70. fejezet: Mi ez az egész?

"Eközben egy másik időben..."
- Csaltál! Nem ebben egyeztünk meg! - a nő hangja előbb elért hozzá, mint a magassarkújának dühös csattogása.
Gaela szokásos sötét köpenyében és kivágott felsőjében úgy nézett ki, mint valami felsőbbrendű főnökasszony, akit mindenki sárkánynak gondol a munkahelyén, de senki nem meri ezt neki megmondani. Most illett is rá a sárkány jelző, ugyanis majdhogynem tüzet okádott, ahogy beviharzott Tehror dolgozószobájába. A fekete férfialak úgy pillantott fel, hogy még a legerősebb idegzetűek is sírva rohantak volna el. Azonban a jelen lévők mindig kivételt képeznek, ugyebár...
- Ez nem fair! - hisztizett óvodás gyermek módjára a titán, aki a legerősebb erőt birtokolta a mindenségben, méghozzá azt, hogy az ellentéteket összevonzza, ezáltal pedig kiegészíthetik egymást.
- Mire gondolsz, néném? - csikorgatta a fogait Tehror, ahogy egy újabb halotti jegyzőkönyvet csapott fel.
Nem dolgozott már napok óta, a földön viszont sorban haltak meg a porhüvelyek, akik az ő gondatlanságának köszönhetően valahol élet és halál között lebegtek. A zűrzavart helyre kellett hozni, így öccse erőszakkal távolította el az alvó Miyako mellől. Minden egyes tollvonással egy újabb lélek jutott Luciferhez, illetve Jahvéhez, a munka pedig egyre apadt. A Halál mindig is utálta a papírmunkát, így egy egész nap alatt akart bepótolni több napos elmaradást. Bezzeg a testvéreinek nincsen szüksége pontos dokumentációra, hiszen aki egyszer bekerült hozzájuk, az onnan nem mozdul többé. Azonban a Halál kastélya inkább egy átjáróházra hasonlított, mintsem dimenzióra. Tehrort mindig is érdekelte, hogy legidősebb testvére érdeklődött-e valamilyen szinten az emberi faj iránt. Azon túl, hogy egyetlen fiát kivégezték, a népét megvetés tárgyává teszik az egész világon és viccet csinálnak belőlük, az élőhelyüket robbanásszerűen építik lefelé, ráadásul a parancsait szemberöhögik... A Halál lassan ismét kezdett beleesni abba az érzelmi tusába, amibe mindig belekeveredett, akárhányszor Jahvéra gondolt. Szánta a bátyját, mert őt terhelte közölük a legnagyobb felelősség. Neki kellett lennie a fénynek a sötétségben, amit még a titánok teremtettek.
Lucifer munkája könnyű volt. Az embereket csupán valódi önző természetükbe kellett hoznia újra. Azonban Jahve azért küzdött, hogy az emberek ne pusztuljanak el, ha eljön az idő. Mégpedig Moira szerint hamarosan el kell küldenie a földre négy legkisebb gyermekét. Ők a végzet négy lovasa, szóval Tehror már előre fáradtan sóhajtott. A húgai négyesikrek és olyan mészárlást fognak rendezni, hogy ez az elmaradott napi elhalálozott lélekszámok csupán a tizedszázalékát fogja alkotni az Ítélet Napjának.
- Sok lesz a papírmunka... - morogta Tehror, ahogy elmerült a gondolataiban.
- Figyelsz te rám egyáltalán?! - visította a banya, akiről szinte meg is feledkezett.
- Nem - vetett vérfagyasztó pillantást a nagynénjére. - Miért is figyelnék? Amikor a legutóbb neked szenteltem minden figyelmem, egy illúzióba száműzted a menyasszonyomat, megingattad a hitét bennem, kegyetlennek tüntetted fel az apját, akit mindennél jobban szeretett, hamis emlékeket adtál neki, hogy az egész szemlélete meginoghasson... - kezdte sorolni, de a nagynénje pofátlanul ásított egyet.
Tehror összeszorította az állkapcsát, a fogait csikorgatta.
- Ez engem a legkevésbé sem érdekel, halálocska - legyintett tiszteletlenül.
A férfi állkapcsán elkezdett rángani egy kis izom, ami jelezte, hogy ideges. Méghozzá nagyon.
- Emlékszel, hogy bárkit a föld alá tudok küldeni? Akár halhatatlan, akár nem? - tette fel a költői kérdést.
- Fenyegetni akarsz? - emelte meg elegánsan az egyik szemöldökét Gaela. - Nem fog működni rajtam a kis hókuszpókuszod, aranyom. Titán vagyok, nem holmi kóboristen.
Tehror felemelkedett a székéből, hogy nagynénje fölé tornyosulhasson a testméreteinek köszönhetően. Kilépett az íróasztal mögül, hogy elé állhasson. Ráérősen nekitámasztotta a csípőjét az asztallapnak, ahogy merőn bámulta a titánt.
- Miért is vagy a házamban? - kezdtem halkan. - Nincsen egy szentélyed, ahova mehetnél?
- De hisz... - kapkodott levegő után a több millió éves titán, ahogy megvilágosodott előtte a célozgatás értelme.
- Takarodj. Beszennyezted az otthonom - vicsorgott Tehror. - Nem elég, hogy meghívás nélkül vagy itt, még a menyasszonyom ellen is merényletet követtél el, szenvedést hozva az egész házam népére.
- Ez azért túlzás - húzta ki magát fejedelmien. - Nem hiszem, hogy annyian hiányolnák azt a botcsinálta bukottat.
- Láttad már Shaikint? - kezdte megemelni a hangját. - Ismét kísérteni kezdett a házban.
- A konyhaszellemre gondolsz? - fintorgott egyet a némber. - Kísértet, az a dolga, hogy kísértsen.
- Mióta Miyako nincsen itt, keservesen zokog minden este - mondta hidegen a férfi. - Shaikin erős, de a menyasszonyom sokat jelent neki.
- És akkor mi van, ha egy pici szellemecske hiányolja? - vont vállat.
Mielőtt riposztolhatott volna akármit is a férfi, döngő léptek szakították meg a viszonylagos csendet. Akár egy elefántcsorda is közeledhetett volna, az sem csapott volna nagyobb zajt. És valahogy sejtette, hogy annak nagyobb düh lakozott a szívében, mint a fent említett csordának. Az ajtó szilánkosra tört a belé csapódó lábtól, amihez egy tűsarkú csizma tartozott. Az összetört fadarab pedig, ami megmaradt az ajtóból, még az is kirepült a keretből. A láb tulajdonosa egy vörös hajú nő, akinek arca Miyakoé volt, ahogy a düh eltorzította egész valóját. A bukott angyal kitárta a szárnyait, a  vastag falba lyukakat vájva. Tollai acél és vas, angyalpora gyémánt, amik dühösen szikráztak a fényben.
Tehror emlékezett Miyako anyjára. Ösztönösen összeszorította a lábait, ahogy meglátta a kezében a 8 ujjnyi pengét.
Igen, annak idején csak a férfi nadrágjának anyaga választotta el attól, hogy teljes kiherélést végezzen a Halálon. Most is a hatalmas sarló szinte vibrált a dühös nő kezében.
- Itt van a lányom - nem kérdezte, kijelentette.
- Így van - mondta Tehror egy nagy nyelés közepette.
A vörös hajú nő pupillája kitágult, ahogy a titánra tévedt a tekintete. Marokra fogta a sarlót és csuklóból a másik nő mellkasába vájta. A Halál eltátotta a száját, olyan menő volt ez a mozdulat. Gaela a földre esett a sokktól, a vörös hajú nő pedig fogott egy széket és szuszogva lehuppant a székre. Nem nézett ki túl jól. Az arcában kevés volt a szín, illetve a végtagjai alig észrevehetően remegtek. Viszont ahogy a nő keze óvón megsimogatta saját gömbölyödő hasát, Tehror mindent megértett.
- Nem kéne ilyen állapotban megerőltetnie magát - mondta a férfi óvatosan.
- Egy démon és egy felsőbbrendű bukott gyermeke lesz. Hidd el, ennyi nem árt meg neki! - lapogatta meg a saját hasát, ahogy újból összeszedte minden erejét és felállt. - Rég nem jártam már itt. Erre azért kell újból idejönnöm, mert hallottam, hogy egy beteg humorú titán illúzióba kergette a lányomat - ekkor szúrósan nézett a vérző, földön fekvő nőre. Már kezdett gyógyulni, de a terhes anya a csizmájának az acélsarkát izomból belevágta a gerincébe a titánnak.
Még Tehror is felszisszent az együttérzéstől. De ez csak egy pillanatig tartott.
- Értem, gondolom zaklatott... - nevetgélt zavartan a Halál.
- Ez a ribanc az, igaz? - megcsavarta a csizmáját, Gaela pedig felkiáltott a fájdalomtól. - Te csináltál Csipkerózsikát a lányomból?!
- Szedd már ki ezt a kibaszott szentelt tüskét a hátamból, te dagadt tehén!
- Diana vagyok és pofád lapos, Vágy titánja - ordította Miyako anyja. - Miattad vagyok ilyen helyzetben! Ha Isaiah nem említi, hogy itt vagy, meg sem találtalak volna!
Gaela dühösen felpillantott, Diana pedig dühödten lüktető érrel a halántékán viszonozta a pillantást. A Halál magában morfondírozva és hátradőlve nézte a műsort. Azonban ahogy elhangzott Isaiah neve, nem maradhatott tétlen.
- Ismered Isaiaht? - meresztett nagy szemeket a férfi.
- Igen - morogta a bukott, ahogy megpróbálta lenn tartani a titánt. - Nagyon jól ért az utamban lévők eltüntetéséhez. Néhányszor felfogadtam.
Ismét taposott egyet a titán gerincére, mire egy újabb adag vér fröccsent szét. Közben a férfi arra gondolt, hogy valószínűleg nem lenne jó rosszban lenni a jövendőbeli anyósával.
- Nem tudnád máshol kivéreztetni? Tiszta vér lesz a szőnyegem! - robbant ki Tehrorból, ahogy nézte a vérontást.
Ez egy kicsit kínos is lehetett volna, ha a terhes nő éppen nincsen mással elfoglalva.
- Isaiah is itt van, mi? - kérdezte Diana, aki mintha nem is hallotta volna a Halált. - Érzem, hogy használja az erejét.
Gaela köhögött, ahogy beszélni próbált. Nagyon próbálkozott, hogy értelmes szavakat tudjon formázni. Dőlt a vér a szájából és az orrából. Azonban csodával határos módon mégis sikerült megszólalnia.
- Csa-ló! - tört meg a felénél a szó.
Tehror leguggolt a nénjéhez és úgy nézett rá. Diana ezt bátorításnak véve még jobban rugózni kezdett a nő hátán.
- Ez jobb, mint a terhestorna! - sóhajtott fel Miyako anyja elégedetten.
- Miért vagyok csaló? - kérdezte Tehror a véres húskupacot.
- Meg... megegyeztünk, hogy... engeded neki... egyedül... végig... csinálni a tesztemet - nyögte ki nehezen.
A férfi felállt és az íróasztalához sétált. Egy percig keresgélt a papírjai között, míg megtalálta. A papírdarab az egyik halottas jegyzőkönyvben volt, amiben éppen dolgozott. A kis fecnit undorodva, két ujja közé csippentve vitte oda a titán elé. Leguggolt és jeges tekintettel nézett a nagynénjére.
- Ezt nevezed megegyezésnek? - tolta az arcába a fecnit. - Ezt találtam tegnap reggel az ágyam mellett, ahol éppen aludtam.

A lánynak magának kell végigcsinálni, különben nem lenne szórakoztató az egész!

Nehogy segíts neki!

Gaela

Gaela hallgatott. Tehror undorodva hajította el a kis lapocskát, majd Dianára nézett.
- És miért is jöttél? - kérdezte mellékesen, szándékosan tudomást sem véve a vértől hörgő nőről.
- Ó, majdnem el is felejtettem - egy, az állapotához képest kecses szökkenéssel leugrott a titánról.
Megtörölte a kezeit a nadrágjában, majd tisztelettudóan meghajolt. Tehror hátrahőkölt a váratlan mozdulattól.
- Szeretném látni a hitvesedet, ha nincsen ellenedre - mondta mosolyogva, de ez a mosoly nem érte el a szemeit. Fáradtnak tűnt. Megviseltnek. De legfőképpen egy anyának tűnt, akinek a gyermeke veszélyben volt - Szeretném, ha felébredne, mire a kicsi megszületik. Tudod... nem voltam jó anyja. Ezért nem akarom a picivel elrontani.
A szavai még szívig hatolóak is lehettek volna, ha nem éppen akkor fordította volna meg Gaelát és rántotta volna ki belőle a sarlóját. De ezt tette, így ez kicsit morbid lett. Az anya mosolyogva a vállára tette a sarlóját. Abból a helyzetből bármilyen szögben képes lett volna lemetszeni bárki végtagját.
- Ugye nincsen ellenedre? - kérdezte még egyszer a nő, nyomatékosan.
Tehror csak zavartan nevetgélt, ahogy bólogatott.
- Menj csak. Két szobával arrébb találod! - igazította útba.
- Köszönöm! - köszönte meg udvariasan, majd mintha semmi nem történt volna, kisétált az irodából.
Tehror szűknek érezte a pólója nyakát, ahogy letekintett a nagynénjének nevezett, gyógyulófélben lévő húskupacra. Kicsit megrángatta a ruhadarab nyakát, hátha több levegőhöz jut.
- Megástam a saját sírom - morogta Tehror.
- Ijesztő anyós, mit ne mondjak - a vértől még gurgulázó nevetést hallatott a padlón fekvő titán.
- Kussolj - mordult fel a férfi. - Ha meggyógyultál, húzd el a beled a házamból!
- Udvariatlan...
A férfi hidegen a kupacra bámult.
- Ha így folytatod, nem lesz mit elhúznod.
- Regenerálódok! - feleselt vissza a húskupac.
- De fáj, ugyebár? - merült el Tehror újra az aktuális halottak jegyzőkönyvében.
Gaela egy hang nélkül távozott, miután összeszedte magát annyira, hogy járni tudjon. Azonban az illúzió nem maradt félbe.

69. fejezet: Aki másnak vermet ás...

- Konyhai alkalmazott, huh? - kérdezte Zoren, ahogy a nyakkendőjét megmarkoltam. A szemeim kikerekedtek, a kezeim pedig úgy lesiklottak a ruhájáról, mintha megégetett volna. Hallott mindent, amit a másik szobában beszéltünk! - Mindent hallottam. Sejtettem, hogy rád erőltette. Lucián... olyan dolgokat is lát az emberekben, amiket más nem.
Hátráltam pár lépést. Annyira hasonlított az állati ösztönökkel rendelkező apámra. Az álombéli apámra...
- Ozen... - suttogtam erőtlenül. - Vagyis Zoren. Hol vannak a feljegyzések?
Elkezdett rázkódni a válla. Aztán ezt a példát követte a teste is. Nevetett. Méghozzá rajtam. Velőtrázó hahotázásba kezdett, én pedig égtem a szégyentől. A lábamat kezdtem bámulni, nem is mertem a vadul hahotázó férfire pillantani. Türelmesen vártam, hogy vége legyen a rohamának, de ahogy újból rám nézett, ismét elkapta a nevetés újult erővel.
- Rég hallottam ezt a nevet... - mondta, miután folytak a könnyei a jókedvtől.
- Milyen nevet? - értetlenkedtem.
- Ozennek hívtál az előbb - segített ki gúnyosan a kihallgatott. - Emlékszem, a húgom hívott így még kiskorában.
Nem értettem, miért mondja el ezt nekem. Csak néztem a férfire, aki le volt kötözve, fél szeme volt meg csak és mégis annyival erősebbnek tűnt nálam, mint egy oroszlán az egérnél. Képtelenségnek tartottam azt, hogy én irányítsam a társalgást.
Mit is tett Lucián?
Lámpával világított a szemembe.
Felolvasta az adataimat.
Megdicsért.
Homályos utalásokat tett.
Hirtelen gesztusokkal reagált.
Tudtam, hogy ezek fontosak lehetnek. Ő irányította a beszélgetésünket egész végig, így nem meglepő, hogy az ő módszerét akartam használni. Mi is volt valójában a lámpa? A világítás túl fényes volt és egyenesen a retinámba irányította. Hirtelen inger érte a szemeimet, így a testem nem tudott megfelelően reagálni, mivel a hiba helyreállításával foglalatoskodott éppen.
Mivel nem volt lámpám, sem semmilyen meglepő ingerrel szolgáló tárgyam, ezért szétnyitottam a tenyeremet. Pár pontos gyorsasági számítás után úgy döntöttem, hogy jobb lesz minél nagyobb felületet lefednie a kezemnek, ezért az ujjaimat is szétnyitottam.
Lendültem és minden izmomat megfeszítve lekevertem egy akkorát a kihallgatottnak, hogy megbillent a székkel.
- Ááá, ez mi a franc volt?! - sziszegte dühösen. A szája sarkában gyülekezett a vér, amit egy elegáns nyalintással eltüntetett. - Te most megütöttél?!
A pupillája kitágult, ahogy engem keresett a tekintetével. Azonban tudtam, hogy most mást lát. Visszavetkőztem az álombéli állapotomba, ahol mindig volt valami a hátam mögött. Zafíra jelenléte mintha még mindig a csontjaimban lett volna. Erősnek éreztem magam, ahogy a férfi rángatózó szemekkel a hátam mögé bámult.
- Zoren, századoshelyettes, kémkedéssel vádolják. Titulusa áruló - kezdtem megnyugtatóan lassan hangon. - Van egy kishúga. Egy pici lány... Mi is a neve? - sziszegtem.
Éreztem, ahogy ismét visszaárad belém a természetfeletti lények magabiztossága. Kezdtem rájönni, honnan jön ez az érzés. Amikor tudod, hogy van valamid, ami rejtve van az ellenség elől és ez a valami az ő vesztét okozhatja. Üdítő érzés.
Azonban mintha nem is hallotta volna. Mereven a hátam mögötti ajtót nézte.

"Zoren (Ozen) szemszöge"
A lány körül megváltozott a levegő. Szinte sistergett a visszafojtott energiától, ami belengte a szobát. A dús, szőke haj és a kék szemek nem voltak számomra ismerősek, azonban szinte biztos, hogy már láttam ezt a tekintetet ezelőtt.
Menekülj! Ezt dobolta a vérem a fülemben, ezt éreztem a végtagjaimban, ahogy a szívem minden csepp adrenalint belepumpált az izmaimba. Mindezt a meneküléshez.
Rég nem dobolt már így a szívem. Ahogy a hideg szemeivel méregetett, mintha be akarna kebelezni. A háta mögött pedig mintha árnyak gyülekeztek volna. A fehér fény természetesen vetett árnyékot, azonban az ő árnyéka a saját testénél jóval nagyobb volt. Szinte mintha... egy őrangyal lett volna, éjfekete aurával. Nem tudom, hogy mi volt az, de mintha egyenesen rám bámult volna.
Tedd, amit mond!
Az árnyék lassan kezdte belepni a lányt. A haját sötétebbre festette, a szemei azonban továbbra is ékkőként ragyogtak az arcán. Koponyája erős csontozatú, arccsontja nőiesen magas, az ajkai dühösen összeszorítva. Nem is sejtheti, hogy az a fekete valami éppen... magához öleli? magába olvasztja?

Ez a valami nem ember. A lány sem az, akit védelmez. Honnan veszem, hogy védelmezi?
Óvón áll a háta mögött. Úgy karolja át, hogy ne lehessen hozzáférni. Egyértelműen védi. Ki ez a lány? Nem... mi ő?
- Szépen elmondod, hogy hol vannak a feljegyzések - közölte a lány nyugodt hangon. - Különben...
Erre az árnyról visszanéztem a piciny lányra, aki úgy mosolygott, mint maga a sátán. Nem tudtam eldönteni, melyiktől féljek jobban.
- Különben? - visszakérdeztem nemtörődöm hangon.
- Jó kérdés - mosolyodott el még jobban, ami vérszomjassá tette az arckifejezését.
A lüktető vérszomj, ami a csata előtt úszik a levegőben... Ez volt az a levegő. Szinte éreztem az orromban a saját félelmem orrfacsaró bűzét. Az árny is mintha elmosolyodott volna. Ő is érzi, hogy félek. Nem tudtam szabadulni ettől a gondolattól.
Az árny mögötte nagyobbra duzzadt, ahogy a lány szemében egyre jobban fellángolt az akarat és az öntudat.
- Te is tudod, hogy ott van, ugye? - robbant ki belőlem, a lány pedig meglepetten egyet hátralépett.
Egyenesen az alak testbe lépett, de az is szinkronban mozgott gazdájával, így csak egy másodpercig olvadtak össze.
- Mégis kicsoda? - kérdezett vissza tudatlanul.
- Az árny - meredtem az említett személyre. - Ott van!
Azonban az árny kezdett elszivárogni, ahogy egyre jobban pislogtam a jobb látás reményében. Nem tudtam eldönteni, hogy mit láttam. Tényleg csak a fény játszott volna a velem szemközti falon a lány árnyékával? Valami nem stimmel a fejemmel!
A lány forgolódott, hátha megpillanthatja ő is, amit én. Azonban tudtam, hogy bizonyára egy újabb hallucinációról van szó. Csak az lehet. Régóta nem jutottam már hozzá a gyógynövény csomagomhoz. Lehet, hogy ismét összeszedtem valami furcsa elmezavart, mint a legutóbb. Azonban ahogy a lány forgolódott, megdermedt. Az ajtó felé állt arccal. Mintha... lelassult volna. Mintha lefagyott volna az idő.
Az árny ismét villódzni kezdett, de ezúttal előttem. Tisztán kivehetőek voltak a férfi körvonalai, amik a sötétségben húzódtak, mintha egy egészen más dimenzióban lett volna.

Áttetsző ujját a szája elé tartotta, mintha azt akarná jelezni, hogy maradjak csendben. Aztán pedig elhúzta a hüvelykujját a torka előtt. Tisztán átjött az üzenet. Ha elárulsz, kicsinállak!
Biztosan tudtam, hogy ő nem az elmém szülötte, ugyanis azokat a démonokat mindig legyőztem. De ő... Vele nem tudnék megbirkózni.
Az árny eltűnt, a lány pedig végre valahára felém nézett.
- Elég volt? - kérdezte, és most pedig rajtam volt a sor, hogy lefagyjak.
- M-micsoda? - öntudatlanul is remegett a hangom.
- Ha megfélemlítesz, megfélemlítelek. Ha bántasz, bántalak. Ha vermet ásol nekem, én magam löklek bele és hántollak el benne - szólt túlvilági hangon, ahogy a szemei ragyogtak.
Az árny a lábainál hevert. Imádta úrnőjét, mint egy istent.
- A Halál Pengéjének házában vannak a feljegyzések - böktem ki.
A nő közelebb jött, és ahogy a székemhez közeledett, mintha egyre hatalmasabb lett volna. Végül megragadta a nyakkendőmet, így kénytelen voltam a szemeibe nézni.
- Ki az a Halál Pengéje? - sziszegte valamiért nagyon dühösen.
- Az új parancsnok - nyögtem ki levegőhiánnyal küszködve. - Rendezni fog egy bált. Bejuthatsz...
A keze lendült, én pedig hirtelen szikrázó csillagokat láttam. Elkábultam. A látóterem széle elkezdett sötétedni. Végül beszippantott a jól ismert sötétség.

68. fejezet: Egy valódi szörnyeteg

- Neve? - kérdezte a rideg hang az üvegablaknál.
A sorban álltam a polgármesteri hivatalban. Itt zajlott a toborzás. Meglepően sok lány tolongott itt, miszerint ők is 'harcolni akarnak'. Én nem vallottam ezt a nézetet, inkább azt mondtam, hogy én jelentkeztem kötelező felnőttként. Nem akartam, hogy apám is idejöjjön.
- Miyako Avens - diktáltam be artikuláltan.
A recepciós unott tekintettel mért végig, azonban a nevem hallatán abbahagyta a tollal való kopogást az asztallapon. Felismerés csillant a szemeiben. Tüzetesen felmért a szemeivel, mintha a testemről akart volna méretet venni. A kisasszony átnyúlt azon a pici nyíláson és megragadta a kezemet. Meglepettségemben nem tudtam semmit sem reagálni erre, pedig majdnem áthúzta már a vállamat is a lyukon.
- Ahh, itt is van! - kiáltott fel győzedelmesen. - A sebhely...
Egy erős mozdulattal kirántottam magamat a fogásból és a karomra néztem. A régi hegről beszélt, amit még akkor szereztem, amikor nem tudtam bánni a késsel. Ez a seb a csuklómtól majdnem a könyökömig húzódott.
- Mit akar ezzel?! - háborodtam fel teljesen.
- Önt már várják, kisasszony - állt fel a székéből a lány, anélkül, hogy figyelembe vette volna a kérdésemet. - Kérem, kövessen!
Csikorgatva a fogaimat és magamban füstölögve, de követtem. Kivezetett a tömegből, át egy másik helyiségbe, ahol éppen páran várakoztak. Azonban a lány csak ment tovább, mintha a többiek ott sem lennének. Égett az arcom ilyen arcátlanság láttán. Bocsánatokat mormogva vágtam be az emberek elé, akik rendesen meg is bámultak.
- Hova megyünk? - kérdeztem idegenvezetőmtől, miközben igyekeztem nem hozzáérni senkihez.
Az emberek dühösen morogtak nem pár szép szónak mondható kifejezést, azonban senki nem akart minket megállítani. Úgy tűnt, látták, hogy nem önszántamból tolakszom. A lány pedig csak feltartott fejjel ment a helyiség végében lévő ajtó felé. Nem tudtam reagálni. Mit jelentsen ez? Már várnak? Engem?
- A megbízóimhoz - mondta titokzatosan.
Tényleg? Pedig már azt hittem, elviszel fagyizni! Duzzogva figyeltem a meglepően karcsú és fürge alakot, ahogy gyengéden bekopogtatott az ajtón, majd amikor az egy ujjnyira kinyílt, halkan sutyorgott valakivel. Miközben az eszmecsere folyt, nagyot nyeltem. Gyorsan körbetekintettem a szobában, mielőtt újra az ajtóra vetődött volna a tekintetem. Egy világos fényű szempár vetődött rám az ajtó mögül. Rám bámult az illető. Egy hangosat nyeltem újra, ugyanis nem tudtam, mit kéne tennem. De mielőtt bármit is tehettem volna, a kutató tekintet újra a recepciósra rebbent.
- Behozhatod - csak ennyit mondott, ahogy intett haloványan a fejével. A lány, aki miatt ebbe a szituációba nyakig belemerültem, karon ragadott és behúzott az ajtón.
Már lassan kezdett fájni a karom a sok rángatástól. Egy sötét helyiségbe vezetett, majd az erőszakos ujjak lekulcsolódtak a csuklómról. Mintha teljesen egyedül lettem volna a szobában. A koromsötétbe hirtelen egy fénynyaláb nyilallt, ami bántotta a szememet.
- Miyako Avens, 17 éves, hajadon - olvasta valaki monoton hangon. - A seb a karodon egy konyhakéssel történt baleset miatt van. Szőke haj, kék szem, magasságod 175 centi - a sötét alak, aki mellől a fény jött, elvette a szemétől a papírt, amiről mindezeket leolvasta. A lámpa továbbra is a szemembe világított.
- Így igaz - dadogtam. - Én vagyok az.
- Tudjuk - a papírok repültek, ahogy elérték az asztalt. - Ahogy azt is, hogy a minap megöltél három férfit. Egynek belső vérzése, a másiknak behorpadt légcsöve okozta a halálát, a harmadik pedig belefulladt a saját vérébe - Lefagytam. Honnan tudják...? De hisz nem volt ott senki! - Meg kell mondanom...
A sötét alak csettintett, a recepciós lány pedig valahol a hátam mögött felkapcsolta a világítást. Egy hatalmas íróasztal előtt álltam, az asztal mögött pedig egy ördögi mosolyú férfi ült. Ujjaiból piramist formázott, úgy nézett rám. Szemei vörösbe hajlóak voltak, a haja pedig olyan, akár a holló szárnya. Fekete egyenruha simult hűségesen a testére, amiből meg tudtam mondani, még úgy is, hogy ült, hogy magasabb, mint én.
Csak bámult a szemeimbe. Mintha a lelkem legmélyére is belátott volna. Azonban tudtam, hogy nem szabad elfordítanom a tekintetemet. Mintha beismerném, hogy veszítettem ellene!
- Mit? - kérdeztem a túl hosszú drámai szünet miatt.
Ő azonban még mindig el volt mélyedve a szemeimben. Aztán az ördögi zárt mosolyból, ellenállhatatlan fogas vigyor lett. A szívem hevesebben kezdett verni a látványtól. Ismertem ezt a mosolyt.
- ... régóta keresünk ekkora tehetséget - fejezte be váratlanul a megkezdett mondatát. - Remélem, van kedved hozzá. Kár lenne veszni hagyni valami ilyesmit.
A szemeim kikerekedtek, ahogy hellyel kínált az asztal előtti szék formájában. Leültem a székbe, amit olyan kegyesen felajánlott.
- Éppen a toborzásra jöttem... - dadogtam zavartan.
- Remek! - elém tett pár nyomtatványt és egy fényűzően díszített tollat. - Csak tessék!
- Köszönöm... - motyogtam, ahogy nekikezdtem a nyomtatványok kitöltésének.
Ő azonban csak nézett. Bámult. Stírölt, amíg én írtam. Kezdett már zavaró lenni, amikor a harmadik lapnál tartottam.
- Tehetek valamit önért? - kérdeztem, felpillantva az adminisztrációból.
- Csak el akartam mondani, hogy lenyűgöztél - pofátlanul letegezett. - Három ütésből három embert! Ez nem semmi, még a hadseregben sem - a kezét a szája elé tette, így csak foszlányokat hallottam a mondanivalójából. - Mintha... láttam... kiképzés... Ozent...
Az ujjaim megdermedtek az Ozen néz hallatán. Az álmomban ki is volt ő? Az... apám, ugye?
- Tessék? - kérdeztem vissza a lehető legudvariasabban.
- Ó, semmi-semmi! - intett vigyorogva.
- Ha már mondott valamit, mondja a szemembe - néztem rá kitartóan.
Egy kicsit közelebb hajolt hozzám az illendőnél. Én a meglepettségtől hátrahőköltem.
- Először szólíts a nevemen - tette az álla alá az öklét. - Akkor elmondom, hogy mit mondtam.
- Én nem tudom az ön nevét - dadogtam zavaromban, ahogy a vörös szemekbe néztem.
Vörös? Kinek volt ennyire nyugtalanító szeme...?
- Szerintem pedig tudod - formálta lassan a szavakat, amit inkább a szájáról olvastam le, semmint hallottam. - Hívj a nevemen, Miyako...
Tudnom kéne a nevét? Logikusan ki kellett silabizálnom. Még soha nem találkoztam ezzel a démoni mosolyú emberrel... Várjunk... Démoni mosoly? Ami bárkit el tud bűvölni? Valami az eszembe jutott, de beharaptam a számat, nehogy kimondjam. Nem lehet, egyszerűen nem lehet...
A férfi csak nézett rám, de végül megkegyelmezett nekem. Nevetésszerű hangot hallatott, majd hátradőlt a székében.
- Lucián vagyok, százados - poénosan tisztelgett egyet. - Örvendek.

- Nem tudom, honnan kellett volna tudnom az ön nevét - pontosan tudom, honnan kellett volna tudnom. - Kérem, ne játszadozzon velem, - ahogy annak idején is tetted - Lucián! - Lucifer, a pokol ura!
Játékosan megborzongott, ahogy újból mustrálni kezdett.
- Imádom, ahogy kimondod a nevemet. Mintha tudnál valamit rólam, amit más nem tud... - rám kacsintott, majd elvette a kitöltött űrlapokat. Elkezdte áttanulmányozni a válaszaimat, amit az egyes helyekre kellett írnom. Az egyiknél elkerekedett a szeme. - Ezt komolyan gondoltad? Konyhai alkalmazottként szeretnél hozzájárulni a hadsereg sikeréhez? Ilyen képességekkel?
Helytelenítően ciccegett, miközben felállt a székéből. Jó volt a sejtésem, ugyanis fel kellett néznem rá, ahogy én is felálltam. Fogta a cikornyás tollat, amivel a tesztet kitöltöttem, majd a kötényem zsebébe csúsztatta.
- Mit csinál? - hátráltam két lépést.
- Ha meggondolnád magad - vetette oda, miközben odament az egyik ajtóhoz, ami ebből a szobából nyílt. - Követne, kisasszony?
Én csak bólintani tudtam. Ha meggondolnám magam? Kiszáradt a torkom, a térdeim pedig kocsonyássá váltak, ahogy követtem a férfit a másik szobába. Ott fehér fényben fürdött minden. A szemeimet dörgölve próbáltam hozzászokni a fényhez, azonban a tekintetem megakadt valamin, vagyis inkább valakin. A szoba közepén ült lekötözött végtagokkal és engem nézett. Vagyis ez nem helyes megállapítás. Luciánt (Lucifert) nézte nyílegyenesen.
- Mintha a helyettesemet láttam volna a kiképzés közben, Zorent... - suttogta. - Ezt mondtam akkor - Zoren, huh? Ennyire süket lennék? Én csak bólintottam egyet. - Bemutatom Zorent.
Egyet intett a lekötözött férfi felé.
- Egy újabb újonc? - nézett rám bevadulva a férfi. - Eddig nővel még nem próbálkozott, százados!

- A háttérsztori a következő: Zoren áruló, egy kém az ellenségtől, aki információt szállított, de elkaptuk. A feljegyzései viszont nincsenek meg. A dolgod az, hogy szedd ki belőle. Fél órát kapsz, nem többet! - mosolyodott el Lucián. - Sok sikert.
Azzal már ott sem volt. Én pedig lesokkolva álltam a veszedelmesnek tűnő férfi előtt. Ő csak bámult rám a nem-szemkötős szemével, ami elég ijesztő volt. Hirtelen előrelendült, én pedig hátrahőköltem, de elvesztettem az egyensúlyom és a fenekemre estem. A kihallgatandó fél erre csak megvetően elvigyorodott.
- Milyen gyenge... - morogta, ahogy megszívta a fogát. - Összetörhetlek, ugye tudod?
Itt ment fel bennem a pumpa. Grimaszba torzult az arcom és talpra ugrottam.
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! - fogtam meg a nyakkendőjét.

67. fejezet: Toborzás

- Hölgyem, jól van? - kérdezték a járókelők, ahogy kiszállítottam a maradék gyógynövényt is.
- Igen, semmi baj. Minden rendben - mondogattam mosolyogva.
Azonban csak kábultan bólogattam a kérdéseikre, miközben az elmém szorgosan gyártotta az elméleteket. A logikám kifújt, így hasznosabbnak tűnt az álom részleteit próbálni magamban felidézni. A benne szereplő embereket, személyeket. A történteket. Azonban az a gond lépett fel, hogy már csak háromnegyedére emlékeztem az álomnak, és ami részletek megmaradtak, azok is homályosak voltak. A lábam magától vitt egyik helyről a másikra már-már megszokásból, az agyam közben pedig maxon pörgött.
Mihez kezdjek? Keressem a többi embert is az álmomból, mielőtt teljesen eltűnnének az emlékek? Vagy tényleg csak behallucináltam az egészet?
- FÉLRE AZ ÚTBÓL! - kiáltotta egy hírvivő az utca túloldalán, amitől ösztönösen megtorpantam és hegyeztem a füleimet. - A HADNAGY ÉRKEZIK!
Ezen meghökkentem, hiszen ilyen fontos emberek nem szokták betenni a drága cipőbe bújtatott lábukat egy ilyen kis, lepukkant faluba.
Miért jön ide a hadnagy? A közlegények is tudnak toborozni!
Ahogy ezt a hírt az idősödő ember kimondta, lovak patáját véltem hallani a távolból. Gyorsan felugrottam a járdára, nehogy a lovak patája alatt végezzem. Jól is tettem, mivel pár pillanat múlva 5 életerős csatamén vágtatott el mellettem. Csupa erős állat, az orrukból felszálló gőz meglátszott a levegőben. Éjfekete sörényük lobogott a metsző szélben. Gyönyörűek voltak, ahogy a lovasaik is. A fegyvereik csillogtak a napfényben, az egyenruhájuk pedig szinte ordítóan előkelő volt. Csupa fehér kelme, kemény ingvállak és aranyló gombok.
Gondolom, nem a toborzásra sietnek ennyire...
Az 5 fekete lovon nyaktörő sebességgel száguldó lovasok profik voltak. Frontvonalbéliek. Azonban egy nő is volt köztük, aki vezette a sort. Nagyon ismerős volt nekem ez a bátor kiállás, ahogy az elevenkedő lóval bánt és vakmerően felállt a nyeregben is. Kikerekedett szemekkel szemléltem meg a lovas menet többi tagját is. A hadnagy ment középen, körülötte a tisztek úgy hajtottak, mint az őrültek. Nagyon emlékeztettek valakikre.
- A Halál Pengéje! - hallottam meg a suttogást az oldalam felől.
Egy idősödő férfipáros súgott össze. Óvatosan közelebb araszoltam hozzájuk, hogy hallhassam a mondanivalójukat. Hegyeztem a füleimet, de a szemeimet nem vettem le a távolodó lovasokról, akik már a főutca végén jártak.
- Ő volt az? Nem hiszem el! Azt mondják, még sebesülést sem szerzett soha a csatatéren... - hallottam a választ.
- Ha szerzett is, piszok gyorsan meggyógyult! Azt mondják, sebezhetetlen! - mondta egy harmadik.
A férfiak dicshimnuszt zengtek erről az emberről. Ki lehet ez? Még sosem hallottam róla! Persze annyit én is tudok, hogy ő az új hadnagy, mivel az előző meghalt egy eltévedt golyó következtében. Egyre kíváncsibban mendegéltem tovább, azonban nemcsak férfiakból állt az utca népe. A hölgyek díszes legyezőik mögött súgtak össze. Ők viszont egészen másképp reagáltak az osztag látványára.
- El kéne küldenem a lányomat a toborzásra! - mormogta az egyik lady, miközben legyezte magát.
A szobalány elkerekedő szemekkel méregette munkaadóját.
- Mégis miért, asszonyom? - hüledezett. - Kemény terepre akarja küldeni a kisasszonyt?
- Azt suttogják, hogy a hadnagy soha nem kezdett nővel. Nincsen sem felesége, sem szeretője! De sebaj, az én kislányom biztosan elcsavarná a fejét!
Micsoda hozományleső! A szemeimet forgatva lépkedtem el a páros mellett. Ahogy bekanyarodtam a főutcára, hatalmas tömeg körvonalai bontakoztak ki a városháza előtt. Meresztgettem a szemeimet, azonban nem láttam, mi is történt.
A lovasok? Khm... Mit is kérdezek! Hiszen biztosan ők azok. Más nem keltene ekkora figyelmet. Mérgemben fújtatva tértem haza. Nem tudom, hogy miért is voltam dühös. Egyet viszont tudtam - nem sokszor voltam indulatos, de amikor igen, akkor nem ajánlott az utamba kerülni. Hogy lenyugtassam magamat, kezembe vettem egy husángot és felszedtem a szőnyegemet. Kiterítettem a szőnyeget a kinti szárítókötélre és izomból püfölni kezdtem. Az anyag porzott, én pedig csak füstölögtem.
- De miért vagyok dühös...? - morogtam magamban.
Közben pedig átváltottam harcos módra. Ritmikusan ütöttem a szőnyeget, elmélyülve a saját mozdulataimba és gondolataimba. Mikor fogást váltottam, egy elegáns fordítással az 'ellenfelem' mögé kerültem és ott ütöttem tovább.
Minden egyes ütéssel tovább marcangolt az önutálat, de a mérgem csillapodott. Meg kell mentenem apát! Nem bírná a hadsereget. Öreg már ő ehhez...
- ...ako! Miyako! - szólított valaki a nevemen, én pedig megpördülve a személy torkához szegeztem a husángot.
Az édesapám volt az. Meghökkent a tekintetemtől, illetve a támadó tartásomtól. Én elzsibbadt végtagokkal engedtem, hogy a fadarab kicsússzon az ujjaim közül. Ha kard lett volna nálam, megöltem volna!
- Sajnálom, atyám - hajtottam le a fejemet alázatosan.
- Lányom, tudom, hogy feszült vagy - kezdte lassan, mélyen zengő hangján. - A toborzás miatt, ugye?
Én csak gyengén és kábultan bólintottam egyet. A kezem ökölbe szorult, ahogy ránéztem a cserzett arcra. Ő nem való a harctérre. Ha kell, én magam megyek helyette!
Én magam...? Megvilágosodtam. Tudtam, mit kell tennem.
- Apa, minden családból minimum egy felnőttnek kell csatlakoznia, ugye? - néztem a férfire, aki meghökkent.
- Igen - bólintott önkéntelenül is.
Belekapaszkodtam a felsője elejébe és mélyen a szemébe néztem. Szemei tágra nyíltak ettől a közvetlenségtől. Soha nem értem hozzá, csak ha ő kérte. Mindig tiszteltem és szerettem az édesapámat, de most a becsületébe fogok gázolni, méghozzá az ő érdekében. Jobb esetben is hűvös lesz ezután a kapcsolatunk.
- Atyám... engedje meg, hogy elmenjek a toborzásra! - böktem ki nehezen, ami a mellkasomat nyomta. - Kérem!
Ő megfogta a vállaimat, mintha jó erősen meg akarna rázni.
- Miyako, ezt nem engedhetem! - szólt a mennydörgésszerű hang. - Nem fogom kockáztatni, hogy meghalj!
Nem olyan szörnyű érzés az, mint hiszitek. Szomorú tekintettel néztem rá, ahogy eszembe jutott a saját temetésem. Apa zokogott. Anyám elájult. A falusiak összetörtek lelkileg. Nem akartam látni ezt a képet, még ha csak álom is volt.
- Apa, nem fognak kiküldeni a frontra! - ellenkeztem vele életemben először. - Rosszabb esetben is a mosókonyhába leszek száműzve!
- És ha lebombázzák a tábort?! - kelt ki magából az én türelmes apám. A szemeimbe bámult, mintha meg akarna bizonyosodni valamiről. Például arról, hogy bolond vagyok-e. - Mióta beteg voltál, megváltoztál. Mintha... nem is az én lányom lennél.
A szívem ebben a pillanatban hasadt meg az édesapám üres tekintetétől. Az elmém meglepett, ugyanis már a nyelvemen volt, hogy soha nem is voltam az.
Meghökkenve léptem hátra az apámtól. Miért akartam ezt mondani neki? Hiszen ő az édesapám! Mégis... Úgy érzem, mintha más lánya lennék.
- Holnap elmegyek a toborzásra - néztem rá hidegen. - Te pedig itt maradsz a feleségeddel.
Óriási szemtelenség volt ez tőlem. Megsértem az apámat és ráadásul még le is tegezem! Ha bárki más látta volna ezt a jelenetet, én lennék a falu feketebáránya. Tudtam, hogy tiszteletlen voltam. Apám tekintete elsötétült, ahogy rám nézett. Mindig így nézett rám a távolból. Eddig aligha tudtam az okát. Csupán sejtettem azt, amiért tárgyként tekintett rám. Végre lekerült az álarcunk. Imádtam az apámat, viszont tudtam... éreztem... hogy ő nem az. Mindig volt benne egy távolságtartás, ami fájt az önérzetemnek. Gondoskodott rólam és szeretett, nem arról van szó. Megetetett és ruházott. Semmi panaszom nem lehetett. De a tekintete... elárult mindent.
- Ha elmész... - nyitotta a száját, én pedig kicsinek éreztem magamat. Jelentéktelennek - nem is kell visszajönnöd.
Nem is fogok. Legszívesebben ezt mondtam volna. Helyette azonban felkaptam a földön heverő husángot és még egy hatalmasat sóztam vele a szőnyegre. Ezzel véget vetettem a beszélgetésnek.

"Eközben egy másik időben..."
- Biztos vagy benne? - kérdezte egy zaklatott férfihang.
A másik személy a szobában megfogta és megszorította a vállát. Támogatta és szolgálta testvérét, ahogy eddig legidősebb testvérüket is. Megvetően ráncolta a homlokát, ahogy ez eszébe jutott. Legfiatalabbként miért ő szolgálja ki testvérei kéréseit? Bár ő megtett értem mindent...
- Teljesen - felelte, miután kijutott gondolatai labirintusából. - Szolgálatodra bocsátom.
A másik férfi kényszeredetten felnevetett. Fél kézzel beletúrt sötét hajába, ami csak még elgyötörtebbé tette megjelenését.
- Nem a féltestvérünkről van szó? - kérdezte halkan. - Mégis úgy beszélsz róla, mint egy szolgáról.
Ti is sokáig úgy bántatok velem. Nem... a szüleink bántak úgy velem, mintha életem végéig titeket kéne szolgálnom.
- Csak az apánk közös - mondta legyintve, szemeiben ígéret csillogott. - Született pusztító!
A másik kényszeredett mosolya valódivá változott a burkolt célzás hallatán. Az apjukra ez volt a legjellemzőbb tulajdonság.
- Ha már fele olyan rossz, mint az apánk, akkor a nagynénénknek és az illúziójának befellegzett - vigyorgott, hosszú idő után először.
- Ó, hidd el, szinte már jobban élvezi ezt csinálni, mint az apánk - tetőzte ezt az öccse. - És mostanában úgyis unatkozik...
- Akkor azonnal kapcsolatba is lépek vele - állt fel a karosszékből, ahol olyan nyugtalanul ült.
Végre mozgásba indultak a dolgok. A személy, akit utánaküldenek, garantáltan visszahozza a testvérek becses kincsét. Az idősebb testvér ujjaiból enyhe fény szivárgott ki, ahogy megérintett a szobában egy tükröt. Ahogy a fény hozzáért, beleszivárgott a visszatükröződő anyagba, a tükör felszíne pedig fodrozódni kezdett, akár a víz. A tükör felszíne lassacskán megváltozott. Már nem a férfi arcát mutatta, hanem egy meglepően tiszta, japán stílusú szobát.
- Ilyen helyen lakik a Pusztulás Istene? - lepődött meg a férfi, aki a hívást kezdeményezte.
A lakásban azonban volt valaki. Az egyik árnyékos sarokban egy kivehető férfialak állt, aki érdeklődve jött közelebb.
- Hmmm... - hümmögött a tükör túloldalán lévő árny. - Rég nem hívott már senki. Ki vagy, és mit akarsz tőlem?
Rideg hang, dermesztő tekintet. Még a tükrön keresztül is érezni lehetett az ősi energiát, ami átitatta a testvérek minden pórusát. Az ismeretlen féltestvér összekötötte japán stílusú ruhájának az övét, majd a hosszú haját tűzte el a szeme elől.

A szemei felemások voltak. A hívást kezdeményező fél felismerte apjának pillantását. Neki is szürke szemei vannak, amik olyanok, akár a kopár hegyvidék jéghideg sziklái. Kétségtelen, hogy az apjára ütött a féltestvérük.
Azonban a felemás szem nemcsak ezt jelenti. Az istenek általában tökéletes lények, kétségkívül szépséggel és ésszel megáldva. Így a szemek is egyformák szoktak lenni, de rajta látszott, hogy ő más. Kóboristen.
- Ha így nézel rám, még elpirulok - folytatta a kóbor. - Mit akarsz? Látom a drágalátos bátyámat a háttérben, szóval gondolom, hogy ő ajánlott engem.
Ezt mind unott hangon közölte.
- A tárgyra térek - szedte rendbe az arcvonásait a legidősebb. - El kéne pusztítanod valamit.
A hosszú hajú érdeklődő tekintettel letérdelt a tükör elé, hogy a hívó fél szemébe nézhessen. Bár a tükör két oldalán voltak, érezte, hogy kötelék feszül közöttük. Az apai vér, huh?
- És mégis mit? - kérdezte. - Nehogy valami unalmas munkát sózz rám!
- Egy titán illúziójáról van szó - folytatta a legidősebb.
A kóbor szeme felragyogott ezt hallva. A kemény pillantás szinte kikristályosodott, az arca pedig gonosz grimaszba rándult.
- Egy titán? - kérdezett vissza lassan. - Hallgatlak!