50. fejezet: Hercegnő

"Amelyik kutya ugat, az nem harap."

"Shadow szemszöge"

- Nem veszem le! - tagoltam le nekik, hogy biztosan megértsék. - Most tényleg hisztek ennek a félkegyelműnek? Hiszen ti mondtátok az előbb, hogy jobb és befolyásolhatóbb, mint én!

Elnémultak. Ezzel nem tudtak ellenkezni, pedig látszott rajtuk, hogy igazán meg akarják cáfolni az állításomat. Már csak pár perc volt hátra és végük lesz. Igen, csupán ez a gondolat mentett meg attól, hogy elkeseredettségemben a földre essek. Ugyanis a szőke herceg ismét belepofázott a nagyok dolgába.

- Miért nem mesél nekik, hercegnő? - kérdezte ártatlan hangon, de annál nagyobb pimaszsággal a hangjában.

Ezért uralkodóként levágathattam volna a szemfogait és kibelezhettem volna nyilvánosan és azzal fojthattam volna meg újra és újra. Ha elfoglaltam volna méltó helyem a trónon. Én azonban erről hallani sem akartam.

- Te meg miért nézel ki úgy, mintha egy kibaszott Grimm-meséből léptél volna elő?! - ugrottam neki a szavaimmal, mert sajna a kezeimmel nem téphettem darabokra. - És miért nem tudsz csendben maradni?

Ki fog derülni a származásom. A tündérek pedig vadászni fognak rám. Szorítottam, hogy a védőpajzs mihamarabb kikapcsoljon és a Halál beszállhasson a buliba.

- Kérdésre kérdéssel nem válaszolunk! - bosszantott még jobban.

Vod mérgesen felborzolt tollakkal felszállt a vállamról és a vámpírra vetette magát. A srác sikoltozni és kapálózni kezdett, ahogy hűséges madaram szinte ritmikusan kaparta a szemgödreit és döfött a csőrével. Minden szem rájuk szegeződött. A tündérek csak döbbenten nézték, ahogy egy vámpír alul marad egy varjúszerű madárral szemben. Végül egy erős hangú egyén észhez tért.

- Nyírjátok ki a madarat! - kiáltotta, én pedig egyből odaszaladtam Vodhoz, nehogy bánthassák.

Ez a madár az életem. A legjobb barátom. A társam. Velem volt, mióta az eszemet tudom. Nem fogom hagyni, hogy bántsák. Tőrt rántottam és a tündérek elé vetettem magamat. Ők csak undorodva néztek rám.

- Ha bántani meritek, megbánjátok - remegett a hangom a visszafojtott indulatoktól. 

Ekkor azonban valami hihetetlen történt.

"Lucifer szemszöge"

- Elvitték?! - ordítottam a visszatérő démonfutárra, aki hozta a hírt.

Ryshia még reggel ment el, hogy hozzon valamit a Földről. Valami különleges köveket akart beszerezni és még könyörgött is azért, hogy elmehessen értük. Igen, engedtem egy nő könyörgésének. De látni kellett volna azt az esdeklő szemet és a bájos ajakbiggyesztést. Jesszus, mi van velem?!
Azonban nem tért vissza időre. Felderítőket küldtem utána és ők megtalálták Ryshia kardját és köpenyét, cafatokban a porban, méghozzá a kapu előtt. Valami megtámadta, mégpedig hirtelen. A talajon látszottak a dulakodás nyomai, ahogy elhurcolták. A vérből ítélve a támadók is megsérültek. A felderítők egy konkrét kart és egy húsdarabot is találtak a helyszínen. Egyik sem a főtisztemhez tartozott.

- Igen, uram - dadogta a szerencsétlen. - Mindjárt visszatérnek a felderítők... Küldjünk keresőcsapatot?

Izzó tekintettel ránéztem. Visszaidéztem a lány kemény arcát és a saját fegyvereit. Fekete karmait és ezüstösen feketéllő szarvait. Egy kemény harcos és az én főtisztem. A füstdémonok képesek teleportálni. Ő miért nem alkalmazta ezt a technikát? Miért nem illant vissza ide?

- Nem szükséges - feleltem és felálltam a trónról.

Magamra vettem egy pólót és a bőrdzsekimet. Majd megsültem ebben az öltözékben, de fel kellett vennem.

- Hogy érti ezt? - kiáltott még utánam a futárfiú.

- Én magam megyek el érte - és aki elfogta, az megbánja. 

Régóta nem voltam már a felszínen. Talán ideje lenne újra megtapasztalni. Felvettem a nagy, acélbetétes bakancsomat és kicsörtettem a palotából. Rosszul hittétek, hogy valami lángoló hátason fogok menni. Felkerekedtem és elindultam. A két lábamon. Gyalog. Igen, jól olvastad: a Sátán gyalogol a földfelszínre.
Így talán nem ölöm meg azonnal azokat, akik ezt tették. Ugyanis meg akartam őket kínozni, méghozzá lassan és keményen.

***

Kicsit elszámítottam magamat, már ami a kapu távolságát illette. Mire odaértem, izzadtam és egy csomó vörös por ragadt a hajamba. Dühösen fújtattam, miközben testemet körbevette a régóta nem tapasztalt bizsergés, ami a kapuval való utazás élményéhez tartozott. Szinte kirobbantam az energianyalábból, ahogy az élők földjére léptem. Az orromat megcsapta az emberbűz fullasztó felhője, akár egy olcsó pacsulié. Bár erősebb szag volt, mint amire korábban emlékeztem. Tüdőm tiltakozásképpen összeszorult, engem pedig köhögőroham kapott el.
- Ssshhh! - hallatszott egy kicsit távolabbról.
A görnyedésemből kiegyenesedve egy vén szipirtyót láttam meg. Úgy nézett ki, mint a leggonoszabb hegyen élő boszorkányok egyike. Fekete kosztüm és fekete csipkés kalapja csak engem igazolt. Ő pisszegett le az előbb. Engem. Az ördögöt.
Ez nem normális.
Aztán körülnéztem, hogy hol is vagyok, hol is kellene kevesebb hangot alkalmaznom. Tipikus helyzet, ugyanis a kapu egy temető ravatalozójának háta mögött volt. Összerezzentem az öregasszony vizslató szemeitől, amik leginkább a most is lábamon mászkáló fekete bogarakhoz hasonlítottak. Egy sír előtt állt. Lepusztult sírkő volt már, legalább 200 éves.
- Kisebb hanggal légy, Sátán. Még a végén a lelkek bosszúval illetnek - sziszegte az asszony, megcsillantva koromfekete, tűhegyes fogait.
Egy Lélekfaló. Szívem akaratlanul is hevesebben dobogott a mellkasomban. Nem az emberek bűzét éreztem. Ő árasztotta magából a rothadás felhőjét.
- Démonlelket nem faltál fel? - intéztem a látszólag törékeny teremtéshez igencsak udvariatlan kérdésemet.
- Ez felhívás akar lenni, nagyuram? - fordult újra felém, fogait csattogtatva.
- Csupán egy egyszerű kérdés - tértem ki.
- Nem - változott el az asszony hangja. - A démonoktól felfordul a gyomrom. Annyi gonoszság egyetlen lélekben felér egy tálnyi chilipaprikával. Nem bírom megemészteni. Miért?
- Eltűnt a főtisztem - jelentettem ki.
- Nem egy nőstény füstdémon az? - csapott le, miközben közelebb somfordált hozzám.
Gyanakvó tekintettel néztem a veszedelmes lényre, aki saját kapzsiságának már áldozatul esett. A Lélekfalók született üzletelők voltak, minden hájjal megkent hazugok, akik emberi lelkek után epekedtek. Bármit megszereztek neked, amit kívántál - az árat viszont emberi lelkek számában mondják meg neked. Szóval akár egy 30 kg-os gyémántot is előbányásznak a számodra, ha van legalább 45 emberlélek a tarsolyodban.
- Üzletet ajánlok, nagyuram - tette szét a kezét barátságosan.
Azonban a torz vigyor nem hagyta el az arcát. Óvatosan hátrébb araszoltam.
- Mi az üzlet tárgya?
- Láttam, hogy a démonát elhurcolják. Tüzes kis teremtés, kitépte az egyik tündér karját és a másikból pedig egy vesényit kiharapott - mondta.
- Tündér? - kerekedett el a szemem.
- Igen, egy kék és egy piros - hadonászott hevesen. - Csodaszép szárnyaik voltak! És annyi gonoszság áradt belőlük, hogy biztosan fűszeresek lettek volna!
- Gonosz tündérek? - motyogtam. - Hova mentek?
- Én ugyan nem láttam - emelte fel a kezeit.
- Kapsz 5 lelket - néztem rá merőn.
- Én mást szeretnék - suttogta hátborzongatóan, ahogy az arcomba mászott.
- Mit akarsz az információért cserébe?
- Megkóstolni egy igazán fűszeres csemegét - kukucskált ki a szájából undorítóan nyálkás nyelve. - Ha megengedi, uram...

"Shadow szemszöge"
Vod piciny teste vibrálni és fényleni kezdett, miközben továbbra is hősiesen küzdött. És fokozatosan alakot váltott. Az arcomon izzott a rangomat jelző tetoválás, ami billogként égetett. Felüvöltöttem, amitől a tündérek befogták a fülüket. Ledobtam az álarcomat, mert egyszerűen úgy kínzott a jelenléte és a nyomása az arcomon, hogy nem bírtam tovább. Szemeim izzottak, karmaim megnyúltak, szomjúság kúszott a torkomba.

A pajzs lehullott, ami eddig kordában tartotta a szomjúságomat. Az erdő burka fokozatosan vesztett erejéből, míg végleg köddé nem vált. Meglepettség villant fel a tündérek arcán, mivel ők is érezték a változást a levegőben. Sokkal szabadabban és gyorsabban áramlottak az energiák, amiket még az ősidők nevelgettek az erdőben. Aztán pedig bosszúszomj töltötte be a levegőt.
Én is a meglepettek sorába csatlakoztam, ugyanis Vod felől áramlott ez az energia. Odakaptam a fejemet az előbb még madár társam felé, a helyén viszont egy észveszejtő pasi volt. Szemeim akár káprázhattak is volna, akkor sem kerekedtek volna el jobban. Valami megtört abban a pillanatban, mikor leengedték a pajzsot. Karmaim begörbültek a férfi izmainak táncától és rájöttem: Vod nem is madár. Hanem egy pasi. Basszus, többször is átöltöztem előtte! Akkor azért feszengett mindig szegényke.
Most viszont már nem olyan szegény, mivel kapott egy embertestet. És nem is rossz példány lett belőle!

Behúzott egy baromi nagyot az egyik tündérnek az agyam pedig majdnem zárlatos lett ettől a mozdulattól. Fogalmam sincs, mikor gazosodtam be annyira, hogy egy nőverő, hosszú hajú erőlegényre begerjedjek, de ez történt.
Ha nem lettünk volna életveszélyben, most primadonnaként legyeztem volna magamat, ahogy egy jó pomponlánynak illene egy irányító láttán. Mikor lettem ilyen sekélyes?
- Ne most aléljon el, Shadow - suttogott a fülembe egy nagyon füstös hang, ami egyből egy vödör hideg víz hatásával vetekedett.
A Halál. Végigborsódzott a hátam, mert mögöttem volt.
- Ne érj hozzá! - mordult fel az új Vod és egyből közém és a Halál közé ugrott.
Hangja olyan érdes és karcos volt, mint egy állaté. A beszéd a szájából inkább hangzott károgásnak, mint normális beszédnek. Még nem volt hozzászokva az emberi hangszálakhoz. Már a tenyerem attól is izzadt, hogy elgondoltam, milyen lehet a hangja, ha végül átáll az emberi hangszálakra.
- Nem is akarom elvinni a lelkét - suttogta neki a veszélyes lény. - Ismeri? - újból hozzám intézte a szavait.
- Ő a... madaram - vallottam be vontatottan.
- Ő hozta a levelet? - hallatszott a megdöbbenés a hangjából.
- Igen - nyögtem határozatlanul.
A tündérek reszkettek, ahogy a mögöttem álló alakra pillantottak. A bokám is eltűnt a sűrű fekete füstben, amit árasztott magából. Hátrébb araszoltam, egyenesen a Halál karjai közé. Az első koppanásra felkaptam a fejemet a hang irányába. Mintha... valaki verte volna a mennyezetet. A tanácsterem teteje ütésektől és csoszogásoktól volt hangos. Annak a valaminek az ereje tapintható volt. Akármi vagy akárki nem tudja szétütni ezeket a sziklákat. Mégis repedések cikáztak a fentről érkező ütések erejétől. A harmadik ütéstől a mennyezet beszakadt.
Lehulló szikladarabok és üvöltés rázta meg a helyiséget, ahogy az a valami becsapódott. A sikítás az előbb még nagyszájú tündérekhez tartozott. Egy bukott angyal szállt be a buliba, akinek aranyban úszó szemei és kísérteties szárnyai voltak. Az arca leginkább egy pszichopatához hasonlított, ahogy a tündérek felé fordult. Éreztem a lüktető erejét, amint kitörni készült.
- Végezz velük! - adta ki az egyszerű utasítást a Halál.
A lány kecsesen meghajolt, a kezeiben pedig kések jelentek meg. Arany fénnyel világított a rettegő tündérek és köztünk. A választóvonal.
- Örömmel, uram - közölte kifejezéstelen hangon a bukott.
Másodperceken belül fröccsenő vér festette vörösre a sziklafalakat. Akaratlanul is Vodhoz bújtam, ő pedig átkarolt. Az egész olyan volt, akár egy csúnya orvosi baleset vagy egy nagyon cikis helyzet - nem akarsz odanézni, mégis egyszerűen nem tudsz máshova figyelni.
A lány hatékony volt. A mestere úgyszintén. A tőrök csillogtak, ahogy a hús émelyítően cuppanó hanggal befogadta, majd elengedte a pengét. A sebekből ömlött a vér, az áldozatok sikítottak. Nem harcoltak. Semmi esélyük nem lett volna ellenük. Csupán futni próbáltak, azonban senki nem menekülhetett. Lelkek szakadtak ki a testekből, azok pedig a Halál testébe olvadtak. Vajon ilyen a nem anyagi teste is? És ha nem, ezt az anyagi testet mi alapján tervezhette meg? Csak most jutott el a tudatomig, hogy a halálos páros úgy hasonlít egymásra, mint két testvér. Ugyanaz a vad tekintet, markáns arcvonások, feszes izomzat és fekete haj. Aztán leesett, hogy valójában kit tisztelhetek a lány személyében. Ő a Halál arkangyala lehetett, aki híres arról, ahogy harcol. Különleges tőrei és félelmetes sebessége olyan harctechnikát tesznek számára lehetővé, amiről a legtöbb halhatatlan csak álmodhat.
A Halál mindent és mindenkit elintézett hűséges társával.
Létem pedig feleslegessé vált.
- Ne is gondoljon ilyenekre, Shadow - zökkentett ki a mester hangja. - Köszönettel tartozom, a maga lelkét pedig nem fogom egyhamar elvinni.
Úgy szökkent le a véresre marcangolt testek halmáról, ahogy egy showman a színpadról. Arkangyala csak a háttérből figyelt minket, amitől még mindig veszélyesnek látszott. Nem is kicsit.
- Végig az volt a célom, hogy megfizessenek a bűneikért - mutattam a testekre. - Most mihez kezdjek?
Vod megpuszilta a fejem tetejét, szótlanul is támogatva. Bizseregtem ettől a kedves gesztustól, amit az új Vodtól kaptam. Ez többet jelentett nekem, mint bármi. A Halál segédje előlépett a sötétből és egyenesen elém állt. Akaratlanul is hátrébb léptem, azonban a fiú megtartott.
- Talán uralkodhatna a népe felett végre - mondta ki kerek perec az arany szemű.
Ez nem jöhetett szóba. Az azt jelentette volna, hogy elfogadom vámpírlétemet, vele együtt anyám kegyetlenkedéseit is. Erre nem voltam hajlandó.
- Nem fogadom el anyám hagyatékát! - keltem ki magamból.
A lány arcán olyan kifejezés suhant át, amitől rémülten kezdett volna verdesni a szívem, ha még mindig verne.
- Tudja egyáltalán, mit él át a népe? - kérdezte, továbbra is feszegetve a számomra rendkívül kellemetlen témát. - A vámpírok kihalófélben vannak az erős vezető hiánya miatt. Széthullanak és céltalanul gyilkolnak. Fiatalokat változtatnak át és olyanok lesznek, mint az - mutatott a szőke vámpír testére, amitől legalább tíz méterre hevert a feje. - Ezt kívánja egy fajnak? Csupán az anyja miatt?!
- Maga nem ismerte az anyámat! - hajoltam közelebb hozzá. - Fogalma sincs arról, hogy ki volt ő és hogy miket tett!
Felmordult és megrángatta a ruháját, hogy a hasa szabadon maradjon. Majdnem elhánytam magamat, ahogy lepillantottam az undorítóan összeforrt bőrre. A hasán lévő bőr teljesen össze volt roncsolódva, ki volt hurkásodva és hegek éktelenkedtek rajta.
- Glória volt a neve annak a sátánfajzatnak, nem? - sziszegte, ismét elrejtve a sebet a nyilvánosság elől. - Ó, higgye el, ismertem őt. Sajnos nagyon is közelről.
Igaza volt. Ez az anyám kézjegye volt a bőrén.
- Mit tett? - nyeltem egy nagyot.
- Tesztelte a halhatatlanságomat - közölte. - Újra és újra kitépte a gyomromat, hogy átrendezhesse a belső szerveimet. Igazi kihívás voltam, mint puzzle, így nagyon élvezte a játékot.
A szám és a torkom kiszáradt. Az agyaraim a hirtelen jött düh miatt lüktetni kezdtek.
- Sajnálom - nyögtem ki nehezen.
- Én viszont nem - mondta legnagyobb meglepetésemre. - Megtanultam tőle, mi az igazi fájdalom. És túléltem az oktatást. Ennél többet nem is kívánhattam volna.
Teljesen lesápadtam, ahogy ezt mondta. Ő képes volt megbocsátani az anyámnak, holott őt megkínozta és a halál küszöbén tartotta napokig.
- Hogy vagy képes erre? - csikorgattam a fogaimat. - Hogy tudsz neki megbocsátani?
Kezeim ökölbe szorultak, a fejemet pedig mérgesen leszegtem.
- Az nem számít - válaszolta. - Viszont maga nem gyűlölheti saját fajtáját egyetlen egyed miatt. Gondoljon bele: ha maga irányítja a népet, szabályozhatja a vérontást, megtorolhatja a kínzásokat és tisztára moshatja a nevét. Ha pedig meg sem próbálja, gyengébb, mint gondoltam!
- Ne beszélj így vele! - szállt be a beszélgetésbe Vod.
- Hagyd, igaza van - csúszott ki a számon. - Sajnos.
Ahogy egymást fixíroztuk az angyallal, mozgást hallottunk kintről.

49. fejezet: Álarc

"Aki mer, az nyer!"

"Shadow szemszöge"
- Elárult minket! - hangzott fel a tanácsterem úrnőjének erőszakos hangja.
Eddig békésen piszkálgattam a körömágyamat, erre viszont felkaptam a fejemet. Karmaim alá ugyanis élénkvörös anyag szorult, ami a legutóbbi vadászatom mellékterméke lehetett. Óvatosan pillantottam fel a piszokról, miközben elpöcköltem. Lábaimat átvetve a karfán ültem a székemen, miközben a többiek megvitatták a legújabb áru minőségét és lehetséges eladási árait. Ugyanis ez egy füstdémon szarva volt, aki a Pokol egyik kapuja körül ólálkodott éppen. Megcsonkított közülünk két tündért (aminek én mérhetetlenül örültem) és még pár sebesülést okozott a társaimnak. Én egy enyhe végtaggyengeségre hivatkozva maradtam ki ebből a vadászatból.
Utáltam a démonokat megfosztani legfőbb éküktől, a szarvaiktól. Mérhetetlen kínokat okoz nekik már az is, hogyha megkarcolják azt a bizonyos csontot. Nemhogy átvágni körfűrésszel!
Viszont a füstdémon itt volt. Az egyik cellában raboskodott, a fajtája ellen készült bűbájjal. Így egy helyben tudtuk tartani, míg a társaim eldöntötték, mihez kezdenek vele.
- A füstdémonról beszélsz? - tettem fel a költői kérdést.
Bosszantásnak szántam és úgy tűnt, remekül bevált, ugyanis 'vezérünk' feje szépen elvörösödött a visszafojtott indulatoktól.
- Dehogyis, te ostoba! - torkollt le durván, én pedig pofákat vágva vettem le a lábaimat a karfáról és ültem fel. - Az őrök voltak! Gyanúsan sokat settenkednek a szabályozó körül!
Ha ez a hülye ribanc felfedezi a tervemet, nekem annyi, de még az elfnek és a kis állatának is befellegezhet.
- Csak őrzik, mi ebben a nagy kunszt? - horkantottam fel nem túl nőiesen, látszólag nemtörődöm stílusban. - Ez a dolguk!
Éppen ez az: ez csupán a látszat volt. És igaz, hogy a főnök egy eléggé kifogásolható egyén volt, már ami az eszét illeti, viszont úgy működött, mint egy kibaszott hazugságvizsgáló.
- Hát őrizzék távolabbról! - érkezett rá az igazán okos felelet az egyik talpnyaló szájából, azonban a főtündér türelmetlenül csendre intette. Összehúzott szemekkel figyelt, akárcsak egy kísérleti alanyt és annak a reakcióit. - Miért véded őket, szörnyeteg?
Ettől a torkomban kezdett volna verni a szívem, ha még vert volna. Kihűlt mellkasom azonban ezúttal sem kelt életre. Helyes.
- Nem értem, miért kéne őket megvádolni - vontam vállat. - Csupán ennyi.
Kitartóan vizslatott, majd a szája keserű mosolyra húzódott, ami csepegett a rosszindulattól.
- Miért érzem azt, hogy rejtegetsz valamit?
Egy pillanatra sem estem ki a szerepemből. Tiszta volt az elmém, a testem pedig az irányításom alatt állt. Még szerencse, hogy a hazudás a véremben volt. Erre cseppet sem voltam büszke, ugyanis anyám tanított mindenre, amit tudok.
- Talán azért, mert gyűlölsz - válaszoltam hidegen. - Ahogy itt mindannyian. Csakhogy nálam jobb vérképelemző tündér nincsen, ezért szükségetek van rám.
Mindenki felmordult a tanácsteremben erre a merész kijelentésre.
- Ennyire ne legyél eltelve magaddal - mordultak fel többen is.
Azonban nem léptek ellenem ennél többet. Ugyanis tudták, hogy ez igaz. Így nem volt miről tovább beszélnünk.
- Akkor is gyanús vagy nekem, nővérem - szólt egy ritkán hallott hang közülünk.
Én az álarcom mögött vörösben játszó szemekkel az illetőre, majd a társulatra tekintettem. Körmeim belevájtak a karfába, ahogy kinyitottam a számat.
- Nem vagyok a nővéretek - sziszegtem. - És soha nem is voltam az!
- Ezt vegyük kihívásnak? - pattant fel egy harcias egyén, vérvörös hajjal és feketében játszó szemekkel, ami igazán szokatlan kombinációnak hatott fajtársaim körében.
Elvigyorodtam, mert a fejemben dobolni kezdett a gyilkolhatnék. Tudtam, hogy a varázslat ideje alatt nem lennék képes megölni ezt a nyamvadt porhüvelyt. Két agyaram kihegyesedett, aminek hatására gyorsan becsuktam a számat, illetve felálltam. A terem közepére sétáltam és intettem a harcias tündérnek.
- Gyere, rendezzük le! - hívogattam vérszomjasan.
Elegánsan átlendült az asztalon és előttem ért földet. Automatikusan előhúztuk fegyvereinket és ledobtuk magunk mellé. Kézitusa volt. Gyors, durva, de legfőképpen halhatatlan stílusú. Egymásnak estünk, mint két állat. Karmai kis híján lemetszették a fejemet, azonban az én hadonászásom sem volt haszontalan. Ütést ütésre halmoztunk, amik önmagukban olyan erősek voltak, hogy egy acélfalat átvittek volna. Miután túl közel kerültünk egymáshoz, egyszerre löktük el magunkat a padlótól, a szárnyaink segítségével pedig a kis kör két legtávolabbi pontjába érkeztünk. Beálltam újra alapállásba, a vörös tündér szintén.
Ő ütött először, az ökle pedig a tenyeremben landolt. Csavartam a csuklóján, a lábammal pedig megkínáltam egy gyomrossal. Az asztal fogta meg a zuhanásban, a tündér pedig úgy pattant fel, mintha egy rutin futásból jött volna. Mielőtt egyáltalán érzékelhettem volna őt, ujjai belemartak a hátamba, egészen pontosan a lengőbordáimhoz. Levitt egy csomó réteg bőrt és vele együtt a húst is.
Eldobta a vérző húscafatot, az pedig émelyítő cuppanással landolt a padlón. Akaratlanul is arra az egy darabkára néztem, amit kitépett. A beszűrődő fénysugarak hatására füstölögni kezdett, a termet pedig betöltötte az égett hús szaga.
Fekete karmaimat sziszegve vetettem be, a nővéremnek pedig a füle bánta figyelmetlenségét. Pontosabban, ami megmaradt belőle. Innen nem volt visszaút, mivel vér folyt. Elszabadult a pokol, ahogy harci kiáltással egymásnak rontottunk. Csontok ropogtak és fájdalomnyögések szakadtak fel belőlünk. Azonban valahonnan előrántott egy kést. Enyhén égette a bőrömet, mert szent fegyver volt. Viszont tartani akartam magamat a normális vámpír álcájához, aki a napon és a szentelt fegyvertől elég. Így vicsorogva, agyaraimat megvillantva hátráltam el.
- Nocsak, a szent penge a gyengéd? - kérdezte csúfondáros mosollyal, ahogy dobálgatta a pengét.
Inkább befogtam a számat. Tudtam, hogy elég erősen megkísértettem a sorsomat. Azonban a Vérhercegnő státuszomat meg akartam tartani még egy ideig. A szentelt dolgok nem úgy hatottak rám, mint az alacsonyabb rangú vámpírokra. Én bizsergető melegséget éreztem tőlük mindig. Ugyanígy vagyok a napfénnyel is. De azért a látszat kedvéért már ingeresen kerültem ki a napsugarakat, amik a padlóra vetültek. Persze, ha sokáig napoznék, jócskán szétmállana a bőröm. És ha bennem felejtenének egy megszentelt tárgyat pár órára, akkor elvérezhetnék. Viszont addig vígan sétálgatnék.
- Már nem is olyan nagy a szád? - sziszegte gonoszul csillogó szemekkel, miközben a falhoz szorultam.
- Vidd a közelemből azt a szart! - mordultam fel.
- Öld meg! - kapta hátulról az utasítást.
Én teljesen lesokkolódtam. Testem megmerevedett. Fejemben megszólaltak a vészcsengők, ahogy a penge egyre közelebb került a torkomhoz. Éreztem a fémből áradó hőt. Egy csatakiáltásra nyílt a szám és kieresztettem egy ablakrezegtető sikítást. Ugyanis tudni lehet, hogy a tündérek füle rendkívül érzékeny. És ha valaki a fülükbe ordít, nos... pont az történik, mint vöröskével. Fülére tapasztotta a tenyerét, de ujjai közül szivárgott a fejéből a vér. Térde megroggyant, a penge pedig kiesett a kezéből.
Megfogtam a kés famarkolatát és egy elegáns mozdulattal belevágtam az egész kést a halántékába. Ő pedig eldőlt mint egy darab fa. Egy ideig biztosan nem tér magához. És követelni fogja a fejfájás elleni gyógyszert.
- Mire véljem ezt, lányok? - siettem a kialakított kör közepére.
A többiek csak félelemmel vegyes megvetéssel néztek rám.
- Nincsen többé szükségünk rád - vágta a képembe a főtündér.
Egy tollas valami nehezedett a vállamra, amiről tudtam, hogy csupán a hűséges társam lehet az, Vod. Idegességemben rángott a szemem, madaram pedig csapkodott, fenyegetően felborzolva a tollait.
- Hogy érted ezt? - kérdeztem meg.
- Találtunk másik vérképelemzőt, méghozzá jobbat és befolyásolhatóbbat, mint te - mondókájának végén besétált egy nagyon is ismerős arccal rendelkező egyén.
A szőke herceg fazonú vámpír, akit majdnem kinyiffantottam egy héttel ezelőtt. Kínomban vigyorra húzódott a szám. Ő csak gúnyosan intett nekem egyet. Én pedig beintettem neki egy légies mozdulattal.
- Egy fiatal vámpír - motyogtam magam elé. - Tudhattam volna, hogy épeszű vérszívó nem jön ide, csak a fiatalok és akik meg akarnak halni.
- Így gondolja, hercegnő? - kérdezte maró gúnnyal a vámpír.
Minden tündér felkapta a fejét a titulusomra. Ugyanis aki eladja a feketepiacon a Vérhercegnő agyarait, az igazi istennek számítana a természetfelettiek világában.
- Hercegnő? - kérdeztek vissza kórusban hirtelen támadt érdeklődéssel.
- Igen! - vágta rá, én pedig ezzel egy időben közbekotyogtam. - Dehogy!
- Vedd le az álarcod! - kezdte követelni az egyik tündér.

"Miyako szemszöge"
- Hova mész? - kérdeztem kissé lebiggyesztett szájjal, ahogy láttam, hogy hamarabb befejezzük az edzést.
Éppen a cuccokat vitte a helyükre. Én is segítettem neki cipekedni, de csak a súlytalan holmikat vihettem. Ez is Dr. Halál utasítása volt. Viszont hálás lehettem neki, mivel a seb már úgy-ahogy összeforrt és elkezdtek megjelenni az első kidudorodások, amikhez a szárnyam fog csatlakozni.
- Bocsi, angyalom, dolgoznom is kell néhanapján - villantott rám egy szívdöglesztő mosolyt. - Talán hiányozni fogok?
Én megdermedtem, amikor rájöttem a válaszra. Igen, hiányolni fogom a Halált. Annyira hozzászoktam a jelenlétéhez, mintha mindig is vele éltem volna. Igen, hiányzott volna ebből a kriptaszerű építményből, ahova még csak a fény sem jut be soha. Megszoktam, hogy minden reggel ott volt az ágyam szélén, kezében a reggelis tálcával. Miután mondtam neki, hogy ijesztőnek találtam a szobalányt, azóta maga hozta be nekem az ennivalót.
Hiányozni fog mellőled, mi? Ismerem az érzést!
Kuss, Zafíra! Nem dőlök be a csábítási trükkjeinek, csak készségesen elfogadom a tanácsait, hogy visszakaphassam a szárnyaimat. Ennyi és nem több!
Aha, ezt még te sem hiszed el!
Én csak ebben hiszek, nem lesz 'boldogan élünk, míg meg nem halunk' befejezés.
De kis harapósak vagyunk ma!
Nem vagyok harapós!
De igen, az vagy. 
Nem!
De!
- Miyako, jól vagy? - lengette meg az arcom előtt Tehror hatalmas lapáttenyerét.
Mentálisan és fizikailag is megráztam magamat. Újra a szemeibe néztem, mivel most ismét szemben állt velem. Mellkasa fedetlen volt (ahogy mindig), de most is mellbevágott a látványa.
- Igen, igen, csak Zafíra eléggé kiakaszt néha... - dadogtam újra felvéve a fonalat.
Kend rám az egészet, te kis huncut szuka! Mondjuk én is fát-fűt összehazudnék, ha ilyen testű pasi kínálná fel magát nekem aranytálcán, csokiszósszal. Most képzeld csak el! Ahogy minden figyelmét és minden állóképességét neked szenteli...
Ez nem vicces!
Szinte csorgatod a nyáladat a legerősebb hímre, aki valaha élt ezen a bolygón. És ő is majd belepusztul, hogy folyton fügét mutatsz neki. Engedj a kísértésnek, jesszus, majd belepusztulok, hogy lássam a pucér valagát! Kérlek, engedj nekem ennyi élvezetet! Fogadok, hogy földrengető segge van és olyan, amibe szívesen beleharap az ember!
- Most mit mondott? - nevette el magát jóízűen.
Elvörösödtem, hogy ismét elkalandoztam. Láthatta rajtam, hogy most nem a saját gondolataim uralják a fejemet.
Üzenem neki, hogy legszívesebben bekapnám a...
- Honnan veszed, hogy mondott valamit? - nevetgéltem idegesen, és megpróbáltam elnyomni az agyamban szóló hangot.
...aztán a lábaid közé...
- Látom rajtad - zengett mély hangja végig a testemen, akár egy jófajta adrenalinlöket.
...fogadjunk, hogy a hangja rezonálna a...
Zavaromban köhögtem egyet majd még kettőt. Olyan vörös lehetett a fejem, mint egy szép paradicsom. Ismét nem figyeltem rá, ő pedig lopott tőlem egy csókot. Szája istenien puha volt, de mielőtt bosszúból ráharaphattam volna, el is húzódott.
- Hé! - háborodtam fel.
Ő csak nevetett, ahogy magára kapta a 'munkaruháját'. A köpenye hullámzott körülötte, mintha élne, fegyverei pedig készségesen simultak a köpenye alá. Ha nem látom, ahogy magával visz egy kisebb hadseregnek elegendő harcászati eszközt, meg nem mondanám, hogy van nála egyáltalán valami.
- Nemsoká jövök, angyalom - mondta egy leheletnyi gúnnyal fűszerezve.
Tudta, hogy bosszantott ez a becenév. Ezúttal is tiltakozásul összeráncoltam a homlokomat és nyitottam a száma, hogy riposztoljak.
- Nem vagyok az angyalod! - szóltam utána, de ő addigra már köddé vált.

48. fejezet: Értekezés

Szóval az egyik kommentelőm lelepleződött, ami a nemét illeti! Őszintén örülök, hogy neked fiú szemmel is tetszik, álmodni sem mertem volna arról, hogy ez a nyáltól (és vértől) csepegő irományom az "erősebbik nem" tagjait is megszólíthatja. Szóval, kedves Ismeretlen (alias Unknown), további jó szórakozást a történethez és ha gondolod, egyszer rám írhatsz ;D

"Semmi nem ér semmit egy jó terv nélkül, nemde?" 

"Tehror szemszöge"
 Ez a levél egyben átkozott és áldott. Átkozott legyen, amiért megzavartak minket miatta. Még most is éreztem nemesebbik testrészemben a vágyakozást hitvesem forró és puha idomai után, azonban gondolatban meg kellett ráznom magamat. Nem hunyászkodhatom meg egy nő előtt! Viszont áldott legyen ez a levél a tartalma miatt. Akárki akármit mond, máris szimpatikus ez a szárnyas boszorkány. Gyorsan átfutottam a rövidke levelet, amiben csupán ennyi állt:

Nagy Uram,
Sajnálom, hogy rabolom értékes idejét. Madaram, Vod, szolgálatára áll a válasz visszarepítésében. De hogy a tárgyra térjek, egy ajánlatom van az Ön számára!
Tudomásomra jutott, hogy hitvesének szárnya pihen nálunk. Ne aggódjon egy percig sem! Én sosem akartam ennek a csapatnak az üzelmeibe belefolyni, csupán így alakult. Shadow a nevem, a fajom szokatlan keverék: tündér és vámpír. Én azonban csak jót akarok Magának és Miyakonak. Szeretnék bosszút állni társaimon, kik olyan rútul bántak kedvesével. Mint tudja, a védőburok nem örök, ami körülveszi az erdőt. Egy évben egy órára leengedjük védfalainkat, hogy töltekezhessünk a Földanyából. Meg tudom oldani, hogy ne az adott időpontban történjen ez. Meglepetésként viheti magával lelküket, akár kínszenvedések között is.
Csupán annyit kérek, hogy engem hagyjon élni. Nem kérek örökkévalóságig tartó életet, mert tudom, hogy az út úgy kiélvezhető, ha tudjuk, egyszer eljön a vége is. Azt kérem, ha eljön az én időm, melegen fogadhassam, akár egy jó barátot. Ha él a lehetőséggel, kérem tudassa velem, mert nincs időnk a késlekedésre.
Legmélyebb tisztelettel, Shadow

Mosoly fakadt az arcomon, mellettem hitvesem csak az arcomat figyelte. Azonban nem törődtem ezúttal kutakodó kérdéseivel, hanem nekiálltam megfogalmazni a választ. Közben a varjú intelligensen figyelt fekete gombszemeivel. Ettől kissé feszélyezett voltam, viszont semmi többet nem éreztem a madár iránt.

Shadow,
Érdekel a kedves ajánlata. Rendkívül furcsa, mert ilyen dolgokkal nem szoktak dobálózni az emberek. Viszont nem hagyhatom ki a kedvező lehetőséget, hogy bosszút álljak kedvesem kínjaiért, ebben pedig hálás köszönetem. Mondja meg az időpontot, én pedig ott leszek.
Köszönettel: a Halál

- Na, tényleg Shadow küldte? - faggatott Miyako könyörtelenül.
- Igen - mondtam, miközben ujjammal lezártam a pici tekercset.
Lassú mozdulatokkal felerősítettem a madárra a levelet, az pedig fekete villámként hasított ki a nyitott ablakon. Bántotta a szememet a kintről beszűrődő fény, így elhúztam a vastag brokátfüggönyöket.
- Mi volt a levélben? - sürgetett a válaszadással.
- Jó hír - válaszoltam sejtelmesen mosolyogva. - Méghozzá nagyon jó!
- Kíváncsivá tettél - ráncolta össze imádnivalóan a szemöldökét.
Közelebb léptem hozzá, de csak óvatosan.
- Te is engem az edzőteremben - emlékeztettem a levél előtti elfoglaltságunkra.
Ilyen skarlátvörös árnyalatot még nem láttam egy olyan lényen, aki elvileg halhatatlan. Azonban Miyako még ebben is meg tudott lepni. Sok emberséget megőrzött átváltozása után is, ami csupán keveseknek adatik meg, főleg egy démon-bukott félvérnek.
- Az nem tudom, mi volt - dadogta zavartan.
Szarvai már visszahúzódtak, ahogy a bőre is már újra kivilágosodott. A démon ismét teste rejtekében pihent, mélyen elzárva. Most azonban, hogy megtapasztaltam egy kis darabot belőle, nem hiszem, hogy ugyanúgy tudnék tekinteni hitvesemre, mint azelőtt. Rá kellett jönnöm, hogy Miyako erős, ha jelenlegi állapotában szárnyatlan is volt.
Illetve annyi szenvedély volt benne, amit bűn lett volna magának megtartania.
- Ha te nem tudod, én honnan is tudhatnám? - mondtam lágyan. - Egyet viszont tudok - álltam meg tőle fél centire, hogy a fülébe súghassak - sok ilyen fog még történni...
- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - remegett a hangja.
Üresebbnek éreztem magamat, mint valaha. Ugyanis ez volt az első igazi fizikai érzelemnyilvánítása, ami az edzőteremben történt. A pokolbéli csók nem számított, ugyanis az azért volt, mert szabadulni akart. Ha pedig ezt is letagadja, már nem tudom, minek higgyek.
- Dehogyisnem, kara - kedves becézés csúszott ki a számon ezzel.
Tudtam, hogy mi összetartozunk. A magamfajtánknak csak egy társat ad az ég, és én hittem, hogy megtaláltam a sajátomat.
- Tudod, ez milyen megalázó? - dörzsölte meg az arcát.
Akár egy kétélű kardot is lenyelethetett volna velem, az sem fájt volna jobban.
- Igen, képzelem - váltottam gúnyos hangra. - A legerősebb hím, akitől mindenki retteg, téged akar asszonyául. Tényleg megalázó lehet a számodra!
- Én soha nem akartam ebbe belekeveredni! - vágta az arcomba.
- Milyen dolgot értesz az "ebbe" alatt?! - kezdtem elveszíteni a hidegvéremet. - Az életbe? A halhatatlanságba? Egy ágyba Luciferrel? Kapcsolatba velem?
- A Lucifer és a kapcsolat kérdése egybetartozik - feleselt vissza gyorsan, mielőtt folytathattam volna a kérdezést.
- Ugyan miért?
- Mert te fogattál el Luciferrel, hogy ő "betörhessen", akár egy tenyészkancát! - bökte meg a mutatóujjával a mellkasom közepét, ahol a szívemnek kellett volna dobognia. - Körbekínáltál a barátodnak, mint egy mariskaslukkot! Ne is tagadd, mert így volt! Vagy ő csak letesztelte az árut? Hogy elég friss-e neked?! - ezzel megmarkolta saját melleit demonstráció gyanánt. - Hát megmondom: élveztem minden percét az aktusnak az alvilág urával. Egymás után többször is, mert ő repetát is kért mindebből itt! - simított végig a testén, miközben az egyik kezével még mindig fogta a mellét. - És megjelölt, a magáévá tett, szeretkezett velem, szétkúrta az agyamat és többször is eldurrant bennem, akár egy tűzhányó!
Ezekre a szavakra féltékenység és düh támadt bennem. Mielőtt feleszmélhettem volna, a falhoz nyomtam törékeny testét és égető íriszeimet rászegeztem az ajkaira és a melleire, amiket még mindig fogott.
- Az enyém vagy - morogtam neki sötéten.
- Akkor miért nézted ölbe tett kézzel, ahogy a barátod használ? - kérdezett vissza halkan.
- Nem én kértem, hanem Liza... - még mindig az emberi nevét használtam, de gyorsan kijavítottam magamat - vagyis Shaikin. Ő tudta, hogy egy szűz meghalna alattam, akármilyen egészséges is.

47. fejezet: Levélposta

"Csak szerintem volt furcsa a bagolyposta a Harry Potter filmekben?"

- Üss már meg normálisan! Elvileg dühös vagy rám, nem? - rázott vissza a jelenbe elég pökhendi edzőpartnerem.
Igen, Tehror rávett, hogy vele gyakoroljak. És szerencsére nem erőltette a gyógytornát, de vagy ez, vagy az lett volna. Szóval inkább a harcot forszíroztam meg, mert azzal többre megyek, mintha azzal a flancos jógalabdával szórakoznék.
A szemembe csorgó izzadságtól és különböző sötét indulatoktól homályosan láttam. Az öklöm már tele volt horzsolásokkal és zúzódásokkal, amik újra meg újra begyógyultak, de egyre csak ütöttem és csaptam. Bezzeg ő meg sem rezdült az ütéseim erejétől. Azt mondta, hogy harcoljak vele. Azonban ő csak állt és hagyta, hogy ütögessem, akár egy hisztis kislány. Egy büdös technikát sem tanított meg nekem.
- Mutasd már meg, hogy kell normálisan ütni! - fújtattam, miközben a szememből kitöröltem az izzadságot és az attól csapzott hajamat.
A Halál arca mindentudóan rezdült. De mintha egy mosoly is bujkált volna a szája szegletében. Ez az őskövület kinevetett engem!
- Már vártam, hogy megkérj! - közölte egyszerűen, én meg legszívesebben jól megrugdostam volna a gunyoros mosolyával együtt.
Mit ne mondjak, ha nem lettem volna halhatatlan, többfrontos agyvérzést kaptam volna tőle. Ő pedig csak nézett rám, a visszavágásomra várva.
- Most komolyan?! Azért szenvedek itt két kerek órája, mert nem kértelek meg rá? - hisztiztem, ő pedig közönyös arckifejezéssel figyelte, ahogy kitomboltam magamat.
Dobogtam a lábammal, a levegőbe öklöztem mérgemben. Úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett ribanc.
- Befejezted? - kérdezte, miután több illetlen jelzővel is illettem.
- Igen - fújtam ki a levegőt, némileg lenyugodva. - Kezdhetjük.
Ő egy bólintás kíséretében két kezébe vette a gyógyuló ujjaimat. Vagyis nem a kezébe vette, hanem alatta lebegtette, mintha bármi bajom is származhatna abból, ha hozzám ér. Megpróbáltam közelebb vinni a tenyeremet az övéhez, a zúzódások pedig kiszélesedtek a bütykeimen. Ijedten elkaptam a karomat a közeléből. Amint visszanéztem az ujjaimra, ismét gyógyulófélben voltak.
Tehror csak vállat vont, ami furán és mégis komikusan társult évszázados tapasztalatokról regélő tekintetéhez.
- Én vagyok a Halál - hangoztatta. - A sérülések vonzzák az erőmet.
- Csak a sérülések? - ráncoltam a szemöldökömet.
- Igen, egy halhatatlannak csak a sérülésein keresztül vagyok képes kiszívni az életét - magyarázta lassan, majd felemelte a kezeit úgy, hogy a tenyere felém nézett. - Ne érj hozzám és nem lesz baja a kezednek.
- Oké - nyögtem ki, ahogy pár centire tartottam a saját tenyeremet az övétől.
Mutatott tükörképszerűen pár fogást, amiket gyors egymásutánban kellett elismételnem. Közben vigyázott arra, hogy ne érjen hozzám, főleg ne a kezemhez. Furán könnyedén mozgott, nem is férfire emlékeztetett, hanem egy balerinára. Elfogott egy óvatlan pillanatban a röhögőgörcs, amikor lelki szemeim előtt megjelent Tehror harisnyában és rózsaszín tütüben. Rosszallóan nézett rám, azonban nem szólt rám. Lassan kuncogássá változott a heves hahotám, miközben rendíthetetlenül csináltam a mester után a gyakorlatokat. A fogások gyakorlása közben beforrtak a sebeim.
- Ne feledd, mindig tenyérrel üss! - oktatott ki újra, mikor ökölbe szorult a kezem. - Egy törött kéz semmi egy halhatatlannak, de elég kellemetlen tud lenni harc közben...
A mondat közepénél éppen háttal volt nekem. Fáslival betekert kezeit a háta mögött kulcsolta össze és úgy járkált, mint egy professzor a tanítványa előtt. Gondoltam arra, hogy hirtelen meglepem egy tőle tanult mozdulatsorral. Éppen ráugrottam volna a hátára, mikor megfordult és a kezeimet lefogva magához szorított. Alig láttam, annyira gyors volt. Hátam erős mellkasához feszült, a lehelete pedig az arcomat cirógatta.
- Egy másik szabály: sose becsüld le az ellenfeledet - suttogta a fülembe.
Majdnem bekiáltottam, hogy ő is éppen ezt csinálta. Lebecsült engem, én pedig vigyorogva használtam ki a helyzetet. A karjaira fontam a sajátjaimat a derekamon, nehogy elvegye onnan. Áthelyeztem a súlypontomat és egy hatalmas lendületet véve dobtam egy hátast a meglepett Halállal együtt. Nagy csattanással értünk földet a kemény fapadlón.
- Értettem, főnök - mondtam szemtelenül, ahogy felálltam.
- Ügyes voltál - a szemei mosolyogtak és mintha büszkeséget láttam volna megcsillanni a szemeiben.
Sportszerűen kezet nyújtottam neki, és ő el is fogadta. Megragadta a kezemet és lerántott magára.
- Így sehova nem jutunk - vigyorodtam el.
- Többet haladunk, mint hinnéd - szemében huncut fény villant. - Most kérem a jussomat.
- Milyen juss? - komolyodtam el.
- Kérem a csókot - úgy mondta, hogy csak én halljam.
Melegség áradt szét bennem. Tudta, hogy milyen hatással van rám. A zabolázatlan szél illata körülölelt, ahogy rajta feküdtem. Most azonban nem zavart. Luciferrel huncutabb dolgokat műveltünk, azonban egy csók gondolata Tehrorral már pirulásra késztetett. Így összeszorítva az ajkaimat adtam egy puszit a szája sarkára. Ő csak nevetett.
- Ez nem csók volt, viszont jól esett - mosolygott idegesítően. - Viszont a csóknak csóknak kell lennie!
A második csókot enyhén elnyújtotta. Beleremegtem, amikor kihallottam egy kis akcentust a hangjából. Jézusom, ennek akcentusa van! Úgy iiiiiimáááádom az akcentusos pasikat! Remek, Zafíra is megérkezett! Viszont egyet kellett értenem vele. Mint ahogy a jelképem, én is imádtam, ha valakinek akcentusa volt. Az pedig még rájátszott a hatásra, hogy fogalmam sem volt, milyen akcentus lehet Tehror hangja mögött.
- Sokféle csók létezik - váltottam komolyra, bár a szavaim kissé megremegtek. - Már emiatt a kis puszi miatt is házasságra kényszerítettek volna, amikor még halandó voltam.
Ő enyhén megemelte a szemöldökét, mintha azt mondta volna: hazudsz. Vagy csak én voltam paranoiás, nem tudtam eldönteni.
- Egy igazi halhatatlan csókját akarom - piszkálódott tovább. - Aki nem fél a saját erejétől. Már nem kell óvatosan bánnod velem. Nem török össze alattad, mint valami gyenge kis bot.
- Nem félek az erőmtől! - háborodtam fel, és tudtam, hogy ez volt a célja.
Ő kihívóan megnyalta az ajkait és ujjai megszorították a csípőmet. Érintésére elpuhultam, akár a kocsonya.
- Akkor mutasd meg, mennyire nem félsz tőle - izzott fel a szeme.
Dactól és dühtől megkeményedett arckifejezéssel tapadtam a szájára. Izmai hullámoztak a hasam alatt, én azonban szilárdan tartottam a fejét. Folyamatosan hajtogattam magamban, hogy nem félek az erőmtől. Szabadjára engedtem a lelkemben annak a bizonyos ládikának a tartalmát, ahol minden erőm lakozott. Démonszarvaim megnyúltak, körmeim karcolták a srác fejbőrét, ahogy elmerültem az érzésben. A bőröm sötétebb árnyalatot vett fel, ahogy nyelve szétnyitotta a számat és bejárt minden zugot. Belenyögtem a csókba, mert egyszerűen annyira jó volt érezni. Tehror elérte, hogy csupán egy érző idegköteg legyek, aki még többért esedezik. Alattam a srác morgott, akár egy vadállat. Ez nekem pedig tetszett, nagyon is.
- Uram... - hallottunk egy félénk hangot az ajtó közeléből.
Én szégyenlősen váltam el a Haláltól és a terem másik végébe ugrottam. Megigazítottam az felsőmet, mert Tehror ujjai felgyűrték az anyagot a köldököm fölé.
- Mi történt? - a szerencsétlen futárfiú, aki ránk tört, konkrétan úgy megrémült ura tekintetének súlyától, hogy enyhén megroggyant a térde.
A Halál úgy nézett a fiúra, mintha ki akarta volna belezni, majd a fejét egy karóra tűzni, hogy mindenki lássa. Még én is beleborzongtam abba a hidegbe, amit árasztott magából.
- Egy... egy levél érkezett önnek - dadogott a szerencsétlen. - Sürgősként van megjelölve...
- Ki küldte? - vakkantott bosszúsan, miközben az ujjaival az összekócolt haját igazította helyre.
- Nem tudom - vinnyogott a fiú. - Egy szokatlan varjú hozta.
Vod. Shadow madara. Mielőtt akár kimehetett volna a futár, odaugrottam hozzá és a vállába mélyesztettem a karmaimat. Ő hátrahőkölt a külsőmtől.
- Mikor érkezett? - kérdeztem, miközben egyenesen az arcát vizslattam.
- Ma reggel - felelte remegve.
- Ismered a feladót? - fejtette le az ujjaimat a szolgájáról Tehror.
- Igen. Shadow küldte a levelet, szinte biztos - kapkodtam. - Biztosan fontos, ha neked üzent!
- De ki is ő? - elhessegette a szolgát, aki megkönnyebbülten menekült el a közelünkből.
- Egy tündér, aki segített nekem felépülni - válaszoltam.
Az arckifejezése még jobban megdermedt. Olyan volt, akár egy szépen megmunkált szobor. Szinte hallottam a fogaskerekeket csikorogni a fejében.
- Ő bocsátotta rád az álomvarázslatot? - töprengett hangosan.
Őszintén meglepődtem az informáltságán. Összehúzott szemekkel figyeltem, a bőröm pedig kifakult, a szarvaim és a körmeim visszahúzódtak az eredeti helyükre.
- Igen - feleltem furcsállva. - Gyerünk!
Szó nélkül elvezetett a terembe, ahol hatalmas kalitkákban hófehér postagalambok sorakoztak. Csak egy tűnt ki a fehér tömegből, az pedig a varjúszerű varázsmadár volt. A csőrében ott volt a levél, feltöretlen pecséttel. Mintha csak a címzettnek akarta volna odaadni. Valószínűleg ez így is volt, mert az intelligens villanás mindent elárult az állat szemében. Mintha biccentett is volna nekem üdvözlésül. Benyújtottam a kezemet a ketrecbe, Vod pedig kis fejével hozzádörgölőzött az ujjaimhoz. A levelet viszont nem nekem, hanem Tehrornak adta oda.
- Köszönjük, Vod - mondtam, ahogy a kezemre ugrott. - Add át üdvözletünk Shadownak!
Ő beleegyezésül károgott egyet, majd fekete villámként hasított az egyik nyitott ablakhoz, hűsölni. Gondoltam én, a választ is ő akarta visszavinni úrnőjének. Én csak néztem a kecses állatot, a Halál pedig furcsán nézett rám.
- Miért beszélsz egy madárhoz? - bökte ki.
- Ő nem egy madár - csúszott ki a számon. - Legalábbis nem szokványos. Intelligens, legalább annyira, mint egy ember. Ebben biztos vagyok.
Tehror rám hagyta az állatimádatomat. Kezébe vette a levelet és halkan olvasni kezdte. Valami nagyon jó történhetett, mert úgy kezdett vigyorogni, mint az a bizonyos macska, szájában a kanárival. Végül összehajtotta a levelet és leült az asztalhoz, megfogalmazni a választ.
Én csak álltam, teljesen lefagyva, hogy akkor most mi van?

46. fejezet: Csupa bonyodalom

"Shadow szemszöge"
- Ne feledd, hogy te csak egy hitvány korcs vagy, akit szánalomból vettünk be! - vágták a fejemhez éppen, miközben békésen reszelgettem a körmeimet élesre.
Bepofátlanodott  lakrészemre és még neki áll feljebb? Fogalmam sem volt arról, mit követtem el már megint, de ehhez már hozzászoktam. Mindenért engem vontak felelősségre, akár hozzám tartozott az adott tennivaló, akár nem. Rá se hederítettem a szitokszavakra, amiket az arcomba kiabált a dühös tündérke.
Én csak intettem a kék tündértársamnak, hogy nyugodtan leállhat. Karmazsinvörös árnyalatban játszott a feje a dühtől, amiért merészeltem pont őt leinteni. Ellenben velem, neki szabadon volt az arca. Én viszont sosem vettem le az álarcomat, mert akkor megtudnák az egyik legnagyobb titkomat. A fajom csupán másodhegedűs volt ehhez képest. Ő dühében és felháborodásában megragadta a nyakamat és felhúzott a karosszékemből, ahol eddig üldögéltem.
- Mit akarsz még!? - sziszegtem oda neki. - Mindent megkaptatok, amit akartatok. Szálljatok le róluk!
Előzőleg ismertették a tervüket, miszerint a következő prédájuk egy démon lesz, akit a szarvától fognak megkopasztani. Erre pedig tökéletes alanynak találták Miyakot, akinek a szarva olyan páratlan, akár a természete.
- Csak nem a szívedhez nőtt a párocska? - nevetett fel gúnyosan és kegyetlenül csengő hangon a látszólag teljesen ártalmatlan tündér.
- A démoni oldala nincsen kifejlődve, a vőlegényén pedig nem tudnátok keresztüljutni - köptem az arcába. - Semmi értelme, öngyilkos küldetés!
A Halált sosem kellett félteni. Már így is veszélyben voltunk, mivel Miyako szárnyai nálunk pihentek egy üvegvitrinben. Csak idő kérdése volt, hogy a Halálnak mikor jut eszébe megfingatni bennünket, de ha egyszer eszébe jut, mi nem ússzuk meg élve, az bizonyos.
- A szarva akkor is kell nekünk! - szögezte le, miközben fél centiről nézett a szemembe, ami jóval túlmutatott a komfortzónámon.
- Neked pedig egy rágóra volna szükséged, de az élet kegyetlen - mondtam faarccal, holott még mindig próbálta kimasszírozni a nyakamból a szuszt.
Különlegesen kemény bőrömnek köszönhetően alig éreztem az ujjait. Vastag bőr volt az arcomon, ahogy a mondás tartja.
- Ne szemtelenkedj velem! - hüledezett még mindig vörös fejjel.
Olyan színe volt, mintha őt fojtogatnák.
- Eszemben sincs, én csak megállapítottam egy tényt - kezdtem én is a fogaimat csikorgatni. - Engedj el vagy megbánod!
- És ha nem?
- Nyakfetisiszta vagy? - értetlen tekintetét látva megmagyaráztam. - Gerjedsz arra, hogy fogdosd a nyakamat?
- Most meghalsz, ribanc! - a szemem előtt karikák kezdtek körvonalazódni, ahogy bevetette ellenem az emberfelettiek erejét.
Az oxigénem fogyott, a testem pedig túlélő üzemmódba kapcsolt. Fekete szárnyaim öntudatlanul kitárultak, szemfogaim pedig megnyúltak. Tudtam, hogy a szemeim izzottak, a körmeim pedig karmokká alakultak. Tíz ujjamat bevetettem, hogy lekaparjam magamról az elmebeteg kékséget. Karmaim a húsába mélyedtek, ő pedig elkapta rólam a kezét. Én fulladozva botladoztam hátrébb és nagy kortyokban nyeltem az éltető levegőt.
- Ne hidd, hogy a vámpírfogas trükköd mindig beválik - nézett rám ferde szemmel a tündér.
- Pedig most is bevált - mosolyodtam el szárazon.
- Torszülött - sziszegte oda, miközben a vállamba ütközve elhaladt mellettem, egyenesen ki a lakrészemből.
A madaram a vállamra szállt és csőrével megsimította az arcomat, mintha vigasztalni akart volna. Viszonoztam a cirógatást kis fején, majd újból a karosszékembe ültem. A csapat többet akart a bukottól. Nem elég, hogy a szárnyát is elvették, de már a szarvára is pályáznak? Soha nem hittem volna, hogy ezt teszem majd, de segítenem kellett a Halál menyasszonyának. Szimpatikus volt nekem a lány, magamra emlékeztetett.
A többi tündér a szomszédos szobában múlatta az időt, én pedig egy üzenetet írtam. Vod lágyan kapirgálta mellettem az íróasztalt, miközben a lehető legjobb fogalmazási készségemet igyekeztem bevetni. Morgolódtam és legalább egy tucatnyi levelet összegyűrtem, mire sikerült megfelelő hangneműnek ítélnem az irományomat. Nem akartam behízelgőset, de azért tiszteletlennek sem akartam látszani. A többiekkel ellentétben én tudtam, hogy a Halál egyszer eljön mindannyiunkért. Varázslat és bűbáj nem állhatja útját az erejének, akármennyire szeretnénk is ezt hinni.
Szépen összetekercseltem a levelet és a madárkám lábára kötöttem.
- Tessék, Vod - suttogtam neki, mire a madár szolgálatkészen kihúzta magát. - Vidd e irományt Földünk lágy ölébe, hol maga a pusztulás tanyázik - mondtam az ősi nyelvemen, amit még annak idején az anyám tanított meg nekem.
Vod szeme intelligensen csillant, megértette a parancsot. Megsimogattam a szárnya tollait, hogy elbúcsúzzak tőle. Madár létére hűséges barát, ami némelyik emberre nem mondható el.
- Hiányozni fogsz, madárkám - simogattam meg a hasát. - Siess és mielőbb térj vissza hozzám.
A madár nem habozott, az ablakhoz repült és egy elegáns csapással már messze járt. Én néztem a fák közötti fekete foltot, amíg el nem tűnt a messzeségben, Felálltam az asztaltól és kibaktattam az erődítményből, ahol laktam a többiekkel. Ők persze rám sem hederítettek, ahogy használva a hátsó ajtót kiléptem a szabadba. Egyedül akartam lenni a gondolataimmal, ami nem nagyon működik, ha olyanok vesznek körül, akiket utálsz. Szóval a természet lágy ölére akartam visszatérni, hátha a magas szintű páratartalom, ami itt uralkodott, meghozná a kérdéseimre a választ.
- Nem biztonságos idekint - szólt egy hang mögülem, mikor egy láposabb területre érkeztem.
Megpördültem a tengelyem körül és egy sötét elfet láttam, aki felém közelített túlméretezett macskájával. Őrzők voltak, bár eddig még egyet sem láttam a sétáim során. Akkor pedig egyenesen elém sétált büszke tartással, íjával a hátán.
- Ti vagytok itt a legfenyegetőbb tényezők - mutattam rá a nyilvánvaló tényre, amivel az erdő fenevadai is tisztában voltak. Sötét elfekkel nem jó ujjat húzni.
- De... - szólt volna a lány, de a macskája megszólalt.
- Hagyd, Tria - morogta. - Az elkényeztetett tündérek úgyis azt csinálnak, amit akarnak!
Én erre érdeklődve néztem vissza rájuk. Tetszett a társ vérmérséklete és felvágott nyelve, így barátságosabb ábrázatomat felöltve közelebb sétáltam a pároshoz.
- Mi a nevetek? - kérdezek rá minden kertelés nélkül, aminek hatására még furcsábban néztek rám.
Tény, hogy nem nagyon szoktam érintkezni másokkal és úgy hiszem, ez a külsőmön is látszott. Fogalmam sincs, hogy minek a hatására, de a lány válaszolt pár másodperc hezitálás után, mintha azt latolgatta volna, hogy ezt szabad-e.
- Én Tria vagyok, ő a társam, Nola - mutatott először magára, majd a hatalmas állatra maga mellett, aki még mindig morgott rám, akár egy túlméretezett fűnyíró.
- Mióta szolgáltok a társaimnak? - vontam össze a szemöldökömet az álarc mögött.
Direkt mondtam azt, hogy a társaimnak és nem nekem. Sosem szerettem, ha valaki szolgákat alkalmaz.
- Közel fél évszázada - vágta rá Nola, aki időközben átalakult emberi alakjába, bár a fogai még mindig hegyesek és másoknak ijesztőek voltak.
Nem féltem a fogaitól, hiszen nekem is volt, csak én nem reklámozom.
- Jól sejtem, hogy nem kaptok fizetést, ugye? - nevetgéltem zavartan.
- Igen - hangzott az egyhangú felelet azonnal.
A lány most először bizonytalannak tűnt és a száját rágva gondolkodott azon, hogy hozzátegyen-e még valamit a mondandójukhoz. Végül hősiesen kinyögte.
- Én a testvéremért szolgálok maguknak - emelte fel a fejét Tria haragos tekintettel.
Alaposan szemügyre vettem a lányt. Erős, határozott vonások, az elfekhez képest már túlságosan telt száj, borostyánszínű szemek és barna bőr a krétafehér fajtársaihoz mérten. Hófehér hajának függönye alól tündefüle türemkedett ki.
- Hogy hívják a testvéredet? - érdeklődtem kifejezéstelen hangon.
- Síne - ejtette ki a nevet, nekem pedig beugrott.
Szakasztott olyan lány, mint Tria, csak a szeme violaszínű, a haja pedig tűzvörös és rövid. De amúgy ugyanaz az erős testalkat, nyúlánk és izmos végtagok és tűz a szemben. Emlékeztem Sínére, ugyanis nekem kellett bezárnom. Bűntudat kerített a hatalmába, mégis elmosolyodtam.
- Segítek neked visszaszerezni, ha ti is segítetek nekem - javasoltam ravasz mosollyal, mert tudtam, hogy a család mindent megér.
- Miért tennéd ezt? - fintorgott egyet Nola.
Neki nem volt annyi vesztenivalója, mint a társának. Viszont tudtam, hogy az alakváltók hűségesek mesterükhöz, így őszintén mondtam el a szándékomat.
- Oda akarok pörkölni a tündéreknek - tártam ki a szárnyaimat. - Mint látjátok, én vagyok a fekete bárány.
Félelemmel vegyes csodálattal szemlélték meg a koromfekete hártyaszárnyakat, amik életem szégyenfoltjaiként vannak számon tartva. Én mégis büszke vagyok rájuk, hiszen nem úgy gondolok magamra, hogy szörnyszülött lennék. Csupán különleges és páratlan ezekkel a szárnyakkal.
- Azt látjuk - nyelt egy nagyot Tria. - Mit kérsz, mit tegyünk?
Nola helytelenítően oldalba bökte, de Tria súgott neki valamit, amitől beletörődően sóhajtott. Tiszteltem az alakváltókat a hűségükért. Mindenben kitartani egy ember mellett... Ez igazi erény volt, aminek sajna nagyon kevesen voltak a birtokában.
- Ti kezelitek az erdő erőterét és biztonságát, jól tudom? - szakítottam ki magamat a gondolataim hálójából.
- Igen.
- Nemsoká elérkezik az éves Órás Kikapcsolás... - kezdtem bele, mire Nola hegyezni kezdte a fülét, ami tisztán látszott kíváncsi arcából és fülei fürge mozgásából. Az Órás Kikapcsolás minden évben megtörtént, mikor minden bűbájt és varázslatot kikapcsolunk egy egész órára az erdőben, beleértve a Halál távoltartó mágiáját is. - Azt akarom, hogy változzon meg az időpont, a tündérek tudta nélkül.
- Akkor mikor legyen a kikapcsolás? - kérdezte Tria is kíváncsi tekintettel.
- Holnap ugyanitt találkozunk és akkor elmondom, a tervem további részeivel együtt - mosolyogtam rájuk szelíden, kivillantva Nolának a szemfogaimat.
Eltátották a szájukat, én pedig őszintén elnevettem magamat.
- Tudjátok, belerepül a szitakötő - fogtam meg az állukat és becsuktam a szájukat. - Holnap találkozunk!
Azzal elsétáltam, de még hallottam, ahogy a két őr egymás szavába vágva beszélgetnek. Én viszont nem hallgattam ki őket, bár nagyon csábító volt a lehetőség. Ahogy visszafelé mentem a szállásomra, konkrétabban az erődbe, megéreztem, hogy a gyomromba éhség hasított bele. Felnéztem az égre és egy dühös fújtatással vettem tudomásul, hogy besötétedett a lombsátor felett. A vámpír énem ilyenkor kerül előtérbe, ugyanis főleg éjszakai vadász vagyok. Levettem az álarcomat, mert az csupán a tündérarcomhoz illett. Ujjbegyeimmel végigsimítottam a bal szemem és a bal halántékom között húzódó szimbólumon. Emlékeztető, hogy ki vagyok valójában. Érdessége tapintható volt, ebből is tudtam, hogy a testemnek szüksége van táplálékra. Eléltem a tündérnektáron is, de egy idő után vészesen lefogytam volna és akkor csak röhögtek volna rajtam a társaim.
Valami viszont követett. Én hátrapillantottam, éhesen és gyilkos kedvemben.

- Egy tündérke! - röhögött egy hang, ahogy kibontakozott a sötétségből egy alak. - Fiúk, ma szárnyleves a vacsora! A vér pedig különösen édes lesz!
Három srác jött elő a bokrokból, ahol eddig rejtőztek. Ők is vámpírok voltak, látszólag a civilizációból. Ennyire a határmezsgyéjén jártam volna az erdőnek? Vigyorogva és büszkén mutogatva csattogtatták a megnyúlt fogaikat, akár valami félőrültek. Szerintem meg akartak ijeszteni. Hát, megsúgom: nem nagyon sikerült. Fiatalok voltak, ez tisztán látszott rajtuk. Nem tudtak mértéket tartani és képtelenek arra, hogy visszafogják ölési vágyukat.
- Belém törne az agyaratok - közöltem teljes nyugalommal, ahogy terpeszben megálltam előttük.
Fél arcomat árnyék takarta, így nem látták rajtam a jelet.
- Nem hiszem, kislány! - nevetett a szőke herceg típusú vezér.
- Erre fogadni mernél? - kérdeztem artikuláltan, ahogy teljes testtel felé fordultam.
Ha ő a vezér, a többiek nem támadhatnak rám az engedélye nélkül, így nyugodtan hátat fordíthattam nekik. Meglátta vörösen izzó szemeimet, de a bal oldala az arcomnak még mindig árnyékban volt. Kivillantottam az agyaraimat, amitől hátrahőkölt meglepettségében.
- Mi vagy te?! - kérdezte hitetlenkedve. Aztán lefehéredve nézte már-már hipnotikusan az arcomat, valamit keresve. - Csak nem...?
A hold fénye felé fordítottam kissé a fejemet, így a vérvörös szimbólum láthatóvá vált.
- Dehogynem - vicsorogtam. - A legrosszabb rémálmod vagyok.
A magabiztos vámpírok reszketni kezdtek, akár a nyárfalevél. Én pedig megragadtam a szőkét és a földhöz csaptam, a teste pedig tompa puffanással landolt az avarágyon. Kezem a nyakán van, szorításra készen.
- K-k-khé-rem ne - pihegte kislányosan. - Báhrmit megte-te-teszhek....
- Bármit? - emeltem meg enyhén a szemöldökömet. - Akkor mondd el, mit hallottál rólam!
- Azt hittük, hogy ez amolyan mumusmese! - reszketett a fiú.
- Drakula sem volt mese, ahogy Frankeinstein sem - húztam össze még jobban a szemeimet. - Miért pont én voltam a kivétel?
- Mert... - körmeim a nyaki ütőerénél mélyedtek be. - Oké, oké... nők nem lehetnek ilyenek...
- Mármint szörnyetegek? - szegeztem neki a kérdést. - Nő nem lehet rémisztő? Iszonytató? Gonosz?
- Kérem... ne öljön meg... - majdnem sírva fakadt. - Ne öljön meg, Vérhercegnő...
- Régen találóbb nevem volt - mondtam kifejezéstelenül. - Például Karónyelő, Bélontó, Szenteltvérű ilyesmik... Bár mindegyiket nagyon utáltam. Csak azért, mert az anyám volt annak idején a nép királynője!
- A jóságos... - kezdte volna anyám dicsőítését a hátam mögött álló, de haragos tekintetem belefojtotta a szót.
- Anyám nem volt jóságos, sem bölcs. Nem kell előttem fényeznetek! - mordultam fel. - Elhagyott engem, elhagyta a népet a vérért.
- Mit akar tőlünk?
- Azt, hogy tűnjetek innét és nem is találkoztunk. Ha ide vámpírok jönnek, abból csak baj lesz!
- De maga az uralkodónk, most, hogy az anyja meghalt! - vetett ellent az egyik, aki nagyon bátor volt. - Vissza kell jönnie velünk!
- Fogd be! - meredtem rá izzó szemmel, miközben felálltam. - Nem vagyok királynő. Értsétek meg, nem vagyok királynő!
- A vére az. Mi pedig megyünk a vér után - szólalt meg a szőke, ahogy feltápászkodott. - Gyerünk, tűnés!
Azzal a vámpírok köddé váltak. Valószínűleg illantak. Morogva ejtettem el egy erdei állatot és úgy mentem vissza a szállásra. Álarcomat feltettem, hogy legalább mások elől elrejtsem, hogy mi vagyok valójában. A vérszívók királynője. A leggonoszabb teremtmények úrnője. Ahogy viszont elhaladtam a többi tündér lakrésze előtt, megvetően megváltoztattam a gondolataimat. Tévedtem, a leggonoszabbak ott voltak velem egy fedél alatt.
Vod még nem tért vissza, így nyugtalanul hajtottam álomra a fejemet. Vajon megkapták a levelet? És ha igen, mit kapok majd válaszul?
Remegő gyomorral és ágyneműbe vájt karmokkal vártam a hajnalt, mikor ismét felölthetem rideg álcámat.

45. fejezet: Semmit sem tudsz rólam

"Barát és alkalmazott, egy és ugyanaz?"

"Lucifer szemszöge"
- Egy angyal? Itt? - mutattam körbe a tanácstermemben.
A fehér hajú, hófehér szárnyú nő csak nézett rám. A kardja markolatán ujjai megfeszültek, mintha már csupán a feltételezéstől is levágna, hogy számra vettem az "angyal" szót. Végrehajtó volt, már első pillantásra bebizonyosodott. Nyúlánk testfelépítése edzettségről árulkodott, ahogy jobb combján sorakozó tőrei is bizonyították viselője mesterségét. Aki a Mennyből jött, nem hordhatott ilyen szabadon fegyvert, csak a Végrehajtók. Azonban nem a fehér ruha volt rajta, amit általában a mennybéliek viselnek. Utazóruha és foltos köpeny takarta testét, vörös por rakodott az arcára, ami elárulta, hogy a Pokol palotáját körülvevő tűzforró és vörös színben játszó sivatagon jött keresztül.
- Ne gúnyolódjon! - sziszegte az arcomba.
- Miért jött ide? - váltottam komoly hangnemre. - Mit keres itt egy Végrehajtó, a Sátán palotájában, ráadásul az emberek ideje szerint éjnek évadján, a Pokol legmélyebb bugyrában? Egy Végrehajtó, aki okkal járul elém... Ma úgy tűnik, jó napom van!
- Küldetésen vagyok, már hosszú ideje - kezdett bele. - Addig nem mehetek vissza, míg a parancs nem teljesül vagy a parancsot el nem törlik.
- Árulja el a becses nevét, mielőtt folytatná! - vágtam közbe, miközben felültem a trónomra.
Ő is láthatta, hogy alárendelt velem szemben. Mindegy, hogy ő a Feljebbvalót szolgálja-e, mert itt én vagyok az isten. Ha pedig a birodalmamba merészkedik, alkalmazkodnia kell, akár egy démonnak. Furcsán rokonszenvesnek találtam ezt a nőt, mert a szeme mélyén bosszúvágy csillogott. Milyen semmirevaló angyalokat gyűjt maga köré az Isten mostanában!
- Lilith vagyok - motyogta alig érthetően.
- Rendben, Lilith, kérem folytassa - intettem neki felsőbbrendű mozdulattal. - Úgy érdekel, hogy mi szél hozott ide egy ilyen ártatlan teremtést!
Arca a por alatt is tisztán kivehetően elvörösödött a szégyentől, amiért magyarázkodnia kellett az ördögnek. Mosoly terült szét az arcomon, mert tudtam, hogy jól fogok szórakozni.
- Egy angyalt keresek itt, a Pokolban - hófehér szemöldökét zavartan összevonta, nyilván rájött, hogy ez milyen szürreálisan is hangzik. - Vagyis egy bukott félvért, aki démon is...
- Szóval egy fekete szárnyú démont keres? - hajtottam unottan a tenyerembe az államat. - Adhatok magának. Milyet kér? Férfit, nőt, heterot vagy biszexet esetleg?
Miközben soroltam a lehetőségeket, Ryshia hozott nekem egy tál diót rágcsálnivalónak. Az első diót markába kapta és egy könnyed mozdulattal megtörte, majd a markát kérdő tekintettel elém vezette. Én bólintva elvettem egy kis dióbelet, Ryshia pedig engedelmesen visszaállt a trón széléhez, megszokott helyére, az árnyékos sarokba.
Tekintetemmel követtem a szolgám útját, utána viszont ismét az angyalnak szenteltem a figyelmemet.
- Nem! - vágta rá Lilith. - Én egy bukottat keresek!
- Azt a Földön kell keresnie - vontam vállat. - Nálam olyan portéka sajna nincs.
Tudtam, hogy Miyakot keresi. Hiszen ki mást? Tehrornak elég zűrös menyasszonyt sikerült kiválasztania. Elgondolkodva figyeltem Lilithet, miközben elfogyasztottam a dióbelemet. A kezem újra az otthagyott tálban matatott, mikor megszólalt.
- Nem rabszolgát szeretnék, hanem csak egy nyomot, hogy itt járt-e egy Miyako nevű bukott angyal - mondta óvatosan.
Kínomban elnevettem magamat. A bőröm izzani kezdett, ahogy a gondolataim dühvé hatalmasodtak. Tőlem kért információt, holott a Magasságos állítólag mindent jobban tud, mint én. Mindenben jobb, szebb és tökéletesebb, mint én. Csupán azért, mert ő szarta a kibaszott világot!
Ő volt régen a főnököm, de még sosem láttuk. Soha senki nem látta még. Csak a fiát, Jézust láttuk a Földön mászkálni. Az is elhessegetett magától, mint valami csúszómászót.
Mérgemben egyszerre 4 diót törtem ripityára.
- Kérjen sugallatot az istenétől! A Világosságtól, a jóságos Teremtőtől! Esetleg kérje meg, hogy adjon egy GPS-t, hogy megtalálja! - robbant ki belőlem. Az udvariasság a múlté volt. - Angyal vagy. Isten szeret téged. Biztosan meg is segít!
- Nem segít az ilyenekben! - válaszolt hirtelen. - Magamra vagyok utalva!
- Nem hiszek neked - feleltem a fogamat szívva. - Hiszen ő a legjobb, a legemberségesebb, a leggondoskodóbb, a legfényesebb, a legdicsőbb lény a Mindenségben és nem segít meg pont téged? Egy Végrehajtót, ráadásul az egyik legjobbat? - mutattam rá a nyilvánvaló tényre. - Aztán pont hozzám jössz, mikor te irtod a démonaimat?!
Egy kezet éreztem a vállamon, ami nyugtatóan megszorított. Ryshia illata körbeölelt, ami nyers és mégis hamisítatlanul nőies volt.
- Igen, ennyire elkeseredett vagyok - horkantott megvetően az angyal. - Magához a villásfarkú ördöghöz kellett eljönnöm információért!
Ryshia valahogyan elém került és a két lány nagy csattanással a padlóra került. A démon volt felül és az angyal szárnyait lábával szorította le.
- Hülye vagy?! - nyöszörögte Lilith, én pedig egyből felélénkültem a csajbunyó lehetőségétől.
- Tisztelet - köpte Ryshia az arcába.
- Mit makogsz, te szajha?! - krákogott az angyal, ahogy a démon erősített a szorításon.
Fészkelődni kezdtem, hogy mindent láthassak. Régen láttam már bunyót, de hogy angyal-démon párost is régen láttam már, az biztos. Ráadásul mindketten nők, a kedélyállapotom rohamosan javult.
- Hiányzik belőled a tisztelet, angyal - mondta megvetően Ryshia, méghozzá szikrázó szemekkel, amik ettől olyanok lettek, mintha tűz égett volna bennük. - Nem vagy akkora ász, mint amekkorának hiszed magad. Te sem vagy másabb egy egyszerű szolgálónál.
- Nálad biztosan különb vagyok - horkantott Lilith.
- Nem. Tévedsz - nevetett fel vérszomjasan Ryshia, én pedig kiegyenesedtem erre a hangra. - Isten nem véd meg, szívem. A Pokolban vagy, fehér szárnyakkal, Egyedül. Elhagyatottan és magányra kárhoztatva. A hófehér szárnyad pedig beszürkült már. Meddig akarsz még gőgös lenni? Nemsoká téged is üldözni fognak, ahogy minket. Még pár hét és teljesen bukott leszel... Higgy nekem, már jó párat végignéztem ahhoz, hogy ismerjem az átváltozást - felállt a döbbent lányról és leejtette mellé a markában szorongatott tollakat, amik már tényleg a grafit árnyalatában díszelegtek. - Ne pocskondiázd az uramat. Nemsoká a te urad is lesz, félbukott.
Ryshia visszafordult felém. Én rámosolyogtam, ő pedig meghajolt előttem. Eddig olyan csendes volt, nem is nagyon értettem, hogy miért kedvelték annyira a többiek. Visszahúzódott a sarokba, az árnyékban azonban csillogott a barna szeme. Szerettem ezt a csillogást.
Azonban muszáj volt visszafordítanom a fejemet a sokkos állapotban lévő angyalra, aki felküzdötte magát ülő helyzetbe.
- Ki ő, hogy így beszél?! - hüledezett Lilith.
- Az egyik legjobb katonám - mondtam kertelés nélkül és büszkén. - A Földön a legjobb kémem.
- Hallgatnia kéne, ha vendég van magánál! - erősködött.
- Lilith, drága, a Pokolban vagyunk, nem egy arisztokráciai vacsorán. Az illem nekünk nem sokat mond - vontam vállat. - És nem mindenki a 19. századi Angliából jött, mint te.
- Honnan...? - sápadt le teljesen.
- Lucifer - mutattam magamra a hüvelykujjammal. - Emlékszel? Tudod, a Pokol ura meg minden... Egy halálozási dátum nem fog ki rajtam.
- Átkozott démon! - üvöltötte vöröslő fejjel. - Gúnyt űz belőlem?!
- Ő itt a király, kislány - szólt a Lilith mögött strázsáló őrdémon, aki bevezette. - Megteheti.
- És ti ezt eltűritek?! - pördült körbe széttárt karokkal az angyal.
- Ja, mert vicces fazon - közölte egy szolgálólány vihogva, aki éppen egy gyümölcsöstállal volt elfoglalva a szemközti asztalnál.
- A nép döntött, angyal - vigyorogtam rá gúnyosan. - Kotródj, semmit nem mondok.
- De... - kezdett volna üvöltözni.
- Á-á-á - ingattam a mutatóujjamat, miközben leugrottam a trónról, és odasétáltam a vendégem elé, mezítláb és félmeztelen testtel. - Kérlek, legyél halkabb hanggal. De azért adok egy tippet: ha Miyako után eredsz, a biztos halál vár. Jó pártfogót talált és ő maga is erős. Fogadd meg a tanácsomat: kérd, hogy töröljék el a parancsot, mert itt már Isten sem tehet semmit - suttogtam az egy fejjel alacsonyabb lánynak.
Ő lefehéredett, az ajka pedig remegni kezdett.
- Most pedig huss - intettem elegánsan az ajtó felé. - Tűnés, pici lány, mert még az őrök valami csúnyát csinálhatnak veled - mosolyogtam kajánul. - Ha érted, mire gondolok.
Lilith még jobban összehúzta magát, ráadásul a düh pírját egy sokkal kihívóbb, skarlátvörös árnyalat vette át, miközben kisietett a tanácsteremből. Idegesítően hosszú ideig figyeltem távolodó alakját, pontosan addig, amíg be nem csukódott utána az ajtó.
- Értesítsem Tehrort, hogy vadásznak a menyasszonyára? - hangzott mögülem Ryshia hangja.
- Ugyan, nem ő az első, aki Miyakot akarja - tettem csípőre a kezemet. - És van egy olyan érzésem, hogy nem is ő az utolsó.
- Akkor hát mit tegyünk? - sorolt be mellém a katonalány.
- Semmit - feleltem enyhe megfontolás után.
- Semmit? - hökkent meg. - Hiszen...
- A megállapodásom a Halállal nem tartott tovább, minthogy ágyba vigyem a menyasszonyát és egy kicsit felkészítsem. Se többről, se kevesebbről nem szólt.
- Viszont a jelkép... - csillant meg a lány mindentudó szeme.
- Zafíra - motyogtam összeszorított szájjal.
- Mit mondott, kegyelmes uram?
- A neve Zafíra - mondtam tagoltan.
Bizsergés borított el már a nevétől is. Ez nem volt jó, nagyon nem.
- Szóval Zafírán jár az eszed - nevetett vidáman. - Tudtam, hogy csak ő lehet az. A hüllőlány, aki érinthetetlen.
- Nem hüllő, hanem vipera - csúszott ki a számon.
- A kérdés nem a faja - lapogatta meg a hátamat. - Hanem az, hogy a te viperád fickándozik, ha szóba kerül.
Csikorgattam a fogaimat, mert tudtam, hogy igaza van. Áldottam magamat, hogy ma bő nadrágot húztam magamra, mert tényleg éledezni kezdett.
- Ez kegyetlenség, te is tudod - néztem áthatóan a lányra. - Egyáltalán nem illendő, hogy szóba hozod!
- Lucifer, drága, a Pokolban vagyunk, nem egy arisztokráciai vacsorán. Az illem nekünk nem sokat mond - mosolygott, majd ellépdelt.
Elismerően néztem formás fenekét és csábító csípőjét, ahogy ütemesen ring léptei ütemére. Sokat tanult a démonoktól és jó tanítványnak bizonyult. Rá kellett döbbennem, hogy a főtisztemről semmit sem tudtam. Ryshia csupa meglepetés volt a számomra és ő vette át Zafíra helyét a fejemben. Hiába is, férfiből vagyok. Szerettem volna a lányról letépni a rétegeket, mert sosem tudtam teljesen kiismerni. Már 150 éve szolgált alattam, csendes munkakörben.
Egy démonszajha lánya volt ő, akit a szülők eladtak rabszolgának, hogy egy kis pénzhez jussanak. Azon a napon sétáltam a piacon, mikor őt árverésre bocsátották. Éppen fehércseléd után néztem, így megálltam és megszemléltem az árut. Ő volt lelkileg a legépebb az összes közül és az sem ártott, hogy jól táplált volt. Megvettem, ő pedig egy zokszó nélkül velem jött. Kíváncsi voltam, hogy állja majd a sarat, így betettem abba a munkakörbe, amit minden nő gyűlölt: fegyvertisztítás és mosás a katonákra. Elismerem, még én is megrettentem az oroszlánszagtól, amit a harcosaim árasztottak magukból, főleg edzés vagy csata után.
Eltelt egy hét, majd még kettő és nem jött hozzám panaszra. Pedig a legtöbb cseléd már a harmadik nap után toporzékolni szokott. Így a harmadik héten meglátogattam, méghozzá szúrópróbaszerűen. Akkor értem oda, mikor az egyik legnagyobb démonharcosom rácsapott a békésen takarító lány fenekére. Tisztán emlékszem, egy kétélű kardot tisztított éppen. Az ajtó mögül láttam, ahogy a lány kifejezéstelen arccal tűrte. Azonban a harcosom keze ott maradt és a csípője felé vándorolt. Mondott valamit Ryshia fülébe, a szemeim pedig elkerekedtek. A lány megragadta a hatalmas démon csuklóját és egy elegáns lendítéssel a falhoz vágta. Közben a pengét kitartóan fényezte.
"Mindegy, hogy velem mit csinálnak. Ha a családomat szidják, engem szidnak." Csupán ezt mondta, mikor felelősségre vontam. Ő pedig csak kifejezéstelenül és gonoszan csillogó szemekkel figyelt engem. Őszintén megmondom, rohadt félelmetes volt akkor, ahogy a rongy és a penge még mindig maga előtt tartva, tisztításra álltak.
Különös lány volt, ez biztos. Azonban az akkori főtisztem hívta fel a lányra a figyelmemet.
- Különös aurája van - suttogta a fülembe egy bálon, amit rendeztem. - Mindenki retteg tőle.
És mennyire igaza volt! Ahogy körbejárt a bálteremben, falatokat kínálva, mindenki a rettegés illatát árasztotta magából. Így amikor odaért hozzám, alaposan szemügyre vettem. Elvettem egy kis süteményt és egy biccentéssel megállítottam. Ő engedelmesen rakta le a tálcát, majd várakozóan nézett rám.
- Miért vagy ilyen komor, gyermekem? - kérdeztem tőle.
- Nem értem, miért kéne vidámnak lennem - felelt.
- Pedig remek humorod lenne, erre fogadni mernék - mosolyogtam rá elbűvölően.
- Uram, ha nem óhajt semmit, távozásra kérek engedélyt - nyúlt volna a tálca után, de én elkaptam a karját.
Ujjaimat végighúztam a forradásokon, amik az alkarját borították. Ujjai bőrkeményedésektől voltak duzzadtak, így pedig ez szokatlan volt. Nőnek még soha nem láttam a munkának ilyenféle bélyegét a bőrén.
- Nem adom meg az engedélyt - sziszegtem, ahogy markomba zártam a kis kezét.
Ő csupán lenézett a kezeinkre, engem meg kirázott a hideg.
- Akkor mit kíván tőlem?
- Mondd meg a neved!
- Ryshia vagyok, uram - csúsztatta ki a kezét a markomból.
- Tudsz harcolni, Ryshia?
- Csupán a saját fegyvereimmel - válaszolta legnagyobb meglepetésemre.
- És a fegyvereid miben különböznek a többi fegyvertől?
- A súlyuk és az anyaguk nem azonos - mondta. - Egyedi darabok.
- Kovácsnál csináltattad őket?
- Nem - vont vállat. - Magam készítettem.
A bál után a csendes fehércseléd az én kérésemre megmutatta a tudományát. Egy igen tehetséges, bár egy kissé nyers füstdémont tisztelhettem Ryshia személyében. Beosztottam a katonáim közé, ott pedig egyre magasabb pozíciót töltött be. Végül ő lett a kémmesterem és a főtisztem egy személyben. A modora közben átalakult. Egyre többet mosolygott és viccesen gonoszkodott.
És ahogy néztem utána a folyosón és ő visszanézett, hogy egy félmosolyt küldjön felém, a térdeim váratlanul megremegtek. Ezen tények ellenére semmit sem tudtam róla.
"Semmit sem tud rólam, uram." Ez idéződött a fejembe. Abban a bálban mondta, a fegyverbemutató után.
Ez igaz volt.
Én viszont behatóbban is meg akartam ismerni a főtisztemet.

44. fejezet: Sebezhetőség

"Szívem dobban egyet, majd kettőt,

Lelkem repülni kél, akár egy levél,

A szél fordítja, terelgeti,

Célt is akkor ér, ha az engedi..."

Pihentem. Mikor felébredtem, mindig egy tálca várt az ágyamnál. Rendesen meg volt pakolva finomabbnál finomabb ételekkel, amiknek egyszerűen képtelenség volt ellenállni. Amikor megettem azt a töménytelen mennyiséget, meditáltam. Elmerültem a sötét tengerben, ami mindig megnyugtatott. Ezen a napon azonban még itt sem leltem békére. Hallgattam szívem egyenletes ritmusát, levegővételeim pihekönnyű zaját. Körülöttem néma csend volt. Képzeletemben egy mezőn jártam. Pontosan ott, ahol annyi évvel ezelőtt eltemettek. Néztem magamat, ahogy fekszem a földbe vetett koporsóban. Vonásaim homályosak, nehezen kivehetőek voltak. Körülöttem néma felvételként sírtak a falusiak. Ezúttal láttam őket.
Az angyalok ott köröztek mindenhol. A démonok pedig próbálták megakadályozni, hogy a testemből kiemeljék a fénylő lelkemet. Fehér szárnyak sziluettje látszott lassított felvételben, démonok szarvai csillantak meg, ahogy odadöftek egyik-másik angyalnak. Én csupán a szelet éreztem, amit gerjesztettek. Élettelen testem feletti csatának egy sötét alak vetett véget. Ő közvetlenül mellettem állt, egyenesen a sírgödörben. Fölém hajolt, köpenye félig betakart. Fogalmam sincs, mit tett a testemmel, de egy másodperccel később elhajolt az arcomtól. Mosolyogtam, még ott, betört fejjel is. A démonok visítva távoztak, a sötét alak pedig odaadta éteri testemet az angyaloknak.
Ahogy a kaporsómon csattant a fedél, a látomás véget ért.
- Zafíra, láttad ezt? - motyogtam behunyt szemmel, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam visszahozni a mesebeli mezőt.
Igen. Felidéztél egy sejtbeli emléket. Úgy jelentette ezt ki, mintha ezt magamtól is tudnom kellett volna.
- Egy mit?! - suttogtam.
Sejtbeli emlék. Azokban a pillanatokban állt le az agyad. Erre a pár másodpercre a tudatalattid parancsol. Lekerült az átlátszatlan üveg az érzékeidről, így kívülről tudtad érzékelni a saját testedet és a természetfeletti lényeket. Magyarázta türelmesen a hang a fejemben.
- Felébredt, úrnőm? - hallatszott valahonnan a külvilágból, így kinyitottam a szemeimet.
Egy szobalány nézett fel rám hatalmas szemeivel. Egy gyertya segítségével úgy pásztázta az arcomat, mintha értékes műkincs lennék.
- Te ki vagy? - húztam össze a szemeimet a gyertyafényben.
- A szobalányod, hívj 6-osnak - pukedlizett. - És magát hogyan szólíthatom?
- Miyako vagyok - nyújtottam a kezemet, hogy kezet foghassak vele, de ő megcsókolta a kezemet, mint a régi időkben. - Nyugodtan tegezz.
- Ahogy kívánod, Miyako - hunyta le szégyenlősen a szemét. - Nem leszek itt sokáig. Csak üdvözölni szerettem... vagyis szerettelek volna a birtokon a személyzet nevében.
- Személyzet? - visszhangoztam, ezzel egyszerre Zafíra kiáltott fel a fejemben. Birtok?!
- Igen. Én vagyok a főszobalány - bólintott büszkén. - Hagyom... Azaz hagylak aludni.
- Várj, várj! - marasztaltam. - Nem látom az arcod. Közelebb jönnél?
- Hogyne - rebegte, majd a saját arcához emelte a gyertyát, miközben egyet előrébb lépett.

Hátrahőköltem, ahogy a szellem arcát megláttam a sötétben. Hirtelen lélegzetvételemtől a gyertya lángja kihunyt, így ketten maradtunk a dermesztő sötét ölelésében. Csak most jutott el a tudatomig, hogy az ágy anyagától kezdve az ablakokat fedő függönyökön át a bútorokig minden fekete. De amikor azt mondom, hogy fekete, úgy értem fekete. Minden egyes porszem a legfeketébb árnyalatban játszott. Kivéve egy dolgot. Egy ezüstkeretű tükröt, ami szinte világított.
Összehúztam magamat a fekete selyemlepedőn.
- Valami baj van? - hangzott a szellem hangja.
- Hol van az urad? - ezúttal én dadogtam.
- Az edzőteremben. Éppen gyakorol - válaszolt készségesen. - Állhatok még valamiben a rendelkezésedre?
- Nem, köszönöm - intettem a fejemmel. - Elmehetsz.
- Örvendtem - válaszolta és léptei elhalkultak, ahogy elhagyta a szobát.
Szerintem csak miattam voltak léptei. A szellemek általában nem lépkednek, ugye?
Óvatosan talpra álltam és újból meggyújtottam az elfeledett gyertyát. Kitapogattam az ajtót, majd kiléptem rajta. Fekete, erezett márvány szegélyezte utamat. Ablakok nem voltak, olyan volt, mintha egy kriptából próbáltam volna kiutat találni. Az ütemes csattogásokat a folyosó végén hallottam meg. Ütéshangok és nyögések hatoltak a dobhártyámig, amik az egyik félreeső teremből jöttek.
Bokszolásnak tűnt első hallásra. Viszketett a tenyerem, ahogy arra gondoltam, hogy én is püfölhetnék egy zsákot. Valamiért nagyon üthetnékem volt, így magabiztosan belépkedtem az edzőteremként funkcionáló helyiségbe.
Azonban nem bokszolás folyt ott, hanem valami egészen más. Tehror háttal volt nekem és ugrókötelezett. A csattogás a talpai felől jött, ahogy egyre csak gyorsított a tempón. A kötelet már alig bírtam követni a tekintetemmel. Az izzadság patakokban folyt le a meztelen hátán, ahogy lábai úgy lökték fel minden egyes ugrásnál, akár egy tollpihét. A vádlija úgy ugrált, mintha képlékeny lenne, a szívem pedig erőset dobbant a dolgozó izom látványára.
Ő pedig azonnal abbahagyta a gyakorlatot. Az ugrókötél élettelenül esett a padlóra, ő pedig rám nézett. Szemei azonnal a mellkasomat kezdték fürkészni, mintha meghallotta volna a szívdobbanásomat. Utólag kiderült, hogy tényleg meghallotta. Ugyanis mielőtt akárcsak megmozdulhattam volna, a falhoz szorított.
Teste az enyémhez préselődött, a szívem pedig majd kiugrott a helyéből. Ő pedig csak állt és fogta a csuklómat.
- A szíved úgy ver, akár egy rémült kismadáré - mondta, fénylő szemét rajtam tartva.
- Gyors vagy - pihegtem. - Erős. Határozott... - fogalmam sincs, miért kezdtem el sorolni.
- Neked is ilyennek kellene lenned - suttogta. - Te is halhatatlan vagy.
- Én halhatatlan vagyok. Te viszont ősi - krákogtam.
Ő elmosolyodott és egy utolsó fújtatásra emlékeztető hang kíséretében elengedett.
- Jól látod - nevetgélt. - Legalább az ítélőképességed a helyén van!
Én csak pihegtem és meredten bámultam. Csuklóján egy karperecszerű tetoválás díszelgett, ami mintha élt volna. De kirázva engem a révületből, Tehror eszembe juttatta, hogy miért is jöttem ide.
- Egyébként miért is kerestél? - köhögött, de csak figyelemfelkeltés céljából.
- Csupán edzeni szeretnék - vontam vállat szégyenlősen.
- A sebeddel nem szabad - ingatta a fejét rosszallóan. - Még felszakad és bevérzik. Hacsak...
- Hacsak?
- Hacsak nem gyógytornára gondolsz, mert akkor lehet róla szó - mosolygott idegesítően.
- Gyógytorna?! - háborodtam fel. - És mégis kivel? Az egyik szellemszobalányoddal?
- 6-osra gondolsz? - forgatta a szemét. - Ő hasonlít legjobban emberre a személyzetemből. Azért küldtem őt, hogy ne rémülj halálra, amint felébredtél!
- Ez most szóvicc akart lenni? - néztem rá összehúzott szemekkel. - Figyelj, nekem edzenem kell, hogy a hátizmaim elbírják az új szárnyaimat. Ha nem tartom őket jó állapotban, nem leszek képes repülni.
- Nem fokozatosan fog kinőni?
- Dehogynem. De a legkisebb szárny is minimum 55 kg, ami ha megnézed, elég nagy súly!
- És amikor olyan kis pihe-puha? - mutatta a kezeivel, hogy milyen pici és puha szárnyakra gondolt.
- Az is csont és izom. És az is nyom vagy 20 kg-ot. A hátizmaim pedig már lustulnak el!
- Mert nem edzettél - találgatott iróniával teli hangon Tehror.
- Pontosan! - csaptam össze a két kezemet. - Szóval, melyik súlyt használhatom?
Lustán körbenézett az edzőkomplexumban, ami az ő szájíze szerint volt berendezve. Széttárta a kezeit és egy pillanatra elvarázsolt éteri szépsége. Hirtelen megértettem az öngyilkos tinilányokat. Én is szívesen felvágtam volna az ereimet, ha egy ilyen pasi csókját kaptam volna meg cserébe. Elfintorodtam a gondolatra, azonban el kellett ismernem, hogy igaz. Jól van, lehet hogy két pillanatra is elvarázsolt. Egészen addig, amíg tökéletesen zengő hangján meg nem szólalt maga a sötét csábítás.
- Semelyiket - törölte bele férfias kezeit a nadrágjába. - Engem kell használnod.
- Hogy mi van? - pislogtam kábultan.
- Használj engem - dorombolt, aminek a következtében mintha azt is hozzáhallottam volna, hogy vágyaid kielégítésére.
Köhögnöm kellett, hogy leplezzem a mellkasomon kialakuló pirulást.
- Hidd el, nekem bármi jó... - kezdtem védekezni.
- Akkor megkapod a legjobbat! - mutatott magára. - Hidd el, egy bokszzsáknál jobb harcpartner vagyok.
- Harcoljak... ellened? - mutattam rá bizonytalanul.
- Vagy hagyd ki az edzést. Nekem mindegy - vont vállat hanyagul, de mosolygott.
- Na abból nem eszel - helyezkedtem támadó állásba. - Gyere, szépfiú!
Elkezdett ugrálni, akár egy bokszoló, az ökleit pedig az arca elé tartotta, védekező állásban. Leutánoztam a tartását.
- Első lecke: ha utánozol számodra egy idegen támadóállást, csak pofára esés lehet a vége - mondta és előrelendült.
És szó szerint igaza volt. Ugyanis egyből leterített, arccal a padló felé. A hátamra nem nehezedett rá, mivel két kezével megtámaszkodott a fejem mellett. Azonban a többi testrésze... Keskeny csípője és annak minden tartozéka a fenekemhez feszült. Egy állati morgás tört fel a torkából és mozgolódni kezdett. Éreztem, hogy megpróbált felállni rólam, de nem nagyon sikerült neki. Combjai satuként feszültek, viszont abban a szerencsétlen helyzetben voltunk, hogy az ő lábai az enyémek között voltak.
- Ne... mozdulj! - sziszegte a fogai között.
És ezt a pillanatot választotta a derekam arra, hogy begörcsöljön. Így egy leheletnyit emeltem rajta, Tehror csípője pedig önkéntelenül is összeütközött a fenekemmel, párzó mozdulatot imitálva. Éreztem, hogy a gatyája sátornak is elmenne, ettől pedig felizgultam. Hatalmat éreztem, mámorító energialöketet, ami többet követelt. A testem középpontja felforrósodott és tudtam, hogy ezt a felettem támaszkodó férfi is tudta.
- Menekülj, asszony! - lihegett a fülembe.
Egy erős légáramlatot éreztem és ezt kihasználva kikúsztam a test alól. Nem tudtam, hogy mi elől kéne menekülnöm, de a hangja megijesztett. Elsprinteltem a kétszárnyú ajtóig, ami az edzőterem főbejárata volt. Visszanéztem a vállam felett és néztem, ahogy Tehror a földön feküdt. Nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot, de felemelte a fejét a padlóról és én hátrahőköltem. Egy vadállat szemei néztek vissza rám. A teste hullámzott a mély levegővételektől, amikkel próbálta kontrollálni magát. Meztelen felsőteste kezdett változni, a bőre megnyúlt, izmai kidagadtak. Ennek ellenére mégis gyengének tűnt. Azonban hiba volt ezt gondolnom.
Ugyanis kihasználva a pillanatnyi időt, amikor mozdulatlan voltam, utánam vetette magát. Ösztönlényként követte minden lépésemet, ahogy egy ragadozó a prédáját. Ősi mozdulatok ébredtek bennem, amik sejtbeli emlékekkel vegyültek. Még sosem voltam ilyen helyzetben, a testem azonban tudta, hogy mit kell tennie. Így határozottan megálltam a figyelmesen vizslató, önjelölt férjem tekintete előtt. Ő utánam kapott, de én elléptem egy-két lépést.
Ezt játszottuk egy darabig, ő viszont már kezdte unni.
- Mondtam, hogy menekülj - felkúszott arcára az a bizonyos mosoly, amit annyira szerettem benne. Kicsit gunyoros, kicsit vidám, de legfőképpen szexi. - Ezért meg kell büntesselek, angyalkám!
- Talán, ha elkapsz - incselkedtem vele, a szám szinte önmagától járt.
- Adok egérutat - feszült meg a teste az izgalmas hajsza gondolatára. - Sokáig akarom húzni és azt szeretném, ha készen állnál.
- Nem fogsz elkapni, nagyfiú - ingattam a fejemet, de az ajtó felé közelítettem.
- Azt még meglátjuk, kislány - nyalta meg incselkedően a száját, majd futópózba helyezkedett. - Három...
- Te még számolsz is?! - kérdeztem felháborodottan.
- Kettő...
Én pedig már ott sem voltam. Futásnak eredtem, de nevetése utánam úszott az enyhén állott levegőben. Legalább három folyosókereszteződésen átszaladtam, mire üvöltését hallottam. Elindult, a szívverésem pedig nem akart lecsillapodni. Adrenalin túltengésem is lehetett volna a mennyiségtől, ami a vérembe került. Én pedig egy pillanatra megálltam és felnéztem a kupolára, ami elterpeszkedett felettem. Vagyis inkább az azt keresztülszelő tartógerendákra figyeltem fel.
Másnak nem is volt nevezhető az az ördögi mosoly, ami végigterült az arcomon.

"Tehror szemszöge"
Mit képzel ez a nő?! Hova futott és miért nem menekült el előlem, amikor mondtam?! Csupán egy pillanatra ébredt fel bennem a szörny, akit a szép külső alá temettem oly sok évvel ezelőtt. Szerencsére még időben vissza tudtam zárni a börtönébe, mielőtt teljesen rávetem magam Miyakora és primitíven, ott, az edzőterem padlóján teszem magamévá.
Találd meg, büntesd meg, hajtsd be a jussod! 
Ezek a szavak dörömböltek a véremben, ahogy leendő menyasszonyom után eredtem. Teljességgel állati ösztönök uralták az elmémet, így csapot-papot otthagyva futottam utána. Mintha fekete haját láttam volna lebbenni itt-ott, de csak haladtam tovább. Képzelődtem, ahogy mindig, ha rá gondoltam.
- Arra futott - mutatott az egyik irányba egy szobalány, aki hatalmas ruhahalmot vitt éppen.
- Köszönöm - nyögtem oda neki és már futottam is a megfelelő irányba.
Egyenesen a házam előterébe értem. Hatalmas kupola fedte ezt a szobát, amit egy halhatatlan kézműves készített külön nekem. Azonban most pillantásra sem méltattam. Forgolódtam jobbra-balra, akár egy félnótás. Mi tagadás, úgy is éreztem magamat. Majdnem elnevettem magamat a bizarr helyzeten: úgy tűnt, én vagyok a vadász, Miyako pedig az igen ravasz préda.
- Ha egyszer elkaplak, felfallak - morogtam magam elé.
Lelki szemeim előtt kéretlenül is megjelent a kép, hogy én vagyok kedvesem takarója, ő pedig alattam nyög. Én pedig határtalan örömöt okozok neki azzal, hogy úgy bánok vele, akár egy királynővel. Az én királynőmmel.
Meghallottam egy messzi dobbanást, majd még egyet és még egyet. Felettem volt a forrása, én pedig elmosolyodtam. Mindig hallani fogom a szívverését. Ezúttal nem olyan volt a ritmusa, mikor velem nézett farkasszemet. Most bosszantóan nyugodt, kiegyensúlyozott, már-már pimasz dobbanások voltak ezek. Leguggoltam és lendületet véve felugrottam a fejem felett lévő gerendára. Két kézzel megkapaszkodtam, majd Miyako meglepődött sikkantását hallottam.
- Hogyan...? - hebegett.
- A szíved, drága - vigyorogtam bele hófehér íriszébe. - Élőn ver, akárcsak egy embernek.
Egymással szemben ültünk a gerendán. Mégis, mintha semmi furcsa nem lenne ebben a helyzetben. A tekintete fagyos volt, akár a jég. Mégis mosolygott, mert tudta, hogyha akarom, úgyis legyőzhetem ezt a hideget.
- És milyen a pulzusom, nagy úr? - kérdezte gúnyos hangon.
- Egészséges - felkúszott az én arcomra is egy kisebb mosoly. - De meg kell torolnom, amit tettél...
- Mit tettem én? - mutatott magára csodálkozva.
- Játszottál velem - fejeztem ki rosszallásomat. - Ez így nem lesz jó!
- Akkor hogy lenne a jó? - hajolt hozzám közelebb.
- A büntetésed minden nap egy csók - mutattam fel a mutatóujjamat.
- Bárkinek adhatom? - mosolygott imádnivalóan, a szavai hatására azonban belém mart a tömény féltékenység.
- Ezzel ne viccelődj - komorultam el, mert arra gondoltam, milyen lenne az, ha Miyako egy másik férfi karjaiban töltené az éjszakáit.
Ujjaim alatt a fa szilánkosra tört.
Csak a pecsét miatt vagyok féltékeny, legalábbis így nyugtattam magamat. Nem lehet ő a gyenge pontom! A csuklómon lévő mintával választottam magamnak feleséget, így a tetoválás a záloga annak, hogy jó társat választottam.
Azonban mellékhatásokról még nem hallottam.
Féltékenység?
Biztosan oda sorolható!
De ahogy azokba a kifejező szemekbe és nedvesen csillogó ajkakra esett pillantásom, tudtam, hogy elvesztem a lelkem. Ami soha nem is volt az enyém.
Ha lett volna lelkem, eladtam volna ezért a lányért.

43. fejezet: Lehetőség

Nos, szólok hozzátok pár szót. A megjegyzéseknek ismét híja van, újra csak a törzshozzászóló, Nicole segíti a munkámat. Hova lettetek? Ne etessetek azzal, hogy sok a suliban az anyag, mert nem veszem be. Ha én, iskolaváltás ellenére, az új környezet ellenére hozom nektek becsületesen a részeket (jobb később, mint soha), akkor elvárom tőletek, hogy írjatok valamit. Tudjátok, milyen rossz látni azt nap mint nap, hogy senkit nem érdekel a történet? Ennyire lusták vagytok írni egy-két sort?
Gondolkozzatok el ezen és lent, a megjegyzés szekcióban várom ezzel kapcsolatban a véleményeteket. Pedig már gondolkoztam azon is, hogy elkezdek videózni... Viszont nem tudom, hogy hogyan lenne működőképes, ha még itt, "intim" keretek között sem tudtok hozzászólni.
Ettől függetlenül mosolyogva hoztam nektek a következő részt, jó szórakozást!

"Kitárnád szárnyad az ég felé,
De nincsen kapaszkodó
Bizalmad kell vetned belé,
Ki oly bizakodó"

"Tehror szemszöge" 
Két hét. Ennyi időbe telt, míg megéreztem Miyakot a területemen. Újra rohamosan nőtt az ereje, így nem volt nehéz észrevenni. Erre az érzésre pedig még rásegít eléggé feltűnő barátnőjére az oldalán, aki minden emberre rásziszegett, aki elhaladt mellettük. Nem hibáztattam, én is ezt tettem volna. Los Angeles még nem készült fel két ilyen személyre, mint Miyako és Zafíra. Sugárzott belőlük az a titokzatosság és tudás, ami befészkeli magát a férfiak fejébe és nem megy ki onnan többé. Amikor valaki utánuk fütyült, legszívesebben a pokol tornácára repítettem volna a lelkét, abban a minutumban.
- Miért nem mész egyszerűen oda? - kérdezte tőlem Krin, ahogy az egyik épület tetejéről figyeltük a párost.
Az arkangyal kitárt szárnyakkal, büszke tartással állt mellettem. Tetoválásai világítottak hófehér arcbőrén, amik az én rendem tevékenységét hirdették. Én azonban csak a páromat néztem. Kíváncsi kislányként nyújtogatta a nyakát, favágó gúnyája durván elütött a többi ember ruhájától. Mindent megnézett és mindennek megadta a kellő figyelmet.
- Elszaladna tőlem - fordultam beosztottam felé. - Ezért kell ez a sunyi megoldás.
- Ez már a zaklatás kategóriába csúszik - halvány mosoly derengett fel az arcán, ami amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment.
- Ha kell, örökké zaklatom - vontam vállat, mintha mit sem számítana.
Pedig számított. Sokat. Minél hamarabb el akartam kezdeni a közös életünket. Mindenféle zűr és bonyodalom nélkül. Anélkül, hogy elmenekülne előlem.
- Ez csak rajtad áll, mester - hajolt meg kecsesen, majd felröppent.
Pár pillanat múlva elnyelte őt a felhős ég. Én pedig visszafordítottam tekintetem a lányra. Ha a közelébe szeretnék jutni, Zafírán kell először túljutnom. Ez pedig elég ütős védelmi rendszer. Zafíra fejlett érzékszervekkel és különösen nagy ellenségességgel (főleg velem szemben) van felszerelve ahhoz, hogy ne jussak egykönnyen úrnője közelébe.
A szárnyatlan angyalom arca egyszerre volt közömbösség és merő fájdalom. Legszívesebben azonnal lemészároltam volna azokat a nyamvadt tündéreket, akik ezt tették vele. De sajna nem tudok a közelükbe jutni. Legalábbis még.
Az ilyen tündérek minden évtizedben egyszer leeresztik a védőpajzsukat egy egész órára. Eddig nem foglalkoztam velük, de majd most megkapják tőlem a kellő figyelmet. Úgy éreztem magam, mint akkor, Egyiptomban. Amikor elvittem az elsőszülött gyermekeket. Igazából az nem isteni közbeavatkozás volt, hanem valaki csupán megjátszani akarta a jóságos teremtőt. A méreg az ivóvízkészletben pedig elég eredeti megoldás volt. A vicces az, hogy az a bizonyos ember a saját csapdájába esett bele.
Az emberi önzőség határtalan. Ahogy az emberi ostobaság is. Az évszázadok alatt elég sokszor láttam már ennek a példáját. Ragyogó szemeimet a felettem elterülő felhőkre szegeztem. A felhők mögött úszó narancssárga árnyalatok naplementéről árulkodtak. Tudtam, hogy este kell őket meglepnem, hogy egyáltalán esélyem legyen ellenük.
Akkor kellett lecsapnom, amikor megszálltak éjszakára egy sikátorban. Elborzadtam, ahogy megláttam a kedvesem arcát, miközben egy kupac szemét tetején feküdt. Zafíra a karján volt, kígyójának szeme csukva. Most kellett lépnem, hiszen olyan kevés volt az idő. Miyako mintha... aludt volna. Varázslatot érzékeltem rajta. Egy tündér megajándékozta az álommal. Ezért viszont hálás lehetek annak a hártyás szárnyú boszorkánynak.
Karjaimba vettem a békés lányt, akin éreztem, hogy jócskán lefogyott. Súlya alig volt érzékelhető, így gyorsan tudtam vele haladni. Azonban az utcán így nem mehettem végig vele. Hosszú idő után újra ki kellett bontanom a szárnyaimat. Levetettem talpig érő kabátomat és kibújtattam a legocsmányabb szárnyat, amit valaha teremtett az ég. Csontokból és gusztustalan, nyálkás bőrből állt. Viszont szállítási célra tökéletesen megfelelt.
- Nemsoká biztonságban leszel - motyogtam a lány nyakába, ahogy fogást váltottam rajta, miközben egy épület legszélén megálltam, kitárt szárnyakkal. - Ígérem.
Aztán ugrottam.

"Miyako szemszöge"
Meleg volt és puha. Hason feküdtem, a bőröm pedig az eddigi legfinomabb anyaggal érintkezett, amit valaha éreztem. Csukott szemmel felsóhajtottam a gyönyörtől, amit az érintkezés okozott. Ennek hatására mellkasom kitágult, a hátizmom pedig megfeszült. Ez már nem volt annyira jó érzés.
- Zafíra... - szólítottam a jelképemet remegő hangon. - ZAFÍRA!
Nem tudom felvenni az emberi alakomat! Valami blokkol. Miyako, mi a fasz van odakint?! Hol vagyunk?!
- Miyako, nyugodj meg - hangzott egy mély, bársonyos hang a hátam mögül.
Egy nedves és puha anyag ért hozzá a hátamon lévő sebhez, ami tompította a fájdalmat. Szelíden, már-már szeretetteljesen körbetörölgette a csúnya hegeket. A szemeim könnybe lábadtak a hirtelen ingerektől.
- Ki vagy te? - suttogtam magam elé.
- Bánt, hogy nem ismered a hangomat - simult egy kéz a vállamra, majd lassan és óvatosan átfordított a hátamra.
Először összerándultam, de utána már kényelmesnek volt mondható. Inkább a rólam gondoskodó személy kiléte keltette bennem a borzongást. Maga a Halál mosolygott rám, ami olyan szelíd kifejezést adott markáns, már-már ősi arcéleinek, hogy mosolyognom kellett tőle. Most más volt az arcberendezése. Hogy is mondjam... halhatatlanabb volt. A szemei azonban elárulták őt, na meg az illata. Úgy tűnt, a frizurája hosszabb lett és a haja pedig még feketébb. Tépett tincsei az álláig értek, és éppen olyan volt, mintha éppen az ágyból kelt volna ki. Lehetett volna kifinomult üzletember, de akár huligán is. Igen, emlékszem, régen nekem azt mondogatták, hogy ilyen haja csak a huligánoknak, tolvajoknak és gyilkosoknak van. Állítólag a bűnözők mindig szép emberek, hogy az áldozatok ne féljenek tőlük. Én mindig is dögösnek találtam ezt a frizurát, de most láttam csak igazán, hogy milyen igazuk volt az öregeknek. Pólója látni engedte felsőtestének körvonalait, ami még mindig szoborszerű szépségről árulkodott.
Csak még szebb lett, mióta utoljára láttam.
- Talán az a baj, hogy eddig csak a fejemben kommunikáltál velem - húztam el a számat gúnyosan.
- Akkor ezentúl mindig beszélni fogok hozzád, nehogy elfelejts - simogatta meg a karomat, de én elrántottam és próbáltam felülni.
- Hol vagyok? - próbáltam végre a problémámra koncentrálni Tehror felsőteste helyett.
Segített nekem felülni, mielőtt válaszolt volna. Meleg lehelete perzselte a bőrömet, ahogy a karjaiba vett, hogy kényelmesen helyezkedhessem. Belebizseregtem, ahogy nagy dózisban kaptam a vad szél illatából, ami hűséges árnyékként követte mindenhova.
- Nálam - hangzott az egyszavas felelet a nyakamba, ahogy visszatett az ágyra, most már számomra kényelmes pózban.
- És az pontosan hol van? - remegett a hangom.
Szemei az enyémbe mélyedtek. Tekintetében jóformán csak a ragyogás kapott helyett, ami árasztotta magából a felsőbbrendűség érzését. Pupillája összeszűkült, ahogy a koncentrációja az ökölbe szorított kezemre vándorolt, ami ráadásul reszketett.
- Miért félsz tőlem? - váltott bizalmas hangnemre, ahogy ujjaival lágyan kibontotta az öklömet. - Téged soha nem bántanálak.
- Pedig már megtetted, hát nem emlékszel? - emlékeztettem az egy évszázaddal ezelőtt történekre.
- Sajnálom, hogy örök életet ajándékoztam neked - mondta pimasz hangnemben az arcomba. - Sajnálom, hogy megtapasztalhattad azt, amiről minden halandó csak álmodik. Én csak jót akartam neked. A lelkednek...
- Sosem lehetett családom, mint egy korombeli, normális lánynak - vágtam közbe, ő pedig elhallgatott. - Mindig nagy családot akartam 3-4 gyerekkel és szerető férjjel. És mit kaptam? - nevetnem kellett kínomban, ahogy Tehrorra mutattam. - Meddő méhet, egy önjelölt férjet és az örökkévalóságot, hogy valamit kezdjek a lócitrommal, amit a sorstól kaptam. Én csak egy egyszerű parasztlány szerettem volna maradni. Negyven-ötven évig élni, aztán békében meghalni, hogy tudjam: van valami a világon, amit hátrahagytam. De neked ebbe is bele kellett szólnod!
Tudtam, hogy önző voltam. Szkeptikus. Utólag belátom, hogy igaza volt. Mindenben. Ő viszont csak mosolygott akkor is, mintha éppen nem őt gyanúsítottam volna meg az életem tönkretételével.
- Igen, bele kellett - ingatta a fejét hitetlenkedve. - Mert a sors nem ezt az egyszerű életet szánta neked. A lelked megszólított, szépségem. Én pedig csak feleltem a hívásra.
- Miféle hívásról hablatyolsz itt?! - fortyantam fel.
Tehror közelebb hajolt, ami már a magánszférámon jócskán belül esett. A jelenléte körbeölelt, akár egy fojtogató takaró. Én pedig el akartam merülni ebben az érzésben. Magamat is megdöbbentettem ezzel a cérnavékony gondolatszállal.
- Tudtam, hogy különleges vagy - felelt. - Az életerőd irigylésre méltó. A lelked úgy ragyogott, akár egy jelzőfény az éjszakában. Magamnak akartalak...
- Mert a te lelked sötét - fejeztem be helyette.
Ő kelletlenül bólintott. Az arca pedig egy merő érzelemmassza volt. Ő is világos akart lenni. Ragyogni akart, méghozzá hangtalanul könyörgött nekem, hogy segítsek neki.
- Alkut ajánlok, drága - húzódott hátrébb. Mielőtt tiltakozhattam volna a becenév ellen, már folytatta is a mondandóját. - Segítek neked felépülni. Itt maradhatsz nálam, amíg a szárnyaid újra kinőnek, utána újra megtanítalak repülni.
Ez kihagyhatatlan lehetőség, ezt ő is tudta. Ez az ajánlat idő-és energiaigényes. Gyanakodva húztam össze a szemeimet. A Halál védelme alatt nem vagyok célpont. A démonok, tündérek, még a boszorkánymesterek is békén hagynak, ha megfelelő pártfogóm van. Erre pedig keresve sem lehetne jobb személyt találni. A rám eső rész biztosan hatalmas összeg, ilyen szívesség ellenében.
- És mit kérsz cserébe? - döntöttem oldalt a fejemet.
- Taníts meg szeretni - hangzott a furcsa felelet.
- Szeretni? - értetlenkedtem.
- Igen - simította meg lágyan az arcomat. - Nyugodtan mondhatsz nemet. Elengedlek és soha többé nem látsz.
- Ha levadásznak, hamarabb találkozunk, mint hinnéd - tátogtam felé.
- Akkor maradj és nem kell félned - kunkorodott felfelé a szája sarka. - Még tőlem sem. Nem érek hozzád egy ujjal sem, csak ha te kéred.
- Milyen magabiztos valaki - ütöttem a karjába.
- Jól van, Miyako, hagylak pihenni - mosolyodott el óvatosan.
Felállt az ágyról, a szemeim pedig akaratlanul is a fenekére siklottak. Ahogy számítottam rá, kőkemény és formás volt a jól szabott farmer alatt. Zavartan megráztam a fejemet, mert nem szoktam ilyen perverz fantáziákat kergetni. Tehror öblös nevetése hangzott a szobán túlról.
Belemászott a fejedbe ez a kis manipulatív dög! Dohogott Zafíra a fejemben, mint egy hisztis kislány. Azt viszont el kell ismerni, hogy tényleg jó tompora van. Legszívesebben belemarkolnék, hogy megnézzem, tényleg olyan kemény-e, mint amilyennek látszik! Zafíra a előbb még gyűlölted! Tudom, de egy ilyen formás férfit nem lehet sokáig gyűlölni!
Én is pont ezt gondoltam.