49. fejezet: Álarc

"Aki mer, az nyer!"

"Shadow szemszöge"
- Elárult minket! - hangzott fel a tanácsterem úrnőjének erőszakos hangja.
Eddig békésen piszkálgattam a körömágyamat, erre viszont felkaptam a fejemet. Karmaim alá ugyanis élénkvörös anyag szorult, ami a legutóbbi vadászatom mellékterméke lehetett. Óvatosan pillantottam fel a piszokról, miközben elpöcköltem. Lábaimat átvetve a karfán ültem a székemen, miközben a többiek megvitatták a legújabb áru minőségét és lehetséges eladási árait. Ugyanis ez egy füstdémon szarva volt, aki a Pokol egyik kapuja körül ólálkodott éppen. Megcsonkított közülünk két tündért (aminek én mérhetetlenül örültem) és még pár sebesülést okozott a társaimnak. Én egy enyhe végtaggyengeségre hivatkozva maradtam ki ebből a vadászatból.
Utáltam a démonokat megfosztani legfőbb éküktől, a szarvaiktól. Mérhetetlen kínokat okoz nekik már az is, hogyha megkarcolják azt a bizonyos csontot. Nemhogy átvágni körfűrésszel!
Viszont a füstdémon itt volt. Az egyik cellában raboskodott, a fajtája ellen készült bűbájjal. Így egy helyben tudtuk tartani, míg a társaim eldöntötték, mihez kezdenek vele.
- A füstdémonról beszélsz? - tettem fel a költői kérdést.
Bosszantásnak szántam és úgy tűnt, remekül bevált, ugyanis 'vezérünk' feje szépen elvörösödött a visszafojtott indulatoktól.
- Dehogyis, te ostoba! - torkollt le durván, én pedig pofákat vágva vettem le a lábaimat a karfáról és ültem fel. - Az őrök voltak! Gyanúsan sokat settenkednek a szabályozó körül!
Ha ez a hülye ribanc felfedezi a tervemet, nekem annyi, de még az elfnek és a kis állatának is befellegezhet.
- Csak őrzik, mi ebben a nagy kunszt? - horkantottam fel nem túl nőiesen, látszólag nemtörődöm stílusban. - Ez a dolguk!
Éppen ez az: ez csupán a látszat volt. És igaz, hogy a főnök egy eléggé kifogásolható egyén volt, már ami az eszét illeti, viszont úgy működött, mint egy kibaszott hazugságvizsgáló.
- Hát őrizzék távolabbról! - érkezett rá az igazán okos felelet az egyik talpnyaló szájából, azonban a főtündér türelmetlenül csendre intette. Összehúzott szemekkel figyelt, akárcsak egy kísérleti alanyt és annak a reakcióit. - Miért véded őket, szörnyeteg?
Ettől a torkomban kezdett volna verni a szívem, ha még vert volna. Kihűlt mellkasom azonban ezúttal sem kelt életre. Helyes.
- Nem értem, miért kéne őket megvádolni - vontam vállat. - Csupán ennyi.
Kitartóan vizslatott, majd a szája keserű mosolyra húzódott, ami csepegett a rosszindulattól.
- Miért érzem azt, hogy rejtegetsz valamit?
Egy pillanatra sem estem ki a szerepemből. Tiszta volt az elmém, a testem pedig az irányításom alatt állt. Még szerencse, hogy a hazudás a véremben volt. Erre cseppet sem voltam büszke, ugyanis anyám tanított mindenre, amit tudok.
- Talán azért, mert gyűlölsz - válaszoltam hidegen. - Ahogy itt mindannyian. Csakhogy nálam jobb vérképelemző tündér nincsen, ezért szükségetek van rám.
Mindenki felmordult a tanácsteremben erre a merész kijelentésre.
- Ennyire ne legyél eltelve magaddal - mordultak fel többen is.
Azonban nem léptek ellenem ennél többet. Ugyanis tudták, hogy ez igaz. Így nem volt miről tovább beszélnünk.
- Akkor is gyanús vagy nekem, nővérem - szólt egy ritkán hallott hang közülünk.
Én az álarcom mögött vörösben játszó szemekkel az illetőre, majd a társulatra tekintettem. Körmeim belevájtak a karfába, ahogy kinyitottam a számat.
- Nem vagyok a nővéretek - sziszegtem. - És soha nem is voltam az!
- Ezt vegyük kihívásnak? - pattant fel egy harcias egyén, vérvörös hajjal és feketében játszó szemekkel, ami igazán szokatlan kombinációnak hatott fajtársaim körében.
Elvigyorodtam, mert a fejemben dobolni kezdett a gyilkolhatnék. Tudtam, hogy a varázslat ideje alatt nem lennék képes megölni ezt a nyamvadt porhüvelyt. Két agyaram kihegyesedett, aminek hatására gyorsan becsuktam a számat, illetve felálltam. A terem közepére sétáltam és intettem a harcias tündérnek.
- Gyere, rendezzük le! - hívogattam vérszomjasan.
Elegánsan átlendült az asztalon és előttem ért földet. Automatikusan előhúztuk fegyvereinket és ledobtuk magunk mellé. Kézitusa volt. Gyors, durva, de legfőképpen halhatatlan stílusú. Egymásnak estünk, mint két állat. Karmai kis híján lemetszették a fejemet, azonban az én hadonászásom sem volt haszontalan. Ütést ütésre halmoztunk, amik önmagukban olyan erősek voltak, hogy egy acélfalat átvittek volna. Miután túl közel kerültünk egymáshoz, egyszerre löktük el magunkat a padlótól, a szárnyaink segítségével pedig a kis kör két legtávolabbi pontjába érkeztünk. Beálltam újra alapállásba, a vörös tündér szintén.
Ő ütött először, az ökle pedig a tenyeremben landolt. Csavartam a csuklóján, a lábammal pedig megkínáltam egy gyomrossal. Az asztal fogta meg a zuhanásban, a tündér pedig úgy pattant fel, mintha egy rutin futásból jött volna. Mielőtt egyáltalán érzékelhettem volna őt, ujjai belemartak a hátamba, egészen pontosan a lengőbordáimhoz. Levitt egy csomó réteg bőrt és vele együtt a húst is.
Eldobta a vérző húscafatot, az pedig émelyítő cuppanással landolt a padlón. Akaratlanul is arra az egy darabkára néztem, amit kitépett. A beszűrődő fénysugarak hatására füstölögni kezdett, a termet pedig betöltötte az égett hús szaga.
Fekete karmaimat sziszegve vetettem be, a nővéremnek pedig a füle bánta figyelmetlenségét. Pontosabban, ami megmaradt belőle. Innen nem volt visszaút, mivel vér folyt. Elszabadult a pokol, ahogy harci kiáltással egymásnak rontottunk. Csontok ropogtak és fájdalomnyögések szakadtak fel belőlünk. Azonban valahonnan előrántott egy kést. Enyhén égette a bőrömet, mert szent fegyver volt. Viszont tartani akartam magamat a normális vámpír álcájához, aki a napon és a szentelt fegyvertől elég. Így vicsorogva, agyaraimat megvillantva hátráltam el.
- Nocsak, a szent penge a gyengéd? - kérdezte csúfondáros mosollyal, ahogy dobálgatta a pengét.
Inkább befogtam a számat. Tudtam, hogy elég erősen megkísértettem a sorsomat. Azonban a Vérhercegnő státuszomat meg akartam tartani még egy ideig. A szentelt dolgok nem úgy hatottak rám, mint az alacsonyabb rangú vámpírokra. Én bizsergető melegséget éreztem tőlük mindig. Ugyanígy vagyok a napfénnyel is. De azért a látszat kedvéért már ingeresen kerültem ki a napsugarakat, amik a padlóra vetültek. Persze, ha sokáig napoznék, jócskán szétmállana a bőröm. És ha bennem felejtenének egy megszentelt tárgyat pár órára, akkor elvérezhetnék. Viszont addig vígan sétálgatnék.
- Már nem is olyan nagy a szád? - sziszegte gonoszul csillogó szemekkel, miközben a falhoz szorultam.
- Vidd a közelemből azt a szart! - mordultam fel.
- Öld meg! - kapta hátulról az utasítást.
Én teljesen lesokkolódtam. Testem megmerevedett. Fejemben megszólaltak a vészcsengők, ahogy a penge egyre közelebb került a torkomhoz. Éreztem a fémből áradó hőt. Egy csatakiáltásra nyílt a szám és kieresztettem egy ablakrezegtető sikítást. Ugyanis tudni lehet, hogy a tündérek füle rendkívül érzékeny. És ha valaki a fülükbe ordít, nos... pont az történik, mint vöröskével. Fülére tapasztotta a tenyerét, de ujjai közül szivárgott a fejéből a vér. Térde megroggyant, a penge pedig kiesett a kezéből.
Megfogtam a kés famarkolatát és egy elegáns mozdulattal belevágtam az egész kést a halántékába. Ő pedig eldőlt mint egy darab fa. Egy ideig biztosan nem tér magához. És követelni fogja a fejfájás elleni gyógyszert.
- Mire véljem ezt, lányok? - siettem a kialakított kör közepére.
A többiek csak félelemmel vegyes megvetéssel néztek rám.
- Nincsen többé szükségünk rád - vágta a képembe a főtündér.
Egy tollas valami nehezedett a vállamra, amiről tudtam, hogy csupán a hűséges társam lehet az, Vod. Idegességemben rángott a szemem, madaram pedig csapkodott, fenyegetően felborzolva a tollait.
- Hogy érted ezt? - kérdeztem meg.
- Találtunk másik vérképelemzőt, méghozzá jobbat és befolyásolhatóbbat, mint te - mondókájának végén besétált egy nagyon is ismerős arccal rendelkező egyén.
A szőke herceg fazonú vámpír, akit majdnem kinyiffantottam egy héttel ezelőtt. Kínomban vigyorra húzódott a szám. Ő csak gúnyosan intett nekem egyet. Én pedig beintettem neki egy légies mozdulattal.
- Egy fiatal vámpír - motyogtam magam elé. - Tudhattam volna, hogy épeszű vérszívó nem jön ide, csak a fiatalok és akik meg akarnak halni.
- Így gondolja, hercegnő? - kérdezte maró gúnnyal a vámpír.
Minden tündér felkapta a fejét a titulusomra. Ugyanis aki eladja a feketepiacon a Vérhercegnő agyarait, az igazi istennek számítana a természetfelettiek világában.
- Hercegnő? - kérdeztek vissza kórusban hirtelen támadt érdeklődéssel.
- Igen! - vágta rá, én pedig ezzel egy időben közbekotyogtam. - Dehogy!
- Vedd le az álarcod! - kezdte követelni az egyik tündér.

"Miyako szemszöge"
- Hova mész? - kérdeztem kissé lebiggyesztett szájjal, ahogy láttam, hogy hamarabb befejezzük az edzést.
Éppen a cuccokat vitte a helyükre. Én is segítettem neki cipekedni, de csak a súlytalan holmikat vihettem. Ez is Dr. Halál utasítása volt. Viszont hálás lehettem neki, mivel a seb már úgy-ahogy összeforrt és elkezdtek megjelenni az első kidudorodások, amikhez a szárnyam fog csatlakozni.
- Bocsi, angyalom, dolgoznom is kell néhanapján - villantott rám egy szívdöglesztő mosolyt. - Talán hiányozni fogok?
Én megdermedtem, amikor rájöttem a válaszra. Igen, hiányolni fogom a Halált. Annyira hozzászoktam a jelenlétéhez, mintha mindig is vele éltem volna. Igen, hiányzott volna ebből a kriptaszerű építményből, ahova még csak a fény sem jut be soha. Megszoktam, hogy minden reggel ott volt az ágyam szélén, kezében a reggelis tálcával. Miután mondtam neki, hogy ijesztőnek találtam a szobalányt, azóta maga hozta be nekem az ennivalót.
Hiányozni fog mellőled, mi? Ismerem az érzést!
Kuss, Zafíra! Nem dőlök be a csábítási trükkjeinek, csak készségesen elfogadom a tanácsait, hogy visszakaphassam a szárnyaimat. Ennyi és nem több!
Aha, ezt még te sem hiszed el!
Én csak ebben hiszek, nem lesz 'boldogan élünk, míg meg nem halunk' befejezés.
De kis harapósak vagyunk ma!
Nem vagyok harapós!
De igen, az vagy. 
Nem!
De!
- Miyako, jól vagy? - lengette meg az arcom előtt Tehror hatalmas lapáttenyerét.
Mentálisan és fizikailag is megráztam magamat. Újra a szemeibe néztem, mivel most ismét szemben állt velem. Mellkasa fedetlen volt (ahogy mindig), de most is mellbevágott a látványa.
- Igen, igen, csak Zafíra eléggé kiakaszt néha... - dadogtam újra felvéve a fonalat.
Kend rám az egészet, te kis huncut szuka! Mondjuk én is fát-fűt összehazudnék, ha ilyen testű pasi kínálná fel magát nekem aranytálcán, csokiszósszal. Most képzeld csak el! Ahogy minden figyelmét és minden állóképességét neked szenteli...
Ez nem vicces!
Szinte csorgatod a nyáladat a legerősebb hímre, aki valaha élt ezen a bolygón. És ő is majd belepusztul, hogy folyton fügét mutatsz neki. Engedj a kísértésnek, jesszus, majd belepusztulok, hogy lássam a pucér valagát! Kérlek, engedj nekem ennyi élvezetet! Fogadok, hogy földrengető segge van és olyan, amibe szívesen beleharap az ember!
- Most mit mondott? - nevette el magát jóízűen.
Elvörösödtem, hogy ismét elkalandoztam. Láthatta rajtam, hogy most nem a saját gondolataim uralják a fejemet.
Üzenem neki, hogy legszívesebben bekapnám a...
- Honnan veszed, hogy mondott valamit? - nevetgéltem idegesen, és megpróbáltam elnyomni az agyamban szóló hangot.
...aztán a lábaid közé...
- Látom rajtad - zengett mély hangja végig a testemen, akár egy jófajta adrenalinlöket.
...fogadjunk, hogy a hangja rezonálna a...
Zavaromban köhögtem egyet majd még kettőt. Olyan vörös lehetett a fejem, mint egy szép paradicsom. Ismét nem figyeltem rá, ő pedig lopott tőlem egy csókot. Szája istenien puha volt, de mielőtt bosszúból ráharaphattam volna, el is húzódott.
- Hé! - háborodtam fel.
Ő csak nevetett, ahogy magára kapta a 'munkaruháját'. A köpenye hullámzott körülötte, mintha élne, fegyverei pedig készségesen simultak a köpenye alá. Ha nem látom, ahogy magával visz egy kisebb hadseregnek elegendő harcászati eszközt, meg nem mondanám, hogy van nála egyáltalán valami.
- Nemsoká jövök, angyalom - mondta egy leheletnyi gúnnyal fűszerezve.
Tudta, hogy bosszantott ez a becenév. Ezúttal is tiltakozásul összeráncoltam a homlokomat és nyitottam a száma, hogy riposztoljak.
- Nem vagyok az angyalod! - szóltam utána, de ő addigra már köddé vált.

48. fejezet: Értekezés

Szóval az egyik kommentelőm lelepleződött, ami a nemét illeti! Őszintén örülök, hogy neked fiú szemmel is tetszik, álmodni sem mertem volna arról, hogy ez a nyáltól (és vértől) csepegő irományom az "erősebbik nem" tagjait is megszólíthatja. Szóval, kedves Ismeretlen (alias Unknown), további jó szórakozást a történethez és ha gondolod, egyszer rám írhatsz ;D

"Semmi nem ér semmit egy jó terv nélkül, nemde?" 

"Tehror szemszöge"
 Ez a levél egyben átkozott és áldott. Átkozott legyen, amiért megzavartak minket miatta. Még most is éreztem nemesebbik testrészemben a vágyakozást hitvesem forró és puha idomai után, azonban gondolatban meg kellett ráznom magamat. Nem hunyászkodhatom meg egy nő előtt! Viszont áldott legyen ez a levél a tartalma miatt. Akárki akármit mond, máris szimpatikus ez a szárnyas boszorkány. Gyorsan átfutottam a rövidke levelet, amiben csupán ennyi állt:

Nagy Uram,
Sajnálom, hogy rabolom értékes idejét. Madaram, Vod, szolgálatára áll a válasz visszarepítésében. De hogy a tárgyra térjek, egy ajánlatom van az Ön számára!
Tudomásomra jutott, hogy hitvesének szárnya pihen nálunk. Ne aggódjon egy percig sem! Én sosem akartam ennek a csapatnak az üzelmeibe belefolyni, csupán így alakult. Shadow a nevem, a fajom szokatlan keverék: tündér és vámpír. Én azonban csak jót akarok Magának és Miyakonak. Szeretnék bosszút állni társaimon, kik olyan rútul bántak kedvesével. Mint tudja, a védőburok nem örök, ami körülveszi az erdőt. Egy évben egy órára leengedjük védfalainkat, hogy töltekezhessünk a Földanyából. Meg tudom oldani, hogy ne az adott időpontban történjen ez. Meglepetésként viheti magával lelküket, akár kínszenvedések között is.
Csupán annyit kérek, hogy engem hagyjon élni. Nem kérek örökkévalóságig tartó életet, mert tudom, hogy az út úgy kiélvezhető, ha tudjuk, egyszer eljön a vége is. Azt kérem, ha eljön az én időm, melegen fogadhassam, akár egy jó barátot. Ha él a lehetőséggel, kérem tudassa velem, mert nincs időnk a késlekedésre.
Legmélyebb tisztelettel, Shadow

Mosoly fakadt az arcomon, mellettem hitvesem csak az arcomat figyelte. Azonban nem törődtem ezúttal kutakodó kérdéseivel, hanem nekiálltam megfogalmazni a választ. Közben a varjú intelligensen figyelt fekete gombszemeivel. Ettől kissé feszélyezett voltam, viszont semmi többet nem éreztem a madár iránt.

Shadow,
Érdekel a kedves ajánlata. Rendkívül furcsa, mert ilyen dolgokkal nem szoktak dobálózni az emberek. Viszont nem hagyhatom ki a kedvező lehetőséget, hogy bosszút álljak kedvesem kínjaiért, ebben pedig hálás köszönetem. Mondja meg az időpontot, én pedig ott leszek.
Köszönettel: a Halál

- Na, tényleg Shadow küldte? - faggatott Miyako könyörtelenül.
- Igen - mondtam, miközben ujjammal lezártam a pici tekercset.
Lassú mozdulatokkal felerősítettem a madárra a levelet, az pedig fekete villámként hasított ki a nyitott ablakon. Bántotta a szememet a kintről beszűrődő fény, így elhúztam a vastag brokátfüggönyöket.
- Mi volt a levélben? - sürgetett a válaszadással.
- Jó hír - válaszoltam sejtelmesen mosolyogva. - Méghozzá nagyon jó!
- Kíváncsivá tettél - ráncolta össze imádnivalóan a szemöldökét.
Közelebb léptem hozzá, de csak óvatosan.
- Te is engem az edzőteremben - emlékeztettem a levél előtti elfoglaltságunkra.
Ilyen skarlátvörös árnyalatot még nem láttam egy olyan lényen, aki elvileg halhatatlan. Azonban Miyako még ebben is meg tudott lepni. Sok emberséget megőrzött átváltozása után is, ami csupán keveseknek adatik meg, főleg egy démon-bukott félvérnek.
- Az nem tudom, mi volt - dadogta zavartan.
Szarvai már visszahúzódtak, ahogy a bőre is már újra kivilágosodott. A démon ismét teste rejtekében pihent, mélyen elzárva. Most azonban, hogy megtapasztaltam egy kis darabot belőle, nem hiszem, hogy ugyanúgy tudnék tekinteni hitvesemre, mint azelőtt. Rá kellett jönnöm, hogy Miyako erős, ha jelenlegi állapotában szárnyatlan is volt.
Illetve annyi szenvedély volt benne, amit bűn lett volna magának megtartania.
- Ha te nem tudod, én honnan is tudhatnám? - mondtam lágyan. - Egyet viszont tudok - álltam meg tőle fél centire, hogy a fülébe súghassak - sok ilyen fog még történni...
- Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - remegett a hangja.
Üresebbnek éreztem magamat, mint valaha. Ugyanis ez volt az első igazi fizikai érzelemnyilvánítása, ami az edzőteremben történt. A pokolbéli csók nem számított, ugyanis az azért volt, mert szabadulni akart. Ha pedig ezt is letagadja, már nem tudom, minek higgyek.
- Dehogyisnem, kara - kedves becézés csúszott ki a számon ezzel.
Tudtam, hogy mi összetartozunk. A magamfajtánknak csak egy társat ad az ég, és én hittem, hogy megtaláltam a sajátomat.
- Tudod, ez milyen megalázó? - dörzsölte meg az arcát.
Akár egy kétélű kardot is lenyelethetett volna velem, az sem fájt volna jobban.
- Igen, képzelem - váltottam gúnyos hangra. - A legerősebb hím, akitől mindenki retteg, téged akar asszonyául. Tényleg megalázó lehet a számodra!
- Én soha nem akartam ebbe belekeveredni! - vágta az arcomba.
- Milyen dolgot értesz az "ebbe" alatt?! - kezdtem elveszíteni a hidegvéremet. - Az életbe? A halhatatlanságba? Egy ágyba Luciferrel? Kapcsolatba velem?
- A Lucifer és a kapcsolat kérdése egybetartozik - feleselt vissza gyorsan, mielőtt folytathattam volna a kérdezést.
- Ugyan miért?
- Mert te fogattál el Luciferrel, hogy ő "betörhessen", akár egy tenyészkancát! - bökte meg a mutatóujjával a mellkasom közepét, ahol a szívemnek kellett volna dobognia. - Körbekínáltál a barátodnak, mint egy mariskaslukkot! Ne is tagadd, mert így volt! Vagy ő csak letesztelte az árut? Hogy elég friss-e neked?! - ezzel megmarkolta saját melleit demonstráció gyanánt. - Hát megmondom: élveztem minden percét az aktusnak az alvilág urával. Egymás után többször is, mert ő repetát is kért mindebből itt! - simított végig a testén, miközben az egyik kezével még mindig fogta a mellét. - És megjelölt, a magáévá tett, szeretkezett velem, szétkúrta az agyamat és többször is eldurrant bennem, akár egy tűzhányó!
Ezekre a szavakra féltékenység és düh támadt bennem. Mielőtt feleszmélhettem volna, a falhoz nyomtam törékeny testét és égető íriszeimet rászegeztem az ajkaira és a melleire, amiket még mindig fogott.
- Az enyém vagy - morogtam neki sötéten.
- Akkor miért nézted ölbe tett kézzel, ahogy a barátod használ? - kérdezett vissza halkan.
- Nem én kértem, hanem Liza... - még mindig az emberi nevét használtam, de gyorsan kijavítottam magamat - vagyis Shaikin. Ő tudta, hogy egy szűz meghalna alattam, akármilyen egészséges is.

47. fejezet: Levélposta

"Csak szerintem volt furcsa a bagolyposta a Harry Potter filmekben?"

- Üss már meg normálisan! Elvileg dühös vagy rám, nem? - rázott vissza a jelenbe elég pökhendi edzőpartnerem.
Igen, Tehror rávett, hogy vele gyakoroljak. És szerencsére nem erőltette a gyógytornát, de vagy ez, vagy az lett volna. Szóval inkább a harcot forszíroztam meg, mert azzal többre megyek, mintha azzal a flancos jógalabdával szórakoznék.
A szemembe csorgó izzadságtól és különböző sötét indulatoktól homályosan láttam. Az öklöm már tele volt horzsolásokkal és zúzódásokkal, amik újra meg újra begyógyultak, de egyre csak ütöttem és csaptam. Bezzeg ő meg sem rezdült az ütéseim erejétől. Azt mondta, hogy harcoljak vele. Azonban ő csak állt és hagyta, hogy ütögessem, akár egy hisztis kislány. Egy büdös technikát sem tanított meg nekem.
- Mutasd már meg, hogy kell normálisan ütni! - fújtattam, miközben a szememből kitöröltem az izzadságot és az attól csapzott hajamat.
A Halál arca mindentudóan rezdült. De mintha egy mosoly is bujkált volna a szája szegletében. Ez az őskövület kinevetett engem!
- Már vártam, hogy megkérj! - közölte egyszerűen, én meg legszívesebben jól megrugdostam volna a gunyoros mosolyával együtt.
Mit ne mondjak, ha nem lettem volna halhatatlan, többfrontos agyvérzést kaptam volna tőle. Ő pedig csak nézett rám, a visszavágásomra várva.
- Most komolyan?! Azért szenvedek itt két kerek órája, mert nem kértelek meg rá? - hisztiztem, ő pedig közönyös arckifejezéssel figyelte, ahogy kitomboltam magamat.
Dobogtam a lábammal, a levegőbe öklöztem mérgemben. Úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett ribanc.
- Befejezted? - kérdezte, miután több illetlen jelzővel is illettem.
- Igen - fújtam ki a levegőt, némileg lenyugodva. - Kezdhetjük.
Ő egy bólintás kíséretében két kezébe vette a gyógyuló ujjaimat. Vagyis nem a kezébe vette, hanem alatta lebegtette, mintha bármi bajom is származhatna abból, ha hozzám ér. Megpróbáltam közelebb vinni a tenyeremet az övéhez, a zúzódások pedig kiszélesedtek a bütykeimen. Ijedten elkaptam a karomat a közeléből. Amint visszanéztem az ujjaimra, ismét gyógyulófélben voltak.
Tehror csak vállat vont, ami furán és mégis komikusan társult évszázados tapasztalatokról regélő tekintetéhez.
- Én vagyok a Halál - hangoztatta. - A sérülések vonzzák az erőmet.
- Csak a sérülések? - ráncoltam a szemöldökömet.
- Igen, egy halhatatlannak csak a sérülésein keresztül vagyok képes kiszívni az életét - magyarázta lassan, majd felemelte a kezeit úgy, hogy a tenyere felém nézett. - Ne érj hozzám és nem lesz baja a kezednek.
- Oké - nyögtem ki, ahogy pár centire tartottam a saját tenyeremet az övétől.
Mutatott tükörképszerűen pár fogást, amiket gyors egymásutánban kellett elismételnem. Közben vigyázott arra, hogy ne érjen hozzám, főleg ne a kezemhez. Furán könnyedén mozgott, nem is férfire emlékeztetett, hanem egy balerinára. Elfogott egy óvatlan pillanatban a röhögőgörcs, amikor lelki szemeim előtt megjelent Tehror harisnyában és rózsaszín tütüben. Rosszallóan nézett rám, azonban nem szólt rám. Lassan kuncogássá változott a heves hahotám, miközben rendíthetetlenül csináltam a mester után a gyakorlatokat. A fogások gyakorlása közben beforrtak a sebeim.
- Ne feledd, mindig tenyérrel üss! - oktatott ki újra, mikor ökölbe szorult a kezem. - Egy törött kéz semmi egy halhatatlannak, de elég kellemetlen tud lenni harc közben...
A mondat közepénél éppen háttal volt nekem. Fáslival betekert kezeit a háta mögött kulcsolta össze és úgy járkált, mint egy professzor a tanítványa előtt. Gondoltam arra, hogy hirtelen meglepem egy tőle tanult mozdulatsorral. Éppen ráugrottam volna a hátára, mikor megfordult és a kezeimet lefogva magához szorított. Alig láttam, annyira gyors volt. Hátam erős mellkasához feszült, a lehelete pedig az arcomat cirógatta.
- Egy másik szabály: sose becsüld le az ellenfeledet - suttogta a fülembe.
Majdnem bekiáltottam, hogy ő is éppen ezt csinálta. Lebecsült engem, én pedig vigyorogva használtam ki a helyzetet. A karjaira fontam a sajátjaimat a derekamon, nehogy elvegye onnan. Áthelyeztem a súlypontomat és egy hatalmas lendületet véve dobtam egy hátast a meglepett Halállal együtt. Nagy csattanással értünk földet a kemény fapadlón.
- Értettem, főnök - mondtam szemtelenül, ahogy felálltam.
- Ügyes voltál - a szemei mosolyogtak és mintha büszkeséget láttam volna megcsillanni a szemeiben.
Sportszerűen kezet nyújtottam neki, és ő el is fogadta. Megragadta a kezemet és lerántott magára.
- Így sehova nem jutunk - vigyorodtam el.
- Többet haladunk, mint hinnéd - szemében huncut fény villant. - Most kérem a jussomat.
- Milyen juss? - komolyodtam el.
- Kérem a csókot - úgy mondta, hogy csak én halljam.
Melegség áradt szét bennem. Tudta, hogy milyen hatással van rám. A zabolázatlan szél illata körülölelt, ahogy rajta feküdtem. Most azonban nem zavart. Luciferrel huncutabb dolgokat műveltünk, azonban egy csók gondolata Tehrorral már pirulásra késztetett. Így összeszorítva az ajkaimat adtam egy puszit a szája sarkára. Ő csak nevetett.
- Ez nem csók volt, viszont jól esett - mosolygott idegesítően. - Viszont a csóknak csóknak kell lennie!
A második csókot enyhén elnyújtotta. Beleremegtem, amikor kihallottam egy kis akcentust a hangjából. Jézusom, ennek akcentusa van! Úgy iiiiiimáááádom az akcentusos pasikat! Remek, Zafíra is megérkezett! Viszont egyet kellett értenem vele. Mint ahogy a jelképem, én is imádtam, ha valakinek akcentusa volt. Az pedig még rájátszott a hatásra, hogy fogalmam sem volt, milyen akcentus lehet Tehror hangja mögött.
- Sokféle csók létezik - váltottam komolyra, bár a szavaim kissé megremegtek. - Már emiatt a kis puszi miatt is házasságra kényszerítettek volna, amikor még halandó voltam.
Ő enyhén megemelte a szemöldökét, mintha azt mondta volna: hazudsz. Vagy csak én voltam paranoiás, nem tudtam eldönteni.
- Egy igazi halhatatlan csókját akarom - piszkálódott tovább. - Aki nem fél a saját erejétől. Már nem kell óvatosan bánnod velem. Nem török össze alattad, mint valami gyenge kis bot.
- Nem félek az erőmtől! - háborodtam fel, és tudtam, hogy ez volt a célja.
Ő kihívóan megnyalta az ajkait és ujjai megszorították a csípőmet. Érintésére elpuhultam, akár a kocsonya.
- Akkor mutasd meg, mennyire nem félsz tőle - izzott fel a szeme.
Dactól és dühtől megkeményedett arckifejezéssel tapadtam a szájára. Izmai hullámoztak a hasam alatt, én azonban szilárdan tartottam a fejét. Folyamatosan hajtogattam magamban, hogy nem félek az erőmtől. Szabadjára engedtem a lelkemben annak a bizonyos ládikának a tartalmát, ahol minden erőm lakozott. Démonszarvaim megnyúltak, körmeim karcolták a srác fejbőrét, ahogy elmerültem az érzésben. A bőröm sötétebb árnyalatot vett fel, ahogy nyelve szétnyitotta a számat és bejárt minden zugot. Belenyögtem a csókba, mert egyszerűen annyira jó volt érezni. Tehror elérte, hogy csupán egy érző idegköteg legyek, aki még többért esedezik. Alattam a srác morgott, akár egy vadállat. Ez nekem pedig tetszett, nagyon is.
- Uram... - hallottunk egy félénk hangot az ajtó közeléből.
Én szégyenlősen váltam el a Haláltól és a terem másik végébe ugrottam. Megigazítottam az felsőmet, mert Tehror ujjai felgyűrték az anyagot a köldököm fölé.
- Mi történt? - a szerencsétlen futárfiú, aki ránk tört, konkrétan úgy megrémült ura tekintetének súlyától, hogy enyhén megroggyant a térde.
A Halál úgy nézett a fiúra, mintha ki akarta volna belezni, majd a fejét egy karóra tűzni, hogy mindenki lássa. Még én is beleborzongtam abba a hidegbe, amit árasztott magából.
- Egy... egy levél érkezett önnek - dadogott a szerencsétlen. - Sürgősként van megjelölve...
- Ki küldte? - vakkantott bosszúsan, miközben az ujjaival az összekócolt haját igazította helyre.
- Nem tudom - vinnyogott a fiú. - Egy szokatlan varjú hozta.
Vod. Shadow madara. Mielőtt akár kimehetett volna a futár, odaugrottam hozzá és a vállába mélyesztettem a karmaimat. Ő hátrahőkölt a külsőmtől.
- Mikor érkezett? - kérdeztem, miközben egyenesen az arcát vizslattam.
- Ma reggel - felelte remegve.
- Ismered a feladót? - fejtette le az ujjaimat a szolgájáról Tehror.
- Igen. Shadow küldte a levelet, szinte biztos - kapkodtam. - Biztosan fontos, ha neked üzent!
- De ki is ő? - elhessegette a szolgát, aki megkönnyebbülten menekült el a közelünkből.
- Egy tündér, aki segített nekem felépülni - válaszoltam.
Az arckifejezése még jobban megdermedt. Olyan volt, akár egy szépen megmunkált szobor. Szinte hallottam a fogaskerekeket csikorogni a fejében.
- Ő bocsátotta rád az álomvarázslatot? - töprengett hangosan.
Őszintén meglepődtem az informáltságán. Összehúzott szemekkel figyeltem, a bőröm pedig kifakult, a szarvaim és a körmeim visszahúzódtak az eredeti helyükre.
- Igen - feleltem furcsállva. - Gyerünk!
Szó nélkül elvezetett a terembe, ahol hatalmas kalitkákban hófehér postagalambok sorakoztak. Csak egy tűnt ki a fehér tömegből, az pedig a varjúszerű varázsmadár volt. A csőrében ott volt a levél, feltöretlen pecséttel. Mintha csak a címzettnek akarta volna odaadni. Valószínűleg ez így is volt, mert az intelligens villanás mindent elárult az állat szemében. Mintha biccentett is volna nekem üdvözlésül. Benyújtottam a kezemet a ketrecbe, Vod pedig kis fejével hozzádörgölőzött az ujjaimhoz. A levelet viszont nem nekem, hanem Tehrornak adta oda.
- Köszönjük, Vod - mondtam, ahogy a kezemre ugrott. - Add át üdvözletünk Shadownak!
Ő beleegyezésül károgott egyet, majd fekete villámként hasított az egyik nyitott ablakhoz, hűsölni. Gondoltam én, a választ is ő akarta visszavinni úrnőjének. Én csak néztem a kecses állatot, a Halál pedig furcsán nézett rám.
- Miért beszélsz egy madárhoz? - bökte ki.
- Ő nem egy madár - csúszott ki a számon. - Legalábbis nem szokványos. Intelligens, legalább annyira, mint egy ember. Ebben biztos vagyok.
Tehror rám hagyta az állatimádatomat. Kezébe vette a levelet és halkan olvasni kezdte. Valami nagyon jó történhetett, mert úgy kezdett vigyorogni, mint az a bizonyos macska, szájában a kanárival. Végül összehajtotta a levelet és leült az asztalhoz, megfogalmazni a választ.
Én csak álltam, teljesen lefagyva, hogy akkor most mi van?

46. fejezet: Csupa bonyodalom

"Shadow szemszöge"
- Ne feledd, hogy te csak egy hitvány korcs vagy, akit szánalomból vettünk be! - vágták a fejemhez éppen, miközben békésen reszelgettem a körmeimet élesre.
Bepofátlanodott  lakrészemre és még neki áll feljebb? Fogalmam sem volt arról, mit követtem el már megint, de ehhez már hozzászoktam. Mindenért engem vontak felelősségre, akár hozzám tartozott az adott tennivaló, akár nem. Rá se hederítettem a szitokszavakra, amiket az arcomba kiabált a dühös tündérke.
Én csak intettem a kék tündértársamnak, hogy nyugodtan leállhat. Karmazsinvörös árnyalatban játszott a feje a dühtől, amiért merészeltem pont őt leinteni. Ellenben velem, neki szabadon volt az arca. Én viszont sosem vettem le az álarcomat, mert akkor megtudnák az egyik legnagyobb titkomat. A fajom csupán másodhegedűs volt ehhez képest. Ő dühében és felháborodásában megragadta a nyakamat és felhúzott a karosszékemből, ahol eddig üldögéltem.
- Mit akarsz még!? - sziszegtem oda neki. - Mindent megkaptatok, amit akartatok. Szálljatok le róluk!
Előzőleg ismertették a tervüket, miszerint a következő prédájuk egy démon lesz, akit a szarvától fognak megkopasztani. Erre pedig tökéletes alanynak találták Miyakot, akinek a szarva olyan páratlan, akár a természete.
- Csak nem a szívedhez nőtt a párocska? - nevetett fel gúnyosan és kegyetlenül csengő hangon a látszólag teljesen ártalmatlan tündér.
- A démoni oldala nincsen kifejlődve, a vőlegényén pedig nem tudnátok keresztüljutni - köptem az arcába. - Semmi értelme, öngyilkos küldetés!
A Halált sosem kellett félteni. Már így is veszélyben voltunk, mivel Miyako szárnyai nálunk pihentek egy üvegvitrinben. Csak idő kérdése volt, hogy a Halálnak mikor jut eszébe megfingatni bennünket, de ha egyszer eszébe jut, mi nem ússzuk meg élve, az bizonyos.
- A szarva akkor is kell nekünk! - szögezte le, miközben fél centiről nézett a szemembe, ami jóval túlmutatott a komfortzónámon.
- Neked pedig egy rágóra volna szükséged, de az élet kegyetlen - mondtam faarccal, holott még mindig próbálta kimasszírozni a nyakamból a szuszt.
Különlegesen kemény bőrömnek köszönhetően alig éreztem az ujjait. Vastag bőr volt az arcomon, ahogy a mondás tartja.
- Ne szemtelenkedj velem! - hüledezett még mindig vörös fejjel.
Olyan színe volt, mintha őt fojtogatnák.
- Eszemben sincs, én csak megállapítottam egy tényt - kezdtem én is a fogaimat csikorgatni. - Engedj el vagy megbánod!
- És ha nem?
- Nyakfetisiszta vagy? - értetlen tekintetét látva megmagyaráztam. - Gerjedsz arra, hogy fogdosd a nyakamat?
- Most meghalsz, ribanc! - a szemem előtt karikák kezdtek körvonalazódni, ahogy bevetette ellenem az emberfelettiek erejét.
Az oxigénem fogyott, a testem pedig túlélő üzemmódba kapcsolt. Fekete szárnyaim öntudatlanul kitárultak, szemfogaim pedig megnyúltak. Tudtam, hogy a szemeim izzottak, a körmeim pedig karmokká alakultak. Tíz ujjamat bevetettem, hogy lekaparjam magamról az elmebeteg kékséget. Karmaim a húsába mélyedtek, ő pedig elkapta rólam a kezét. Én fulladozva botladoztam hátrébb és nagy kortyokban nyeltem az éltető levegőt.
- Ne hidd, hogy a vámpírfogas trükköd mindig beválik - nézett rám ferde szemmel a tündér.
- Pedig most is bevált - mosolyodtam el szárazon.
- Torszülött - sziszegte oda, miközben a vállamba ütközve elhaladt mellettem, egyenesen ki a lakrészemből.
A madaram a vállamra szállt és csőrével megsimította az arcomat, mintha vigasztalni akart volna. Viszonoztam a cirógatást kis fején, majd újból a karosszékembe ültem. A csapat többet akart a bukottól. Nem elég, hogy a szárnyát is elvették, de már a szarvára is pályáznak? Soha nem hittem volna, hogy ezt teszem majd, de segítenem kellett a Halál menyasszonyának. Szimpatikus volt nekem a lány, magamra emlékeztetett.
A többi tündér a szomszédos szobában múlatta az időt, én pedig egy üzenetet írtam. Vod lágyan kapirgálta mellettem az íróasztalt, miközben a lehető legjobb fogalmazási készségemet igyekeztem bevetni. Morgolódtam és legalább egy tucatnyi levelet összegyűrtem, mire sikerült megfelelő hangneműnek ítélnem az irományomat. Nem akartam behízelgőset, de azért tiszteletlennek sem akartam látszani. A többiekkel ellentétben én tudtam, hogy a Halál egyszer eljön mindannyiunkért. Varázslat és bűbáj nem állhatja útját az erejének, akármennyire szeretnénk is ezt hinni.
Szépen összetekercseltem a levelet és a madárkám lábára kötöttem.
- Tessék, Vod - suttogtam neki, mire a madár szolgálatkészen kihúzta magát. - Vidd e irományt Földünk lágy ölébe, hol maga a pusztulás tanyázik - mondtam az ősi nyelvemen, amit még annak idején az anyám tanított meg nekem.
Vod szeme intelligensen csillant, megértette a parancsot. Megsimogattam a szárnya tollait, hogy elbúcsúzzak tőle. Madár létére hűséges barát, ami némelyik emberre nem mondható el.
- Hiányozni fogsz, madárkám - simogattam meg a hasát. - Siess és mielőbb térj vissza hozzám.
A madár nem habozott, az ablakhoz repült és egy elegáns csapással már messze járt. Én néztem a fák közötti fekete foltot, amíg el nem tűnt a messzeségben, Felálltam az asztaltól és kibaktattam az erődítményből, ahol laktam a többiekkel. Ők persze rám sem hederítettek, ahogy használva a hátsó ajtót kiléptem a szabadba. Egyedül akartam lenni a gondolataimmal, ami nem nagyon működik, ha olyanok vesznek körül, akiket utálsz. Szóval a természet lágy ölére akartam visszatérni, hátha a magas szintű páratartalom, ami itt uralkodott, meghozná a kérdéseimre a választ.
- Nem biztonságos idekint - szólt egy hang mögülem, mikor egy láposabb területre érkeztem.
Megpördültem a tengelyem körül és egy sötét elfet láttam, aki felém közelített túlméretezett macskájával. Őrzők voltak, bár eddig még egyet sem láttam a sétáim során. Akkor pedig egyenesen elém sétált büszke tartással, íjával a hátán.
- Ti vagytok itt a legfenyegetőbb tényezők - mutattam rá a nyilvánvaló tényre, amivel az erdő fenevadai is tisztában voltak. Sötét elfekkel nem jó ujjat húzni.
- De... - szólt volna a lány, de a macskája megszólalt.
- Hagyd, Tria - morogta. - Az elkényeztetett tündérek úgyis azt csinálnak, amit akarnak!
Én erre érdeklődve néztem vissza rájuk. Tetszett a társ vérmérséklete és felvágott nyelve, így barátságosabb ábrázatomat felöltve közelebb sétáltam a pároshoz.
- Mi a nevetek? - kérdezek rá minden kertelés nélkül, aminek hatására még furcsábban néztek rám.
Tény, hogy nem nagyon szoktam érintkezni másokkal és úgy hiszem, ez a külsőmön is látszott. Fogalmam sincs, hogy minek a hatására, de a lány válaszolt pár másodperc hezitálás után, mintha azt latolgatta volna, hogy ezt szabad-e.
- Én Tria vagyok, ő a társam, Nola - mutatott először magára, majd a hatalmas állatra maga mellett, aki még mindig morgott rám, akár egy túlméretezett fűnyíró.
- Mióta szolgáltok a társaimnak? - vontam össze a szemöldökömet az álarc mögött.
Direkt mondtam azt, hogy a társaimnak és nem nekem. Sosem szerettem, ha valaki szolgákat alkalmaz.
- Közel fél évszázada - vágta rá Nola, aki időközben átalakult emberi alakjába, bár a fogai még mindig hegyesek és másoknak ijesztőek voltak.
Nem féltem a fogaitól, hiszen nekem is volt, csak én nem reklámozom.
- Jól sejtem, hogy nem kaptok fizetést, ugye? - nevetgéltem zavartan.
- Igen - hangzott az egyhangú felelet azonnal.
A lány most először bizonytalannak tűnt és a száját rágva gondolkodott azon, hogy hozzátegyen-e még valamit a mondandójukhoz. Végül hősiesen kinyögte.
- Én a testvéremért szolgálok maguknak - emelte fel a fejét Tria haragos tekintettel.
Alaposan szemügyre vettem a lányt. Erős, határozott vonások, az elfekhez képest már túlságosan telt száj, borostyánszínű szemek és barna bőr a krétafehér fajtársaihoz mérten. Hófehér hajának függönye alól tündefüle türemkedett ki.
- Hogy hívják a testvéredet? - érdeklődtem kifejezéstelen hangon.
- Síne - ejtette ki a nevet, nekem pedig beugrott.
Szakasztott olyan lány, mint Tria, csak a szeme violaszínű, a haja pedig tűzvörös és rövid. De amúgy ugyanaz az erős testalkat, nyúlánk és izmos végtagok és tűz a szemben. Emlékeztem Sínére, ugyanis nekem kellett bezárnom. Bűntudat kerített a hatalmába, mégis elmosolyodtam.
- Segítek neked visszaszerezni, ha ti is segítetek nekem - javasoltam ravasz mosollyal, mert tudtam, hogy a család mindent megér.
- Miért tennéd ezt? - fintorgott egyet Nola.
Neki nem volt annyi vesztenivalója, mint a társának. Viszont tudtam, hogy az alakváltók hűségesek mesterükhöz, így őszintén mondtam el a szándékomat.
- Oda akarok pörkölni a tündéreknek - tártam ki a szárnyaimat. - Mint látjátok, én vagyok a fekete bárány.
Félelemmel vegyes csodálattal szemlélték meg a koromfekete hártyaszárnyakat, amik életem szégyenfoltjaiként vannak számon tartva. Én mégis büszke vagyok rájuk, hiszen nem úgy gondolok magamra, hogy szörnyszülött lennék. Csupán különleges és páratlan ezekkel a szárnyakkal.
- Azt látjuk - nyelt egy nagyot Tria. - Mit kérsz, mit tegyünk?
Nola helytelenítően oldalba bökte, de Tria súgott neki valamit, amitől beletörődően sóhajtott. Tiszteltem az alakváltókat a hűségükért. Mindenben kitartani egy ember mellett... Ez igazi erény volt, aminek sajna nagyon kevesen voltak a birtokában.
- Ti kezelitek az erdő erőterét és biztonságát, jól tudom? - szakítottam ki magamat a gondolataim hálójából.
- Igen.
- Nemsoká elérkezik az éves Órás Kikapcsolás... - kezdtem bele, mire Nola hegyezni kezdte a fülét, ami tisztán látszott kíváncsi arcából és fülei fürge mozgásából. Az Órás Kikapcsolás minden évben megtörtént, mikor minden bűbájt és varázslatot kikapcsolunk egy egész órára az erdőben, beleértve a Halál távoltartó mágiáját is. - Azt akarom, hogy változzon meg az időpont, a tündérek tudta nélkül.
- Akkor mikor legyen a kikapcsolás? - kérdezte Tria is kíváncsi tekintettel.
- Holnap ugyanitt találkozunk és akkor elmondom, a tervem további részeivel együtt - mosolyogtam rájuk szelíden, kivillantva Nolának a szemfogaimat.
Eltátották a szájukat, én pedig őszintén elnevettem magamat.
- Tudjátok, belerepül a szitakötő - fogtam meg az állukat és becsuktam a szájukat. - Holnap találkozunk!
Azzal elsétáltam, de még hallottam, ahogy a két őr egymás szavába vágva beszélgetnek. Én viszont nem hallgattam ki őket, bár nagyon csábító volt a lehetőség. Ahogy visszafelé mentem a szállásomra, konkrétabban az erődbe, megéreztem, hogy a gyomromba éhség hasított bele. Felnéztem az égre és egy dühös fújtatással vettem tudomásul, hogy besötétedett a lombsátor felett. A vámpír énem ilyenkor kerül előtérbe, ugyanis főleg éjszakai vadász vagyok. Levettem az álarcomat, mert az csupán a tündérarcomhoz illett. Ujjbegyeimmel végigsimítottam a bal szemem és a bal halántékom között húzódó szimbólumon. Emlékeztető, hogy ki vagyok valójában. Érdessége tapintható volt, ebből is tudtam, hogy a testemnek szüksége van táplálékra. Eléltem a tündérnektáron is, de egy idő után vészesen lefogytam volna és akkor csak röhögtek volna rajtam a társaim.
Valami viszont követett. Én hátrapillantottam, éhesen és gyilkos kedvemben.

- Egy tündérke! - röhögött egy hang, ahogy kibontakozott a sötétségből egy alak. - Fiúk, ma szárnyleves a vacsora! A vér pedig különösen édes lesz!
Három srác jött elő a bokrokból, ahol eddig rejtőztek. Ők is vámpírok voltak, látszólag a civilizációból. Ennyire a határmezsgyéjén jártam volna az erdőnek? Vigyorogva és büszkén mutogatva csattogtatták a megnyúlt fogaikat, akár valami félőrültek. Szerintem meg akartak ijeszteni. Hát, megsúgom: nem nagyon sikerült. Fiatalok voltak, ez tisztán látszott rajtuk. Nem tudtak mértéket tartani és képtelenek arra, hogy visszafogják ölési vágyukat.
- Belém törne az agyaratok - közöltem teljes nyugalommal, ahogy terpeszben megálltam előttük.
Fél arcomat árnyék takarta, így nem látták rajtam a jelet.
- Nem hiszem, kislány! - nevetett a szőke herceg típusú vezér.
- Erre fogadni mernél? - kérdeztem artikuláltan, ahogy teljes testtel felé fordultam.
Ha ő a vezér, a többiek nem támadhatnak rám az engedélye nélkül, így nyugodtan hátat fordíthattam nekik. Meglátta vörösen izzó szemeimet, de a bal oldala az arcomnak még mindig árnyékban volt. Kivillantottam az agyaraimat, amitől hátrahőkölt meglepettségében.
- Mi vagy te?! - kérdezte hitetlenkedve. Aztán lefehéredve nézte már-már hipnotikusan az arcomat, valamit keresve. - Csak nem...?
A hold fénye felé fordítottam kissé a fejemet, így a vérvörös szimbólum láthatóvá vált.
- Dehogynem - vicsorogtam. - A legrosszabb rémálmod vagyok.
A magabiztos vámpírok reszketni kezdtek, akár a nyárfalevél. Én pedig megragadtam a szőkét és a földhöz csaptam, a teste pedig tompa puffanással landolt az avarágyon. Kezem a nyakán van, szorításra készen.
- K-k-khé-rem ne - pihegte kislányosan. - Báhrmit megte-te-teszhek....
- Bármit? - emeltem meg enyhén a szemöldökömet. - Akkor mondd el, mit hallottál rólam!
- Azt hittük, hogy ez amolyan mumusmese! - reszketett a fiú.
- Drakula sem volt mese, ahogy Frankeinstein sem - húztam össze még jobban a szemeimet. - Miért pont én voltam a kivétel?
- Mert... - körmeim a nyaki ütőerénél mélyedtek be. - Oké, oké... nők nem lehetnek ilyenek...
- Mármint szörnyetegek? - szegeztem neki a kérdést. - Nő nem lehet rémisztő? Iszonytató? Gonosz?
- Kérem... ne öljön meg... - majdnem sírva fakadt. - Ne öljön meg, Vérhercegnő...
- Régen találóbb nevem volt - mondtam kifejezéstelenül. - Például Karónyelő, Bélontó, Szenteltvérű ilyesmik... Bár mindegyiket nagyon utáltam. Csak azért, mert az anyám volt annak idején a nép királynője!
- A jóságos... - kezdte volna anyám dicsőítését a hátam mögött álló, de haragos tekintetem belefojtotta a szót.
- Anyám nem volt jóságos, sem bölcs. Nem kell előttem fényeznetek! - mordultam fel. - Elhagyott engem, elhagyta a népet a vérért.
- Mit akar tőlünk?
- Azt, hogy tűnjetek innét és nem is találkoztunk. Ha ide vámpírok jönnek, abból csak baj lesz!
- De maga az uralkodónk, most, hogy az anyja meghalt! - vetett ellent az egyik, aki nagyon bátor volt. - Vissza kell jönnie velünk!
- Fogd be! - meredtem rá izzó szemmel, miközben felálltam. - Nem vagyok királynő. Értsétek meg, nem vagyok királynő!
- A vére az. Mi pedig megyünk a vér után - szólalt meg a szőke, ahogy feltápászkodott. - Gyerünk, tűnés!
Azzal a vámpírok köddé váltak. Valószínűleg illantak. Morogva ejtettem el egy erdei állatot és úgy mentem vissza a szállásra. Álarcomat feltettem, hogy legalább mások elől elrejtsem, hogy mi vagyok valójában. A vérszívók királynője. A leggonoszabb teremtmények úrnője. Ahogy viszont elhaladtam a többi tündér lakrésze előtt, megvetően megváltoztattam a gondolataimat. Tévedtem, a leggonoszabbak ott voltak velem egy fedél alatt.
Vod még nem tért vissza, így nyugtalanul hajtottam álomra a fejemet. Vajon megkapták a levelet? És ha igen, mit kapok majd válaszul?
Remegő gyomorral és ágyneműbe vájt karmokkal vártam a hajnalt, mikor ismét felölthetem rideg álcámat.