24. fejezet: Gyorstalpaló tanfolyam a bűnözésből

"Bukott, ki a sötétben a fogant, lelke soha nem találhatja meg a fényt. Így a sötét az ő otthona, az ő területe."

Krin egy pöcintéssel a földre jutatott, a délután folyamán már vagy tizedjére. Meg sem tudtam érinteni. Sajgó csontokkal és szédülve tápászkodtam fel. A mesterem csak lemondóan ingatta a fejét.
- Ha buliba megyünk... Minek kell megtanulnom verekedni?- sóhajtottam erőtlenül.
Sziszegve tapogattam ki a véraláfutásokat a bordáim környékén, a vörös foltokat a lábaimon és a felrepedt számat, amiből még mindig csordogált egy kevéske vér. Pillanatok alatt begyógyultak a sérüléseim, de ekkora mennyiséghez már időre volt szüksége a szervezetemnek. Kiköptem a számban felgyülemlett vért. Nem volt túl nőies mozdulat, de arra már rájöttem, hogy ez a munka nem éppen plázacicáknak való. Csak végig kellett rajtam nézni. Csapzott haj, néhol alvadt vértől vöröslő bőr, ami tele volt zúzódásokkal... Felrepedt száj, csipás szem, amik alatt akkora táskák voltak, hogy már beillettek volna bőröndnek is, a nagyobb fajtából.
Olyan 3 körül járhatott az idő, legalábbis a nap járása erről tanúskodott. Szél cirógatta végig a viharvert testemet, ami kellemesen hűsítette a friss sebeket. A tisztás már romokban hevert körülöttünk. A fák megtépázva, a talajt gödrök tarkítják, a fű pár helyen megperzselődött.
A kérdésemre Krin csak egy metsző tekintettel válaszolt. Azt hittem, ennél bővebb választ nem fogok kapni. Végül odadobott nekem egy palack vizet. Intett, hogy üljek le, én pedig engedelmesen követtem az óhaját. Egy valamit ma biztosan megtanultam: ez a lány mocskos jól tud verekedni, higgadt állapotban. Nem merném megkockáztatni a dühös állapotát.
- Nem csupán a tudásért edzünk téged.- ült le mellém.- Mint korábban mondtam, a sötét feled alszik. Hadd vázoljam fel neked!
Ahogy ezt kimondta, a szemei felizzottak és pár vékonyka vonal lebegett előttünk. Különböző színűek voltak, akár pár neoncsík. Volt köztük égő piros, türkiz kék, ezüst, éjfekete, sőt még zöldalma árnyalatú is. A vonalak váratlanul tekeredni kezdtek, mindegyik a maga útját követte. Gyönyörűek voltak, a mozgásukat legjobban a kígyókhoz tudnám hasonlítani. Ezek a kis csíkok egy egységes képpé álltak össze, méghozzá egy lány arcát ábrázolták. Ez a kép olyannyira élethű volt, hogy még pislogott is. Nem érintettem meg, mert nem akartam tönkretenni.
- Ez itt te vagy.- mutatott a képre, ami egyetértően bólogatott.
Próbáltam úgy viselkedni, mint aki egy prezentáción van. Bár inkább a mátrixban éreztem magamat.
- És miért ábrázoltad az arcom különböző színekkel?- néztem rá kíváncsian.
- A színek az erődet ábrázolják. Vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy a bizonyos bűnök feletti hatalmad térképe ez.
- És ezt te honnan látod?
- Az aurád úgy világít, akár az újévi tűzijáték. Bárki kiszúrja.
- Szóval ez...- böktem a neonkép orrára, amit rosszalló tekintettel fogadott az arc.- az én aurám?
- Igen. Az aurádból spirituális erő fakad, aminek többféle színe van. A halandóknak általában egyszerű élénkebb kék. Az életerő adatott meg nekik csupán.- magyarázta lassan.- Viszont a halhatatlanoknak, mint nekünk, több színű az auránk.
- És nekem hogyhogy ilyen sokszínű?- néztem összehúzott szemekkel a "térképre".
- Neked több mindenhez van tehetséged. Például nézd ezt a színt.- mutatott egy eléggé fénylő zöldre.- Ez az erő lehetővé teszi a gyors regenerálódást.
- És hogy lehet ebből kiszűrni a bűnöket?- a levegőbe emelte a kezét, amitől a neonképen lévő arcból pár szín kiemelkedett.
- Ezek azok. Úgy látom, hogy neked 6 tehetség adatott meg.- vizsgálta a színeket.
- És mik ezek?
- Az egyik legtisztább vonal az ölés.- húzta végig az ujját egy fekete vonalon.- Amit még világosan látni lehet, az a düh.
- Düh?
- Mérgessé, dühössé teszed az embereket. Azonban nem rád dühösek, hanem magukra. Önmarcangolás és önutálat. Elég gyakori szerep az embereknél.- mutatta a lüktető lila színt.
Engem a halántékon lévő pici érre emlékeztet, ami lüktet, ha dühös vagy.
- Értem. És mi a többi négy?
- Kifejlődőben van még a bujaság...- mondta a halovány vörös vonalra mutatva.
Ez arcon csapott. Akkor azért élveztem annyira a ma reggeli incidenst. Most még nagyobb dögnek éreztem magam. A vonal pedig hirtelen megduzzadt, eggyel erősebb vörös árnyalatot öltve. Csak néztem, hogy ezt mi lelte.
- Egy emlék táplálta a bujaság vonalát. Felismerted valahol az erejét?- kérdezte Krin ezúttal felém fordulva.
- Igen.- ezzel le is akartam zárni a témát, de a lány csak figyelt.
- Mi történt?
- Egyszerűen hülye voltam és óvatlan.- foglaltam össze tömören.
Ő csak összehúzott szemekkel figyelt, majd hideg arcára egy mosoly árnyéka húzódott. de csupán egy pillanat műve volt az egész. Mégis elégedettséggel töltött el.
- A szűkszavúság az én védjegyem.- bökött meg.- De nem faggatlak. Majd elmondod, ha felkészültél.
- Rendben. És...- kezdtem volna, de leintett.
- Ne köszönd meg. Még elérzékenyülök.- mondta semleges arccal.
- Te tudsz olyat?- kerekedett el a szemem.
- Már a modorod is alakul.- egy elismerő fény csillant fel a szemében.
Visszafordultunk a dühöngő archoz. Valahogy az az érzésem, hogy ez a neonkép elég figyeleméhes. De ez csak enyhe megérzés...
- És ez mi?- futtattam végig az ujjam egy égkék árnyalaton.
- Az életerőd szintje. Bukott angyalhoz képest elég magas. Biztosan a halálod oka miatt ilyen. Minél rosszabb volt, annál magasabb ez a szint.
- Akkor már értem. Megtanítasz arra, hogyan láthatom más auráját?- néztem rá.
A neoncsíkok eltűntek, Krin szeme sem izzott már.
- Elég egyszerű, de megmutathatom.- mondta és felkelt.
Én követtem a példáját. Kezébe vette a kezemet, ami meglepett. Amennyit hallottam a csapattól, az alapján biztonsággal állíthattam, hogy Krin soha nem érintkezne mással. Csak végszükség esetén. De nem szóltam semmit.
- Terjeszd ki az érzékszerveidet. Próbáld...- keresgélte a szavakat. Látszott, hogy még soha nem kellett ezt elmagyaráznia senkinek. Remek, úgy tűnik, csak én vagyok ennyire kezdő.- egyszerre érzékelni a világot. Halld meg a madarak tollainak suhogását. Lásd meg a vízpárát a vékony fűszálakon. Érezz mindent.
- Ez egy kicsit zavaros.
- Ennél jobban képtelen vagyok körülírni.- mondta és elengedte a kezemet.- Próbáld meg.
- De...
- Nincs ellenkezés!
Egy sóhaj kíséretében kiürítettem az elmém. Behunytam a szemeimet és próbáltam mindent érzékelni. Az orromba finom ételek illata szállt, hallottam egy távoli ceruza súrlódását a papíron... A bőröm észveszejtően érzékeny lett, szinte fájt, ahogy a levegőmolekulák a bőrömhöz csapódtak. Éreztem a testem minden sejtjét. Kinyitottam a szememet. Láttam a port a levegőben, a hangyákat egy távolabbi hangyabolyban...
És keringő színeket láttam. Mindegyik Krinből jött. Legalább tízféle árnyalat és szín cikázott a teste körül. A legerősebb szín egy méregzöld árnyalat volt.
- Az én specialitásom a féltékenység. A színe intenzív zöld.- mondta Krin.
- Látom. El sem hiszem, hogy látom a színeidet! Olyan élénk az aurád...
- Nem élénk. Erős. A színek erőssége a mágikus erő nagyságát mutatják meg.
- Benned hatalmas erő lakozik...
- Ahogy benned is.
A délután további részében is a mágiát gyakoroltuk. Krin szerint egy specialitást ki kell fejlesztenünk. Mivel az egyik legjobb vonalam a düh, ezért azt fejlesztettük. Azért nem az ölést, mert nem akartunk mészárszéket rendezni a partiból. Szóval az aurákat megtanultam érzékelni, sőt még el is tudom rejteni a színeimet. Még elsajátítottam egy kevés agykontroll varázslatot is. Mikor azonban Krinnel leültünk a mezőn és kártyáztunk, értetlenül néztem az éppen osztó lányra.
- Miért pókerezünk?- kérdeztem értetlen tekintettel.
- Nem hagyatkozhatsz mindig az agykontrollra. El kell érned, hogy az emberek önmarcangolásba kezdjenek a közeledben.
- De mire jó a kártya?
- Ha tudsz játszani, el tudod érni, hogy te legyél az egyetlen nő a pókerasztalnál. Ha ezt eléred, a nők önutálatba kezdenek, mert a férfijátékosok téged tisztelnek meg a figyelmükkel. Őket meg azért fogja enni a penész, ha legyőzöd őket.
- Ha te mondod...
Ez a kellemes elfoglaltság estig tartott. Krin nagyon jó tanárnak bizonyult. Naplementekor kibontotta a szárnyait.
- Majd érted megyünk. Készülődj, tizenegy előtt ne várj minket.- mondta és kecsesen felszállt.
Én is hazarepültem. Már előre félek...

23. fejezet: Bűnre csábíts!

"Az emberek önközpontú lények, tudatosan vagy tudat alatt. Mindenki segíteni akar magán, valakit azonban megállít a lelkiismerete. Azonban alig van olyan teremtmény, aki a bűnt képes felismerni lelke jajszava nélkül is." 

- Legközelebb szóljatok, ha 18+-os jelenetet rendeztek! Akkor el tudtam volna takarni a szemeimet!- Liza zavarában elpirult és dadogott.
Stephan rám sem mert nézni, csak zavartan markolászta a hátizsákja pántját. Én is csak akkor néztem rá, mikor felnyaláboltam a földön heverő táskámat. Furcsamódon, nem éreztem magam kínosan. Sőt, elégedettséget éreztem. Szemétládának éreztem magam. Miért élvezem én ezt? Miért érzem jól magam attól, hogy ők bánják a tettüket? Az ajkamba harapva elfojtottam egy mosolyt.
Egy dög vagyok. És még ribanc is. Hogy is hívják ezt együtt? Ja, igen, bukott angyalnak. Sajna, le sem tudnám tagadni, hogy az vagyok. Undorodom magamtól.
- Még sokáig akartok itt cövekelni vagy esetleg időben is beérhetnénk órára?- kérdeztem a kelleténél nagyobb éllel a hangomban.
Mit ne mondjak, ledöbbentek egy kicsit. Vonakodva, de elindultak utánam, egyenesen a suliba. Én baktattam elöl, a testvérek lemaradtak kissé mögöttem. Sutyorogtak. Azonban ezt olyan halkan tették, hogy még én sem értettem tisztán a szavaikat. Nem fogom kideríteni, mit beszélnek. Ha sutyorognak, okuk van titkolózni. Én pedig nem vagyok akkora szemét, hogy a személyes dolgaikban áskálódjak. Tedd meg! Tudom, hogy kíváncsi vagy! Használd az erőd. Gyerünk! Zafíra, nyughass! Ne sziszegj nekem olyat, amit később megbánok!
Égetően kíváncsi voltam. Borzalmasan. Majd belehaltam, amiért nem tudtam,mit beszélnek a hátam mögött. Türtőztetnem kell magamat! Ne feledd, Miyako! Hidegvér. Nyugalom. Jóga légzés. Nyugis buddhista. Cirmos kiscica... Tereld a gondolatokat! Nem megy. Nem megy!
Miközben az agyamban található fogaskerekek megállás nélkül kattogtak,odaértünk a sulihoz. Újabb nap a fegyházban. Újabb idegesítő beszólások.
A gonosz sráchármas a lépcsőnél volt és Ryshiát szadizták éppen.
- Adjátok vissza!- könyörgött a barátnőm nekik.
- Hát persze... hogy nem!- nevetett Ricsi, miközben nevetve passzolta tovább a kis, lila noteszt.
Úgy passzolgatták körbe, akár egy labdát. A testvérek még mindig pusmogva leváltak tőlem, én pedig a lépcső felé vettem az irányt. Ricsi passzolt Leonak, Leo továbbdobta Chadnek, ő pedig vissza a bandájuk vezérének.
Ahogy Leo passzolta volna, a notesz az én kezemben landolt.
- Megérkezett a sötét angyal!- gúnyolódott Ricsi.
- Itt van a sötét lovag!- vágtam vissza.
- Az Batman, nem?- nézett rám vigyorogva.
- Ezzel a fejedben honoló sötétségre akartam rámutatni, észlény.- mondtam farccal, mire a két haverja felröhögött a poénomon.
Ricsi elvörösödött dühében és szégyenében. Azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy szégyenében lesül a pofájáról a bőr. Ez jó volt, kezdesz úgy viselkedni, ahogy egy bukotthoz illik! Zafíra... Jó, nem szóltam semmit. Én is így gondoltam!
Miután vitáztam egyet telepatikusan Zafírával, visszaadtam azt a kincset érő noteszt Ryshiának. Közben Ricsi a velem egy szintben lévő lépcsőfokra lépett és a szemembe nézett. Ryshia a hátam mögé állt, ahogy Chad és Leo is az uruk hátát védték. Úgy éreztem magam, akár egy bandaháborúban.
- Ezt még nem rendeztük le, Miyako.- hajolt bele Ricsi a személyes aurámba.
- Dehogynem, Richárd.- kicsit meghökkent, amiért a teljes keresztnevén szólítottam.- Nem vagyok ma rád hangolódva. Más szóval: ma nem tűröm el a hülyeségeidet.- a végén már alig lehetett érteni, mert már állatiasan morogtam hozzá.
Legalábbis én így hallottam. Ricsi elvigyorodott, ahogy a képembe hajolt. Ha még közelebb jön, úgy lefejelem, hogy a tarkóján keresztül fog orrot fújni!
- Szexi az akcentusod, babám. Még nem is hallottam, de kifejezetten tetszik.- az ujját az állam alá rakta, hogy rá nézzek.
Elvigyorodtam, ahogy a számat figyelte. Ryshia döbbenten vizslatta, ahogy végigsimítottam a srác karján.
- Megsúgok egy titkot. Gyere közelebb.- súgtam oda neki, mire pletykaéhesen közelebb hajolt.
Az öklömet derék magasságba emeltem.
- Én...- kezdtem a mondatot, a hátizmom megfeszült.- sosem...- ütöttem gyomorszájon.- leszek...- megragadtam mindkét karját.- a te babád!- úgy tökön térdeltem, hogy fontolóra veheti a gyermeknemzés hanyagolását.
Fájdalmas képpel összegörnyedt, mi pedig belépdeltünk a suliba. Sikerült elérnem, hogy egész nap Ricsi felénk se nézzen. Teljesen megérte! A nap végeztével kínos hangulatban tértünk haza a testvérekkel. Mikor felmentek az emeletre, kopogtak a bejárati ajtón. Mentem és kinyitottam, azzal majdnem hanyatt estem a megdöbbenéstől.
Krin állt előttem teljes pompájában. A szemével szinte keresztüldöfött, úgy mért végig. Hirtelen Martin jelent meg mellettem, tisztelettel bámulta a lányt.
- Kit keres?- kérdezte Martin felocsúdva Krin hatása alól.
- Miyakoval szeretném tölteni a délután maradékát. Már régóta együtt akarunk tölteni egy csajos délutánt, ahogy azt barátnőknél illik, csak eddig egyikünknek sem volt jó az időpont.- szólt Krin teljesen ártatlan és őszinte arccal.
- Örülök, hogy találtál barátokat, Miyako!- veregetett hátba Martin.- Menj csak.
- Köszönöm, Martin!- dadogtam zavaromban.
- Gyere, Miyako, menjünk.- egy mosolyszerűséget villantott rám a lány és intett a fejével.
Martin szabályosan kilökött a házból. Hát köszönöm szépen! Ránéztem a nálam magasabb Krinre, aki visszavette az érzelemmentes álarcát. Mi történhetett vele, hogy így védi magát?
- Gyerünk, nem érünk rá egész nap. Este buli van, készen kell állnod.- mondta és szó nélkül megindult.
Én alig tudtam lépést tartani vele. Azokkal a hosszú lábaival úgy lépdelt, mintha gyorsgyalogló versenyre készülne. Míg ő lépett egyet, én léptem hármat.
A parkba mentünk, ott egyenesen az erdő sűrűjébe. Miért féltem attól, hogy egyedül maradok Krinnel? Hiszen nem bánthat! ...Vagy mégis? Kiértünk egy tisztásra, ahol egyből előttem termett.
- Te félsz. Érzem rajtad.- szagolt bele a levegőbe.
- Nem igaz.- persze, hogy igaza volt.
- Rosszul hazudsz. Ezen csiszolnunk kell.- lehajolt, így egy szintben volt a szemünk.
Azok az arany szemek vizsgáltak. A tekintetembe fúródtak. Én pedig alig kaptam levegőt, csapdában éreztem magamat.
- Elvitte a macska a nyelved, Miyako? Pedig máskor olyan beszédes vagy.- nézett velem farkasszemet.
- Te pedig máskor néma vagy.- csúszott ki a számon.
- Kezdesz felébredni. Remek!
- Én teljesen éber vagyok.- néztem rá értetlenül.
- A lelked alszik. A sötét feled szunnyad. De már nem sokáig.- suttogta Krin az arcomba.- Énekelj velem.
- Mit szívtál, Krin?- tátottam el a számat.
- Énekelj!- villantak fel a szemei.
Én egyből haptákba vágtam magamat. Elégedett képpel nekikezdett a szövegnek.

Emberek lelkében húr,
Játssz rajta szépet,
Hitess el vele mindent,
Míg nem bánja már!

Csábíts, nézd meg,
Tépd szét húrjait,
Vedd el tőle mindenit,
Táplálkozz, nézd meg!

Mit tettél, bukott?
Egy ártatlan lélek
Ki hátán jött a szélnek,
Összeomlott!

Lélekroncsok, bűnfoltok,
Ez a jussod, bukott!
Végezd a dolgod, míg el nem kapott
A fehér angyali burok!

Ezt énekelte teljes átéléssel. Olyan... mint valami buzdító dal. Ami buzdít a harcra, az életben maradásra és a háborúra. A háborúra az angyalok ellen.

22. fejezet: Táska razzia

"A srácoknál valószínű az, hogy az érintett lánnyal álmodnak..."

- Halihó, csajszikám!- szólalt meg mellettem egy hang.
Az ágyamon éppen zenét hallgattam, mikor Tina rontott be a szobámba, természetesen az ablakon keresztül. Fekete szárnyaival együtt benyomakodott az apró helyiségbe, amit nem tudtam mosoly nélkül megállni.
- Nem kéne esetleg visszahúzni őket? Hidd el, könnyebb lenne!- kuncogtam a tenyerembe.
- Ne szólj bele!- intett poénkodva.- Ma buliba megy a csapat, te pedig velünk jösz. Nincs vita!
- Milyen buli? Mikor? Hol? Miért kell mennem?- nyöszörögtem és a hajamat használtam arra, hogy eltakarjam az arcom.
- Te is közénk tartozol, így bűnre kell csábítanod pár lelkecskét...
- De hogyan?- meresztettem rá nagy szemeket.
- Furcsa mód, de Krin beleegyezett abba, hogy képezzen ezen a téren.- mondta Tina az ablak felé fordulva.- Jó sulit, mintadiák!- kiöltötte rám a nyelvét, úgy ugrott ki az ablakon.
Én egyből felkeltem és becsuktam az ablakot. Végül rászántam magam, hogy felöltözzem és emberibb alakot hozzak össze magamnak. Kifésültem a hollófekete sörényemet, megmostam az arcomat. A hajamat szigorú lófarokba kötöttem. Kizártam az ajtómat és palacsinta illata csapta meg az orromat. Szinte szárnyaltam lefelé, ugyanis imádom a palacsintát! Tudom, tudom... a korom meghaladja az egy évszázadot, mégis úgy fogom fel a palacsinta gondolatát, mint egy 10 éves.
- Hé, Jane! Jól érzem, hogy palacsintát csinálsz?- álltam meg a konyhaajtóban.
- Jó reggelt, Miyako! A szimatod, akár egy kopoé.- mondta nevetve a nő, miközben újabb palacsintát halmozott az egyik tányérra.- Talán nem szereted?
- Ezt komolyan kérdi?- feleltem mosolyogva.- Ki NEM szereti a palacsintát?
- Jogos érv!- kacagott Jane, miközben becsusszantam a helyemre.
Egy kicsit még beszélgettünk, majd a homloka ráncba szaladt. Idegesen pillantott az órára, mintha szerencsétlen falióra bántani akarná.
- Hol vannak ezek a kölykök?!
- Lehívjam őket?- kérdeztem tőle lágy hangon.
- Azt megköszönném!- sóhajtott.
Feltrappoltam az emeletre, ahol éppen Liza száguldozott oda-vissza. Őt békén is hagytam, mert láttam rajta, hogy készülődik. Stephan viszont békésen szuszogott, ahogy bekukkantottam a szobájába. Odaosontam az ágya mellé és gyengéden megsimítottam az alkarját. Az érintésemre kissé megrázkódott, majd az izmai megfeszültek az érintésem alatt. A szeme viszont nem nyílt ki.
- Hahó, Stephan...- súgtam óvatosan a fülébe.- Ébresztő!
Ő csak morgott egyet. Felguggoltam az ágyára és most az arcába hajolva próbálkoztam. A karommal a válla mellett támaszkodtam. Megsimítottam a nyakát, azonban az csak megrándult. Hirtelen morgott egyet és a felém eső karja lendült egyet. Megragadta a derekamat és magához ölelt, akárcsak egy plüssállatkát. Mondanom sem kell, kissé zavarba jöttem a hirtelen mozdulattól. Fél testtel rajta feküdtem, fejem a széles mellkasán. A derekamat a csípőjéhez szorította, ahol zavarba ejtően kevés ruha volt rajta. Mindössze egy boxer, slussz passz ennyi!
Ahogy próbáltam kikecmeregni az öleléséből, még inkább magához húzott. Arcát a nyakhajlatomba temette, amitől meg mertem volna rá esküdni, hogy az arcom lángba borult. Mélyet lélegzett a nyakamból, majd csókolgatni (!!!) kezdte. A kezei kalandozásra indultak a hálóingem szegélye felé.
- Stephan!- szóltam hangosabban, mire kinyitotta a szemeit.
Először homályos tekintete hirtelen kiélesedett.
- Mi a...?- nézett rám, ahogy rajta feküdtem.
A kezét zavartan elvette a hálóingem szélétől, én pedig sietősen lekászálódtam róla.
- Jane... Vagyis az anyád szól, hogy kész a reggeli és gyere enni!- mondtam dadogva és majdnem nekimentem az ajtófélfának.
Zavaromban elmosolyodtam, mert nem tudtam máshogy leplezni a testemben uralkodó forróságot. Mióta vagyok én ilyen meleg?
Gyorsan kihátráltam az ajtón, ott pedig Lizába ütköztem bele. A szája furcsa mosolyra húzódott.
- Tudtam én, hogy van köztetek valami!- mondta sunyi arckifejezéssel.
- Miből gondolod te ezt?- még az Isten kegyelméért sem néztem volna bele Liza mindenttudó kék szemeibe.
- Kerülöd a tekintetemet, szóval igaz.- közölte mosolygós hangon.
- Gyerekek, gyertek!- kiáltott fel Jane, pont jókor.
Lerobogtam és boldogan ettem azt a mennyei palacsintát. Egyszerűen imádom! Nem beszéltem reggeli alatt, főleg akkor nem, mikor a srác védencem lekóválygott a lépcsőn. Kerültem a tekintetét és csak tuszkoltam befelé az isteni reggelit. Leöblítettem egy kis teával, majd lehoztam az oldaltáskámat. A vállamat nyomta a sok könyv, még mindig nem szoktam hozzá az iskolához. Pedig már ideje lenne...
- Segítsek?- kérdezte tőlem egy hang, amikor sétáltunk az utcán.
Stephan hangja erős és mély volt, ahogy kiejtette a kedves szavakat. Elhúzva a számat csúsztattam fel újra a válltáskám pántját.
- Köszi, de elbírom.- válaszoltam a srácra sem nézve.
Stephan egy morgást hallatott. Se szó, se beszéd lekapta rólam a táskát. Én meg a szütyőmmel együtt majdnem a karjaiban kötöttem ki.
- Hé...- suttogtam, de Stephan rám nézett.
- Segítek, ha akarod, ha nem.- mondta határozottan.
Liza mögöttünk kuncogott.
- Add vissza, elbírom egyedül is!- vettem volna le a válláról a táskámat, azonban ő a magasba emelte.
- Ha elkapod, talán visszaadom!- vigyorgott az arcomba.
Én ugrálni kezdtem, mint egy idióta. Természetesen mindig elrántotta. Aztán teljes testtel támadtam. Nekirohantam és felugrottam a derekára. A lábammal átkulcsoltam a törzsét, a kezemmel pedig megtámaszkodtam a vállaiban. Így kapadoztam a táskámért.
Ahogy mozogtam, a lábaim engedtek és lentebb csúsztam kicsivel, pont... a szeméremdombjára. Tudjátok, miről beszélek! A testemet forróság öntötte el, de én csak a táskámra koncentráltam. Csak jobban másztam fel Stephan testén, akár egy falon. Egy rendkívül izmos és formás falon... A bőrünk egymáshoz tapadt, ahol a derekunkon fel jött a felső. Igen, a mozgásom miatt, ami kicsit sem esett rosszul. Sőt, kifejezetten... kedvemre való volt!
- Ahh...- nyögött fel kéjesen Stephan.
Aztán megértettem, hogy milyen félreérthető a testtartásunk. A melleimmel nézett szembe a srác, közben pedig húzogattam a csípőmet a nemes testrészén... Hát... Ez mennyire lehet izgató neki? NAGYON! De bevallom, nekem is az volt. Odalent lüktetni kezdett az ágyékom. Ennek már fele sem tréfa!
Egyből leugrottam róla, meglepetésében a táskámat is elejtette.

21. fejezet: Soha, semilyen körülmények között!

"Ahány ember, annyi vélemény. Ahány vélemény, annyi nézet és ahány nézet, dupla annyi tanács."

Ahogy eltűntem a szobaajtó mögött, be is zártam. Azonban az agyam még mindig a földszinten volt. Újra a karjaim közt akartam tartani Stephant, újra érezni akartam a testét magamhoz közel. Remegő térdekkel jártam körül a szobámat, azonban nem leltem békére. A démoncsillagom most fenyegetően nézett rám.
Az ujjaimmal megsimítottam a számat. Még mindig éreztem a védencem puha száját. A szám felforrósodott, ahogy a csókra gondoltam. Olyan... emberinek éreztem magam, hosszú idő után. Olyan volt, mintha meg sem haltam volna. Mintha soha nem is tudtam volna az angyalokról. Nem akartam az örök életemről tudomást venni.
Végül ledőltem az ágyamra. Miért olyan nehéz hódolnom a testi és érzelmi örömöknek? Ja igen, azért mert bukott vagyok. Azért mert két hollófekete szárny állt ki a hátamból. A bűn hírnöke vagyok itt a Földön. Csak egyet nem értek: hogy kéne bűnre csábítani az embereket? Mégis milyen téren?
A tarkóm alá raktam a karomat. Zafíra, te nem tudod? Gondolatban ezt üzentem a tetkómnak. Bocs, csajszi, ugyanolyan zöldfülű vagyok, mint te! Hallottam a jól ismert hangocskát. Akkor a csapat tagjai maradtak. Krin biztosan tudja, hogyan kell csinálni. De várjunk! Miért hoztam fel egyáltalán Krint példának?
Ezen kattogott az agyam, ahogy az ágyon hevertem. Az ikerpisztolyaimat a komódomra tettem. Csak feküdtem az ágyon, nem éreztem az idő múlását. Minél jobban belemerültem a gondolataimba, annál gyorsabban teltek a percek.
Ajtónyikorgásra lettem figyelmes a földszinten. Néha átok ez az éles hallás. Nehezen talpra vergődtem és felálltam a vaksötétben. Mázlimra éjjellátó szemeim vannak, szóval szükségtelen felkapcsolni a villanyt. Felvettem a fekete köntösömet és kizártam az ajtót. A kulcs egy kattanás kíséretében feloldotta a bezártságot.
Meztelen talpam nem adott hangot a folyosón. Úgy suhantam, akár egy árnyék. A földszinten sugdolózás hangjai hallatszottak. Leguggoltam a lépcsőfordulónál és kilestem a korlát és a sarok mögül.
- Csendesen, nehogy felébresszük a gyerekeket!- suttogta egy visszafojtott női hang.
- Már rég alszanak, hiszen hajnali 1 óra van!- felismertem Martin hangját.
Hát hazaértek. Így valahogy élettelibb lett az egész ház hangulata. Valahogy nyugalom kerített hatalmába, hogy nemcsak egyedül én tartoztam most már felelősséggel.
- Jó estét, Martin.- álltam fel a lépcsőnél.- Asszonyom!- bicentettem a nő felé.
Martin megfordult, látszólag megijedt. Mondjuk, megértem. Lesuhantam hangtalanul a lépcsőn és kezet fogtam a munkaadómmal.
- Hogyhogy ébren vagy, Miyako?- méregetett gyanús szemekkel.
- Az ajtó hangjára rögtön felébredtem. Mostanában paranoiás vagyok, nehogy bármi történjen a védenceimmel.- mosolyogtam a két hálától ragyagó szülőre.- De most már önök is itt vannak.
- Köszönjük, Miyako, hogy vigyáztál rájuk. Itt a fizetésed!- az anya örömmel adta át azt a pár bankjegyet.- És szólíts a nevemen. Jane (Dzséjn).
- Örömmel végeztem a munkámat.- a pénzt elsüllyesztettem a köntösöm zsebében.- A gyerekek igazi angyalok.
- Úgy beszélsz róluk, mintha 6 évesek lennének!- mosolyodott el Martin.
- Néha úgy is viselkedtek!- feleltem nevetve.
- Te is menj aludni, hiszen holnap iskola!- terelgetett Jane is.
- Rendben. Jó éjt!- intettem a két felnőttnek és felmentem a szobámba.

"Martin szemszöge"
Miyako felsétált a lépcsőn. Olyan volt, akár egy árnyék, ahogy a sötét folyosón sétált. Ahogy elnyelte a teljes sötétség, a feleségem felém fordult.
- Furcsa ez a lány...- mondta.
- Igen, de legalább végzi a dolgát!- vágtam rá.
- Menjünk mi is aludni, hulla vagyok!- nyöszörgött, akár egy kislány.
- Még el kell intéznem egy telefont.- mondtam mosolyogva.- De majd utánad megyek!
- Jó...- a szemét alig tudta nyitva tartani.
Elvánszorgott a szobánkig. Úgy csoszogott és hörgött, mint egy zombi. Szegény, mostanában nem sokat aludt. A főnöke miatt kihajtotta a belét is. Még jó, hogy hazajöttünk.
Kezembe fogtam a telefont és a névjegykártyát. Kimentem az udvarra, hogy nyugodtan telefonálhassak. Csak pörgettem a vékony és fehér lapot az ujjaim között. Eszembe jutott, hogyan is kaptam meg. Ez az emlék örök marad.

- Ha egyben hazaért, hívjon fel. Újra, sok idő után látni szeretném a lányt. Intézze el, hogy találkozhassak vele!- mondta a nő.
A névjegykártyát elém csúsztatta az asztalon. A kávém melett rápillantottam.
- Miért ilyen fontos magának?- kérdeztem vissza remegő hangon.
- Régen szeretnék vele élőben találkozni.- a vörös tincsei szinte megelevenedtek.
Azok a sötét szemek hidegséget és mértékletességet tükrözött. De az álarca egyetlen pillanatra megtört. Aggodalmat és féltést láttam az arcán. De ez csupán a másodperc tört részéig tartott.
- Rokon? Ismerős?- szaladt ki a számon.
- Úgy is mondhatjuk. Ígérje meg, hogy segít nekem vissz...- elharapta a mondat végét.
- Olyan alkuba nem bocsátkozom, amiről nem tudok mindent.
Az arca dühös ráncokba torzult. Fehér szövetkabátja világított a fekete huzatú széken. A kávézó, ahova bejöttünk, szinte megfagyott.
- Ezt megértem.- sziszegte.- Viszont bármit megteszek, hogy újra lássam! Megszabadítom az ellenségeitől.
- Hogyan?- néztem rá kerek szemekkel.
- Az maradjon az én titkom!- gonosz mosoly villant a szája szélénél.
Egy pillanatra megdermedtem. Ijesztő volt. Az arca természetfelettien ragyogott. Szoborszerűnek lehetett volna nevezni.
- Akkor áll az alku?- kérdezte.
- Igen.- nyeltem egyet, hirtelen túl szorosnak hatott a nyakkendőm.
- Ez a beszélgetés nem történt meg. Soha, semmilyen körülmények között ne tálaljon ki. Ígérje meg!- az ingnyak valósággal fujtogatott.
- Megígérem...- mondtam nyögve-nyelve.

A frászt hozta rám. De úgy őszintén. A kezem remegett, ahogy felemeltem a telefont. Ez a nő veszélyes. Azonban tud segíteni. Bármit megtennék azért, hogy ne essen bántódása a családomnak.