérdezek rá minden kertelés nélkül, aminek hatására még furcsábban néztek rám.
Tény, hogy nem nagyon szoktam érintkezni másokkal és úgy hiszem, ez a külsőmön is látszott. Fogalmam sincs, hogy minek a hatására, de a lány válaszolt pár másodperc hezitálás után, mintha azt latolgatta volna, hogy ezt szabad-e.
- Én Tria vagyok, ő a társam, Nola - mutatott először magára, majd a hatalmas állatra maga mellett, aki még mindig morgott rám, akár egy túlméretezett fűnyíró.
- Mióta szolgáltok a társaimnak? - vontam össze a szemöldökömet az álarc mögött.
Direkt mondtam azt, hogy a társaimnak és nem nekem. Sosem szerettem, ha valaki szolgákat alkalmaz.
- Közel fél évszázada - vágta rá Nola, aki időközben átalakult emberi alakjába, bár a fogai még mindig hegyesek és másoknak ijesztőek voltak.
Nem féltem a fogaitól, hiszen nekem is volt, csak én nem reklámozom.
- Jól sejtem, hogy nem kaptok fizetést, ugye? - nevetgéltem zavartan.
- Igen - hangzott az egyhangú felelet azonnal.
A lány most először bizonytalannak tűnt és a száját rágva gondolkodott azon, hogy hozzátegyen-e még valamit a mondandójukhoz. Végül hősiesen kinyögte.
- Én a testvéremért szolgálok maguknak - emelte fel a fejét Tria haragos tekintettel.
Alaposan szemügyre vettem a lányt. Erős, határozott vonások, az elfekhez képest már túlságosan telt száj, borostyánszínű szemek és barna bőr a krétafehér fajtársaihoz mérten. Hófehér hajának függönye alól tündefüle türemkedett ki.
- Hogy hívják a testvéredet? - érdeklődtem kifejezéstelen hangon.
- Síne - ejtette ki a nevet, nekem pedig beugrott.
Szakasztott olyan lány, mint Tria, csak a szeme violaszínű, a haja pedig tűzvörös és rövid. De amúgy ugyanaz az erős testalkat, nyúlánk és izmos végtagok és tűz a szemben. Emlékeztem Sínére, ugyanis nekem kellett bezárnom. Bűntudat kerített a hatalmába, mégis elmosolyodtam.
- Segítek neked visszaszerezni, ha ti is segítetek nekem - javasoltam ravasz mosollyal, mert tudtam, hogy a család mindent megér.
- Miért tennéd ezt? - fintorgott egyet Nola.
Neki nem volt annyi vesztenivalója, mint a társának. Viszont tudtam, hogy az alakváltók hűségesek mesterükhöz, így őszintén mondtam el a szándékomat.
- Oda akarok pörkölni a tündéreknek - tártam ki a szárnyaimat. - Mint látjátok, én vagyok a fekete bárány.
Félelemmel vegyes csodálattal szemlélték meg a koromfekete hártyaszárnyakat, amik életem szégyenfoltjaiként vannak számon tartva. Én mégis büszke vagyok rájuk, hiszen nem úgy gondolok magamra, hogy szörnyszülött lennék. Csupán különleges és páratlan ezekkel a szárnyakkal.
- Azt látjuk - nyelt egy nagyot Tria. - Mit kérsz, mit tegyünk?
Nola helytelenítően oldalba bökte, de Tria súgott neki valamit, amitől beletörődően sóhajtott. Tiszteltem az alakváltókat a hűségükért. Mindenben kitartani egy ember mellett... Ez igazi erény volt, aminek sajna nagyon kevesen voltak a birtokában.
- Ti kezelitek az erdő erőterét és biztonságát, jól tudom? - szakítottam ki magamat a gondolataim hálójából.
- Igen.
- Nemsoká elérkezik az éves Órás Kikapcsolás... - kezdtem bele, mire Nola hegyezni kezdte a fülét, ami tisztán látszott kíváncsi arcából és fülei fürge mozgásából. Az Órás Kikapcsolás minden évben megtörtént, mikor minden bűbájt és varázslatot kikapcsolunk egy egész órára az erdőben, beleértve a Halál távoltartó mágiáját is. - Azt akarom, hogy változzon meg az időpont, a tündérek tudta nélkül.
- Akkor mikor legyen a kikapcsolás? - kérdezte Tria is kíváncsi tekintettel.
- Holnap ugyanitt találkozunk és akkor elmondom, a tervem további részeivel együtt - mosolyogtam rájuk szelíden, kivillantva Nolának a szemfogaimat.
Eltátották a szájukat, én pedig őszintén elnevettem magamat.
- Tudjátok, belerepül a szitakötő - fogtam meg az állukat és becsuktam a szájukat. - Holnap találkozunk!
Azzal elsétáltam, de még hallottam, ahogy a két őr egymás szavába vágva beszélgetnek. Én viszont nem hallgattam ki őket, bár nagyon csábító volt a lehetőség. Ahogy visszafelé mentem a szállásomra, konkrétabban az erődbe, megéreztem, hogy a gyomromba éhség hasított bele. Felnéztem az égre és egy dühös fújtatással vettem tudomásul, hogy besötétedett a lombsátor felett. A vámpír énem ilyenkor kerül előtérbe, ugyanis főleg éjszakai vadász vagyok. Levettem az álarcomat, mert az csupán a tündérarcomhoz illett. Ujjbegyeimmel végigsimítottam a bal szemem és a bal halántékom között húzódó szimbólumon. Emlékeztető, hogy ki vagyok valójában. Érdessége tapintható volt, ebből is tudtam, hogy a testemnek szüksége van táplálékra. Eléltem a tündérnektáron is, de egy idő után vészesen lefogytam volna és akkor csak röhögtek volna rajtam a társaim.
Valami viszont követett. Én hátrapillantottam, éhesen és gyilkos kedvemben.

- Egy tündérke! - röhögött egy hang, ahogy kibontakozott a sötétségből egy alak. - Fiúk, ma szárnyleves a vacsora! A vér pedig különösen édes lesz!
Három srác jött elő a bokrokból, ahol eddig rejtőztek. Ők is vámpírok voltak, látszólag a civilizációból. Ennyire a határmezsgyéjén jártam volna az erdőnek? Vigyorogva és büszkén mutogatva csattogtatták a megnyúlt fogaikat, akár valami félőrültek. Szerintem meg akartak ijeszteni. Hát, megsúgom: nem nagyon sikerült. Fiatalok voltak, ez tisztán látszott rajtuk. Nem tudtak mértéket tartani és képtelenek arra, hogy visszafogják ölési vágyukat.
- Belém törne az agyaratok - közöltem teljes nyugalommal, ahogy terpeszben megálltam előttük.
Fél arcomat árnyék takarta, így nem látták rajtam a jelet.
- Nem hiszem, kislány! - nevetett a szőke herceg típusú vezér.
- Erre fogadni mernél? - kérdeztem artikuláltan, ahogy teljes testtel felé fordultam.
Ha ő a vezér, a többiek nem támadhatnak rám az engedélye nélkül, így nyugodtan hátat fordíthattam nekik. Meglátta vörösen izzó szemeimet, de a bal oldala az arcomnak még mindig árnyékban volt. Kivillantottam az agyaraimat, amitől hátrahőkölt meglepettségében.
- Mi vagy te?! - kérdezte hitetlenkedve. Aztán lefehéredve nézte már-már hipnotikusan az arcomat, valamit keresve. - Csak nem...?
A hold fénye felé fordítottam kissé a fejemet, így a vérvörös szimbólum láthatóvá vált.
- Dehogynem - vicsorogtam. - A legrosszabb rémálmod vagyok.
A magabiztos vámpírok reszketni kezdtek, akár a nyárfalevél. Én pedig megragadtam a szőkét és a földhöz csaptam, a teste pedig tompa puffanással landolt az avarágyon. Kezem a nyakán van, szorításra készen.
- K-k-khé-rem ne - pihegte kislányosan. - Báhrmit megte-te-teszhek....
- Bármit? - emeltem meg enyhén a szemöldökömet. - Akkor mondd el, mit hallottál rólam!
- Azt hittük, hogy ez amolyan mumusmese! - reszketett a fiú.
- Drakula sem volt mese, ahogy Frankeinstein sem - húztam össze még jobban a szemeimet. - Miért pont én voltam a kivétel?
- Mert... - körmeim a nyaki ütőerénél mélyedtek be. - Oké, oké... nők nem lehetnek ilyenek...
- Mármint szörnyetegek? - szegeztem neki a kérdést. - Nő nem lehet rémisztő? Iszonytató? Gonosz?
- Kérem... ne öljön meg... - majdnem sírva fakadt. - Ne öljön meg, Vérhercegnő...
- Régen találóbb nevem volt - mondtam kifejezéstelenül. - Például Karónyelő, Bélontó, Szenteltvérű ilyesmik... Bár mindegyiket nagyon utáltam. Csak azért, mert az anyám volt annak idején a nép királynője!
- A jóságos... - kezdte volna anyám dicsőítését a hátam mögött álló, de haragos tekintetem belefojtotta a szót.
- Anyám nem volt jóságos, sem bölcs. Nem kell előttem fényeznetek! - mordultam fel. - Elhagyott engem, elhagyta a népet a vérért.
- Mit akar tőlünk?
- Azt, hogy tűnjetek innét és nem is találkoztunk. Ha ide vámpírok jönnek, abból csak baj lesz!
- De maga az uralkodónk, most, hogy az anyja meghalt! - vetett ellent az egyik, aki nagyon bátor volt. - Vissza kell jönnie velünk!
- Fogd be! - meredtem rá izzó szemmel, miközben felálltam. - Nem vagyok királynő. Értsétek meg, nem vagyok királynő!
- A vére az. Mi pedig megyünk a vér után - szólalt meg a szőke, ahogy feltápászkodott. - Gyerünk, tűnés!
Azzal a vámpírok köddé váltak. Valószínűleg illantak. Morogva ejtettem el egy erdei állatot és úgy mentem vissza a szállásra. Álarcomat feltettem, hogy legalább mások elől elrejtsem, hogy mi vagyok valójában. A vérszívók királynője. A leggonoszabb teremtmények úrnője. Ahogy viszont elhaladtam a többi tündér lakrésze előtt, megvetően megváltoztattam a gondolataimat. Tévedtem, a leggonoszabbak ott voltak velem egy fedél alatt.
Vod még nem tért vissza, így nyugtalanul hajtottam álomra a fejemet. Vajon megkapták a levelet? És ha igen, mit kapok majd válaszul?
Remegő gyomorral és ágyneműbe vájt karmokkal vártam a hajnalt, mikor ismét felölthetem rideg álcámat.