46. fejezet: Csupa bonyodalom

"Shadow szemszöge"
- Ne feledd, hogy te csak egy hitvány korcs vagy, akit szánalomból vettünk be! - vágták a fejemhez éppen, miközben békésen reszelgettem a körmeimet élesre.
Bepofátlanodott  lakrészemre és még neki áll feljebb? Fogalmam sem volt arról, mit követtem el már megint, de ehhez már hozzászoktam. Mindenért engem vontak felelősségre, akár hozzám tartozott az adott tennivaló, akár nem. Rá se hederítettem a szitokszavakra, amiket az arcomba kiabált a dühös tündérke.
Én csak intettem a kék tündértársamnak, hogy nyugodtan leállhat. Karmazsinvörös árnyalatban játszott a feje a dühtől, amiért merészeltem pont őt leinteni. Ellenben velem, neki szabadon volt az arca. Én viszont sosem vettem le az álarcomat, mert akkor megtudnák az egyik legnagyobb titkomat. A fajom csupán másodhegedűs volt ehhez képest. Ő dühében és felháborodásában megragadta a nyakamat és felhúzott a karosszékemből, ahol eddig üldögéltem.
- Mit akarsz még!? - sziszegtem oda neki. - Mindent megkaptatok, amit akartatok. Szálljatok le róluk!
Előzőleg ismertették a tervüket, miszerint a következő prédájuk egy démon lesz, akit a szarvától fognak megkopasztani. Erre pedig tökéletes alanynak találták Miyakot, akinek a szarva olyan páratlan, akár a természete.
- Csak nem a szívedhez nőtt a párocska? - nevetett fel gúnyosan és kegyetlenül csengő hangon a látszólag teljesen ártalmatlan tündér.
- A démoni oldala nincsen kifejlődve, a vőlegényén pedig nem tudnátok keresztüljutni - köptem az arcába. - Semmi értelme, öngyilkos küldetés!
A Halált sosem kellett félteni. Már így is veszélyben voltunk, mivel Miyako szárnyai nálunk pihentek egy üvegvitrinben. Csak idő kérdése volt, hogy a Halálnak mikor jut eszébe megfingatni bennünket, de ha egyszer eszébe jut, mi nem ússzuk meg élve, az bizonyos.
- A szarva akkor is kell nekünk! - szögezte le, miközben fél centiről nézett a szemembe, ami jóval túlmutatott a komfortzónámon.
- Neked pedig egy rágóra volna szükséged, de az élet kegyetlen - mondtam faarccal, holott még mindig próbálta kimasszírozni a nyakamból a szuszt.
Különlegesen kemény bőrömnek köszönhetően alig éreztem az ujjait. Vastag bőr volt az arcomon, ahogy a mondás tartja.
- Ne szemtelenkedj velem! - hüledezett még mindig vörös fejjel.
Olyan színe volt, mintha őt fojtogatnák.
- Eszemben sincs, én csak megállapítottam egy tényt - kezdtem én is a fogaimat csikorgatni. - Engedj el vagy megbánod!
- És ha nem?
- Nyakfetisiszta vagy? - értetlen tekintetét látva megmagyaráztam. - Gerjedsz arra, hogy fogdosd a nyakamat?
- Most meghalsz, ribanc! - a szemem előtt karikák kezdtek körvonalazódni, ahogy bevetette ellenem az emberfelettiek erejét.
Az oxigénem fogyott, a testem pedig túlélő üzemmódba kapcsolt. Fekete szárnyaim öntudatlanul kitárultak, szemfogaim pedig megnyúltak. Tudtam, hogy a szemeim izzottak, a körmeim pedig karmokká alakultak. Tíz ujjamat bevetettem, hogy lekaparjam magamról az elmebeteg kékséget. Karmaim a húsába mélyedtek, ő pedig elkapta rólam a kezét. Én fulladozva botladoztam hátrébb és nagy kortyokban nyeltem az éltető levegőt.
- Ne hidd, hogy a vámpírfogas trükköd mindig beválik - nézett rám ferde szemmel a tündér.
- Pedig most is bevált - mosolyodtam el szárazon.
- Torszülött - sziszegte oda, miközben a vállamba ütközve elhaladt mellettem, egyenesen ki a lakrészemből.
A madaram a vállamra szállt és csőrével megsimította az arcomat, mintha vigasztalni akart volna. Viszonoztam a cirógatást kis fején, majd újból a karosszékembe ültem. A csapat többet akart a bukottól. Nem elég, hogy a szárnyát is elvették, de már a szarvára is pályáznak? Soha nem hittem volna, hogy ezt teszem majd, de segítenem kellett a Halál menyasszonyának. Szimpatikus volt nekem a lány, magamra emlékeztetett.
A többi tündér a szomszédos szobában múlatta az időt, én pedig egy üzenetet írtam. Vod lágyan kapirgálta mellettem az íróasztalt, miközben a lehető legjobb fogalmazási készségemet igyekeztem bevetni. Morgolódtam és legalább egy tucatnyi levelet összegyűrtem, mire sikerült megfelelő hangneműnek ítélnem az irományomat. Nem akartam behízelgőset, de azért tiszteletlennek sem akartam látszani. A többiekkel ellentétben én tudtam, hogy a Halál egyszer eljön mindannyiunkért. Varázslat és bűbáj nem állhatja útját az erejének, akármennyire szeretnénk is ezt hinni.
Szépen összetekercseltem a levelet és a madárkám lábára kötöttem.
- Tessék, Vod - suttogtam neki, mire a madár szolgálatkészen kihúzta magát. - Vidd e irományt Földünk lágy ölébe, hol maga a pusztulás tanyázik - mondtam az ősi nyelvemen, amit még annak idején az anyám tanított meg nekem.
Vod szeme intelligensen csillant, megértette a parancsot. Megsimogattam a szárnya tollait, hogy elbúcsúzzak tőle. Madár létére hűséges barát, ami némelyik emberre nem mondható el.
- Hiányozni fogsz, madárkám - simogattam meg a hasát. - Siess és mielőbb térj vissza hozzám.
A madár nem habozott, az ablakhoz repült és egy elegáns csapással már messze járt. Én néztem a fák közötti fekete foltot, amíg el nem tűnt a messzeségben, Felálltam az asztaltól és kibaktattam az erődítményből, ahol laktam a többiekkel. Ők persze rám sem hederítettek, ahogy használva a hátsó ajtót kiléptem a szabadba. Egyedül akartam lenni a gondolataimmal, ami nem nagyon működik, ha olyanok vesznek körül, akiket utálsz. Szóval a természet lágy ölére akartam visszatérni, hátha a magas szintű páratartalom, ami itt uralkodott, meghozná a kérdéseimre a választ.
- Nem biztonságos idekint - szólt egy hang mögülem, mikor egy láposabb területre érkeztem.
Megpördültem a tengelyem körül és egy sötét elfet láttam, aki felém közelített túlméretezett macskájával. Őrzők voltak, bár eddig még egyet sem láttam a sétáim során. Akkor pedig egyenesen elém sétált büszke tartással, íjával a hátán.
- Ti vagytok itt a legfenyegetőbb tényezők - mutattam rá a nyilvánvaló tényre, amivel az erdő fenevadai is tisztában voltak. Sötét elfekkel nem jó ujjat húzni.
- De... - szólt volna a lány, de a macskája megszólalt.
- Hagyd, Tria - morogta. - Az elkényeztetett tündérek úgyis azt csinálnak, amit akarnak!
Én erre érdeklődve néztem vissza rájuk. Tetszett a társ vérmérséklete és felvágott nyelve, így barátságosabb ábrázatomat felöltve közelebb sétáltam a pároshoz.
- Mi a nevetek? - kérdezek rá minden kertelés nélkül, aminek hatására még furcsábban néztek rám.
Tény, hogy nem nagyon szoktam érintkezni másokkal és úgy hiszem, ez a külsőmön is látszott. Fogalmam sincs, hogy minek a hatására, de a lány válaszolt pár másodperc hezitálás után, mintha azt latolgatta volna, hogy ezt szabad-e.
- Én Tria vagyok, ő a társam, Nola - mutatott először magára, majd a hatalmas állatra maga mellett, aki még mindig morgott rám, akár egy túlméretezett fűnyíró.
- Mióta szolgáltok a társaimnak? - vontam össze a szemöldökömet az álarc mögött.
Direkt mondtam azt, hogy a társaimnak és nem nekem. Sosem szerettem, ha valaki szolgákat alkalmaz.
- Közel fél évszázada - vágta rá Nola, aki időközben átalakult emberi alakjába, bár a fogai még mindig hegyesek és másoknak ijesztőek voltak.
Nem féltem a fogaitól, hiszen nekem is volt, csak én nem reklámozom.
- Jól sejtem, hogy nem kaptok fizetést, ugye? - nevetgéltem zavartan.
- Igen - hangzott az egyhangú felelet azonnal.
A lány most először bizonytalannak tűnt és a száját rágva gondolkodott azon, hogy hozzátegyen-e még valamit a mondandójukhoz. Végül hősiesen kinyögte.
- Én a testvéremért szolgálok maguknak - emelte fel a fejét Tria haragos tekintettel.
Alaposan szemügyre vettem a lányt. Erős, határozott vonások, az elfekhez képest már túlságosan telt száj, borostyánszínű szemek és barna bőr a krétafehér fajtársaihoz mérten. Hófehér hajának függönye alól tündefüle türemkedett ki.
- Hogy hívják a testvéredet? - érdeklődtem kifejezéstelen hangon.
- Síne - ejtette ki a nevet, nekem pedig beugrott.
Szakasztott olyan lány, mint Tria, csak a szeme violaszínű, a haja pedig tűzvörös és rövid. De amúgy ugyanaz az erős testalkat, nyúlánk és izmos végtagok és tűz a szemben. Emlékeztem Sínére, ugyanis nekem kellett bezárnom. Bűntudat kerített a hatalmába, mégis elmosolyodtam.
- Segítek neked visszaszerezni, ha ti is segítetek nekem - javasoltam ravasz mosollyal, mert tudtam, hogy a család mindent megér.
- Miért tennéd ezt? - fintorgott egyet Nola.
Neki nem volt annyi vesztenivalója, mint a társának. Viszont tudtam, hogy az alakváltók hűségesek mesterükhöz, így őszintén mondtam el a szándékomat.
- Oda akarok pörkölni a tündéreknek - tártam ki a szárnyaimat. - Mint látjátok, én vagyok a fekete bárány.
Félelemmel vegyes csodálattal szemlélték meg a koromfekete hártyaszárnyakat, amik életem szégyenfoltjaiként vannak számon tartva. Én mégis büszke vagyok rájuk, hiszen nem úgy gondolok magamra, hogy szörnyszülött lennék. Csupán különleges és páratlan ezekkel a szárnyakkal.
- Azt látjuk - nyelt egy nagyot Tria. - Mit kérsz, mit tegyünk?
Nola helytelenítően oldalba bökte, de Tria súgott neki valamit, amitől beletörődően sóhajtott. Tiszteltem az alakváltókat a hűségükért. Mindenben kitartani egy ember mellett... Ez igazi erény volt, aminek sajna nagyon kevesen voltak a birtokában.
- Ti kezelitek az erdő erőterét és biztonságát, jól tudom? - szakítottam ki magamat a gondolataim hálójából.
- Igen.
- Nemsoká elérkezik az éves Órás Kikapcsolás... - kezdtem bele, mire Nola hegyezni kezdte a fülét, ami tisztán látszott kíváncsi arcából és fülei fürge mozgásából. Az Órás Kikapcsolás minden évben megtörtént, mikor minden bűbájt és varázslatot kikapcsolunk egy egész órára az erdőben, beleértve a Halál távoltartó mágiáját is. - Azt akarom, hogy változzon meg az időpont, a tündérek tudta nélkül.
- Akkor mikor legyen a kikapcsolás? - kérdezte Tria is kíváncsi tekintettel.
- Holnap ugyanitt találkozunk és akkor elmondom, a tervem további részeivel együtt - mosolyogtam rájuk szelíden, kivillantva Nolának a szemfogaimat.
Eltátották a szájukat, én pedig őszintén elnevettem magamat.
- Tudjátok, belerepül a szitakötő - fogtam meg az állukat és becsuktam a szájukat. - Holnap találkozunk!
Azzal elsétáltam, de még hallottam, ahogy a két őr egymás szavába vágva beszélgetnek. Én viszont nem hallgattam ki őket, bár nagyon csábító volt a lehetőség. Ahogy visszafelé mentem a szállásomra, konkrétabban az erődbe, megéreztem, hogy a gyomromba éhség hasított bele. Felnéztem az égre és egy dühös fújtatással vettem tudomásul, hogy besötétedett a lombsátor felett. A vámpír énem ilyenkor kerül előtérbe, ugyanis főleg éjszakai vadász vagyok. Levettem az álarcomat, mert az csupán a tündérarcomhoz illett. Ujjbegyeimmel végigsimítottam a bal szemem és a bal halántékom között húzódó szimbólumon. Emlékeztető, hogy ki vagyok valójában. Érdessége tapintható volt, ebből is tudtam, hogy a testemnek szüksége van táplálékra. Eléltem a tündérnektáron is, de egy idő után vészesen lefogytam volna és akkor csak röhögtek volna rajtam a társaim.
Valami viszont követett. Én hátrapillantottam, éhesen és gyilkos kedvemben.

- Egy tündérke! - röhögött egy hang, ahogy kibontakozott a sötétségből egy alak. - Fiúk, ma szárnyleves a vacsora! A vér pedig különösen édes lesz!
Három srác jött elő a bokrokból, ahol eddig rejtőztek. Ők is vámpírok voltak, látszólag a civilizációból. Ennyire a határmezsgyéjén jártam volna az erdőnek? Vigyorogva és büszkén mutogatva csattogtatták a megnyúlt fogaikat, akár valami félőrültek. Szerintem meg akartak ijeszteni. Hát, megsúgom: nem nagyon sikerült. Fiatalok voltak, ez tisztán látszott rajtuk. Nem tudtak mértéket tartani és képtelenek arra, hogy visszafogják ölési vágyukat.
- Belém törne az agyaratok - közöltem teljes nyugalommal, ahogy terpeszben megálltam előttük.
Fél arcomat árnyék takarta, így nem látták rajtam a jelet.
- Nem hiszem, kislány! - nevetett a szőke herceg típusú vezér.
- Erre fogadni mernél? - kérdeztem artikuláltan, ahogy teljes testtel felé fordultam.
Ha ő a vezér, a többiek nem támadhatnak rám az engedélye nélkül, így nyugodtan hátat fordíthattam nekik. Meglátta vörösen izzó szemeimet, de a bal oldala az arcomnak még mindig árnyékban volt. Kivillantottam az agyaraimat, amitől hátrahőkölt meglepettségében.
- Mi vagy te?! - kérdezte hitetlenkedve. Aztán lefehéredve nézte már-már hipnotikusan az arcomat, valamit keresve. - Csak nem...?
A hold fénye felé fordítottam kissé a fejemet, így a vérvörös szimbólum láthatóvá vált.
- Dehogynem - vicsorogtam. - A legrosszabb rémálmod vagyok.
A magabiztos vámpírok reszketni kezdtek, akár a nyárfalevél. Én pedig megragadtam a szőkét és a földhöz csaptam, a teste pedig tompa puffanással landolt az avarágyon. Kezem a nyakán van, szorításra készen.
- K-k-khé-rem ne - pihegte kislányosan. - Báhrmit megte-te-teszhek....
- Bármit? - emeltem meg enyhén a szemöldökömet. - Akkor mondd el, mit hallottál rólam!
- Azt hittük, hogy ez amolyan mumusmese! - reszketett a fiú.
- Drakula sem volt mese, ahogy Frankeinstein sem - húztam össze még jobban a szemeimet. - Miért pont én voltam a kivétel?
- Mert... - körmeim a nyaki ütőerénél mélyedtek be. - Oké, oké... nők nem lehetnek ilyenek...
- Mármint szörnyetegek? - szegeztem neki a kérdést. - Nő nem lehet rémisztő? Iszonytató? Gonosz?
- Kérem... ne öljön meg... - majdnem sírva fakadt. - Ne öljön meg, Vérhercegnő...
- Régen találóbb nevem volt - mondtam kifejezéstelenül. - Például Karónyelő, Bélontó, Szenteltvérű ilyesmik... Bár mindegyiket nagyon utáltam. Csak azért, mert az anyám volt annak idején a nép királynője!
- A jóságos... - kezdte volna anyám dicsőítését a hátam mögött álló, de haragos tekintetem belefojtotta a szót.
- Anyám nem volt jóságos, sem bölcs. Nem kell előttem fényeznetek! - mordultam fel. - Elhagyott engem, elhagyta a népet a vérért.
- Mit akar tőlünk?
- Azt, hogy tűnjetek innét és nem is találkoztunk. Ha ide vámpírok jönnek, abból csak baj lesz!
- De maga az uralkodónk, most, hogy az anyja meghalt! - vetett ellent az egyik, aki nagyon bátor volt. - Vissza kell jönnie velünk!
- Fogd be! - meredtem rá izzó szemmel, miközben felálltam. - Nem vagyok királynő. Értsétek meg, nem vagyok királynő!
- A vére az. Mi pedig megyünk a vér után - szólalt meg a szőke, ahogy feltápászkodott. - Gyerünk, tűnés!
Azzal a vámpírok köddé váltak. Valószínűleg illantak. Morogva ejtettem el egy erdei állatot és úgy mentem vissza a szállásra. Álarcomat feltettem, hogy legalább mások elől elrejtsem, hogy mi vagyok valójában. A vérszívók királynője. A leggonoszabb teremtmények úrnője. Ahogy viszont elhaladtam a többi tündér lakrésze előtt, megvetően megváltoztattam a gondolataimat. Tévedtem, a leggonoszabbak ott voltak velem egy fedél alatt.
Vod még nem tért vissza, így nyugtalanul hajtottam álomra a fejemet. Vajon megkapták a levelet? És ha igen, mit kapok majd válaszul?
Remegő gyomorral és ágyneműbe vájt karmokkal vártam a hajnalt, mikor ismét felölthetem rideg álcámat.

45. fejezet: Semmit sem tudsz rólam

"Barát és alkalmazott, egy és ugyanaz?"

"Lucifer szemszöge"
- Egy angyal? Itt? - mutattam körbe a tanácstermemben.
A fehér hajú, hófehér szárnyú nő csak nézett rám. A kardja markolatán ujjai megfeszültek, mintha már csupán a feltételezéstől is levágna, hogy számra vettem az "angyal" szót. Végrehajtó volt, már első pillantásra bebizonyosodott. Nyúlánk testfelépítése edzettségről árulkodott, ahogy jobb combján sorakozó tőrei is bizonyították viselője mesterségét. Aki a Mennyből jött, nem hordhatott ilyen szabadon fegyvert, csak a Végrehajtók. Azonban nem a fehér ruha volt rajta, amit általában a mennybéliek viselnek. Utazóruha és foltos köpeny takarta testét, vörös por rakodott az arcára, ami elárulta, hogy a Pokol palotáját körülvevő tűzforró és vörös színben játszó sivatagon jött keresztül.
- Ne gúnyolódjon! - sziszegte az arcomba.
- Miért jött ide? - váltottam komoly hangnemre. - Mit keres itt egy Végrehajtó, a Sátán palotájában, ráadásul az emberek ideje szerint éjnek évadján, a Pokol legmélyebb bugyrában? Egy Végrehajtó, aki okkal járul elém... Ma úgy tűnik, jó napom van!
- Küldetésen vagyok, már hosszú ideje - kezdett bele. - Addig nem mehetek vissza, míg a parancs nem teljesül vagy a parancsot el nem törlik.
- Árulja el a becses nevét, mielőtt folytatná! - vágtam közbe, miközben felültem a trónomra.
Ő is láthatta, hogy alárendelt velem szemben. Mindegy, hogy ő a Feljebbvalót szolgálja-e, mert itt én vagyok az isten. Ha pedig a birodalmamba merészkedik, alkalmazkodnia kell, akár egy démonnak. Furcsán rokonszenvesnek találtam ezt a nőt, mert a szeme mélyén bosszúvágy csillogott. Milyen semmirevaló angyalokat gyűjt maga köré az Isten mostanában!
- Lilith vagyok - motyogta alig érthetően.
- Rendben, Lilith, kérem folytassa - intettem neki felsőbbrendű mozdulattal. - Úgy érdekel, hogy mi szél hozott ide egy ilyen ártatlan teremtést!
Arca a por alatt is tisztán kivehetően elvörösödött a szégyentől, amiért magyarázkodnia kellett az ördögnek. Mosoly terült szét az arcomon, mert tudtam, hogy jól fogok szórakozni.
- Egy angyalt keresek itt, a Pokolban - hófehér szemöldökét zavartan összevonta, nyilván rájött, hogy ez milyen szürreálisan is hangzik. - Vagyis egy bukott félvért, aki démon is...
- Szóval egy fekete szárnyú démont keres? - hajtottam unottan a tenyerembe az államat. - Adhatok magának. Milyet kér? Férfit, nőt, heterot vagy biszexet esetleg?
Miközben soroltam a lehetőségeket, Ryshia hozott nekem egy tál diót rágcsálnivalónak. Az első diót markába kapta és egy könnyed mozdulattal megtörte, majd a markát kérdő tekintettel elém vezette. Én bólintva elvettem egy kis dióbelet, Ryshia pedig engedelmesen visszaállt a trón széléhez, megszokott helyére, az árnyékos sarokba.
Tekintetemmel követtem a szolgám útját, utána viszont ismét az angyalnak szenteltem a figyelmemet.
- Nem! - vágta rá Lilith. - Én egy bukottat keresek!
- Azt a Földön kell keresnie - vontam vállat. - Nálam olyan portéka sajna nincs.
Tudtam, hogy Miyakot keresi. Hiszen ki mást? Tehrornak elég zűrös menyasszonyt sikerült kiválasztania. Elgondolkodva figyeltem Lilithet, miközben elfogyasztottam a dióbelemet. A kezem újra az otthagyott tálban matatott, mikor megszólalt.
- Nem rabszolgát szeretnék, hanem csak egy nyomot, hogy itt járt-e egy Miyako nevű bukott angyal - mondta óvatosan.
Kínomban elnevettem magamat. A bőröm izzani kezdett, ahogy a gondolataim dühvé hatalmasodtak. Tőlem kért információt, holott a Magasságos állítólag mindent jobban tud, mint én. Mindenben jobb, szebb és tökéletesebb, mint én. Csupán azért, mert ő szarta a kibaszott világot!
Ő volt régen a főnököm, de még sosem láttuk. Soha senki nem látta még. Csak a fiát, Jézust láttuk a Földön mászkálni. Az is elhessegetett magától, mint valami csúszómászót.
Mérgemben egyszerre 4 diót törtem ripityára.
- Kérjen sugallatot az istenétől! A Világosságtól, a jóságos Teremtőtől! Esetleg kérje meg, hogy adjon egy GPS-t, hogy megtalálja! - robbant ki belőlem. Az udvariasság a múlté volt. - Angyal vagy. Isten szeret téged. Biztosan meg is segít!
- Nem segít az ilyenekben! - válaszolt hirtelen. - Magamra vagyok utalva!
- Nem hiszek neked - feleltem a fogamat szívva. - Hiszen ő a legjobb, a legemberségesebb, a leggondoskodóbb, a legfényesebb, a legdicsőbb lény a Mindenségben és nem segít meg pont téged? Egy Végrehajtót, ráadásul az egyik legjobbat? - mutattam rá a nyilvánvaló tényre. - Aztán pont hozzám jössz, mikor te irtod a démonaimat?!
Egy kezet éreztem a vállamon, ami nyugtatóan megszorított. Ryshia illata körbeölelt, ami nyers és mégis hamisítatlanul nőies volt.
- Igen, ennyire elkeseredett vagyok - horkantott megvetően az angyal. - Magához a villásfarkú ördöghöz kellett eljönnöm információért!
Ryshia valahogyan elém került és a két lány nagy csattanással a padlóra került. A démon volt felül és az angyal szárnyait lábával szorította le.
- Hülye vagy?! - nyöszörögte Lilith, én pedig egyből felélénkültem a csajbunyó lehetőségétől.
- Tisztelet - köpte Ryshia az arcába.
- Mit makogsz, te szajha?! - krákogott az angyal, ahogy a démon erősített a szorításon.
Fészkelődni kezdtem, hogy mindent láthassak. Régen láttam már bunyót, de hogy angyal-démon párost is régen láttam már, az biztos. Ráadásul mindketten nők, a kedélyállapotom rohamosan javult.
- Hiányzik belőled a tisztelet, angyal - mondta megvetően Ryshia, méghozzá szikrázó szemekkel, amik ettől olyanok lettek, mintha tűz égett volna bennük. - Nem vagy akkora ász, mint amekkorának hiszed magad. Te sem vagy másabb egy egyszerű szolgálónál.
- Nálad biztosan különb vagyok - horkantott Lilith.
- Nem. Tévedsz - nevetett fel vérszomjasan Ryshia, én pedig kiegyenesedtem erre a hangra. - Isten nem véd meg, szívem. A Pokolban vagy, fehér szárnyakkal, Egyedül. Elhagyatottan és magányra kárhoztatva. A hófehér szárnyad pedig beszürkült már. Meddig akarsz még gőgös lenni? Nemsoká téged is üldözni fognak, ahogy minket. Még pár hét és teljesen bukott leszel... Higgy nekem, már jó párat végignéztem ahhoz, hogy ismerjem az átváltozást - felállt a döbbent lányról és leejtette mellé a markában szorongatott tollakat, amik már tényleg a grafit árnyalatában díszelegtek. - Ne pocskondiázd az uramat. Nemsoká a te urad is lesz, félbukott.
Ryshia visszafordult felém. Én rámosolyogtam, ő pedig meghajolt előttem. Eddig olyan csendes volt, nem is nagyon értettem, hogy miért kedvelték annyira a többiek. Visszahúzódott a sarokba, az árnyékban azonban csillogott a barna szeme. Szerettem ezt a csillogást.
Azonban muszáj volt visszafordítanom a fejemet a sokkos állapotban lévő angyalra, aki felküzdötte magát ülő helyzetbe.
- Ki ő, hogy így beszél?! - hüledezett Lilith.
- Az egyik legjobb katonám - mondtam kertelés nélkül és büszkén. - A Földön a legjobb kémem.
- Hallgatnia kéne, ha vendég van magánál! - erősködött.
- Lilith, drága, a Pokolban vagyunk, nem egy arisztokráciai vacsorán. Az illem nekünk nem sokat mond - vontam vállat. - És nem mindenki a 19. századi Angliából jött, mint te.
- Honnan...? - sápadt le teljesen.
- Lucifer - mutattam magamra a hüvelykujjammal. - Emlékszel? Tudod, a Pokol ura meg minden... Egy halálozási dátum nem fog ki rajtam.
- Átkozott démon! - üvöltötte vöröslő fejjel. - Gúnyt űz belőlem?!
- Ő itt a király, kislány - szólt a Lilith mögött strázsáló őrdémon, aki bevezette. - Megteheti.
- És ti ezt eltűritek?! - pördült körbe széttárt karokkal az angyal.
- Ja, mert vicces fazon - közölte egy szolgálólány vihogva, aki éppen egy gyümölcsöstállal volt elfoglalva a szemközti asztalnál.
- A nép döntött, angyal - vigyorogtam rá gúnyosan. - Kotródj, semmit nem mondok.
- De... - kezdett volna üvöltözni.
- Á-á-á - ingattam a mutatóujjamat, miközben leugrottam a trónról, és odasétáltam a vendégem elé, mezítláb és félmeztelen testtel. - Kérlek, legyél halkabb hanggal. De azért adok egy tippet: ha Miyako után eredsz, a biztos halál vár. Jó pártfogót talált és ő maga is erős. Fogadd meg a tanácsomat: kérd, hogy töröljék el a parancsot, mert itt már Isten sem tehet semmit - suttogtam az egy fejjel alacsonyabb lánynak.
Ő lefehéredett, az ajka pedig remegni kezdett.
- Most pedig huss - intettem elegánsan az ajtó felé. - Tűnés, pici lány, mert még az őrök valami csúnyát csinálhatnak veled - mosolyogtam kajánul. - Ha érted, mire gondolok.
Lilith még jobban összehúzta magát, ráadásul a düh pírját egy sokkal kihívóbb, skarlátvörös árnyalat vette át, miközben kisietett a tanácsteremből. Idegesítően hosszú ideig figyeltem távolodó alakját, pontosan addig, amíg be nem csukódott utána az ajtó.
- Értesítsem Tehrort, hogy vadásznak a menyasszonyára? - hangzott mögülem Ryshia hangja.
- Ugyan, nem ő az első, aki Miyakot akarja - tettem csípőre a kezemet. - És van egy olyan érzésem, hogy nem is ő az utolsó.
- Akkor hát mit tegyünk? - sorolt be mellém a katonalány.
- Semmit - feleltem enyhe megfontolás után.
- Semmit? - hökkent meg. - Hiszen...
- A megállapodásom a Halállal nem tartott tovább, minthogy ágyba vigyem a menyasszonyát és egy kicsit felkészítsem. Se többről, se kevesebbről nem szólt.
- Viszont a jelkép... - csillant meg a lány mindentudó szeme.
- Zafíra - motyogtam összeszorított szájjal.
- Mit mondott, kegyelmes uram?
- A neve Zafíra - mondtam tagoltan.
Bizsergés borított el már a nevétől is. Ez nem volt jó, nagyon nem.
- Szóval Zafírán jár az eszed - nevetett vidáman. - Tudtam, hogy csak ő lehet az. A hüllőlány, aki érinthetetlen.
- Nem hüllő, hanem vipera - csúszott ki a számon.
- A kérdés nem a faja - lapogatta meg a hátamat. - Hanem az, hogy a te viperád fickándozik, ha szóba kerül.
Csikorgattam a fogaimat, mert tudtam, hogy igaza van. Áldottam magamat, hogy ma bő nadrágot húztam magamra, mert tényleg éledezni kezdett.
- Ez kegyetlenség, te is tudod - néztem áthatóan a lányra. - Egyáltalán nem illendő, hogy szóba hozod!
- Lucifer, drága, a Pokolban vagyunk, nem egy arisztokráciai vacsorán. Az illem nekünk nem sokat mond - mosolygott, majd ellépdelt.
Elismerően néztem formás fenekét és csábító csípőjét, ahogy ütemesen ring léptei ütemére. Sokat tanult a démonoktól és jó tanítványnak bizonyult. Rá kellett döbbennem, hogy a főtisztemről semmit sem tudtam. Ryshia csupa meglepetés volt a számomra és ő vette át Zafíra helyét a fejemben. Hiába is, férfiből vagyok. Szerettem volna a lányról letépni a rétegeket, mert sosem tudtam teljesen kiismerni. Már 150 éve szolgált alattam, csendes munkakörben.
Egy démonszajha lánya volt ő, akit a szülők eladtak rabszolgának, hogy egy kis pénzhez jussanak. Azon a napon sétáltam a piacon, mikor őt árverésre bocsátották. Éppen fehércseléd után néztem, így megálltam és megszemléltem az árut. Ő volt lelkileg a legépebb az összes közül és az sem ártott, hogy jól táplált volt. Megvettem, ő pedig egy zokszó nélkül velem jött. Kíváncsi voltam, hogy állja majd a sarat, így betettem abba a munkakörbe, amit minden nő gyűlölt: fegyvertisztítás és mosás a katonákra. Elismerem, még én is megrettentem az oroszlánszagtól, amit a harcosaim árasztottak magukból, főleg edzés vagy csata után.
Eltelt egy hét, majd még kettő és nem jött hozzám panaszra. Pedig a legtöbb cseléd már a harmadik nap után toporzékolni szokott. Így a harmadik héten meglátogattam, méghozzá szúrópróbaszerűen. Akkor értem oda, mikor az egyik legnagyobb démonharcosom rácsapott a békésen takarító lány fenekére. Tisztán emlékszem, egy kétélű kardot tisztított éppen. Az ajtó mögül láttam, ahogy a lány kifejezéstelen arccal tűrte. Azonban a harcosom keze ott maradt és a csípője felé vándorolt. Mondott valamit Ryshia fülébe, a szemeim pedig elkerekedtek. A lány megragadta a hatalmas démon csuklóját és egy elegáns lendítéssel a falhoz vágta. Közben a pengét kitartóan fényezte.
"Mindegy, hogy velem mit csinálnak. Ha a családomat szidják, engem szidnak." Csupán ezt mondta, mikor felelősségre vontam. Ő pedig csak kifejezéstelenül és gonoszan csillogó szemekkel figyelt engem. Őszintén megmondom, rohadt félelmetes volt akkor, ahogy a rongy és a penge még mindig maga előtt tartva, tisztításra álltak.
Különös lány volt, ez biztos. Azonban az akkori főtisztem hívta fel a lányra a figyelmemet.
- Különös aurája van - suttogta a fülembe egy bálon, amit rendeztem. - Mindenki retteg tőle.
És mennyire igaza volt! Ahogy körbejárt a bálteremben, falatokat kínálva, mindenki a rettegés illatát árasztotta magából. Így amikor odaért hozzám, alaposan szemügyre vettem. Elvettem egy kis süteményt és egy biccentéssel megállítottam. Ő engedelmesen rakta le a tálcát, majd várakozóan nézett rám.
- Miért vagy ilyen komor, gyermekem? - kérdeztem tőle.
- Nem értem, miért kéne vidámnak lennem - felelt.
- Pedig remek humorod lenne, erre fogadni mernék - mosolyogtam rá elbűvölően.
- Uram, ha nem óhajt semmit, távozásra kérek engedélyt - nyúlt volna a tálca után, de én elkaptam a karját.
Ujjaimat végighúztam a forradásokon, amik az alkarját borították. Ujjai bőrkeményedésektől voltak duzzadtak, így pedig ez szokatlan volt. Nőnek még soha nem láttam a munkának ilyenféle bélyegét a bőrén.
- Nem adom meg az engedélyt - sziszegtem, ahogy markomba zártam a kis kezét.
Ő csupán lenézett a kezeinkre, engem meg kirázott a hideg.
- Akkor mit kíván tőlem?
- Mondd meg a neved!
- Ryshia vagyok, uram - csúsztatta ki a kezét a markomból.
- Tudsz harcolni, Ryshia?
- Csupán a saját fegyvereimmel - válaszolta legnagyobb meglepetésemre.
- És a fegyvereid miben különböznek a többi fegyvertől?
- A súlyuk és az anyaguk nem azonos - mondta. - Egyedi darabok.
- Kovácsnál csináltattad őket?
- Nem - vont vállat. - Magam készítettem.
A bál után a csendes fehércseléd az én kérésemre megmutatta a tudományát. Egy igen tehetséges, bár egy kissé nyers füstdémont tisztelhettem Ryshia személyében. Beosztottam a katonáim közé, ott pedig egyre magasabb pozíciót töltött be. Végül ő lett a kémmesterem és a főtisztem egy személyben. A modora közben átalakult. Egyre többet mosolygott és viccesen gonoszkodott.
És ahogy néztem utána a folyosón és ő visszanézett, hogy egy félmosolyt küldjön felém, a térdeim váratlanul megremegtek. Ezen tények ellenére semmit sem tudtam róla.
"Semmit sem tud rólam, uram." Ez idéződött a fejembe. Abban a bálban mondta, a fegyverbemutató után.
Ez igaz volt.
Én viszont behatóbban is meg akartam ismerni a főtisztemet.

44. fejezet: Sebezhetőség

"Szívem dobban egyet, majd kettőt,

Lelkem repülni kél, akár egy levél,

A szél fordítja, terelgeti,

Célt is akkor ér, ha az engedi..."

Pihentem. Mikor felébredtem, mindig egy tálca várt az ágyamnál. Rendesen meg volt pakolva finomabbnál finomabb ételekkel, amiknek egyszerűen képtelenség volt ellenállni. Amikor megettem azt a töménytelen mennyiséget, meditáltam. Elmerültem a sötét tengerben, ami mindig megnyugtatott. Ezen a napon azonban még itt sem leltem békére. Hallgattam szívem egyenletes ritmusát, levegővételeim pihekönnyű zaját. Körülöttem néma csend volt. Képzeletemben egy mezőn jártam. Pontosan ott, ahol annyi évvel ezelőtt eltemettek. Néztem magamat, ahogy fekszem a földbe vetett koporsóban. Vonásaim homályosak, nehezen kivehetőek voltak. Körülöttem néma felvételként sírtak a falusiak. Ezúttal láttam őket.
Az angyalok ott köröztek mindenhol. A démonok pedig próbálták megakadályozni, hogy a testemből kiemeljék a fénylő lelkemet. Fehér szárnyak sziluettje látszott lassított felvételben, démonok szarvai csillantak meg, ahogy odadöftek egyik-másik angyalnak. Én csupán a szelet éreztem, amit gerjesztettek. Élettelen testem feletti csatának egy sötét alak vetett véget. Ő közvetlenül mellettem állt, egyenesen a sírgödörben. Fölém hajolt, köpenye félig betakart. Fogalmam sincs, mit tett a testemmel, de egy másodperccel később elhajolt az arcomtól. Mosolyogtam, még ott, betört fejjel is. A démonok visítva távoztak, a sötét alak pedig odaadta éteri testemet az angyaloknak.
Ahogy a kaporsómon csattant a fedél, a látomás véget ért.
- Zafíra, láttad ezt? - motyogtam behunyt szemmel, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam visszahozni a mesebeli mezőt.
Igen. Felidéztél egy sejtbeli emléket. Úgy jelentette ezt ki, mintha ezt magamtól is tudnom kellett volna.
- Egy mit?! - suttogtam.
Sejtbeli emlék. Azokban a pillanatokban állt le az agyad. Erre a pár másodpercre a tudatalattid parancsol. Lekerült az átlátszatlan üveg az érzékeidről, így kívülről tudtad érzékelni a saját testedet és a természetfeletti lényeket. Magyarázta türelmesen a hang a fejemben.
- Felébredt, úrnőm? - hallatszott valahonnan a külvilágból, így kinyitottam a szemeimet.
Egy szobalány nézett fel rám hatalmas szemeivel. Egy gyertya segítségével úgy pásztázta az arcomat, mintha értékes műkincs lennék.
- Te ki vagy? - húztam össze a szemeimet a gyertyafényben.
- A szobalányod, hívj 6-osnak - pukedlizett. - És magát hogyan szólíthatom?
- Miyako vagyok - nyújtottam a kezemet, hogy kezet foghassak vele, de ő megcsókolta a kezemet, mint a régi időkben. - Nyugodtan tegezz.
- Ahogy kívánod, Miyako - hunyta le szégyenlősen a szemét. - Nem leszek itt sokáig. Csak üdvözölni szerettem... vagyis szerettelek volna a birtokon a személyzet nevében.
- Személyzet? - visszhangoztam, ezzel egyszerre Zafíra kiáltott fel a fejemben. Birtok?!
- Igen. Én vagyok a főszobalány - bólintott büszkén. - Hagyom... Azaz hagylak aludni.
- Várj, várj! - marasztaltam. - Nem látom az arcod. Közelebb jönnél?
- Hogyne - rebegte, majd a saját arcához emelte a gyertyát, miközben egyet előrébb lépett.

Hátrahőköltem, ahogy a szellem arcát megláttam a sötétben. Hirtelen lélegzetvételemtől a gyertya lángja kihunyt, így ketten maradtunk a dermesztő sötét ölelésében. Csak most jutott el a tudatomig, hogy az ágy anyagától kezdve az ablakokat fedő függönyökön át a bútorokig minden fekete. De amikor azt mondom, hogy fekete, úgy értem fekete. Minden egyes porszem a legfeketébb árnyalatban játszott. Kivéve egy dolgot. Egy ezüstkeretű tükröt, ami szinte világított.
Összehúztam magamat a fekete selyemlepedőn.
- Valami baj van? - hangzott a szellem hangja.
- Hol van az urad? - ezúttal én dadogtam.
- Az edzőteremben. Éppen gyakorol - válaszolt készségesen. - Állhatok még valamiben a rendelkezésedre?
- Nem, köszönöm - intettem a fejemmel. - Elmehetsz.
- Örvendtem - válaszolta és léptei elhalkultak, ahogy elhagyta a szobát.
Szerintem csak miattam voltak léptei. A szellemek általában nem lépkednek, ugye?
Óvatosan talpra álltam és újból meggyújtottam az elfeledett gyertyát. Kitapogattam az ajtót, majd kiléptem rajta. Fekete, erezett márvány szegélyezte utamat. Ablakok nem voltak, olyan volt, mintha egy kriptából próbáltam volna kiutat találni. Az ütemes csattogásokat a folyosó végén hallottam meg. Ütéshangok és nyögések hatoltak a dobhártyámig, amik az egyik félreeső teremből jöttek.
Bokszolásnak tűnt első hallásra. Viszketett a tenyerem, ahogy arra gondoltam, hogy én is püfölhetnék egy zsákot. Valamiért nagyon üthetnékem volt, így magabiztosan belépkedtem az edzőteremként funkcionáló helyiségbe.
Azonban nem bokszolás folyt ott, hanem valami egészen más. Tehror háttal volt nekem és ugrókötelezett. A csattogás a talpai felől jött, ahogy egyre csak gyorsított a tempón. A kötelet már alig bírtam követni a tekintetemmel. Az izzadság patakokban folyt le a meztelen hátán, ahogy lábai úgy lökték fel minden egyes ugrásnál, akár egy tollpihét. A vádlija úgy ugrált, mintha képlékeny lenne, a szívem pedig erőset dobbant a dolgozó izom látványára.
Ő pedig azonnal abbahagyta a gyakorlatot. Az ugrókötél élettelenül esett a padlóra, ő pedig rám nézett. Szemei azonnal a mellkasomat kezdték fürkészni, mintha meghallotta volna a szívdobbanásomat. Utólag kiderült, hogy tényleg meghallotta. Ugyanis mielőtt akárcsak megmozdulhattam volna, a falhoz szorított.
Teste az enyémhez préselődött, a szívem pedig majd kiugrott a helyéből. Ő pedig csak állt és fogta a csuklómat.
- A szíved úgy ver, akár egy rémült kismadáré - mondta, fénylő szemét rajtam tartva.
- Gyors vagy - pihegtem. - Erős. Határozott... - fogalmam sincs, miért kezdtem el sorolni.
- Neked is ilyennek kellene lenned - suttogta. - Te is halhatatlan vagy.
- Én halhatatlan vagyok. Te viszont ősi - krákogtam.
Ő elmosolyodott és egy utolsó fújtatásra emlékeztető hang kíséretében elengedett.
- Jól látod - nevetgélt. - Legalább az ítélőképességed a helyén van!
Én csak pihegtem és meredten bámultam. Csuklóján egy karperecszerű tetoválás díszelgett, ami mintha élt volna. De kirázva engem a révületből, Tehror eszembe juttatta, hogy miért is jöttem ide.
- Egyébként miért is kerestél? - köhögött, de csak figyelemfelkeltés céljából.
- Csupán edzeni szeretnék - vontam vállat szégyenlősen.
- A sebeddel nem szabad - ingatta a fejét rosszallóan. - Még felszakad és bevérzik. Hacsak...
- Hacsak?
- Hacsak nem gyógytornára gondolsz, mert akkor lehet róla szó - mosolygott idegesítően.
- Gyógytorna?! - háborodtam fel. - És mégis kivel? Az egyik szellemszobalányoddal?
- 6-osra gondolsz? - forgatta a szemét. - Ő hasonlít legjobban emberre a személyzetemből. Azért küldtem őt, hogy ne rémülj halálra, amint felébredtél!
- Ez most szóvicc akart lenni? - néztem rá összehúzott szemekkel. - Figyelj, nekem edzenem kell, hogy a hátizmaim elbírják az új szárnyaimat. Ha nem tartom őket jó állapotban, nem leszek képes repülni.
- Nem fokozatosan fog kinőni?
- Dehogynem. De a legkisebb szárny is minimum 55 kg, ami ha megnézed, elég nagy súly!
- És amikor olyan kis pihe-puha? - mutatta a kezeivel, hogy milyen pici és puha szárnyakra gondolt.
- Az is csont és izom. És az is nyom vagy 20 kg-ot. A hátizmaim pedig már lustulnak el!
- Mert nem edzettél - találgatott iróniával teli hangon Tehror.
- Pontosan! - csaptam össze a két kezemet. - Szóval, melyik súlyt használhatom?
Lustán körbenézett az edzőkomplexumban, ami az ő szájíze szerint volt berendezve. Széttárta a kezeit és egy pillanatra elvarázsolt éteri szépsége. Hirtelen megértettem az öngyilkos tinilányokat. Én is szívesen felvágtam volna az ereimet, ha egy ilyen pasi csókját kaptam volna meg cserébe. Elfintorodtam a gondolatra, azonban el kellett ismernem, hogy igaz. Jól van, lehet hogy két pillanatra is elvarázsolt. Egészen addig, amíg tökéletesen zengő hangján meg nem szólalt maga a sötét csábítás.
- Semelyiket - törölte bele férfias kezeit a nadrágjába. - Engem kell használnod.
- Hogy mi van? - pislogtam kábultan.
- Használj engem - dorombolt, aminek a következtében mintha azt is hozzáhallottam volna, hogy vágyaid kielégítésére.
Köhögnöm kellett, hogy leplezzem a mellkasomon kialakuló pirulást.
- Hidd el, nekem bármi jó... - kezdtem védekezni.
- Akkor megkapod a legjobbat! - mutatott magára. - Hidd el, egy bokszzsáknál jobb harcpartner vagyok.
- Harcoljak... ellened? - mutattam rá bizonytalanul.
- Vagy hagyd ki az edzést. Nekem mindegy - vont vállat hanyagul, de mosolygott.
- Na abból nem eszel - helyezkedtem támadó állásba. - Gyere, szépfiú!
Elkezdett ugrálni, akár egy bokszoló, az ökleit pedig az arca elé tartotta, védekező állásban. Leutánoztam a tartását.
- Első lecke: ha utánozol számodra egy idegen támadóállást, csak pofára esés lehet a vége - mondta és előrelendült.
És szó szerint igaza volt. Ugyanis egyből leterített, arccal a padló felé. A hátamra nem nehezedett rá, mivel két kezével megtámaszkodott a fejem mellett. Azonban a többi testrésze... Keskeny csípője és annak minden tartozéka a fenekemhez feszült. Egy állati morgás tört fel a torkából és mozgolódni kezdett. Éreztem, hogy megpróbált felállni rólam, de nem nagyon sikerült neki. Combjai satuként feszültek, viszont abban a szerencsétlen helyzetben voltunk, hogy az ő lábai az enyémek között voltak.
- Ne... mozdulj! - sziszegte a fogai között.
És ezt a pillanatot választotta a derekam arra, hogy begörcsöljön. Így egy leheletnyit emeltem rajta, Tehror csípője pedig önkéntelenül is összeütközött a fenekemmel, párzó mozdulatot imitálva. Éreztem, hogy a gatyája sátornak is elmenne, ettől pedig felizgultam. Hatalmat éreztem, mámorító energialöketet, ami többet követelt. A testem középpontja felforrósodott és tudtam, hogy ezt a felettem támaszkodó férfi is tudta.
- Menekülj, asszony! - lihegett a fülembe.
Egy erős légáramlatot éreztem és ezt kihasználva kikúsztam a test alól. Nem tudtam, hogy mi elől kéne menekülnöm, de a hangja megijesztett. Elsprinteltem a kétszárnyú ajtóig, ami az edzőterem főbejárata volt. Visszanéztem a vállam felett és néztem, ahogy Tehror a földön feküdt. Nem tudom, meddig tarthatott ez az állapot, de felemelte a fejét a padlóról és én hátrahőköltem. Egy vadállat szemei néztek vissza rám. A teste hullámzott a mély levegővételektől, amikkel próbálta kontrollálni magát. Meztelen felsőteste kezdett változni, a bőre megnyúlt, izmai kidagadtak. Ennek ellenére mégis gyengének tűnt. Azonban hiba volt ezt gondolnom.
Ugyanis kihasználva a pillanatnyi időt, amikor mozdulatlan voltam, utánam vetette magát. Ösztönlényként követte minden lépésemet, ahogy egy ragadozó a prédáját. Ősi mozdulatok ébredtek bennem, amik sejtbeli emlékekkel vegyültek. Még sosem voltam ilyen helyzetben, a testem azonban tudta, hogy mit kell tennie. Így határozottan megálltam a figyelmesen vizslató, önjelölt férjem tekintete előtt. Ő utánam kapott, de én elléptem egy-két lépést.
Ezt játszottuk egy darabig, ő viszont már kezdte unni.
- Mondtam, hogy menekülj - felkúszott arcára az a bizonyos mosoly, amit annyira szerettem benne. Kicsit gunyoros, kicsit vidám, de legfőképpen szexi. - Ezért meg kell büntesselek, angyalkám!
- Talán, ha elkapsz - incselkedtem vele, a szám szinte önmagától járt.
- Adok egérutat - feszült meg a teste az izgalmas hajsza gondolatára. - Sokáig akarom húzni és azt szeretném, ha készen állnál.
- Nem fogsz elkapni, nagyfiú - ingattam a fejemet, de az ajtó felé közelítettem.
- Azt még meglátjuk, kislány - nyalta meg incselkedően a száját, majd futópózba helyezkedett. - Három...
- Te még számolsz is?! - kérdeztem felháborodottan.
- Kettő...
Én pedig már ott sem voltam. Futásnak eredtem, de nevetése utánam úszott az enyhén állott levegőben. Legalább három folyosókereszteződésen átszaladtam, mire üvöltését hallottam. Elindult, a szívverésem pedig nem akart lecsillapodni. Adrenalin túltengésem is lehetett volna a mennyiségtől, ami a vérembe került. Én pedig egy pillanatra megálltam és felnéztem a kupolára, ami elterpeszkedett felettem. Vagyis inkább az azt keresztülszelő tartógerendákra figyeltem fel.
Másnak nem is volt nevezhető az az ördögi mosoly, ami végigterült az arcomon.

"Tehror szemszöge"
Mit képzel ez a nő?! Hova futott és miért nem menekült el előlem, amikor mondtam?! Csupán egy pillanatra ébredt fel bennem a szörny, akit a szép külső alá temettem oly sok évvel ezelőtt. Szerencsére még időben vissza tudtam zárni a börtönébe, mielőtt teljesen rávetem magam Miyakora és primitíven, ott, az edzőterem padlóján teszem magamévá.
Találd meg, büntesd meg, hajtsd be a jussod! 
Ezek a szavak dörömböltek a véremben, ahogy leendő menyasszonyom után eredtem. Teljességgel állati ösztönök uralták az elmémet, így csapot-papot otthagyva futottam utána. Mintha fekete haját láttam volna lebbenni itt-ott, de csak haladtam tovább. Képzelődtem, ahogy mindig, ha rá gondoltam.
- Arra futott - mutatott az egyik irányba egy szobalány, aki hatalmas ruhahalmot vitt éppen.
- Köszönöm - nyögtem oda neki és már futottam is a megfelelő irányba.
Egyenesen a házam előterébe értem. Hatalmas kupola fedte ezt a szobát, amit egy halhatatlan kézműves készített külön nekem. Azonban most pillantásra sem méltattam. Forgolódtam jobbra-balra, akár egy félnótás. Mi tagadás, úgy is éreztem magamat. Majdnem elnevettem magamat a bizarr helyzeten: úgy tűnt, én vagyok a vadász, Miyako pedig az igen ravasz préda.
- Ha egyszer elkaplak, felfallak - morogtam magam elé.
Lelki szemeim előtt kéretlenül is megjelent a kép, hogy én vagyok kedvesem takarója, ő pedig alattam nyög. Én pedig határtalan örömöt okozok neki azzal, hogy úgy bánok vele, akár egy királynővel. Az én királynőmmel.
Meghallottam egy messzi dobbanást, majd még egyet és még egyet. Felettem volt a forrása, én pedig elmosolyodtam. Mindig hallani fogom a szívverését. Ezúttal nem olyan volt a ritmusa, mikor velem nézett farkasszemet. Most bosszantóan nyugodt, kiegyensúlyozott, már-már pimasz dobbanások voltak ezek. Leguggoltam és lendületet véve felugrottam a fejem felett lévő gerendára. Két kézzel megkapaszkodtam, majd Miyako meglepődött sikkantását hallottam.
- Hogyan...? - hebegett.
- A szíved, drága - vigyorogtam bele hófehér íriszébe. - Élőn ver, akárcsak egy embernek.
Egymással szemben ültünk a gerendán. Mégis, mintha semmi furcsa nem lenne ebben a helyzetben. A tekintete fagyos volt, akár a jég. Mégis mosolygott, mert tudta, hogyha akarom, úgyis legyőzhetem ezt a hideget.
- És milyen a pulzusom, nagy úr? - kérdezte gúnyos hangon.
- Egészséges - felkúszott az én arcomra is egy kisebb mosoly. - De meg kell torolnom, amit tettél...
- Mit tettem én? - mutatott magára csodálkozva.
- Játszottál velem - fejeztem ki rosszallásomat. - Ez így nem lesz jó!
- Akkor hogy lenne a jó? - hajolt hozzám közelebb.
- A büntetésed minden nap egy csók - mutattam fel a mutatóujjamat.
- Bárkinek adhatom? - mosolygott imádnivalóan, a szavai hatására azonban belém mart a tömény féltékenység.
- Ezzel ne viccelődj - komorultam el, mert arra gondoltam, milyen lenne az, ha Miyako egy másik férfi karjaiban töltené az éjszakáit.
Ujjaim alatt a fa szilánkosra tört.
Csak a pecsét miatt vagyok féltékeny, legalábbis így nyugtattam magamat. Nem lehet ő a gyenge pontom! A csuklómon lévő mintával választottam magamnak feleséget, így a tetoválás a záloga annak, hogy jó társat választottam.
Azonban mellékhatásokról még nem hallottam.
Féltékenység?
Biztosan oda sorolható!
De ahogy azokba a kifejező szemekbe és nedvesen csillogó ajkakra esett pillantásom, tudtam, hogy elvesztem a lelkem. Ami soha nem is volt az enyém.
Ha lett volna lelkem, eladtam volna ezért a lányért.

43. fejezet: Lehetőség

Nos, szólok hozzátok pár szót. A megjegyzéseknek ismét híja van, újra csak a törzshozzászóló, Nicole segíti a munkámat. Hova lettetek? Ne etessetek azzal, hogy sok a suliban az anyag, mert nem veszem be. Ha én, iskolaváltás ellenére, az új környezet ellenére hozom nektek becsületesen a részeket (jobb később, mint soha), akkor elvárom tőletek, hogy írjatok valamit. Tudjátok, milyen rossz látni azt nap mint nap, hogy senkit nem érdekel a történet? Ennyire lusták vagytok írni egy-két sort?
Gondolkozzatok el ezen és lent, a megjegyzés szekcióban várom ezzel kapcsolatban a véleményeteket. Pedig már gondolkoztam azon is, hogy elkezdek videózni... Viszont nem tudom, hogy hogyan lenne működőképes, ha még itt, "intim" keretek között sem tudtok hozzászólni.
Ettől függetlenül mosolyogva hoztam nektek a következő részt, jó szórakozást!

"Kitárnád szárnyad az ég felé,
De nincsen kapaszkodó
Bizalmad kell vetned belé,
Ki oly bizakodó"

"Tehror szemszöge" 
Két hét. Ennyi időbe telt, míg megéreztem Miyakot a területemen. Újra rohamosan nőtt az ereje, így nem volt nehéz észrevenni. Erre az érzésre pedig még rásegít eléggé feltűnő barátnőjére az oldalán, aki minden emberre rásziszegett, aki elhaladt mellettük. Nem hibáztattam, én is ezt tettem volna. Los Angeles még nem készült fel két ilyen személyre, mint Miyako és Zafíra. Sugárzott belőlük az a titokzatosság és tudás, ami befészkeli magát a férfiak fejébe és nem megy ki onnan többé. Amikor valaki utánuk fütyült, legszívesebben a pokol tornácára repítettem volna a lelkét, abban a minutumban.
- Miért nem mész egyszerűen oda? - kérdezte tőlem Krin, ahogy az egyik épület tetejéről figyeltük a párost.
Az arkangyal kitárt szárnyakkal, büszke tartással állt mellettem. Tetoválásai világítottak hófehér arcbőrén, amik az én rendem tevékenységét hirdették. Én azonban csak a páromat néztem. Kíváncsi kislányként nyújtogatta a nyakát, favágó gúnyája durván elütött a többi ember ruhájától. Mindent megnézett és mindennek megadta a kellő figyelmet.
- Elszaladna tőlem - fordultam beosztottam felé. - Ezért kell ez a sunyi megoldás.
- Ez már a zaklatás kategóriába csúszik - halvány mosoly derengett fel az arcán, ami amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment.
- Ha kell, örökké zaklatom - vontam vállat, mintha mit sem számítana.
Pedig számított. Sokat. Minél hamarabb el akartam kezdeni a közös életünket. Mindenféle zűr és bonyodalom nélkül. Anélkül, hogy elmenekülne előlem.
- Ez csak rajtad áll, mester - hajolt meg kecsesen, majd felröppent.
Pár pillanat múlva elnyelte őt a felhős ég. Én pedig visszafordítottam tekintetem a lányra. Ha a közelébe szeretnék jutni, Zafírán kell először túljutnom. Ez pedig elég ütős védelmi rendszer. Zafíra fejlett érzékszervekkel és különösen nagy ellenségességgel (főleg velem szemben) van felszerelve ahhoz, hogy ne jussak egykönnyen úrnője közelébe.
A szárnyatlan angyalom arca egyszerre volt közömbösség és merő fájdalom. Legszívesebben azonnal lemészároltam volna azokat a nyamvadt tündéreket, akik ezt tették vele. De sajna nem tudok a közelükbe jutni. Legalábbis még.
Az ilyen tündérek minden évtizedben egyszer leeresztik a védőpajzsukat egy egész órára. Eddig nem foglalkoztam velük, de majd most megkapják tőlem a kellő figyelmet. Úgy éreztem magam, mint akkor, Egyiptomban. Amikor elvittem az elsőszülött gyermekeket. Igazából az nem isteni közbeavatkozás volt, hanem valaki csupán megjátszani akarta a jóságos teremtőt. A méreg az ivóvízkészletben pedig elég eredeti megoldás volt. A vicces az, hogy az a bizonyos ember a saját csapdájába esett bele.
Az emberi önzőség határtalan. Ahogy az emberi ostobaság is. Az évszázadok alatt elég sokszor láttam már ennek a példáját. Ragyogó szemeimet a felettem elterülő felhőkre szegeztem. A felhők mögött úszó narancssárga árnyalatok naplementéről árulkodtak. Tudtam, hogy este kell őket meglepnem, hogy egyáltalán esélyem legyen ellenük.
Akkor kellett lecsapnom, amikor megszálltak éjszakára egy sikátorban. Elborzadtam, ahogy megláttam a kedvesem arcát, miközben egy kupac szemét tetején feküdt. Zafíra a karján volt, kígyójának szeme csukva. Most kellett lépnem, hiszen olyan kevés volt az idő. Miyako mintha... aludt volna. Varázslatot érzékeltem rajta. Egy tündér megajándékozta az álommal. Ezért viszont hálás lehetek annak a hártyás szárnyú boszorkánynak.
Karjaimba vettem a békés lányt, akin éreztem, hogy jócskán lefogyott. Súlya alig volt érzékelhető, így gyorsan tudtam vele haladni. Azonban az utcán így nem mehettem végig vele. Hosszú idő után újra ki kellett bontanom a szárnyaimat. Levetettem talpig érő kabátomat és kibújtattam a legocsmányabb szárnyat, amit valaha teremtett az ég. Csontokból és gusztustalan, nyálkás bőrből állt. Viszont szállítási célra tökéletesen megfelelt.
- Nemsoká biztonságban leszel - motyogtam a lány nyakába, ahogy fogást váltottam rajta, miközben egy épület legszélén megálltam, kitárt szárnyakkal. - Ígérem.
Aztán ugrottam.

"Miyako szemszöge"
Meleg volt és puha. Hason feküdtem, a bőröm pedig az eddigi legfinomabb anyaggal érintkezett, amit valaha éreztem. Csukott szemmel felsóhajtottam a gyönyörtől, amit az érintkezés okozott. Ennek hatására mellkasom kitágult, a hátizmom pedig megfeszült. Ez már nem volt annyira jó érzés.
- Zafíra... - szólítottam a jelképemet remegő hangon. - ZAFÍRA!
Nem tudom felvenni az emberi alakomat! Valami blokkol. Miyako, mi a fasz van odakint?! Hol vagyunk?!
- Miyako, nyugodj meg - hangzott egy mély, bársonyos hang a hátam mögül.
Egy nedves és puha anyag ért hozzá a hátamon lévő sebhez, ami tompította a fájdalmat. Szelíden, már-már szeretetteljesen körbetörölgette a csúnya hegeket. A szemeim könnybe lábadtak a hirtelen ingerektől.
- Ki vagy te? - suttogtam magam elé.
- Bánt, hogy nem ismered a hangomat - simult egy kéz a vállamra, majd lassan és óvatosan átfordított a hátamra.
Először összerándultam, de utána már kényelmesnek volt mondható. Inkább a rólam gondoskodó személy kiléte keltette bennem a borzongást. Maga a Halál mosolygott rám, ami olyan szelíd kifejezést adott markáns, már-már ősi arcéleinek, hogy mosolyognom kellett tőle. Most más volt az arcberendezése. Hogy is mondjam... halhatatlanabb volt. A szemei azonban elárulták őt, na meg az illata. Úgy tűnt, a frizurája hosszabb lett és a haja pedig még feketébb. Tépett tincsei az álláig értek, és éppen olyan volt, mintha éppen az ágyból kelt volna ki. Lehetett volna kifinomult üzletember, de akár huligán is. Igen, emlékszem, régen nekem azt mondogatták, hogy ilyen haja csak a huligánoknak, tolvajoknak és gyilkosoknak van. Állítólag a bűnözők mindig szép emberek, hogy az áldozatok ne féljenek tőlük. Én mindig is dögösnek találtam ezt a frizurát, de most láttam csak igazán, hogy milyen igazuk volt az öregeknek. Pólója látni engedte felsőtestének körvonalait, ami még mindig szoborszerű szépségről árulkodott.
Csak még szebb lett, mióta utoljára láttam.
- Talán az a baj, hogy eddig csak a fejemben kommunikáltál velem - húztam el a számat gúnyosan.
- Akkor ezentúl mindig beszélni fogok hozzád, nehogy elfelejts - simogatta meg a karomat, de én elrántottam és próbáltam felülni.
- Hol vagyok? - próbáltam végre a problémámra koncentrálni Tehror felsőteste helyett.
Segített nekem felülni, mielőtt válaszolt volna. Meleg lehelete perzselte a bőrömet, ahogy a karjaiba vett, hogy kényelmesen helyezkedhessem. Belebizseregtem, ahogy nagy dózisban kaptam a vad szél illatából, ami hűséges árnyékként követte mindenhova.
- Nálam - hangzott az egyszavas felelet a nyakamba, ahogy visszatett az ágyra, most már számomra kényelmes pózban.
- És az pontosan hol van? - remegett a hangom.
Szemei az enyémbe mélyedtek. Tekintetében jóformán csak a ragyogás kapott helyett, ami árasztotta magából a felsőbbrendűség érzését. Pupillája összeszűkült, ahogy a koncentrációja az ökölbe szorított kezemre vándorolt, ami ráadásul reszketett.
- Miért félsz tőlem? - váltott bizalmas hangnemre, ahogy ujjaival lágyan kibontotta az öklömet. - Téged soha nem bántanálak.
- Pedig már megtetted, hát nem emlékszel? - emlékeztettem az egy évszázaddal ezelőtt történekre.
- Sajnálom, hogy örök életet ajándékoztam neked - mondta pimasz hangnemben az arcomba. - Sajnálom, hogy megtapasztalhattad azt, amiről minden halandó csak álmodik. Én csak jót akartam neked. A lelkednek...
- Sosem lehetett családom, mint egy korombeli, normális lánynak - vágtam közbe, ő pedig elhallgatott. - Mindig nagy családot akartam 3-4 gyerekkel és szerető férjjel. És mit kaptam? - nevetnem kellett kínomban, ahogy Tehrorra mutattam. - Meddő méhet, egy önjelölt férjet és az örökkévalóságot, hogy valamit kezdjek a lócitrommal, amit a sorstól kaptam. Én csak egy egyszerű parasztlány szerettem volna maradni. Negyven-ötven évig élni, aztán békében meghalni, hogy tudjam: van valami a világon, amit hátrahagytam. De neked ebbe is bele kellett szólnod!
Tudtam, hogy önző voltam. Szkeptikus. Utólag belátom, hogy igaza volt. Mindenben. Ő viszont csak mosolygott akkor is, mintha éppen nem őt gyanúsítottam volna meg az életem tönkretételével.
- Igen, bele kellett - ingatta a fejét hitetlenkedve. - Mert a sors nem ezt az egyszerű életet szánta neked. A lelked megszólított, szépségem. Én pedig csak feleltem a hívásra.
- Miféle hívásról hablatyolsz itt?! - fortyantam fel.
Tehror közelebb hajolt, ami már a magánszférámon jócskán belül esett. A jelenléte körbeölelt, akár egy fojtogató takaró. Én pedig el akartam merülni ebben az érzésben. Magamat is megdöbbentettem ezzel a cérnavékony gondolatszállal.
- Tudtam, hogy különleges vagy - felelt. - Az életerőd irigylésre méltó. A lelked úgy ragyogott, akár egy jelzőfény az éjszakában. Magamnak akartalak...
- Mert a te lelked sötét - fejeztem be helyette.
Ő kelletlenül bólintott. Az arca pedig egy merő érzelemmassza volt. Ő is világos akart lenni. Ragyogni akart, méghozzá hangtalanul könyörgött nekem, hogy segítsek neki.
- Alkut ajánlok, drága - húzódott hátrébb. Mielőtt tiltakozhattam volna a becenév ellen, már folytatta is a mondandóját. - Segítek neked felépülni. Itt maradhatsz nálam, amíg a szárnyaid újra kinőnek, utána újra megtanítalak repülni.
Ez kihagyhatatlan lehetőség, ezt ő is tudta. Ez az ajánlat idő-és energiaigényes. Gyanakodva húztam össze a szemeimet. A Halál védelme alatt nem vagyok célpont. A démonok, tündérek, még a boszorkánymesterek is békén hagynak, ha megfelelő pártfogóm van. Erre pedig keresve sem lehetne jobb személyt találni. A rám eső rész biztosan hatalmas összeg, ilyen szívesség ellenében.
- És mit kérsz cserébe? - döntöttem oldalt a fejemet.
- Taníts meg szeretni - hangzott a furcsa felelet.
- Szeretni? - értetlenkedtem.
- Igen - simította meg lágyan az arcomat. - Nyugodtan mondhatsz nemet. Elengedlek és soha többé nem látsz.
- Ha levadásznak, hamarabb találkozunk, mint hinnéd - tátogtam felé.
- Akkor maradj és nem kell félned - kunkorodott felfelé a szája sarka. - Még tőlem sem. Nem érek hozzád egy ujjal sem, csak ha te kéred.
- Milyen magabiztos valaki - ütöttem a karjába.
- Jól van, Miyako, hagylak pihenni - mosolyodott el óvatosan.
Felállt az ágyról, a szemeim pedig akaratlanul is a fenekére siklottak. Ahogy számítottam rá, kőkemény és formás volt a jól szabott farmer alatt. Zavartan megráztam a fejemet, mert nem szoktam ilyen perverz fantáziákat kergetni. Tehror öblös nevetése hangzott a szobán túlról.
Belemászott a fejedbe ez a kis manipulatív dög! Dohogott Zafíra a fejemben, mint egy hisztis kislány. Azt viszont el kell ismerni, hogy tényleg jó tompora van. Legszívesebben belemarkolnék, hogy megnézzem, tényleg olyan kemény-e, mint amilyennek látszik! Zafíra a előbb még gyűlölted! Tudom, de egy ilyen formás férfit nem lehet sokáig gyűlölni!
Én is pont ezt gondoltam.